Szabad Föld, 1981. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-29 / 13. szám
US 29. r . - - v-\.‘.v v „ - • - ■ -i r j' y T/y ur f" t wr gr *▼ p V yyv~ ffüg VI v» 6uUrk*^k^'rA»Jti-- ’w.--. . ■ . - .• •i • -. Uv -. ,' - ■ Bn BMfcfc. ■ .*J ■« h Vti-téMúltidéző tavasz Félegyházán fej.--* .:' "agjT^-'y •.., ••?■'... - , föl a szót élénken a fogy. — Amerre járok, mint megcsodálnak, s a hát egett összesúgnak: „Ez az idnagy? Ez ölte meg a fet? Nem zárták be?” és így ). Úgy látszik, a világon ritkák az olyan emberek, képesek a becsületüket volni. Véleményem szerint az a férfi, aki hasonló esetisonlóan jár el. Nemde? Feltétlenül! — bólintott !. —! Kár, hogy a katonai ez eset miatt félbesza- Emlékszem, annak idején tél matézissel foglalkozni, mennél a mérnöki pályájai intett a fejével. b, nem, az nagyon uallolog ... Egyébiránt, hogyynál maradjak, gyilkolni önképpen szép dolog. A tél is nagy, ám nemde a Jás is? Isten megalkotta reket és tengereket, de namunkát végez majdan az, törli a hegyeket és a tenét. Én minden gyilkost tek, mert értékelni tudom orságot, amelyet tette elejében kifejt. A legtöbb ■ gyáva, és e gyávák többeremtette meg a törvényt, tiltja a gyilkolást. Hótermészetben minden lemásikat: a sas a nyulat, a a bárányt, a vidra a kapók a legyet, a nap a sóst, a nyár a telet. Ez azön filozófiám. Érdekes... — szólt Illensíg az asszony csöndesen a vendég vonásait vizsgál- Hideg, komor vonások, mintha belemarták váltgukat az arcbőrbe. — tán szükségesnek érzem, figyelmeztesselek valami-Parancsolj! — szólt a fogy kissé kelletlenül, amimét kizavarták elbeszélő- Irából. Tulajdonképpen mosolyogni rajta. Téged azonban érdekel. Nemde, a gyilk tíz év előtt történt?gen, tíz év előtt. Az emberek ennyi idő alatt ínek, talán tudva is kiek egyet-mást az emlékeiéi. Így például a múltgy társaságban fordultam ahol a te esetedről szólva smert notabilitásunk ezt ma: „Én azt hiszem, ez az gyilkosság csak mese.” •Jaj hitetlenül, de kissé pve nézett föl. Mese? Benne volt minden van. Otthon vannak mind, rakva. Az egyikben le is rajzolva. Mégis többen akadtak — íta a háziúr —, akik mostak a báró szavaira, s azták: „Tényleg nincs kizárdolog.” Tudod, tíz év nagy főhadnagy kissé izgatott — Engedelmet kérek, nem olyan nagy idő. Az ilyen dolgok nem évülnek el egyhamar. Milyenek az emberek ... hihetetlen! Nevetséges, de úgy van: irigylik tőlem az esetet, nemde? — Mindenesetre. Én természetesen melletted foglaltam állást, és azt mondtam: „Felelek a dologért”, de mégis, mint jellemző esetet fölemlítem. Ugyanakkor abban a társaságban, amelyben nagyon sok előkelő ember volt, az olasz királygyilkosról kezdtek beszélni, s azt mondták, hogy valóban bátor ember volt. — Az egy közönséges gazember volt! — vetette ellen Marjai főhadnagy. — Pénzért bérelték föl, tettében nincs semmi nemes vonás. Csak nem gondolod, hogy ideális gyilkos? — Ó, dehogy! — nyugtatta meg Illenczi. — Eszményi gyilkos vagy például te, aki a becsületért cselekedtél, de nem ő, aki az anarchizmust szolgálta. Egy pillanatig csönd volt, aztán Marjai vette föl a szót. — Amit az előbb mondottál, nem megy ki a fejemből. Rosszakarat volna ez, avagy feledékenység? És sokan hallották? Bizonyára tovább is terjesztik a hírt, s kiderítik, hogy nem gyilkoltam, sőt talán még a feleségemmel élek, nemde? Megsimogatta a homlokát. — Voltaképpen itt tenni kellene valamit, hogy ez a rágalom elüljön. Jó volna, ha felelősségre vonnám az illetőt? — kérdezte meg a háziurat. — Azt, kérlek, ne tedd, mert diszkréció alatt mondtam el a dolgot. — De hát valamit mégiscsak ki kell eszelni. Végre is ez sértő inszinuáció, mert annak idején a becsületemet toroltam meg, s erre ma is súlyt helyezek. — Mindenesetre gondolkozni kell e dologról — hagyta helyben Ilién Oki. — Én is úgy tartom, hogy a neved megkíván valami reparációt. És különben se árt, ha az emberek megint visszaemlékeznek egy kissé a dologra. A te eseted nem olyan közönséges, hogy kifacsart citromként el lehessen dobni. — Nagyon köszönöm baráti szívességedet — szólt Marjai fölkelve —, és még igénybe fogom venni. Fogadd hálámat. Kezét csókolom, nagyságos aszszony, talán nem untattam azzal, amiről beszélgettünk. Meghajlott és elment. Alonczi elmosolyodott, és így szólt a feleségéhez: — íme, az őszinteség és az érdekesség. Most megy a nagyharanghoz és kihirdeti, hogy igenis ő a gyilkos és leteszi rá a szavát, hogy ő az. Boldogtalan volna, ha valaki elfeledné, hogy Marjai főhadnagy meggyilkolta a feleségét. Ez olyasmi lenne, mintha Hamletet nem Shakespeare írta volna. Az asszony is elmosolyodott. — Valóban, ez az ember vérrel kendőzi az arcát, de mégiscsak kendőzi! — jegyezte meg. Illenczi a felesége vállára tette a kezét. — Én az istállóban lakom egész nap, ő meg a morgue-ban,nos melyik a jobbik? Ő nem tud eltenni két percig anélkül, hogy ne arról beszéljen, mint ölte meg azt a szegény asszonyt, akinek végre is igaza volt. Ki ne csalná meg ezt a hőst? Ha száz halált hal a szerencsétlen, akkor is jobban jár, mintha hozzá volna láncolva. Leült a kosárba, s kezébe vette az újságot. Az asszony a párkányra támaszkodott, és kiengesztelődve mosolygott. — Ha pedig nem hagy békében — szólt Illenczi az első sorokat átfutva —, akkor én is érdekes ember leszek. Majd elválik, hogyan fog velem boldogulni. Tizenhét év. Csonka jubileum ez, fél emberöltő. Ennyi esztendő telt el azóta, hogy először jártam a kiskunfélegyházi Némedi Varga Sándor utcában. Kis utca ez, akkor sem volt kevesebb a sár, az akácfa, a sárga liliom, s most sem több a kíváncsi tekintet, a félrerebbenő ablakfüggöny. Csak a levegő ... Annak más bódulata volt, annak, melyet egy tébláboló, bőröndnyi vagyonát araszolva cipelő pályakezdő gépésztechnikus szívott nikotinmentes tüdejébe. S itt, a 30-as számú ház hatalmas, zöld kapuja előtt „informált le” későbbi szállásadóm, Nagy néni, miközben — áhitatos percek! — az udvarról sültkolbász illata és Beethoven zenéje szökött a lócitromos utca flasztere fölé.★ Tarjányi János — jól megtermett, ötvenes férfi — éppen a verandán foglalatoskodik, amikor ráköszönök. Se rokona, se ismerőse nem vagyok, hát illő a beszéd: mi végből,mi célból jöttem be a nagykapun? A varázsigék — Nagy néni, albérlet, emlékezés — után bizalmat kapok, s már tessékelne is a gazda a vendégszobába, de előbb meg kell néznem a kertet, a jószágokat, a szerszámoskamrát — tavaszra készül itt minden és mindenki. A tavasz, a virágos kikelet azonban már itt van, a verandáról nyíló, hajdan öt albérlő lakta előszobában: Tarjányi Jánosné, a háziasszony, kalocsai térítők, futók sokaságának szivárványszíneit mutatja. Ő hímezte valamennyit, tanítóképzős Lenke lánya jó, ha néhányba besegített. „Baján tanul a lelkem, de nézze, mit szól a nagyfiamhoz? Ezen a fényképen tizenhét éves volt... most huszonkettő. Autó-motorszerelő. Jó szakma, ugye?” Bólintok, hogyne lenne az. Apja kezemunkáját dicséri a fiú szakmaszeretete: idősebb Tarjányi János, a családfő, gépkocsivezető a Bács megyei Kiskernél. Megbecsült ember — oklevelek tanúskodnak erről, s jól is keres — a ház, a háromszobás, hatalmas épület, most már az övék. A déli frontot — annak idején — Pappék bírták, a Papp fiúk hegedülték Beethoven muzsikáját, szóval Tarjányiék tízegynéhány esztendeje megvették az öreg épület valamennyi lakrészét. „Nagy a család” — mondja Tarjányi János. Szavait igazolandó, betoppan a tizenhárom éves Tibor. Kezében bűvös kocka, a fiú föl sem néz, úgy köszön. Nem illetlen, csak a tegnap elért, tízperces rekordját ma akarja kilencre javítani. „A cimborám nyolc perc alatt forgatja össze a kockát. A játék — átmenetileg — most lekerül a napirendről: Tibi szalad, behajtja a kószáló malacokat. Ez most az atyai ukáz. „Szóval, itt lakott” — mondja-kérdezi a csupakönyv, csupacsipke vendégszobában Tarjányi János. Igen, itt laktam. És még négy fiú. „Rossz volt?” A máséban lakni mindig rossz dolog. Dehát akkor nem gondoltunk erre. Tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk... Az asszony magafőzte kávéval kínál. „Az uram is itthon ivott ma feketét” — mondja, s látva értetlenségem, Tarjányi János kiegészíti felesége szavait: Ha dolgozom, hajnaltól késő estig távol vagyok az otthontól. Ma szabad napot kaptam, merthogy beteg lett a kocsikísérő. Jóbaráthoz illően, a férfi sajnálja munkatársát, de azért a szabad napnak örül: a sertésólakat helyre kell reparálni. „Ötven kocát adtunk le tavaly.” Hogyan győzték? „Az aszszony háztartásbeli, s a fiaim is besegítenek.” És az idén? A feleség elneveti magát. „Az idén eggyel kevesebbet, mert az az egy kell a májusi torra. Virághava 19-én leszünk huszonöt éves házasok. Azt ünnepeljük majd. Az ezüstlakodalom mégiscsak nagy esemény, kerek évforduló. Nem igaz? ★ Tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk ... ismétlem magamban, amikor a szíves vendéglátóimtól elköszönve — újra a Némedi Varga Sándor utca elején keresem a hajdani tavaszt. Voltunk... Kik is? Pintér Sándor géplakatos, azóta érettségizett, családos ember, Derekegyházán él. öccse, Géza, akivel a minap találkoztam Csengélén, géplakatos volt, gazdálkodó lett, fóliasátrak alatt termel paradicsomot, paprikát. És a többiek? Most hol élnek, merre járnak? Ki tudja. Kiskunfélegyházán, az egyik utcában egy kis szoba, sok szárnybontogatás néma tanúja, őrzi a múltat. A kalocsai térítők, futók szivárványszínű kavalkádjában is megmaradt egy kis csöndesség, egy percnyi álom a vastag gerendák alatt. Otthagyom, hátha valóra válik egyszer. Besze Imre A1 KÉPERNYŐN: Hasonmások IVégy héten át volt a tévéműsor tartóosz-A ’lopa a Századunk. Bokor Péter író-rendező a hitelesség és az érdekesség „adagolásával” igazolta, hogy ismeri közönségét, s hogy nem oktató-nevelő adathalmazok gyűjtése a célja, hanem a legnépesebb nézőrétegeknek kínált izgalmas élményt. Szándéka nem mindenben válhatott valóra: egyes „szellemidéző” jelenetek résztvevői nem találtak rá szerepük lényegére. Nz essünk egy pillantást az elmúlt hét műsorszerkezetére a helikoptertávlatból. Ilyen módon az egészre látva feltünik a történelmi eseményeket felelevenítő dokumentum-összeállítások torlódása, túlsúlya. Azt már mondanunk sem kell, hogy az emberiség krónikájának könyvébe írt sorok többsége tragédiákat örökít meg. Értjük ezen a háborúkat, a gyarmatosítást, a népelnyomó rendszerek kegyetlenkedéseit — és így tovább. Ha tehát a műsorhetet ebből a szemszögből tekintjük át, kiviláglik az említett hasonlóság. Mert — meglehet, önkényesen — ebbe a csoportba tartozónak véljük A 45-ös hadseregről szóló filmet, A hatalom árnyékában című finn—svéd sorozatot (a latin-amerikai országok politikai helyzetéről), a spanyolországi puccskísérlet elemzését, még inkább a Századunk ifjúsága című dokumentumfilmet — ez utóbbiban a Századunkéval azonos riportalanyok is feltűntek, önmagában természetesen mindegyik a helyén volt, valamenynyi betöltötte feladatát, évfordulóra emlékeztetett, felelősségünkre figyelmeztetett. Együtt azonban túl sokat idézett háborúról, vérontásról, nyomorról. Mintha az Apokalipszis négy lovasa bérelte volna ki a képernyőt, s vonult volna előttünk szüntelenül. Szenteljünk néhány percet a Századunk ifjúsága című dokumentum-összeállításnak, amely az egykori Ludovika katonai akadémia ostromát, a Tanácsköztársaság forró napjait idézte. Még nem telt le a 133 napos lehetőség, még úgy látszott, az új élet — ha véráldozatok árán is — megmarad, megerősödik, még volt annyi erő a harcosokban, hogy képesek voltak a feltámadó gonoszt letörni. Kitűnő alapötletből indultak ki: kamerák elé kérték a hajdani barikád ellentétes oldalán harcolókat, s ha személyesen nem szembesültek is egymással, érdekesnek bizonyult az egykori vörös katonák és fehér kadétok vallomásainak sorba rendezése. Az akkor 16—20 esztendős ifjakat még főként neveltetésük és családi körülményeik alakították forradalmárrá vagy ellenforradalmárrá. Egyiküknek a nyomorból kiszabadulás reménye adta kezébe a fegyvert, másikukat hamis eszmék kergették a tűzvonalba. Évtizedek múltán pályájuk — ha nem kapcsolódott is össze — néhol párhuzamossá alakult. A visszaemlékezéseket kiegészítő korabeli felvételek önmagukban is izgalmasnak hatottak, a makettel „alátámasztott” trükkasztalon előállított „mű-fegyverropogás” feleslegesnek látszott. Borhy Anna rendező szakmai tudással felvértezve, szilárd alapokra építette fel a némely részletében újat is kínáló filmet. Hány éves volna Rejtő Jenő, ha élne? Nos, a hangsúlyosan és többször is elhangzott bemondószöveg szerint idén 76. Az írásaiból született összeállításban Hegedűs Géza úgy emlékezett rá, hogy most volna 75. A megoldás nem boszorkányság. Tekintve, hogy Rejtő 1905-ben született, tavaly töltötte volna be a 75.-et. Vagyis — mivel általában az ötösre vagy nullára végződő évszámok szerint emlékezünk meg híres emberekről — világos, hogy az összeállítás még 1980-ban készült, de valami okból csak egy esztendő múltán kerülhetett a nagyérdemű elé. A műsort egyébként a Rejtő-hívek szegényesnek ítélték, s különösebb élményt a Rejtőt „kóstolgatóknak” sem szerzett. Pedig jó színészek csinálták, s komédiázó alkatukkal, kedvükkel sem volt baj. Talán a jelenetek „hontalansága” tette, talán a műsor felaprózottsága, a „mindenből egy keveset” elve „ültette le”. A nosztalgia-árhullám régen elöntötte már tudatunk „alsórakpartjait”. Mindaddig nem is szólhatunk miatta, amíg csupán magánügyként kezelhetjük. Ám, ha közüggyé válik a képernyő milliós nézőközönségének szeme láttára? Nos, akkor hamar kiderül — példa rá a Hölgyek, urak, lehet, lehet! című összeállítás —, hogy ürességét a technika sem képes tartalommal megtölteni, s egy fényesített előadásból is kilátszik igénytelensége. A maga korában ez a műfaj bizonyos életformát képviselt. Érdemes lenne megfontolni: nekünk kell-e visszalépnünk, avagy a szórakoztatásnak illenék-e korszerűsödnie? I. M. SZABAD FÖLD 13