Szabad Föld, 1981. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-30 / 35. szám

12 SZABAD FÖLD 1981. AU Ötvenéves a „Hyppolit a lakáj” Az első magyar hangosfilm­ről, a „Kék bálvány”-ról abból a nevezetes alkalomból, hogy éppen ötven évvel ezelőtt for­gatták, nemrégiben emlékez­tünk meg lapunkban. De már ott jeleztük, hogy a hazai han­gosfilm megszületésének igazi ünnepi eseménye kicsit váratott magára: épp csak addig a né­hány hétig, amíg a második magyarul beszélő játékfilm, a „Hyppolit, a lakáj” forgatása is meg nem kezdődött. Pedig amikor ez a film ké­szült. még senki sem hitte, és senki sem jósolta volna meg, hogy örökbecsű mű válik belő­le. Akkor voltaképp nem is az volt a fő szempont, hogy magyar filmként állja meg a helyét, en­nél sokkal fontosabbnak lát­szott — hát nem különös? —, hogy jó német film legyen. Legalábbis a pénzes vállalkozó­nak, a berlini és prágai illető­ségű Sonor cégnek ez volt az üzleti elképzelése. Ezért fektet­te bele a tőkéjét az egyidejűleg két változatban, németül és magyarul készülő produkcióba. De hát lehetett-e csodálkozni, ezen, amikor a német piac ösz­­szehasonlíthatatlanul nagyobb nyelvterületével és filmkultúrá­jával üzletileg sokkal kecsegte­tőbb volt. Filmet gyártani vi­szont akkor még az alig néhány hónapja világszínvonalú hangos technikára átépített, magyar filmgyárban sokkal olcsóbban lehetett, mint Berlinben, Prágá­ban vagy bárhol a világon. A „Hyppolit, a a lakáj” alkotói közül többen is Berlinben, a ba­­belsbergi stúdióban dolgoztak akkor tájt, hiszen mindaddig, ha­zai filmgyártás hiányában, itthon nem volt rá módjuk. Nóti Károly neve ettől függetlenül igen nép­szerű volt idehaza, hiszen őt a legsikerültebb kabarétréfák szer-A Szegedi Szabadtéri Játékok ■— szinte már megalapítása óta — valódi népszínház. Az egész városon átizzik a fesztivál han­gulata, érződik, hogy az esti színházi játék egy egész város — sőt: mondhatni, túlzás nélkül, az egész ország — közös ügye. Jókora község teljes lakossága költözik be a nézőtérre estén­ként: vonatok, autóbuszok, gép­kocsik sokasága hordj a-viszi az érdeklődőket, népes családok, baráti körök gyűlnek össze a tribünök padsoraiban. Lehet, hogy nagy különbség van a né­zők igényei között, lehet, de az bizonyos, hogy minden érdeklő­dő életre szóló közösségi emlé­ket visz haza. ,A cigánybáró” Strauss nagy­operettje — vagy ahogy a mű­sorfüzet mondja: 3 felvonásos daljátéka — biztos közönségsi­ker. Szegeden ezen a nyáron öt­ször adták elő: telt ház előtt — ezeken a napokon a jegyüzérek is életre támadtak, a hetven fo­rintos jegyeket kétszázért adták el. Horváth Zoltán rendező moz­galmas előadást vitt színpadra. A viharos siker legfőbb részese: Melis György. Kitűnő színész, nagyszerű énekes, vérbeli komi­kus: ő_ teremt — sokszor egyma­ga — 'életet a színpadon. Szük­ség is van erre az erőteljes ha­tásra, mert a cigánybárót meg­formáló Ilosfalvi Róbert mélyen zőjeként tartották számon. Ugyanakkor a német filmvígjá­tékok keresett és ötletes forga­­tókönyvírój aként odakint is jól ismerték. Nóti a „Hyppolit, a la­káj ”-t nem a saját ötletéből, ha­nem Zágon István színdarabjá­ból írta, viszont az ötleteivel jól megfűszerezte. Székely István filmrendező a „Hyppolit, a lakáj”-jal mutatko­zott be itthon, mert addig ő is Berlinben dolgozott; több német filmet rendezett 1929—30-ban. Ott jó mesterségbeli gyakorlatra tett szert; a külföldi vállalkozó­nak tehát, aki a munkáját már ismerte, okkai volt bizalma hoz­zá, amikor a Hyppolitot rábízta. Pályájának felívelését és kar­rierjét 'Székely István valóban annak a kitűnő teljesítményének köszönhette, amellyel a „Hyppo­lit, a lakáj” immár fél évszáza­dos, a rendezőjét is túlélő, er­kölcsi és üzleti sikerét megala­pozta. Olyannyira, hogy az az­után következő hét évben, Ame­rikába történő kivándorlásáig, Székely egymaga rendezte az ad­dig készült száz magyar film egynegyedét, pontosabban hu­szonnégy darabot. Köztük Szép Ernő Lila ákácának filmváltoza­tát, amelyet kétszer is alkalma volt Magyarországon — méghoz­zá harmincnégy éves időkülönb­séggel, de nagyjából ugyanazon filmgyártó műtermekben — el­készítenie: 1938-ban és 1972-ben. Ilyesmiben is csak igen ritkán volt része filmrendezőinek, ki­váltképp, ha közben, mint Szé­kely, a hazájától távol élt és dol­gozott. 1931 augusztusában és szep­temberében folytak a „Hyppolit, a lakáj” felvételei a Gyarmat ut­cai műteremben és kevés buda­pesti helyszínen. Az operatőri feladatot itt is, mint „A kék bál­­vány”-nál, Eiben István töltötte be, akinek akkor már hatvan né­mafilm fényképezése állt a háta mögött formáján alul játszik és énekel: valósággal meggyöngült a hang­ja, szereptudása is bizonytalan, s ez bizony az egész előadás ha­tását csökkenti A szegedi ünnepi hetek pró­zai „sztárjának” ígérkezett Friedrich Schiller „Teli Vilmos” című drámájának előadása, me­lyet Ruszt József rendezett, cím­szerepét Trokán Péter, fonto­sabb szerepeit: Gábor Miklós, Balkay Géza, Farády István, Horváth Sándor játszotta. A nagy várakozás félsikert hozott. Talán azért is, mert — úgy tű­nik — a rendező nem nagyon bízott a drámában: öncélú ba­lettel, tűzijátékkal és gomolygó műfelhőkkel, állandóan váltako­zó vetített háttérrel igyekezett feldúsítani Schiller drámáját, melyben egy kis nép — a sváj­ci — szabadságvágyát és haza­szeretetét rajzolta meg szár­nyaló szavakkal és hittel. Így történhetett meg, hogy az elő­adásban szinte egymással vetél­kedett a dráma költői szövege a felületesebb és kiagyalt lát­vánnyal, s ebből a párharcból legtöbbször — sajnos — az utóbbi került ki győztesen. S ha már efféle — nemkívá­natos — színpadi vetélkedésről szólunk, nem hagyhatjuk kd az idei Gorsiumi Nyári Játékokat sem. ahol Arisztophanész „Lü-Sajátságos módon készttlt a film. A magyar és a német szí­nészek felváltva álltak be ugyan­azokba a díszletekbe, tehát ugyanazzal a cselekménnyel, pár­beszédekkel, beállításokban két, lényegében ugyanolyan film ké­szült, csak más-más színészekkel. Hanem amikor bemutatták a két filmet, a magyar változatot itt­hon, a németet Németországban, egyszeriben kiderült, hogy még­iscsak két egészen különböző filmről van szó. A magyar válto­zat óriási, hosszan tartó tetszést aratott a közönség körében, míg a német napokon belül dicstele­nül megbukott. Magyarázható ez azzal, hogy a magyar színészek sokkal jobban beletaláltak szerepkörükbe, és fi­guráikat valódi, hazai vígjátéki hangjukon szólaltatták meg. Ha ma keresni próbáljuk a „Hyppo­lit, a lakáj” hervadhatatlan si­kerének a titkát, akkor is a két főszereplő, Csorto3 Gyula és Ha­bos Gyula remek, telibe találó alakítását kell az első számú nyílt titokként megjelölnünk. Csortos játszotta a film címé­ben megnevezett lakájt. Súlyos színészi egyéniségéből szinte hi­hetetlenül finom, könnyed, lené­ző gúny áradt, amikor a hirtelen feltört újgazdagékait, a szállít­mányozási ügyletekkel megtolla­­sodott Schneider urat és család­ját a grófi uraság előkelőén szer­tartásos és vagyonfitogtató élet­módjára igyekszik beidomítani. Hyppolit előzőleg ugyanis egy grófi háznál szolgált. Schneide­­réknél viszont az új gazdái szol­gálnak neki, amikor úgy táncol­nak, ahogyan ő fütyül. Azonban dehogyis ilyen felhőt­len az örömük! Schneider úr, akit Kabos Gyula játszott egye­dülálló egyéni komikummal, csak kényszeredetten, gyávaság­ból hódol be az új módinak, mi­vel szívesebben élvezné tovább­ra is az egyszerűbb és természe­tesebb kisemberi szokásokat és — ne felejtsük el hozzátenni — szisztraté” című, Petrovics Emil zenéjével dúsított komédiáját mutatták be, Bohák György ren­dezésében. Ebben az előadásban azért éreztük külön testnek a zenét (ami önmagában kitűnő}, mert más nyelven szólt a néző­höz, mint az előadás. A zene komolyabb tartalmat hordozott, az előadás mindenáron könnyed akart lenni. A gorsiumi fennsík ■távol van minden nagyobb la­kott területtől, félúton Székesfe­hérvár és Balaton között, nehe­zebben talál oda a néző. Itt szá­zakra számítanak, Szegeden ez­rekre. amikor megtervezik az előadást. Szegeden szinte zárt térség és nagy gonddal megter­vezett hangerősítés juttatja el a színészi szöveget a nézőhöz, Gorsiumban, amikor az előadást láttam, orkánszerű szél fújt s valósággal szétverte az előadást. Az egyébként is lengeöltözetű női szereplők kénytelenek vol­tak többet törődni ruhájuk meg­mentésével, mint a Devecseri Gábor-fordította szöveggel. A mikrofonok sokszor a szél éne­két erősítették fel s nem a szí­nészi beszédet. Így is kitűnt, hogy a címszereplő Pécsi Ildikó és a tanácsost alakító Szabó Gyula (akinek egyébként ez volt a második nagy nyári színházi .szerepe a szentendrei Mukányi ■visszafogottabb megmintázása étkezéseket, mindenekelőtt a vi­dám sörözést egy óbudai kiskocs­mában, daloló kedvű barátaival. Ehelyett frakkot kell öltenie a villájában a saját marhapörkölt­­je tiszteletére. A filmben tehát afféle „róka fogta csuka” helyzet áll elő. Schneiderék főúri lakájt fogad­tak, mivel az ő vagyoni helyze­tük ezt már megköveteli, a lakáj viszont alaposan megrendszabá­­lyozza, s nem engedi kedvükre élni őket. A konfliktus főleg Schneider úr és Hyppolit között feszül, persze cseppet sem tragi­kus, éppencsak csípős vígjátéki modorban, de ez adja meg a film sava-borsát; a film többi részle­te — Kabos és Csortos jelenetei nélkül — aligha tarthatna szá­mot maradandóságra. Csortos Gyula akkor már nem volt kezdő a filmszereplésekben, a színpadokról jól ismert Kabos Gyula viszont igeni. Hanem a „Hyppolit, a lakáj”-beli bemu­tatkozásával aztán évekre meg­határozta a magyar filmgyártás jellegzetes arculatát: sikerre el­sősorban az a film számíthatott, amelyiknek a plakátján Kabos Gyula neve ott állt. Ezt még Csortos, Gőzön Gyula, sőt Jávor Pál sem mondhatta el magáról, pedig a „Hyppolit, a lakáj”-ban mind a hárman szerepeltek. Ahányszor az ötven év alatt a „Hyppolit, a lakáj”-t felújítot­ták, mindannyiszor meg tudta újítaná a sikerét is, városon és falun egyaránt, pedig azóta új meg új generációk nőttek fel, akik számára már aligha lehet ismerős az e filmben megeleve­nedő világ és társadalom; élő la­kájt pedig végképpen nem lát­hattak már a vajlóságban. Joggal gondolom, így lesz ez még legalább a következő ötvein esztendőben is. A „Hyppolit, a lakáj” hihetőleg sokáig tartani fogja jó formáját. Sas György ■után) otthonosabban és felsza­badultabban játszik a szinte végtelennek tetsző, körülhatáro­­latlan színpadon. S ha már Szentendrét említet­tem, nem lehet nem szólni a legújabb és legkisebb szabadtéri színpadról, amelyet a szentend­rei Nosztalgia kávéház kicsiny udvarán — magánkezdeménye­zésből — hoztak létre Négy ne­ves színész két ismert darabot játszik, stílszerűen a Duna­kanyarban Karinthy Ferenc Du­nakanyar című darabját Ruttkai Éva és Sztankay István, Jerome Kilty Kedves hazug című művét pedig Tolnay Klári és Mensáros László adta elő. Az utóbbit a színész Huszti Péter rendezte. Amíg Gorsiumban a határtalan térség, addig a kicsiny kávéház még kisebb udvarán, alig száz néző közvetlen közelségében bizonyosodott be újra, hogy a színház — ha tehetséges színé­szek lépnek föl benne — tértől és időtől függetlenül is képes hatni a nézőre. így történhetett meg a színházi varázslat a hét­ezer főt befogadó szegedi dóm­­ítéri színpadon és a tanyányi né­­iző előtt Szentendrén. Bár az előadások hőfoka között még jócskán volt különbség' Benkő Tibor SZÍNHÁZ - A TIZEDIK SORBÓL UTÓ Legutóbb gyermekkoromba olyan zaklatott sietséggel kő most Móricz Virágnak Tíz éi mű munkáját. A két kötetre reken ezerkétszáz nyomtatott szőr elriasztott. Ügy véltem, get olvastam már Móriczról közt éppen családtagjainak vét — s ezertkétszáz oldal ölj lem, ami rengeteg egyéb o mellett visszahőköltet. Aztán belekóstoltam, miajt bán, napi kétszáz oldalas por tottam el az utolsó oldalig, h hogy az Apám regénye utí érezte szükségesnek Móricz 1 a műnek a közreadását. Ez ; apja eddig kiadatlan naplój levelezésének, kortársak írá róbb-nagyobb dokumentum' ricz Virág magyarázó ész egybeolvasztásával mondja el Móricz Zsigmond életének ut ben, milyen volt az utolsó ke alkotójának pályafutásában. Bírálatot írni e könyvről i nagyképű vállalkozás voln mintha valaki széptani dóig tené ki: vajon a természet alkotásai-e az Alpok hósüv< csermart hegy tömegei. Vagy arról értekezne: miként lehe a nyár. Éppen ezért csak eltűnődő: mópont körül, mely a kön pintható. És e négy csomópc ben Móricz életiét jelenti. □ Miit jelent az írónak a mu A betűvető ember — ha valamire — gyakorta hallja e ságíróktol, közönségtalálkozói tői: hogyan dolgozik? A vál természete szerinti hangszea galmazódnak meg. Van, aki ve állítja önmagáról, hogy ismeri a szülési fájdalmat, szélnek a megformálás gyöt Mások mellébeszélnek. Koc leleplezésnek vélik, hogy ab nak dolgozószobájukra: hadi zék be rajta a világ. Amit Móricz naplójegyzel könyvben elmondanak a m mágusának műhelytitkairól, bagyulálják be az ember sz akkor ráébresztik a csodára: szeri és fantasztikus jelenség dély szerzője. Ki mert volna ilyet lein önmagáról?! „ ... Egész életemben az Jóm, hogy olyan dolgokról nem ismertem eléggé... tudtam egy lovat befogni v« rendesen kézbevenni... É tudnám leírni egy istálló kimennék oda, s amit a szí tok, megírom... Én tehát kálóm magamnak, hogy fe] megörökítettem a magyar ahogy az a valóságban ponti csak azt, hogy az emberi 1 bogást írtam meg, amit a levegője izzóbbá tesz ...” Milyen könyörtelen tárgj mondhatni, önmaga ellenséj maga-magát már 1934-ben: „ ... Valami nagy baj van kor megírok valamit, min hogy a világ nyugodtan él tovább, ha meg nem írom már csak lezárt szemlélet toli, amit akarok, az ki nem kit a béketűrésből...” És ez az ember 1941-bei végzett, mi került ki tolla es évben. Íme a leltár: Két vácska, Rózsa Sándor a lo két színdarab (Kismadár, L két film (Jókai Sárga rózsá gatókönyve és a Kerek Fe: és kiadta korábbi művei k padra alkalmazott Légy jó ot, Bornemissza Elektráját, í kós című színművét... Ez annyi cikket, hogy azok kd könyvoldalt; mondott össze ugyanolyan terjedelmű bes: szeállította a magyar irodr képviselő Magvető antológ előadott a rádióban riportol s novellákat írt sok újságba

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék