Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-04 / 27. szám

1982. JÚLIUS 3. SPORT Válogatott versenyző­k a faluból... Bocsássák meg a személyes jellegű visszaemlékezést, de Nagy István válogatott atléta életpályája egyetlen órára talál­kozott az enyémmel is, így ide kívánkozik az epizód. A Televí­zió „Mozdulj” című műsorában az atlétikai tehetségkutató ak­ciódöntőjét közvetítettük a Va­sas Pasaréti úti pályájáról. A rövidtávfutók túl voltak a kö­­zépfutamokon, amikor Feledy Péter kollégám a fülembe súgta, hogy egy hevesi gimnazista 10.9 mp-et futott. Még a hangom is elakadt, bár tüstént feltételez­tem, hogy a fiú nem akkor hú­zott először futócipőt, sőt, felte­hetően valamelyik egyesület vé­dőszárnyai alá vette már, csak ki tudja, miért még nem igazol­hatta le. Így aztán most, amikor Nagy István Heves község válogatott atlétája (azt hiszem, párját rit­kítja az ország sporttörténeté­ben) belép edzés után a Nép­stadion-szálló kis előcsarnoká­ba és azonmód, melegítőben, kissé csapzottan közelebb húz­za a székét, annyi év elteltével először ezt kérdezem: — Nem tudom, emlékszel-e rá... — De mennyire, hogy emlék­szem. 1975. október 26-a, dél­előttjé — vág közbe, s minden kétséget eloszlatva fejtegette, milyen fordulópontot jelentett ez életében — bár valóban volt már némi közöm az atlétikához, igazában a legjobb indulattal sem tarthattak volna futónak. Szaladni, azt tudtam, de futni ... Tecnikailag nagyon képzetlen voltam még. Voltaképpen, mint annyi más iskolásgyerek, én is focizgattam, majd belekóstol­tam a kézilabdába, ami nagyon vonzott. Testnevelő tanárom, Tóth Gyula az iskolai házibaj­nokságon figyelt fel rám, mert akkor valóban minden előké­szület nélkül 12.3 mp-et futot­tam." 1975 április elejét írtuk, s attól kezdve már lejártam futó­edzéseket tartani.­­ De hiszen ez alig fél évvel korábban történt, hogy azon a bizonyos, tv által is közvetített tehetségkutató versenyen belül kerültél a 11 másodpercen. — Ó, nem az volt az igazi próbatétel, ha valakinek meg­vannak az alapadottságai, akkor eddig aránylag könnyű eljutni. De 10.5-ről 10.1-re faragni az időt, az már nagyobb munka és hosszabb út. De visszatérve arra a bizonyos versenyre, én, aki tökéletesen ismeretlen, falu­si srác voltam, nem akartam hinni a fülemnek, amikor tíz perccel később (!) két fővárosi nagy egyesület edzője is odajött hozzám, megkérdezni: nincs-e kedvem náluk folytatni, e vou? — Ez akkor nem pusztán el­határozás kérdése volt, nem hi­szem, hogy másodikos gimnazis­­taként vállalhattam volna a döntést. Hazajöttünk, aztán a tanár úrral és a szüleimmel ala­posan meghánytuk-vetettük a dolgot. Helyesebbnek látszott, ha várunk még.­­ Sokat emlegeted Tóth Gyu­lát, ő volt a testnevelő tanárod, s ma is ő az edződ. Egyáltalá­ban, ő atléta szakember? — Ma már igen. S hogy so­kat emlegettem? Nincs nap, amikor ne találkoznánk. Ő in­dított el a pályámon, s mindig mellettem áll. Tud tanár, edző, és barát lenni, egyszerre. Tu­dom, ez túl szépen hangzik, de szükséges hozzátennem, hogy­ ő — remélem, nem hat szerényte­lenségnek — miattam kezdett komolyabban foglalkozni atléti­kával. • Úgy értsem, ki is megta­nulta? — Nem is akárhogyan. Ere­detileg őt a torna érdekelte. Kevesen tudják róla, hogy a vá­logatott tornász, Kovács Péter, az ő irányítása mellett fogta meg először a nyújtót. S aztán jöttem én, meg a valóban ígé­retes eredményeim. A tanár úr pedig meghozatta a szükséges szakirodalmat, az amerikai és nyugatnémet vágtázok felké­szítési módszereinek leírását. Fordította és fordíttatta a szak­anyagokat, aztán amit adottsá­gaim alapján alkalmazhatónak talált, azt beépítettük az edzés­tervbe. • Érdekes, de a magy­ar atlé­tika igazán jó rövidtávfutókban sosem dúskált, ezért aztán, vagy fordítva, de neves vágtázóedzőnk sem igen akadt. — Azért vannak­ páran s kö­zülük egy mindenképpen Tóth Gyula. — A gimnázium befejeztével is Hevesen maradtál. Ez is a sze­mélyes kötődésnek tulajdonít­ható? — Feltétlenül. Eleinte kriti­kátlanul elfogadtam, bármit is mondott a tanár úr, aztán az eredmények is őt igazolták. Még 1975-ben meghívtak az ifjúsági válogatotthoz, két évvel később pedig a felnőtt válogatottba. S amikor már bőven volt összeha­sonlítási alapom, akkor sem ké­telkedhettem módszereiben. Nem csupán a hála tartott He­vesen és mellette. • Hevestől hamarabb megvál­nál, mint az edződtől? — Ez kurtán-furcsán hangzik, de azt hiszem, igen. Szeretnék Tóth Gyulával együtt maradni, eközben tagadhatatlanul érle­lődik a költözködés gondolata is. • Úgy tartják, az ideális vág­tázó alkat 180—185 cm között mo­zog, ennek megfelelő erőteljes, ugyanakkor laza izomzattal.­­ Én bizony csak 176 centi vagyok, de nem biztos, hogy ez mérvadó, hiszen a kubai Leo­­nard és a szovjet Kolesznyikov sincs 180 magas. • A legjobb eredményed 10.29 másodperc, a világcsúcs viszont 9,95. Ráadásul a tiédhez hasonló, vagy annál valamivel jobb idő­eredményre nagyon sokan ké­pesek. Nem szegi kedvedet? — A tavalyi világranglistán 35-ik voltam és ennek is na­gyon tudtam örülni. Már csak azért is, mert az élmezőnyből 20-an, 22-en amerikaiak. S ha azt mondom, hogy Európában az ötödik voltam, még kicsit ki is húzhatom magam. De nemcsak ez a fontos, hanem, hogy például a katonáskodással töltött évtől eltekintve minden esztendőben fejlődtem. A szak­­irodalom szerint a rövidtávfu­tók 23-25 éves korukban képe­sek legtöbbre. Bár ez nem szentírás, elvégre Pietro Men­­nea, az olaszok olimpiai bajno­ka 29 évesen is csodálatos ered­ményekre volt képes. Most va­gyok 23 éves. Két évig még mindent a futásnak rendelek alá, már csak az olimpia ked­véért is. Egyébként nem feltét­lenül csak az időeredmény szá­mít. Magyar betegség, hogy ed­zésben elégedetten nézik a stop­pert, aztán a versenyen elma­rad a bizonyítás. Legyőzni a vetélytársakat s közben jó ered­ményt elérni, ez a fontos. • Kiket győztél le a neveseb­bek közül?­­ A lengyel Duneckyt, a ja­maicai Gilkest. Egyébként a leg­szebb évem a tavalyi volt, ak­kor voltam a fedettpályás EB-n 200 méteren ezüstérmes. Ezrek munkája árán - ezrektől elzárva HANGYÁK A CSILLAGOKÉRT Szinte hihetetlen, hány ember munká­ja, izgalma és fáradsága árán peregtek és peregnek az események azon a képze­letbeli színpadon, amit az utóbbi időben keresetlen egyszerűséggel (s talán mert egymás után másodszor rendezik spa­nyol területen) Mundialnak hívunk. Már az odautazás jogáért megmozdult mind az öt földrész. Dollárok ezreit köl­tötték utazásra, a játékosok felkészítésé­re, premizálására, túrákra és edzőtáboro­zásokra. Bár a közönség belépőjegyeinek árából többé-kevésbé tisztes bevételhez jutottak a szövetségek, mégsem valószí­nű, hogy valamennyi országban nyeresé­ges lett volna a pénzügyi mérleg. De, hogy a sportág szempontjából pozitívnak bizonyult, az szinte biztos. Hiszen a lab­darúgás óriási hírverése volt minden egyes selejtező csoport valamennyi mér­kőzése. A hírközlő szervek ontották az adatokat, pletykák keringtek a játéko­sokról, s világcégek kerestek busás ösz­­szegeket a mindehhez kapcsolódó rek­lámból. Ugyanezt jelen időben is mond­hatjuk. DE MARADJUNK SPANYOLORSZÁGNÁL! A szervező bizottság természetesen már az argentínai világbajnokság után (!) elkezdte a tényleges munkát. Jólle­het, még csak annyit tudtak — hiszen erről a FIFA döntött —, hogy 24­­csa­patra bővült a mezőny. Ez jelentette azt a kiindulási alapot, mely szerint szabá­lyos menetrendet készítettek, egyelőre a részt vevő csapatok ismerete híján, mi­kor és hol bonyolítják le a mérkőzése­ket. Figyelniük kellett arra, már csak anyagi okoknál fogva is, hogy lehetőleg valamennyi számottevő spanyol város részesüljön a VB mérkőzéseiből, s persze, az ezzel együttjáró turistaforgalom áldá­saiból. Egyben ügyelni kellett arra is, hogy lehetőleg az egymáshoz közel eső helységek egyazon csoport csapatait lás­sák vendégül. De, ha csupán a csapatok­ról lett volna szó, önmagában véve a hozzávetőleg 500 játékos elhelyezése gyermekjátéknak tűnne. A kísérők, saj­tótudósítók és szurkolók viszont már több ezer embert jelentenek. Nekik va­lamennyiüknek szállásról, étkezésről, közlekedésről, sőt, szórakozási lehetőség­ről kellett gondoskodni. Ráadásul az arányok állandóan módosulnak és módo­sultak, attól függően, melyik ország csa­pata, hogyan vette az akadályokat. Mi sem természetesebb, a továbbjutó csapa­tok szurkolói, újságírói megrohanják azokat a városokat, ahová teljesítmé­nyük és a sorsolás alapján kerültek. De a kiesett csapatok kísérői sem utaztak haza automatikusan valamennyien, hi­szen a világbajnokság szakmailag is ér­dekes, Spanyolország pedig a Mundial­­tól eltekintve is Európa legfelkapottabb üdülőövezete. Komputerek végzik a szállodák üres és foglalt szobáinak napra­kész nyilván­tartását, egyszerre több helyen is tarta­lékokat képeznek. Persze, nem fizetnek rá, hiszen ha valaki történetesen biztos­ra menvén, előre fog­lalt szobát, azzal két éjszakát minimum kifizettetnek, füg­getlenül attól, marad-e addig vagy sem. MESTERLÖVÉSZEK A HÁZTETŐN Külön fejezetet érdemelnének a spa­nyolországi­ világbajnokság történetében a biztonsági intézkedések, melyek a müncheni olimpia óta, sajnos, minden nagyobb világversenyt szükségszerűen és elmaradhatatlanul kísérnek. Miután a madridi kormány látszólag és hallgató­­­­lagosan ígéretet kapott a szeparatisták­­tól a fegyvernyugvásra, fölös óvatosság­nak látszott, hogy például minden egyes csapatra fegyveres rendőrkülönítmény vigyáz. Ez 20-22 tagú osztagot jelentett általában, autókkal és igen korszerű automata kézifegyverekkel felszerelve. A csapatok szálláshelyét már megközelíte­ni is körülményes volt. A magyar csapat például Alicanteban, a Hotel Sidi San Juan-ban lakott, s az épülettől ötven méternyire, az odavezető egyetlen út mentén­­ rendőrautó parkolt, benne pedig három-négy fegyveres izzadt a tűző na­pon, szüntelenül. Aki nem tudta megfe­lelően igazolni magát, könyörtelenül visszafordították. A szálloda hatodik emeletén, amit kizárólag a magyar kül­döttség rendelkezésére bocsátottak, a liftből kilépve az érkező nem kerülhet­te el a találkozást azzal a két civil ru­hás úrral, akinek a zsebében ugyancsak 38-as kaliberű revolver lapult. Néhány nap elteltével francia terüle­ten elfogták a szeparatisták elsőszámú emberét. Válaszul Madridban, gyors egymásutánban négy bomba robbant­­, a biztonsági intézkedések pedig fesze­sebbé váltak. A magyar játékosok autó­buszát egy alkalommal makacsul követ­te egy személykocsi. A busz hátsó ülé­sén helyet foglaló két rendőr, s erre fi­gyeltek fel a játékosok, egyszeriben ki­biztosította géppisztolyát, majd tüzelő­állást vett fel. A mieink meg mertek volna esküdni­ rá, hogy az a bizonyos személyautó teljesen véletlenül szegődött az autóbusz nyomába, nincs kizárva, hogy családi bevásárlások végeztével épp hazafelé tartottak a bent ülők. Az erd­ei stadionnal szomszédos bér­házak tetején egyenruhás mesterlövé­szek tanyáztak, tekintetüket mereven a pályára szegezve. S nem valószínű, hogy a mérkőzést nézték. Az érkező­­csapatok az öltözőig, rendőrök sorfala között tet­ték meg az utat, s ugyanígy távoztak. A biztonsági intézkedések ellenére persze, minden résztvevőnek és közre­működőnek gyorsan kellett mozognia a stadionban. Ehhez adott segítséget az akkreditálási lap, amit a világbajnokság személyi igazolványaként foghatunk fel. JEGYZÉK A SZÍNEKRŐL, BETŰKRŐL, SORSZÁMOKRÓL Fénykép, sorszám, betűjel, s ennek alapján az őrt állók már tudták, kit nem kell feltartóztatniuk. De ilyen sze­mélyi lapocskából is több tucatnyi típus volt forgalomban. Más színűt kaptak a játékosok, a szervezők, a sajtó munka­társai, a hostessek, a technikai személy­zet tagjai és még a frissítőárusok is. Külön prospektus tartalmazta az igazo­lólapok jegyzékét, pontosan feltüntetve: melyiket kik kaphatták, s mekkora a le­hetséges mozgási területük, azaz, hová érvényes az akkreditálási cédula, hová nem. Ekora embertömeg, ilyen szervezett­ség és ennyi anyagi befektetés után ne kérdezze senki, vajon volt-e a sportver­senyekre korábban jellemző fesztelen, vidám, olykor szinte családias hangu­latnak jele? Nyoma sem volt. Saját játékosainkkal még csak tudtunk kapcsolatot teremteni, de teszem azt, az argen­tinok­­valamelyik kitűnőségét elérni szinte képtelenség volt. A dél-amerikai csapat szálláshelyét­ ren­dőrök és titkos rendőrök tucatjai vették körül, s ha va­lakinek a kollegák közül kedve támadt volna próbálkozni, csak az argentin csa­pat sajtófőnökéig juthatott el, aki többé­­kevésbé udvariasan hárította el a kérést. S ez általában a többi csapatra is jel­lemző volt, így aztán az embernek az volt a benyomása, hogy a csapatokat odaszállítják a mérkőzés színhelyére, a pályán vagy a televízióban közszemlére teszik egy mérkőzés erejéig, aztán ismét csak elrejtik, mint valami nagy, roppant értékes gyémántot, amit páncélszekrény­ben őriznek, csak egy-egy kiállítás vagy különleges alkatom esetén engedik látni az embereket. Pedig mindezért emberek ezrei dolgoztak és dolgoznak .. Vass István Zoltán SZABAD FÖLD 21 # Maradsz Hevesen? — Most nem tudom pontosan. Sokat jelent az ottani környe­zet, édesapámékkal lakom egy szép családi házban. A község­ben szinte mindenki ismer és én is ismerek mindenkit. Ha egyszer elkerülök onnan, akkor is hevesi maradok. Mostanság járok Egerbe, a Tanárképző Fő­iskolára, de őszintén szólva, a jövőmet úgy tervezem, hogy nem nézek túlságosan előre. Egyelőre a sport a fontos, idén az athéni EB, jövőre a világbaj­nokság s aztán az olimpia. • Hányszor teszed meg éven­te a Heves—Budapest útvonalat? — Képtelen vagyok megmon­dani. De azt tudom, hogy egy és egy negyed óra alatt érek oda, ha én vezetek. (Szüleimtől elkötöm elég gyakran a kocsit.) Annyi biztos, hogy minden ka­nyart, sőt szinte minden kilomé­terkövet ismerek... VÍZ TIPPJEINK A 27. FOGADÁSI HÉTRE: (július 4.) Dombóvár—Baja 1, x Nagybátony—Bem SE 1 Medicor—Recsk 1, x Péti MTE—Várpalota x, 2 Pénzügyőr—MOTIM TE 1 Bottyán SE—Katona J. SE x, 2 Kőszeg—Répcelak 1 Balmazújv.—H.-böszörra. 1, x Csenger—Kisvárda x, 2 Bors. Bányász—Bors. Volán x Miskolci VSC—Tiszavasvári­­ Kun B.­SE—Szabó L. SE 1 Szegedi KSZV—Gyulai SE 1, 0 Pótmérkőzések: 2, 1, 1.

Next