Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-04 / 27. szám
1982. JÚLIUS 3. SPORT Válogatott versenyzők a faluból... Bocsássák meg a személyes jellegű visszaemlékezést, de Nagy István válogatott atléta életpályája egyetlen órára találkozott az enyémmel is, így ide kívánkozik az epizód. A Televízió „Mozdulj” című műsorában az atlétikai tehetségkutató akciódöntőjét közvetítettük a Vasas Pasaréti úti pályájáról. A rövidtávfutók túl voltak a középfutamokon, amikor Feledy Péter kollégám a fülembe súgta, hogy egy hevesi gimnazista 10.9 mp-et futott. Még a hangom is elakadt, bár tüstént feltételeztem, hogy a fiú nem akkor húzott először futócipőt, sőt, feltehetően valamelyik egyesület védőszárnyai alá vette már, csak ki tudja, miért még nem igazolhatta le. Így aztán most, amikor Nagy István Heves község válogatott atlétája (azt hiszem, párját ritkítja az ország sporttörténetében) belép edzés után a Népstadion-szálló kis előcsarnokába és azonmód, melegítőben, kissé csapzottan közelebb húzza a székét, annyi év elteltével először ezt kérdezem: — Nem tudom, emlékszel-e rá... — De mennyire, hogy emlékszem. 1975. október 26-a, délelőttjé — vág közbe, s minden kétséget eloszlatva fejtegette, milyen fordulópontot jelentett ez életében — bár valóban volt már némi közöm az atlétikához, igazában a legjobb indulattal sem tarthattak volna futónak. Szaladni, azt tudtam, de futni ... Tecnikailag nagyon képzetlen voltam még. Voltaképpen, mint annyi más iskolásgyerek, én is focizgattam, majd belekóstoltam a kézilabdába, ami nagyon vonzott. Testnevelő tanárom, Tóth Gyula az iskolai házibajnokságon figyelt fel rám, mert akkor valóban minden előkészület nélkül 12.3 mp-et futottam." 1975 április elejét írtuk, s attól kezdve már lejártam futóedzéseket tartani. De hiszen ez alig fél évvel korábban történt, hogy azon a bizonyos, tv által is közvetített tehetségkutató versenyen belül kerültél a 11 másodpercen. — Ó, nem az volt az igazi próbatétel, ha valakinek megvannak az alapadottságai, akkor eddig aránylag könnyű eljutni. De 10.5-ről 10.1-re faragni az időt, az már nagyobb munka és hosszabb út. De visszatérve arra a bizonyos versenyre, én, aki tökéletesen ismeretlen, falusi srác voltam, nem akartam hinni a fülemnek, amikor tíz perccel később (!) két fővárosi nagy egyesület edzője is odajött hozzám, megkérdezni: nincs-e kedvem náluk folytatni, e vou? — Ez akkor nem pusztán elhatározás kérdése volt, nem hiszem, hogy másodikos gimnazistaként vállalhattam volna a döntést. Hazajöttünk, aztán a tanár úrral és a szüleimmel alaposan meghánytuk-vetettük a dolgot. Helyesebbnek látszott, ha várunk még. Sokat emlegeted Tóth Gyulát, ő volt a testnevelő tanárod, s ma is ő az edződ. Egyáltalában, ő atléta szakember? — Ma már igen. S hogy sokat emlegettem? Nincs nap, amikor ne találkoznánk. Ő indított el a pályámon, s mindig mellettem áll. Tud tanár, edző, és barát lenni, egyszerre. Tudom, ez túl szépen hangzik, de szükséges hozzátennem, hogy ő — remélem, nem hat szerénytelenségnek — miattam kezdett komolyabban foglalkozni atlétikával. • Úgy értsem, ki is megtanulta? — Nem is akárhogyan. Eredetileg őt a torna érdekelte. Kevesen tudják róla, hogy a válogatott tornász, Kovács Péter, az ő irányítása mellett fogta meg először a nyújtót. S aztán jöttem én, meg a valóban ígéretes eredményeim. A tanár úr pedig meghozatta a szükséges szakirodalmat, az amerikai és nyugatnémet vágtázok felkészítési módszereinek leírását. Fordította és fordíttatta a szakanyagokat, aztán amit adottságaim alapján alkalmazhatónak talált, azt beépítettük az edzéstervbe. • Érdekes, de a magyar atlétika igazán jó rövidtávfutókban sosem dúskált, ezért aztán, vagy fordítva, de neves vágtázóedzőnk sem igen akadt. — Azért vannak páran s közülük egy mindenképpen Tóth Gyula. — A gimnázium befejeztével is Hevesen maradtál. Ez is a személyes kötődésnek tulajdonítható? — Feltétlenül. Eleinte kritikátlanul elfogadtam, bármit is mondott a tanár úr, aztán az eredmények is őt igazolták. Még 1975-ben meghívtak az ifjúsági válogatotthoz, két évvel később pedig a felnőtt válogatottba. S amikor már bőven volt összehasonlítási alapom, akkor sem kételkedhettem módszereiben. Nem csupán a hála tartott Hevesen és mellette. • Hevestől hamarabb megválnál, mint az edződtől? — Ez kurtán-furcsán hangzik, de azt hiszem, igen. Szeretnék Tóth Gyulával együtt maradni, eközben tagadhatatlanul érlelődik a költözködés gondolata is. • Úgy tartják, az ideális vágtázó alkat 180—185 cm között mozog, ennek megfelelő erőteljes, ugyanakkor laza izomzattal. Én bizony csak 176 centi vagyok, de nem biztos, hogy ez mérvadó, hiszen a kubai Leonard és a szovjet Kolesznyikov sincs 180 magas. • A legjobb eredményed 10.29 másodperc, a világcsúcs viszont 9,95. Ráadásul a tiédhez hasonló, vagy annál valamivel jobb időeredményre nagyon sokan képesek. Nem szegi kedvedet? — A tavalyi világranglistán 35-ik voltam és ennek is nagyon tudtam örülni. Már csak azért is, mert az élmezőnyből 20-an, 22-en amerikaiak. S ha azt mondom, hogy Európában az ötödik voltam, még kicsit ki is húzhatom magam. De nemcsak ez a fontos, hanem, hogy például a katonáskodással töltött évtől eltekintve minden esztendőben fejlődtem. A szakirodalom szerint a rövidtávfutók 23-25 éves korukban képesek legtöbbre. Bár ez nem szentírás, elvégre Pietro Mennea, az olaszok olimpiai bajnoka 29 évesen is csodálatos eredményekre volt képes. Most vagyok 23 éves. Két évig még mindent a futásnak rendelek alá, már csak az olimpia kedvéért is. Egyébként nem feltétlenül csak az időeredmény számít. Magyar betegség, hogy edzésben elégedetten nézik a stoppert, aztán a versenyen elmarad a bizonyítás. Legyőzni a vetélytársakat s közben jó eredményt elérni, ez a fontos. • Kiket győztél le a nevesebbek közül? A lengyel Duneckyt, a jamaicai Gilkest. Egyébként a legszebb évem a tavalyi volt, akkor voltam a fedettpályás EB-n 200 méteren ezüstérmes. Ezrek munkája árán - ezrektől elzárva HANGYÁK A CSILLAGOKÉRT Szinte hihetetlen, hány ember munkája, izgalma és fáradsága árán peregtek és peregnek az események azon a képzeletbeli színpadon, amit az utóbbi időben keresetlen egyszerűséggel (s talán mert egymás után másodszor rendezik spanyol területen) Mundialnak hívunk. Már az odautazás jogáért megmozdult mind az öt földrész. Dollárok ezreit költötték utazásra, a játékosok felkészítésére, premizálására, túrákra és edzőtáborozásokra. Bár a közönség belépőjegyeinek árából többé-kevésbé tisztes bevételhez jutottak a szövetségek, mégsem valószínű, hogy valamennyi országban nyereséges lett volna a pénzügyi mérleg. De, hogy a sportág szempontjából pozitívnak bizonyult, az szinte biztos. Hiszen a labdarúgás óriási hírverése volt minden egyes selejtező csoport valamennyi mérkőzése. A hírközlő szervek ontották az adatokat, pletykák keringtek a játékosokról, s világcégek kerestek busás öszszegeket a mindehhez kapcsolódó reklámból. Ugyanezt jelen időben is mondhatjuk. DE MARADJUNK SPANYOLORSZÁGNÁL! A szervező bizottság természetesen már az argentínai világbajnokság után (!) elkezdte a tényleges munkát. Jóllehet, még csak annyit tudtak — hiszen erről a FIFA döntött —, hogy 24csapatra bővült a mezőny. Ez jelentette azt a kiindulási alapot, mely szerint szabályos menetrendet készítettek, egyelőre a részt vevő csapatok ismerete híján, mikor és hol bonyolítják le a mérkőzéseket. Figyelniük kellett arra, már csak anyagi okoknál fogva is, hogy lehetőleg valamennyi számottevő spanyol város részesüljön a VB mérkőzéseiből, s persze, az ezzel együttjáró turistaforgalom áldásaiból. Egyben ügyelni kellett arra is, hogy lehetőleg az egymáshoz közel eső helységek egyazon csoport csapatait lássák vendégül. De, ha csupán a csapatokról lett volna szó, önmagában véve a hozzávetőleg 500 játékos elhelyezése gyermekjátéknak tűnne. A kísérők, sajtótudósítók és szurkolók viszont már több ezer embert jelentenek. Nekik valamennyiüknek szállásról, étkezésről, közlekedésről, sőt, szórakozási lehetőségről kellett gondoskodni. Ráadásul az arányok állandóan módosulnak és módosultak, attól függően, melyik ország csapata, hogyan vette az akadályokat. Mi sem természetesebb, a továbbjutó csapatok szurkolói, újságírói megrohanják azokat a városokat, ahová teljesítményük és a sorsolás alapján kerültek. De a kiesett csapatok kísérői sem utaztak haza automatikusan valamennyien, hiszen a világbajnokság szakmailag is érdekes, Spanyolország pedig a Mundialtól eltekintve is Európa legfelkapottabb üdülőövezete. Komputerek végzik a szállodák üres és foglalt szobáinak naprakész nyilvántartását, egyszerre több helyen is tartalékokat képeznek. Persze, nem fizetnek rá, hiszen ha valaki történetesen biztosra menvén, előre foglalt szobát, azzal két éjszakát minimum kifizettetnek, függetlenül attól, marad-e addig vagy sem. MESTERLÖVÉSZEK A HÁZTETŐN Külön fejezetet érdemelnének a spanyolországi világbajnokság történetében a biztonsági intézkedések, melyek a müncheni olimpia óta, sajnos, minden nagyobb világversenyt szükségszerűen és elmaradhatatlanul kísérnek. Miután a madridi kormány látszólag és hallgatólagosan ígéretet kapott a szeparatistáktól a fegyvernyugvásra, fölös óvatosságnak látszott, hogy például minden egyes csapatra fegyveres rendőrkülönítmény vigyáz. Ez 20-22 tagú osztagot jelentett általában, autókkal és igen korszerű automata kézifegyverekkel felszerelve. A csapatok szálláshelyét már megközelíteni is körülményes volt. A magyar csapat például Alicanteban, a Hotel Sidi San Juan-ban lakott, s az épülettől ötven méternyire, az odavezető egyetlen út mentén rendőrautó parkolt, benne pedig három-négy fegyveres izzadt a tűző napon, szüntelenül. Aki nem tudta megfelelően igazolni magát, könyörtelenül visszafordították. A szálloda hatodik emeletén, amit kizárólag a magyar küldöttség rendelkezésére bocsátottak, a liftből kilépve az érkező nem kerülhette el a találkozást azzal a két civil ruhás úrral, akinek a zsebében ugyancsak 38-as kaliberű revolver lapult. Néhány nap elteltével francia területen elfogták a szeparatisták elsőszámú emberét. Válaszul Madridban, gyors egymásutánban négy bomba robbant, a biztonsági intézkedések pedig feszesebbé váltak. A magyar játékosok autóbuszát egy alkalommal makacsul követte egy személykocsi. A busz hátsó ülésén helyet foglaló két rendőr, s erre figyeltek fel a játékosok, egyszeriben kibiztosította géppisztolyát, majd tüzelőállást vett fel. A mieink meg mertek volna esküdni rá, hogy az a bizonyos személyautó teljesen véletlenül szegődött az autóbusz nyomába, nincs kizárva, hogy családi bevásárlások végeztével épp hazafelé tartottak a bent ülők. Az erdei stadionnal szomszédos bérházak tetején egyenruhás mesterlövészek tanyáztak, tekintetüket mereven a pályára szegezve. S nem valószínű, hogy a mérkőzést nézték. Az érkezőcsapatok az öltözőig, rendőrök sorfala között tették meg az utat, s ugyanígy távoztak. A biztonsági intézkedések ellenére persze, minden résztvevőnek és közreműködőnek gyorsan kellett mozognia a stadionban. Ehhez adott segítséget az akkreditálási lap, amit a világbajnokság személyi igazolványaként foghatunk fel. JEGYZÉK A SZÍNEKRŐL, BETŰKRŐL, SORSZÁMOKRÓL Fénykép, sorszám, betűjel, s ennek alapján az őrt állók már tudták, kit nem kell feltartóztatniuk. De ilyen személyi lapocskából is több tucatnyi típus volt forgalomban. Más színűt kaptak a játékosok, a szervezők, a sajtó munkatársai, a hostessek, a technikai személyzet tagjai és még a frissítőárusok is. Külön prospektus tartalmazta az igazolólapok jegyzékét, pontosan feltüntetve: melyiket kik kaphatták, s mekkora a lehetséges mozgási területük, azaz, hová érvényes az akkreditálási cédula, hová nem. Ekora embertömeg, ilyen szervezettség és ennyi anyagi befektetés után ne kérdezze senki, vajon volt-e a sportversenyekre korábban jellemző fesztelen, vidám, olykor szinte családias hangulatnak jele? Nyoma sem volt. Saját játékosainkkal még csak tudtunk kapcsolatot teremteni, de teszem azt, az argentinokvalamelyik kitűnőségét elérni szinte képtelenség volt. A dél-amerikai csapat szálláshelyét rendőrök és titkos rendőrök tucatjai vették körül, s ha valakinek a kollegák közül kedve támadt volna próbálkozni, csak az argentin csapat sajtófőnökéig juthatott el, aki többékevésbé udvariasan hárította el a kérést. S ez általában a többi csapatra is jellemző volt, így aztán az embernek az volt a benyomása, hogy a csapatokat odaszállítják a mérkőzés színhelyére, a pályán vagy a televízióban közszemlére teszik egy mérkőzés erejéig, aztán ismét csak elrejtik, mint valami nagy, roppant értékes gyémántot, amit páncélszekrényben őriznek, csak egy-egy kiállítás vagy különleges alkatom esetén engedik látni az embereket. Pedig mindezért emberek ezrei dolgoztak és dolgoznak .. Vass István Zoltán SZABAD FÖLD 21 # Maradsz Hevesen? — Most nem tudom pontosan. Sokat jelent az ottani környezet, édesapámékkal lakom egy szép családi házban. A községben szinte mindenki ismer és én is ismerek mindenkit. Ha egyszer elkerülök onnan, akkor is hevesi maradok. Mostanság járok Egerbe, a Tanárképző Főiskolára, de őszintén szólva, a jövőmet úgy tervezem, hogy nem nézek túlságosan előre. Egyelőre a sport a fontos, idén az athéni EB, jövőre a világbajnokság s aztán az olimpia. • Hányszor teszed meg évente a Heves—Budapest útvonalat? — Képtelen vagyok megmondani. De azt tudom, hogy egy és egy negyed óra alatt érek oda, ha én vezetek. (Szüleimtől elkötöm elég gyakran a kocsit.) Annyi biztos, hogy minden kanyart, sőt szinte minden kilométerkövet ismerek... VÍZ TIPPJEINK A 27. FOGADÁSI HÉTRE: (július 4.) Dombóvár—Baja 1, x Nagybátony—Bem SE 1 Medicor—Recsk 1, x Péti MTE—Várpalota x, 2 Pénzügyőr—MOTIM TE 1 Bottyán SE—Katona J. SE x, 2 Kőszeg—Répcelak 1 Balmazújv.—H.-böszörra. 1, x Csenger—Kisvárda x, 2 Bors. Bányász—Bors. Volán x Miskolci VSC—Tiszavasvári Kun B.SE—Szabó L. SE 1 Szegedi KSZV—Gyulai SE 1, 0 Pótmérkőzések: 2, 1, 1.