Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-12 / 37. szám
BER 11. z érzelem szálaiból sőt még utána is hosszú ideig nem tudtam átjutni a határon. Aztán itt maradtam Budapesten. A szerelem, a házasság végül ide kötött. — Mivel folytattad? — Azzal, amit 18 éves koromban elkezdtem. Újságírással. A Magyar Nemzethez hívták, 1982-ig — nyugdíjaztatásáig — ott „koptatta” főmunkatársként a széket. (Alighanem ez az ülőalkalmatosság még ma is szinte vadonatúj, mert Illés Sándor örökké az országot járta, a gépírónőknek diktált, s szobájának bútorzatát jóformán nem is használta.) És eközben még regényeket is írtál. Hogy’ bírtad? — Nagyon könnyen. Még most is, amióta nyugdíjas vagyok egyszerűen rosszul érzem magam, ha két napig Semmit se csináltam. Hiába van a telek, a kert, az nj£s. Inkább szórakozás, nem munka. Azt hiszem, az anyámra ütöttem. Nagyapám őt örökké figyelmeztette: „Mac (a Marcellát becézte így), te ebbe a munkába fogsz belepusztulni!” A mama mégse hallgatott rá. Amikor a bátyái mind bevonultak, ő művelte azt a sok földet. S egy pillanatig se gondolt arra, hogy megerőltető a munka. Annyira nem, hogy amikor este hazajött a munkából, alig pihent valamit, máris ment az olvasókörbe és szinte vakulásig betűzgette a regényeket... És nagyapám jövendölése ellenére — nem rokkant bele a sok dologba. Hetvenhat évig élt, akkor is másfajta betegség vitte el, nem a megerőltető munka... Nekem sincs nyugtom. Dolgozom, volt újságomnál, regényeket írok, fordítok, közreműködöm a délszláv nemzetiségi lap szerkesztésében, s még minduntalan más munka után kutatok. Például „fülszövegeket” írok a könyvek borítójára. Nem fizetnek érte, könyvutalvánnyal díjazzák a munkámat. Begyűjtöm a sok utalványt, aztán járom a könyvesboltokat. Nehéz a választás. Nemsokára 70 éves leszek, meg kell gondolnom, mit olvasok. Már legfeljebb 10-20 évem van hátra, csak nagyon jó műveket szabad olvasnom, fölösleges dolgokra nem pazarolhatom az ilyenkor már nagyon drága időt. És közben azok a régi-régi évek nem jutnak eszedbe? — Dehogynem! Kis dolgozószobám fala tele van Újvidék, Szabadka képeivel. Nem tudok, elszakadni... — könyveidben sem. Általában — kevés kivétellel — a téma Bácska, Jugoszlávia. — Igen, úgy érzem, a két nép közötti hidat állandóan, újra és újra építeni kell. Ez érdeke mind a két országnak. Legújabb regényem, amely már nyomdában van, szintén ilyesmiről szól. Két falu, a magyarlakta Doroszló és a szerbek által benépesített Sztapár történetéről szól. Kiolthatatlan barátság fűzi őket össze. Még az 1848—49-es szabadságharc idején Jellachich csapatai eléggé gorombán bántalmazták errefelé a magyarokat. A sztapári szerbek azonban nem engedték meg, hogy a doroszlóiakat gyötörjék. És, amikor a honvédek visszafoglalták ezt a területet, akkor a doroszlóiak testükkel védték meg a sztapáriakat mindenfajta megtorlástól. Ez ismétlődött meg a 40-es évek első felében. A nemzetiségiekösszetartozását semmi sem tudja eltépni, ezt bizonyítja ennek a két falunak a históriája. Bár mindenütt a világon örökre ezt eredményezné a közös sors felismerése ... • Mindenesetre Te ezt a magot próbálod könyveidben elhinteni ... — Feltétlenül. A „Fekete bárány” is ezt az ügyet szolgálja. És amíg erőm lesz, kitartok törekvéseim mellett. Kívánom, hogy még sokáig legyen módod erre. Köszönöm a látogatást, a beszélgetést. E. Gy. — Az 1950-ben félbehagyott templom Csopak főutcájában, mondhatnám közepén, hosszú éveken át rontotta az egyre fejlődő, egyre szebb faluképet. Ugyanakkor az annak idején sok fáradsággal és masszívan megépített alapokat kár lett volna veszendőbe hagyni. Aztán, amíg az alagsori kis kápolna telente bőven elég az itteni hívőknek, addig nyaranta az ide látogató külföldiek számára már szűknek bizonyul Ez sem utolsó szempont a tavasztól őszig tartó turizmus minden tekintetben megfelelő ellátásának biztosításához. Helyeslőleg fogadtuk tehát, amikor az egyház, a hívők közreműködésével elhatározta a templom felépítését. Az épület tervét azilletékesek is jóváhagyták, mert ez a vállalkozás igazán modern, szép épülettel kíván hozzájárulni Csopak arculatának korszerűsítéséhez. A két szomszédos községet, Csopakot és Paloznakot, mára közigazgatásilag összekapcsolták. Egyházilag is. A tanácsháza Csopakon, a plébánia pedig Paloznakon van. Csakhogy mostanában hétköznapokon nehéz otthon találni dr. Csontos Gyula plébánost. Ott dolgozik a templomépítők között, én is ott leltem rá a betonkeverő gép mellett, feltárt ingujjban, munkaruhában. Ő a hiteles krónikása a mai templomépítésnek. — Egy kis közösség nagy vállalkozása ez. Két éve kezdtük. Gyűltek az adományok, s jelentkeztek az emberek, ahogy ma mondjuk, társadalmi munkára. Nemcsak az ország különböző vidékéről, hanem még külföldiektől is kaptunk anyagi segítséget. A munkában se csak a helybeliek vesznek részt. Most például itt dolgozik mellettem Horváth Elek Zalaegerszegről, a mi kántorunkkal, Szita Ferenccel együtt. Igaz, hogy mindketten ezen a tájon nevelkedtek. Ha a hitbuzgalom és a lokálpatriotizmus összefog, sokat elérhetünk. A falak már állnak, a torony is, tető alatt. Ugye, egészen más látványt nyújt, mint a megszokott templomképek? Ez bizony teljesen újszerű, modern épület lesz, lejtős feljáróval, üveghomlokzattal, négy szélesre tárható ajtóval. Belül is rendeltetésének megfelelő, de szintén korszerű a templom kiképzése. Alkalmas lesz akár hangversenyek rendezésére, mint a tihanyi templom, vagy a fővárosi Mátyás templom. Eddig kétmillió fekszik az épületben, pénzben és munkában, még ugyanennyi kell, hogy elkészüljön. És akkor leszek én a legboldogabb plébános az országban. Mert egyszerre két templomban, egy nagyon régiben, a több száz éves paloznakiban, és egy nagyon újban, a csopakiban folytathatom hivatásomat. Szüts László MOZI VILÁG Más éghajlat alatt Sokak szíve vágya egyszer elutazni, aztán meg vissza-viszszatérni Párizsba, amelynek szépségével, hangulatával talán sohasem képes betelni az idegen. Ha azonban valaki arra kíváncsi, hogy milyen is a francia főváros egy tisztességes és törekvő fiatal nő szemében, aki nem külföldről, hanem vidékről „jött fel” Párizsba, ahogyan a mesékben mondanák: szerencsét próbálni, annak most eljött az alkalom. Megnézheti Claude Goretta svájci rendező „A vidéki lány” című francia filmjét. Megnézheti, de nem ígérhetem, hogy beleandalodhat Párizs vonzó látványába, eleven pezsgésű életébe, mert figyelmét Christine, a nagyváros rengetegében megélhetést és boldogulást kereső vidéki lány vonzó lénye és eleven pezsgésű, ám szerfelett érzékeny lelkivilága fogja kisajátítani. Csak az a kérdés: meddig? Mikor un bele nem is elsősorban Christine, hanem a sorsához csapódó, kapcsolódó, s a legkülönfélébb módon szenvedni tudó nők és férfiak életválságaiba? Pedig a film nem unalmas, nem érdektelen, csak épp az egységes vonalvezetés hiányzik belőle. Ahogyan persze sokszor magából az életből is, kiváltképp, ha valakinek még nincs meg a helye az életben, mint Christine-nek. Ha újra meg újra helyezkedni kényszerül. Ám ha Christine történetének mozibeli szemlélője számára minduntalan egy új meg új film kezdődik el azon az egy filmen belül, amelyhez jegyet váltott, bizonyosan nem lesz hálás az alkotónak ezért a bőkezűségért, mivel a nézőnek a művészi élménye így nem hogy megsokszorozódna, ellenkezőleg —széttöredezik, részekre bomlik. Ilyen általában a moziélmény természete, a történeté, a vásznon megelevenített hősök sorsának egységét, zártságát, befejezettségét igényli. Amennyiben azonban a néző arra készül fel lelkileg, hogy a film epizódjainak jóvoltából betekintést nyer más és más életformák és életszintek csapdáiba, amelyből végül is Christine számára a városban való megmaradás lehetetlensége öszszegeződik, úgy valószínűleg képes lesz a figyelmét megmegélénkíteni. Hát igen, Párizs nem csak a boldog turisták paradicsoma, hanem a boldogtalanul tévelygők aknamezeje is. Egy véletlenszerű szerelem — a szerelmek többsége nem várt találkozásokból lobban fel — ideigóráig adhat megnyugvást, örömet. De mi lesz holnap? S nemcsak Christine, az idegen kérdi ezt, hanem a párizsi bennszülöttek sokasága is. A színészet gyönyörű pálya, de nem azoknak, akiknek nem jut méltó feladat. A gazdagság áhított állapot, de mennyi ostobasággal, céltalansággal, boldogtalansággal párosulhat. E sok hiábavalóság és távlattalanság láttán sem törik meg Christine erkölcsi, emberi tartása. A film lepergése nyomán reméljük is, hogy lesz ereje és bizalma mindent újra kezdeni. De már újra otthon a vidéken. Mert ha a film esetleg nem is, Christine mindenképpen elnyeri tetszésünket és a rokonszenvünket, már csak amiatt is, mert Nathalie Baye, aki játszsza, igen jó színésznő. Kiruccanásainknak nem mindig a megélhetés és boldogulás keresése a célja, hanem a kikapcsolódás. Szabadságidőnkben ezért vágyunk más éghajlat alá. Kifele a nagyvárosból a természet, a napfény, a hűsítő habok tájékaira. Ott vár a csend, a nyugalom, a pihenés minket. Csakugyan? — kérdi kissé kajánul a „Legyen a férjem” című szovjet vígjátékával Eduard Akopov író és Alla Szurikova rendezőnő. A Krím félszigeten csodálatos a nyaralás, ám aki nem gondoskodott jó előre beutalóról — amit jó munkával, ugye, előbb-utóbb ki szoktunk érdemelni —, vagy megfelelő szálláshelyről, minden megpróbáltatásra, képmutatásra, lelki kiborulásra legyen felkészülve. Egy csinos fiatalasszony, aki rakoncátlan kisfiával érkezik a mi balatoni állapotainkkal vetekedő nyári magán-tömegszállására, gyanús elem lehet a házi néninek, amennyiben nem tud egy férjet felmutatni. E szükséghelyzet következtében kerül sor arra, hogy Natasa a számára mindeddig teljesen ismeretlen, s ugyancsak vakációzni érkező orvost, Viktort kéri fel: — Legyen a férjem. Ritka az ennél csábítóbb alkalom. És Viktor engedelmes ... Hanem hát persze — mi célból is volna akkor vígjáték ez a film? — ebből a férjjé való kinevezésből koránt sem a csurranó méz, hanem a csőstől a nyakába zúduló sokféle kellemetlenség a jellemző Viktor további sorsára. De hát mindenért kárpótol a tengerpart bársonyos fövenye, ahol olyan szorosan zsúfolódnak egymás mellé az emberek, hogy a moszkvai metrón csúcsidőben sem különben. Kellemes, bármitagadás, kissé naiv, szatíra ez a film. De az ilyen naivságnak is megvan a bája. Akárcsak a két főszereplő, Jelena Proklova és Andrej Mironov nyáriasan könnyed komédiázásának. Sas György Jelenet a Vidéki lány c. francia filmből Jelena Pavlova és Andrej Mironov a Legyen a férjem c. filmben Vénasszonyok nyara. Goya, a világhírű spanyol festő (1746—1828) legismertebb munkái közé tartozik a két Maja. Az egyik kép Maját meztelenül ábrázolja, fekvő pózban, a másik képen ugyanaz a modell, ugyanolyan helyzetben, csak éppen sejtelmes fátylakba burkolva, amelyen áttetszenek szép testének színei és körvonalai. A szakemberek szerint a fátyolos kép sokkal érdekesebb, izgatóbb, mint a meztelen. Ez jutott eszembe az Adria partján, ahol a fiatal lányok fedetlen felsőtesttel szaladgáltak, ugráltak, fürödtek, úsztak icipici nadrágocskájukban. Olyan szépek voltak, akár a görög istennők a szobrokon, mégis az emberek inkább azok után fordultak, akik hagyományos fürdőruhában voltak, amelyek inkább elfedték a testet, de a képzeletét engedték szabadjára. Szeretem a szép látványt, s nagyon megriadtam, amikor a hatvan éven túl s a száz kilón alig inneni nénikéket láttam, akik isteni nyugalommal sütkéreztek pucér felsőtestükkel. A nyaralók megbocsátó mosollyal szemlélték őket. Azt hiszem, sokan arra gondoltak, hogy ezek a mostani szép, fiatal leányok éppen olyan csúnyák és elnyűttek lesznek, ebben a korban. A nyár mindenkié, nemcsak a fiatalságé. Az egészséges sugarak éppen úgy járnak az öregeknek, mint bárki másnak, de legyünk őszinték: miért ez az önkritikátlanság? Amikor elnézegettem ezeket a gondtalanul és vidáman nyaraló kis öregeket, nem is csodálkoztam azon, hogy Villon, a francia költő megénekelte őket századokkal ezelőtt: „Emberi szépség, — ez a véged! A kar s a kéz is összeszáradt; A váll legörnyedt, ösztövér lett; A mell, a csípő s a többi tájak Mind ráncosra, aszottra váltak...”. K. E. SZABAD FÖLD 13