Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-12 / 37. szám

BER 11. z érzelem szálaiból sőt még utána is hosszú ideig nem tudtam átjutni a határon. Aztán itt maradtam Budapesten. A szerelem, a házasság végül ide kötött. — Mivel folytattad? — Azzal, amit 18 éves korom­ban elkezdtem. Újságírással. A Magyar Nemzethez hívták, 1982-ig — nyugdíjaztatásáig — ott „koptatta” főmunkatársként a széket. (Alighanem ez az ülő­alkalmatosság még ma is szinte vadonatúj, mert Illés Sándor örökké az országot járta, a gép­írónőknek diktált, s szobájának bútorzatát jóformán nem is használta.)­­ És eközben még regénye­ket is írtál. Hogy’ bírtad? — Nagyon könnyen. Még most is, amióta nyugdíjas vagyok egy­szerűen rosszul érzem magam, ha két napig Semmit se csinál­tam. Hiába van a telek, a kert, az nj£s. Inkább szórakozás, nem munka. Azt hiszem, az anyámra ütöttem. Nagyapám őt örökké figyelmeztette: „Mac (a Marcellát becézte így), te ebbe a munkába fogsz belepusztulni!” A mama mégse hallgatott rá. Amikor a bátyái mind bevonul­tak, ő művelte azt a sok földet. S egy pillanatig se gondolt ar­ra, hogy megerőltető a munka. Annyira nem, hogy amikor este hazajött a munkából, alig pihent valamit, máris ment az olvasó­körbe és szinte vakulásig betűz­­gette a regényeket... És nagy­apám jövendölése ellenére — nem rokkant bele a sok dolog­ba. Hetvenhat évig élt, akkor is másfajta betegség vitte el, nem a megerőltető munka... Nekem sincs nyugtom. Dolgozom, volt újságomnál, regényeket írok, fordítok, közreműködöm a dél­szláv nemzetiségi lap szerkesz­tésében, s még minduntalan más munka után kutatok. Például „fülszövegeket” írok a könyvek borítójára. Nem fizetnek érte, könyvutalvánnyal díjazzák a­ munkámat. Begyűjtöm a sok utalványt, aztán járom a köny­vesboltokat. Nehéz a választás. Nemsokára 70 éves leszek, meg kell gondolnom, mit olvasok. Már legfeljebb 10-20 évem van hátra, csak nagyon jó műveket szabad olvasnom, fölösleges dol­gokra nem pazarolhatom az ilyenkor már nagyon drága időt.­­ És közben azok a régi-régi évek nem jutnak eszedbe? — Dehogynem! Kis dolgozó­­szobám fala tele van Újvidék, Szabadka képeivel. Nem tudok, elszakadni... — könyveidben sem. Általá­ban — kevés kivétellel — a té­ma Bácska, Jugoszlávia. — Igen, úgy érzem, a két nép közötti hidat állandóan, újra és újra építeni kell. Ez érdeke mind a két országnak. Legújabb regé­nyem, amely már nyomdában van, szintén ilyesmiről szól. Két falu, a magyarlakta Doroszló és a szerbek által benépesített Szta­­pár történetéről szól. Kiolthatat­­lan barátság fűzi őket össze. Még az 1848—49-es szabadság­­harc idején Jellachich csapatai eléggé gorombán bántalmazták errefelé a magyarokat. A szta­­pári szerbek azonban nem en­gedték meg, hogy a doroszlóiakat gyötörjék. És, amikor a honvé­dek visszafoglalták ezt a terü­letet, akkor a doroszlóiak testük­kel védték meg a sztapáriakat mindenfajta megtorlástól. Ez is­métlődött meg a 40-es évek első felében. A nemzetiségiek­­össze­tartozását semmi sem tudja el­tépni, ezt bizonyítja ennek a két falunak a históriája. Bár min­denütt a világon örökre ezt ered­ményezné a közös sors felisme­rése ... •­­ Mindenesetre Te ezt a ma­got próbálod könyveidben elhin­teni ... — Feltétlenül. A „Fekete bá­rány” is ezt az ügyet szolgálja. És­ amíg erőm lesz, kitartok tö­rekvéseim mellett.­­ Kívánom, hogy még soká­ig legyen módod erre. Köszönöm a látogatást, a beszélgetést. E. Gy. — Az 1950-ben félbehagyott templom Csopak főutcájában, mondhatnám közepén, hosszú éveken át rontotta az egyre fej­lődő, egyre szebb faluképet. Ugyanakkor az annak idején sok fáradsággal és masszívan megépített alapokat kár lett volna veszendőbe hagyni. Az­tán, amíg az alagsori kis ká­polna telente bőven elég az it­teni hívőknek, addig nyaranta az ide látogató külföldiek szá­mára már szűknek bizonyul Ez sem utolsó szempont a ta­vasztól őszig tartó turizmus minden tekintetben megfelelő ellátásának biztosításához. He­­lyeslőleg fogadtuk tehát, ami­kor az egyház, a hívők közre­működésével elhatározta a templom felépítését. Az épület tervét az­­illetékesek is jóvá­hagyták, mert ez a vállalkozás igazán modern, szép épülettel kíván hozzájárulni Csopak ar­culatának korszerűsítéséhez. A két szomszédos községet, Csopakot és Paloznakot, mára közigazgatásilag összekapcsol­ták. Egyházilag is. A tanácshá­za Csopakon, a plébánia pedig Paloznakon van. Csakhogy mos­tanában hétköznapokon nehéz otthon találni dr. Csontos Gyu­la plébánost. Ott dolgozik a templomépítők között, én is ott leltem rá a betonkeverő gép mellett, feltárt ingujjban, mun­karuhában. Ő a hiteles krónikása a mai templomépítésnek. — Egy kis közösség nagy vál­lalkozása ez. Két éve kezdtük. Gyűltek az adományok, s je­lentkeztek az emberek, ahogy ma mondjuk, társadalmi mun­kára. Nemcsak az ország kü­lönböző vidékéről, hanem még külföldiektől is kaptunk anyagi segítséget. A munkában se csak a helybeliek vesznek részt. Most például itt dolgozik mellettem Horváth Elek Zalaegerszegről, a mi kántorunkkal, Szita Fe­renccel együtt. Igaz, hogy mind­ketten ezen a tájon nevelked­tek. Ha a hitbuzgalom és a lo­kálpatriotizmus összefog, sokat elérhetünk. A falak már állnak, a torony is, tető alatt. Ugye, egészen más látványt nyújt, mint a megszokott templom­képek? Ez bizony teljesen új­szerű, modern épület lesz, lej­tős feljáróval, üveghomlokzat­tal, négy szélesre tárható ajtó­val. Belül is rendeltetésének megfelelő, de szintén korszerű a templom kiképzése. Alkalmas lesz akár hangversenyek rende­zésére, mint a tihanyi temp­lom, vagy a fővárosi Mátyás templom. Eddig kétmillió fek­szik az épületben, pénzben és munkában, még ugyanennyi kell, hogy elkészüljön. És ak­kor leszek én a legboldogabb plébános az országban. Mert egyszerre két templomban, egy nagyon régiben, a több száz éves paloznakiban, és egy nagyon újban, a csopakiban folytatha­tom hivatásomat. Szüts László MOZI VILÁG Más éghajlat alatt Sokak szíve vágya egyszer el­utazni, aztán meg vissza-visz­­szatérni Párizsba,­­ amelynek szépségével, hangulatával talán sohasem képes betelni az ide­gen. Ha azonban valaki arra kíváncsi, hogy milyen is a fran­cia főváros egy tisztességes és törekvő fiatal nő szemében, aki nem külföldről, hanem vidékről „jött fel” Párizsba, ahogyan a mesékben mondanák: szeren­csét próbálni, annak most eljött az alkalom. Megnézheti Claude Goretta svájci rendező „A vi­déki lány” című francia film­jét. Megnézheti, de nem ígérhe­tem, hogy beleandalodhat Pá­rizs vonzó látványába, eleven pezsgésű életébe, mert figyel­mét Christine, a nagyváros ren­getegében megélhetést és boldo­gulást kereső vidéki lány vonzó lénye és eleven pezsgésű, ám szerfelett érzékeny lelkivilága fogja kisajátítani. Csak az a kérdés: meddig? Mikor un be­le nem is elsősorban Christine, hanem a sorsához csapódó, kap­csolódó, s a legkülönfélébb mó­don szenvedni tudó nők és fér­fiak életválságaiba? Pedig a film­­ nem unalmas, nem érdektelen, csak épp az egységes vonalvezetés hiányzik belőle. Ahogyan persze sokszor magából az életből is, kivált­képp, ha valakinek még nincs meg a helye az életben, mint Christine-nek. Ha újra meg új­ra helyezkedni kényszerül. Ám ha Christine történetének mo­zibeli szemlélője számára mind­untalan egy új meg új film kez­dődik el azon az egy filmen be­lül, amelyhez jegyet váltott, bi­zonyosan nem lesz hálás az al­kotónak ezért a bőkezűségért, mivel a nézőnek a művészi él­ménye így nem hogy megsok­szorozódna, ellenkezőleg —szét­töredezik, részekre bomlik. Ilyen általában a moziélmény természete, a történeté, a vász­non megelevenített hősök sor­sának egységét, zártságát, befe­jezettségét igényli. Amennyiben azonban a néző arra készül fel lelkileg, hogy a film epizódjainak jóvoltából betekintést nyer más és más életformák és életszintek csap­dáiba, amelyből végül is Chris­tine számára a városban való megmaradás lehetetlensége ösz­­szegeződik, úgy valószínűleg képes lesz a figyelmét meg­megélénkíteni. Hát igen, Párizs nem csak a boldog turisták paradicsoma, hanem a boldogtalanul tévely­gők aknamezeje is. Egy vélet­lenszerű szerelem — a szerel­mek többsége nem várt találko­zásokból lobban fel — ideig­­óráig adhat megnyugvást, örö­met. De mi lesz holnap? S nemcsak Christine, az idegen kérdi ezt, hanem a párizsi bennszülöttek sokasága is. A színészet gyönyörű pálya, de nem azoknak, akiknek nem jut méltó feladat. A gazdagság áhí­tott állapot, de mennyi ostoba­sággal, céltalansággal, boldog­talansággal párosulhat. E sok hiábavalóság és távlattalanság láttán sem törik meg Christine erkölcsi, emberi tartása. A film lepergése nyomán reméljük is, hogy lesz ereje és bizalma min­dent újra kezdeni. De már újra otthon a vidéken. Mert ha a film esetleg nem is, Christine mindenképpen el­nyeri tetszésünket és a rokon­­szenvünket, már csak amiatt is, mert Nathalie Baye, aki játsz­­sza, igen jó színésznő. Kiruccanásainknak nem min­dig a megélhetés és boldogulás keresése a célja, hanem a ki­­kapcsolódás. Szabadságidőnk­ben ezért vágyunk más éghaj­lat alá. Kifele a nagyvárosból a természet, a napfény, a hűsí­tő habok tájékaira. Ott vár a csend, a nyugalom, a pihenés minket. Csakugyan? — kérdi kissé kajánul a „Legyen a férjem” című szovjet vígjátékával Edu­­ard Akopov író és Alla Szuri­­kova rendezőnő. A Krím fél­szigeten csodálatos a nyaralás, ám aki nem gondoskodott jó előre beutalóról — amit jó mun­kával, ugye, előbb-utóbb ki szoktunk érdemelni —, vagy megfelelő szálláshelyről, min­den megpróbáltatásra, képmuta­tásra, lelki kiborulásra legyen felkészülve. Egy csinos fiatalasszony, aki rakoncátlan kisfiával érkezik a mi balatoni állapotainkkal ve­tekedő nyári magán-tömegszál­lására, gyanús elem lehet a há­zi néninek, amennyiben nem tud egy férjet felmutatni. E szükséghelyzet következtében kerül sor arra, hogy Natasa a számára mindeddig teljesen is­meretlen, s ugyancsak vakáci­ózni érkező orvost, Viktort kéri fel: — Legyen a férjem. Ritka az ennél csábítóbb alkalom. És Viktor engedelmes ... Hanem hát persze — mi célból is volna akkor­ vígjáték ez a film? — eb­ből a férjjé való kinevezésből koránt sem a csurranó méz, hanem a csőstől a nyakába zú­duló sokféle kellemetlenség a jellemző Viktor további sorsá­ra. De hát mindenért kárpótol a tengerpart bársonyos fövenye, ahol olyan szorosan zsúfolód­nak egymás mellé az emberek, hogy a moszkvai metrón csúcs­időben sem különben. Kellemes, bár­mitagadás, kis­sé naiv, szatíra ez a film. De az ilyen naivságnak is megvan a bája. Akárcsak a két fősze­replő, Jelena Proklova és And­rej Mironov nyáriasan könnyed komédiázásának. Sas György Jelenet a Vidéki lány c. francia filmből Jelena Pavlova és Andrej Mironov a Legyen a férjem c. filmben Vénasszonyok nyara. Goya, a világhírű spanyol fes­tő (1746—1828) legismertebb munkái közé tartozik a két Ma­ja. Az egyik kép Maját meztele­nül ábrázolja, fekvő pózban, a másik képen ugyanaz a modell, ugyanolyan helyzetben, csak ép­pen sejtelmes fátylakba burkol­va, amelyen áttetszenek szép tes­tének színei és körvonalai. A szakemberek szerint a fátyolos kép sokkal érdekesebb, izgatóbb, mint a meztelen. Ez jutott eszembe az Adria partján, ahol a fiatal lányok fe­detlen felsőtesttel szaladgáltak, ugráltak, fürödtek, úsztak ici­pici nadrágocskájukban. Olyan szépek voltak, akár a görög is­tennők a szobrokon, mégis az emberek inkább azok után for­dultak, akik hagyományos für­dőruhában voltak, amelyek in­kább elfedték a testet, de a kép­zeletét engedték szabadjára. Szeretem a szép látványt, s na­gyon megriadtam, amikor a hat­van éven túl s a száz kilón alig inneni nénikéket láttam, akik is­teni nyugalommal sütkéreztek pucér felsőtestükkel. A nyaralók megbocsátó mosollyal szemlélték őket. Azt hiszem, sokan arra gondoltak, hogy ezek a mostani szép, fiatal leányok éppen olyan csúnyák és elnyűttek lesznek, ebben a korban. A nyár mindenkié, nemcsak a fiatalságé. Az egészséges sugarak éppen úgy járnak az öregeknek, mint bárki másnak, de legyünk őszinték: miért ez az önkritikát­lanság? Amikor elnézegettem ezeket a gondtalanul és vidáman nyaraló kis öregeket, nem is csodálkoz­tam azon, hogy Villon, a francia költő megénekelte őket száza­dokkal ezelőtt: „Emberi szépség, — ez a véged! A kar s a kéz is összeszáradt; A váll legörnyedt, ösztövér lett; A mell, a csípő s a többi tájak Mind ráncosra, aszottra váltak...”. K. E. SZABAD FÖLD 13

Next