Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-12 / 37. szám
1982. SZEPTEMBER 11. Nagy László, az eladhatatlan futballista? — Egy fiatalember keresi — szól telefonon a portás —, beengedhetem? — Persze, hisz rá várok — mondom. A fiatalemberre, akit két évvel ezelőtt már nyugdíjba küldtek. Mivelhogy öreg. Több más, idősebb kollégájával együtt került a nyugdíjazandók listájára, de míg a többieket „visszahívták” addig őt valóban véglegesen „leírták” a létszámból. Nagy László —, mert róla van szó — többé nem került a válogatott közelébe. Akkor, 1980-ban is csak azért, mert a kapitány, Mészöly Kálmán nemes gesztust gyakorolt: tízperces búcsújátékkal, s így a 25- szörös válogatottsággal ajándékozta meg az újpesti labdarúgót. Pedig hát Nagy Lászlónak eszébe sem jutott abbahagyni a játékot. Folytatta is, igaz csak a klubjában. — Mit tagadtam, nem számítottam rá, hogy elbúcsúztatnak. Márcsak azért sem, mert még ma is elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy megfelelő játékot produkáljak. Igaz, harminchárom éves vagyok, de Fazekas Laci példája is mutatja: nem a kor számít... Mindegy, fegyelmezetten tudomásul vettem, hogy a válogatottbeli szereplésem végéhez értem, ennyi jutott nekem. Egy kudarccal és sok-sok meghurcolással telített világbajnokság emléke. Egy olyan világbajnokságé, ahol a fiaskó egyik okát bennem látták. Merthogy kihagytam az argentinok ellen nagy helyzetemet. Ami mellesleg — ma is állítom — nem volt olyan nagy helyzet... • Ha jól emlékszem valamikor régen, talán tíz, vagy még több évvel ezelőtt megjelent a Népsportban egy cikk önről. Az volt a címe: A szerencsés ember. .. — Igen, a szerencsés ember. .. Mit mondjak, sok mindent rám lehet fogni, de talán a legkevésbé azt, hogy szerencsés vagyok. Az egész pályafutásom valahogy félrecsúszott. A döntő pillanatokban, a kedvező lélektani helyzetekben rendre közbejött valami. Gondolja csak meg: tíz éven keresztül ott voltam az első élvonalban, mindig az élmezőny tagjai között emlegettek, mégis csupán huszonöt válogatottságig jutottam. Ezzel nagyjából tisztában is vagyok. Nagy Lászlóról többnyire elégedetten nyilatkoztak a szakvezetők, soha semmilyen probléma nem volt vele... Lehet, hogy épp ez a baj? — Na látja, erre már én is gondoltam. Engem elkerültek a látványos, nagy balhék, csendesen éltem és dolgoztam. Azt hittem elég, ha futballozom. És nem elég? — Számtalan példa mutatja: nem. Itt akkor tudja az ember a figyelem középpontjában tartani magát, ha olykor egy kis vihart kavar. Legyenek kisebbnagyobb ügyei, hogy témává váljon, beszéljenek róla, vajon mikor jár le az eltiltása, mi lesz vele a fegyelmi bizottság előtt, mikor lehet újra válogatott? Nem akarok személyeskedni, de ha végignézi a többszörös válogatottak listáját, rájöhet, hogy szinte mindenki problémás ember. .. Én hiába játszottam végig az idényt, hiába lettem évről évre a Népsport osztályzatai alapján posztom ranglista-vezetője, legfeljebb kiegészítő ember, tartalék lehettem. Hiába, így jár az aki rosszul menedzseli magát. • Az, hogy most itt, vagyis Magyarországon beszélgetünk, az is ennek a következménye? Nyilván tudja mire gondolok? — Persze. Hogy most is itthon futballozom és nem külföldön. .. Igen, azt hiszem ez is a rossz önmenedzselés következménye. — Gondolom nem könnyű belenyugodni abba a tudatba, hogy eladhatatlan játékos, senkinek sem kell. — Ez azért nincs teljesen így. Akadt ajánlatom nem is egy, csak épp a két érintett klub nem tudott megegyezni. Két éve például úgy tűnt már minden akadály elhárult, mehetek Spanyolországba. Nem mentem, mert csak egy labdarúgót — Tóth Andrist — engedtek el a Dózsából. Annak ellenére, hogy előzetesen ígéretet kaptam, utazhatok én is. De új edző jött, s neki szüksége volt rám. Az idén hasonló volt a helyzet. Úgy volt utazom, ám a klub délamerikai túráján megsérültem, s az egész tavaszt ki kellett hagynom. Egyszer, amikor itt járt a spanyol klub megfigyelője megpróbálkoztam a játékkal, de tíz perc után le kellett jönnöm a pályáról. • És azóta nincs alánlata? — Érdeklődő van, de sehogy sem akar sikerülni" a dolog. Képzelje, az egész nyarat úgy éltük át a családommal, hogy szinte állandóan készülődtünk. Aztán maradtunk. Kit hibáztat mindezért? — Nem is tudom... Voltaképpen a legtöbb alku a pénzen bukott el. A Dózsa által kért összeget nem voltak hajlandók megfizetni a vásárlók. 0 Mennyiért kínálja az Újpest? — Nem vagyok benne biztos, azt hiszem 50—60 ezer dollárért. 0 Az talán mégis jó érzés, hogy aDózsa ilyen magasra taksálja önt, nemde? — Persze... Csak az embernek eszébe jut, hogy más egyesületek, jószerivel ingyen is odaadnak egy-egy játékost. Hát akkor miért pont nekem kell itthon rekednem ? Ennyire szenved attól, hogy Magyarországon kell futballoznia? — Rossz így a kérdés. Én ugyanis attól szenvedek, hogy nem próbálhatom ki magam külföldön. Úgy érzem, így 33 évesen sem vallanék kudarcot. Azt hiszem, ha két évvel ezelőtt kijutok, akkor én is épp úgy bekerülök a spanyolországi vbcsapatba, mint a többi légiós. Itthonról nem kellettem, de vajon véletlen az, hogy Tóth Andráson és Salamonon kívül minden profit kipróbált Mészöly? — Nyilván nem. Ez azonban már a múlté. Vajon a profi szerződésről is le kell mondania? — Remélem nem. Az elvi engedélyem megvan, tehát bármikor mehetek. Ha lesz vevő. 0 Akkor, ha nem tartja gúnyolódásnak, hát jó utat kívánok. — Köszönöm — mondta és mosolygott. Németh Péter LEHET-E VÍGHNEK ÉLETÉBEN KÉTSZER SZERENCSÉJE? II. — Foglalkozol vagy 40 gyerekkel, ahogy így hirtelenjében fel tudom becsülni, de — s ezt feltehetőn sokan kérdezik — vajon lesz-e köztük Magyar Zolihoz hasonló klasszis? — Nem merném mondani — válaszolja Vígh László. — Sőt szinte biztos, hogy nem. Elvégre ilyen kivételes tehetség nem születik minden évtizedben. Ha emlékezetem nem csal, Pelle István 1932-ben Los Angelesben nyert olimpiai aranyérmet. És utána? Évtizedekig senki. De nem is azzal az elhatározással folytattam a munkát, hogy záros határidőn belül megtaláljam Magyar Zoli utódját. Elvégre nem lehet az ember, ha edző, kétszer is szerencsés. Sem önmagamat, sem pedig a gyerekeket nem akarom azzal áltatni, hogy a munka jutalma feltétlenül olimpiai aranyérem lesz. — Azért mégiscsak sejteni lehet, ki lehet ezek közül a fiúk közül nemzetközileg is ismert tornász. — Az már lassacskán körvonalazódik. Mondanom kell neveket is? — Hát... — Béres László talajon sokra lehet képes. Kormos Zoltán korláton nyújt korához és az átlaghoz képest sokat. Ők mindketten 13 évesek. Horváth Zsolt, aki egy esztendővel idősebb, nagyon sokoldalú, összetettben árul el nagyszerű adottságokat. — És a Vígh gyerekek? — Laci fiam szinte teljes egészében tudja, Magyar Zoli gyakorlatát, amivel 1975-ben Világ Kupát nyert. — S vajon ezek közül a gyerekek közül hányan maradnak meg tornásznak felnőtt korukra is? — Hatan. Ezt azért vágtam rá ilyen egyszeriben, mert nagyon sokat foglalkoztat engem is a dolog. Belátom, nem túlzottan nagy szám. De tudomásul kell vennünk a lemorzsolódást, s számolnom kell azzal is, hogy az ittlevők közül nem mindenki kivételes adottságú. Talán önmagunk megnyugtatására is szeptembertől az első osztályos gyerekekből újonc csoportot szervezünk. — Ezt már képtelenség erővel és idővel győzni. — Nem is egyedül csinálom. Dr. Botár Zoltánná főfoglalkozású edzőként dolgozik az egyesületnél, Bálint Vilmos pedig társadalmi edzőként. — S mennyi időt tölt itt általában? — Napi 12 órát. Megszállottként szereti a tornát meg a gyerekeket. Másképp ez nem menne. Ja, és ne feledjem a fele- ségemet, bár most hogy megszületett ötödik gyermekünk — végre lány —, rá egyelőre nem nagyon számíthatunk. — Hatéves gyerekeket éppúgy látok itt, mint 14 éveseket. Mennyire viselik el, hogyan tűrik azt a felfokozott munkatempót, aminél lanyhább ellen is mozgott Magyar Zoli? — Gyerekekről van szó, s ezt egy pillanatig sem veszíthetjük szem elől. A munkánk legalább felerészt pedagógiai, s csak aztán szakmai. Igyekszünk valóban családias légkört teremteni, ez valószínűleg sikerült, mert a gyerekek már hozzák a játszótársukat is vagy testvéreiket. Elmentünk például Békéscsabára edzőtáborozni. Csakhogy a nap 24 órából áll s ezalatt mindenre nekünk kellett ügyelnünk. Azaz mégsem mindenre, mert önkéntes alapon két anyuka is velünk tartott, s ők aztán részben tehermentesítettek bennünket, hogy több időnk jusson a szakmai munkára. A legmeghatóbb azonban, hogy a gyerekek is nyesegetik, istápolják egymást. — Mondd, milyen a te napirended, egyáltalában hánykor kelsz reggel? — Háromnegyed ötkor. Sebtében reggelit adok a gyerekeimnek, aztán kocsiba ülünk, és amikor fél hatot mutat az óra, útnak indulunk az Orbán térről a Mester utcai iskola felé. Aztán edzés, fél nyolcig, ekkor a délelőttös beosztásban tanuló gyerekeket elviszem a Bakáts téri iskolába. — No, jó, azután szusszanásnyi szabad idő következik? — Egészen amíg a Szentkirályi utcába érek, itt a legnagyobbakkal foglalkozom, ők gimnazisták, és a kedvükért igyekszem az iskola közelében tartani az edzést. Fél 11-kor már indulok vissza a Népligetbe, hiszen csupán fél órám marad az újabb edzés (másik csoporttal) megkezdéséig. Fél egykor a délutáni tanításban részt vevő gyerekeket elfuvarozom a Mester utcai iskolába, s aztán jövök vissza kettőre (persze akkor sem üres a kocsi) a Népligetbe, és folytatom az edzést este nyolcig. * * — Milyen kocsid van? — Most vettem egy Skoda mikrobuszt. _ ??? — Ebbe tudniillik nagyjából annyian férnek, ahány gyereket egy-egy csoportban tanításra vagy edzésre kell utaztatnom. — Úgy értsem, kizárólag ezért vettél mikrobuszt, hogy edzésre hurcold a tanítványaidat? — Nem volt más választásom, elvégre a tanítási idő adott, abból lefaragni lehetetlen. A gyerekek ugyan járhatnának autóbusszal vagy villamossal is, de ez esetenként 30-40 percnyi időveszteséggel járna. Márpedig az idő roppant fontos. • — Mikor van lámpaoltás a Vígh családnál? — Többnyire nyolc körül. Egyszerűen leragad a szemem, ha tovább kellene fennmaradni. — Mikor voltál például moziban? — Egy éve biztos van már. De várjunk csak, mégsem. Most Békéscsabán elvittem a gyerekeket, s megnéztük a Piedone-sorozat egyik remekét. Közelebb állnék az igazsághoz, ha azt mondanám, hogy inkább a gyerekek vittek el... Roppant érdekelte őket. Vass István Zoltán TIPPJEINK A 37. FOGADÁSI HÉTRE (SZEPTEMBER 12.) 1. Salgótarján—Ózd 1 2. Hódmezővásárhely— Volán SC x, 2 3. Kecskemét—SZEOL AK 1, x 4. Szekszárd—Keszthely 1, x 5. Cagliari—Róma 1 6. Ascoli—Genoa 1 7. Cesena—Pisa 1, x 8. Sampdoria—Juventus x, 2 9. Torino—Avellino 1 10. Verona—Internazionale x, 2 11. Lecce—Como 1 12. Cremonese—Catania x, 2 13. Regiana—Bari 1 Pótmérkőzések: 2,1,1 SZALAD FÖLD 21 FOCIKRÓNIKA Szőcs János, a Zalaegerszeg mestere mondta az FTC elleni mérkőzés után: „Jó dolog volt végül is az, hogy nem sikerült az elképzelt külföldi túra, idehaza ugyanis kitűnő ellenfelekkel, nyugodt körülmények között gyakorolhattunk, s ennek részben már megvolt az eredménye ...” És nem is akármilyen. A ZTE két forduló után négy ponttal vezet az NB I-ben. A két legyőzött ellenfél a Vasas és az FTC! (Mindkét csapat külföldi túrán vett részt.) A Vasasnál változatlan a gond. Egyelőre még nincs hatása, hogy visszahívták a sikeres edzőt, Illovszky Rudolfot. Az első fordulóban óriási meglepetésre kikaptak otthon, a múlt hét végén pedig Diósgyőrött kellett vesztesként levonulniuk a pályáról. Az FTC rapszódikus teljesítménye nem sok jót ígér az Atletico Bilbao elleni kupameccsre. A szezonnyitón lendületes, jó játékkal (igaz, csak a második 45 percben) nyertek a Szombathelyi Haladás ellen. Ám ezzel, úgy látszik, ellőtték a puskaporukat. Edzőjük, Novák Dezső szerint a csapat tagjainak nagy része nem küzdött teljes erőbedobással, lélektelenül játszottak, így nem csoda, hogy kikaptak a lelkes Zalaegerszegtől." A Bp. Honvédnak sem sokat használt a külföldi túrázás. Túl azon, hogy súlyos vereségeket szenvedtek, a csapat több tagja meg is betegedett az utazások során. Állítólag gyógyulófélben vannak, s most minimális különbséggel sikerült győzniük a Békéscsaba ellen (előzőleg vesztettek Nyíregyházán.) Komora Imre, a csapat edzője mondta: „el kell azonban ismerni, hogy a mieink még most sem érzik a ritmust. A csapat keresi önmagát”. Vajon meddig? A Honvéd két évvel ezelőtt bajnok volt, azóta nem talál magára. Továbbra is jó formában a Csepel, pontot hozott Szombathelyről. Feliratkozott a „győzők” közé, a Videoton és az Újpesti Dózsa is. Ez utóbbi mérkőzésén ott volt a lila-fehérek kupa ellenfelének, az IFK Göteborg két szakvezetője is. Véleményük szerint sokat futnak a dózsások, labda nélkül is, ám a csatár játékuk igen erőtlen, csak nagyritkán veszélyes. A svéd edzőket igazolja, hogy az Újpest végül is úgy tudott győzni otthonában a Nyíregyháza ellen, hogy ellenfelük durva védelmi hibát követett el a 77. percben. Az I. osztályba visszatért MTK az első fordulóban kiütéses vereséget szenvedett. A másodikban már-már tarsolyában érezhette a két pontot. Ám a meccs befejezése előtt öt perccel feltámadt a Debrecen, s kihasználva a tétovázó, lezser hazai védelmet, kiegyenlített. Hiába, az időhúzás nem jó még hazai pályán sem. Igazi rangadó volt Tatabányán. A hazai csapat „olasz taktikával” — vagyis átengedve a pálya nagy részét a győrieknek — sikeres ellentámadásokkal operált és győzött a tavalyi bajnok ellen. A híres Hannich—Póczik—Burcsa győri középpályás sor, Póczik kivételével, elég mérsékelten játszott. Persze mindez nem von le semmit a Tatabánya megérdemelt nagy sikeréből. A győriek mutatott játéka a belgák ellen kevés lesz. Végül is milyen volt a forduló? Felemás. Kitűnő teljesítmények, gyenge produkciók váltogatták egymást. Az biztos, hogy a kupacsapatok csak akkor juthatnak túl a vészesen közelgő első fordulón, ha jelentősen feljavul a csapatjátékuk. (dp)