Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-12 / 37. szám

1982. SZEPTEMBER 11. Nagy László, az eladhatatlan futballista? — Egy fiatalember keresi — szól telefonon a portás —, be­engedhetem? — Persze, hisz rá várok — mondom. A fiatalemberre, akit két évvel ezelőtt már nyugdíj­ba küldtek. Mivelhogy öreg. Több más, idősebb kollégájával együtt került a nyugdíjazandók listájára, de míg a többieket „visszahívták” addig őt valóban véglegesen „leírták” a létszám­ból. Nagy László —, mert róla van szó — többé nem került a válogatott közelébe. Akkor, 1980-ban is csak azért, mert a kapitány, Mészöly Kálmán ne­mes gesztust gyakorolt: tízper­ces búcsújátékkal, s így a 25- szörös válogatottsággal ajándé­kozta meg az újpesti labdarú­gót. Pedig hát Nagy Lászlónak eszébe sem jutott abbahagyni a játékot. Folytatta is, igaz csak a klubjában. — Mit tagadtam, nem számí­tottam rá, hogy elbúcsúztatnak. Márcsak azért sem, mert még ma is elég erőt érzek magam­ban ahhoz, hogy megfelelő játé­kot produkáljak. Igaz, harminc­­három éves vagyok, de Fazekas Laci példája is mutatja: nem a kor számít... Mindegy, fegyel­mezetten tudomásul vettem, hogy a válogatottbeli szereplé­sem végéhez értem, ennyi ju­tott nekem. Egy kudarccal és sok-sok meghurcolással telített világbajnokság emléke. Egy olyan világbajnokságé, ahol a fiaskó egyik okát bennem lát­ták. Merthogy kihagytam az ar­gentinok ellen nagy helyzete­met. Ami mellesleg — ma is ál­lítom — nem volt olyan nagy helyzet... • Ha jól emlékszem valami­kor régen, talán tíz, vagy még több évvel ezelőtt megjelent a Népsportban egy cikk önről. Az volt a címe: A szerencsés em­ber. .. — Igen, a szerencsés em­ber. .. Mit mondjak, sok min­dent rám lehet fogni, de talán a legkevésbé azt, hogy szeren­csés vagyok. Az egész pályafu­tásom valahogy félrecsúszott. A döntő pillanatokban, a kedvező lélektani helyzetekben rendre közbejött valami. Gondolja csak meg: tíz éven keresztül ott voltam az első élvonalban, min­dig az élmezőny tagjai között emlegettek, mégis csupán hu­szonöt válogatottságig jutottam.­­ Ezzel nagyjából tisztában is vagyok. Nagy Lászlóról több­nyire elégedetten nyilatkoztak a szakvezetők, soha semmilyen probléma nem volt vele... Le­het, hogy épp ez a baj? — Na látja, erre már én is gondoltam. Engem elkerültek a látványos, nagy balhék, csende­sen éltem és dolgoztam. Azt hittem elég, ha futballozom.­­ És nem elég? — Számtalan példa mutatja: nem. Itt akkor tudja az ember a figyelem középpontjában tar­tani magát, ha olykor egy kis vihart kavar. Legyenek kisebb­­nagyobb ügyei, hogy témává váljon, beszéljenek róla, vajon mikor jár le az eltiltása, mi lesz vele a fegyelmi bizottság előtt, mikor lehet újra válogatott? Nem akarok személyeskedni, de ha végignézi a többszörös válo­gatottak listáját, rájöhet, hogy szinte mindenki problémás em­ber. .. Én hiába játszottam vé­gig az idényt, hiába lettem év­ről évre a Népsport osztályzatai alapján posztom ranglista-veze­tője, legfeljebb kiegészítő em­ber, tartalék lehettem. Hiába, így jár az aki rosszul mened­zseli magát. • Az, hogy most itt, vagyis Magyarországon beszélgetünk, az is ennek a következménye? Nyilván tudja mire gondolok? — Persze. Hogy most is itt­hon futballozom és nem külföl­dön. .. Igen, azt hiszem ez is a rossz önmenedzselés következ­ménye. — Gondolom nem könnyű be­lenyugodni abba a tudatba, hogy eladhatatlan játékos, sen­kinek sem kell. — Ez azért nincs teljesen így. Akadt ajánlatom nem is egy, csak épp a két érintett klub nem tudott megegyezni. Két éve például úgy tűnt már minden akadály elhárult, mehetek Spa­nyolországba. Nem mentem, mert csak egy labdarúgót — Tóth Andrist — engedtek el a Dózsából. Annak ellenére, hogy előzetesen ígéretet kaptam, utazhatok én is. De új edző jött, s neki szüksége volt rám. Az idén hasonló volt a helyzet. Úgy volt utazom, ám a klub dél­amerikai túráján megsérültem, s az egész tavaszt ki kellett hagynom. Egyszer, amikor itt járt a spanyol klub megfigyelő­je megpróbálkoztam a játékkal, de tíz perc után le kellett jön­nöm a pályáról. • És azóta nincs alánlata? — Érdeklődő van, de sehogy sem akar sikerülni" a dolog. Képzelje, az egész nyarat úgy éltük át a családommal, hogy szinte állandóan készülődtünk. Aztán maradtunk.­­ Kit hibáztat mindezért? — Nem is tudom... Voltakép­pen a legtöbb alku a pénzen bukott el. A Dózsa által kért összeget nem voltak hajlandók megfizetni a vásárlók. 0 Mennyiért kínálja az Új­­pest? — Nem vagyok benne biztos, azt hiszem 50—60 ezer dollá­rért. 0 Az talán mégis jó érzés, hogy a­­Dózsa ilyen magasra taksálja önt, nemde? — Persze... Csak az ember­nek eszébe jut, hogy más egye­sületek, jószerivel ingyen is odaadnak egy-egy játékost. Hát akkor miért pont nekem kell itthon rekednem ?­­ Ennyire szenved attól, hogy Magyarországon kell fut­balloznia? — Rossz így a kérdés. Én ugyanis attól szenvedek, hogy nem próbálhatom ki magam külföldön. Úgy érzem, így 33 évesen sem vallanék kudarcot. Azt hiszem, ha két évvel ezelőtt kijutok, akkor én is épp úgy bekerülök a spanyolországi vb­­csapatba, mint a többi légiós. Itthonról nem kellettem, de va­jon véletlen az, hogy Tóth And­ráson és Salamonon kívül min­den profit kipróbált Mészöly? — Nyilván nem. Ez azonban már a múlté. Vajon a profi szerződésről is le kell monda­nia? — Remélem nem. Az elvi en­gedélyem megvan, tehát bármi­kor mehetek. Ha lesz vevő. 0 Akkor, ha nem tartja gú­nyolódásnak, hát jó utat kívá­­­nok. — Köszönöm — mondta és mosolygott. Németh Péter LEHET-E VÍGHNEK ÉLETÉBEN KÉTSZER SZERENCSÉJE? II. — Foglalkozol vagy 40 gye­rekkel, ahogy így hirtelenjében fel tudom becsülni, de — s ezt feltehetőn sokan kérdezik­ — vajon lesz-e köztük Magyar Zolihoz hasonló klasszis? — Nem merném mondani — válaszolja Vígh László. — Sőt szinte biztos, hogy nem. Elvég­re ilyen kivételes tehetség nem születik minden évtizedben. Ha emlékezetem nem csal, Pelle István 1932-ben Los Angeles­ben nyert olimpiai aranyérmet. És utána? Évtizedekig senki. De nem is azzal az elhatározás­sal folytattam a munkát, hogy záros határidőn belül megtalál­jam Magyar Zoli utódját. El­végre nem lehet az ember, ha edző, kétszer is szerencsés. Sem önmagamat, sem pedig a gyere­keket nem akarom azzal áltat­ni, hogy a munka jutalma fel­tétlenül olimpiai aranyérem lesz. — Azért mégiscsak sejteni le­het, ki lehet ezek közül a fiúk közül nemzetközileg is ismert tornász. — Az már lassacskán körvo­nalazódik. Mondanom kell ne­veket is? — Hát... — Béres László talajon sokra lehet képes. Kormos Zoltán kor­láton nyújt korához és az átlag­hoz képest sokat. Ők mindket­ten 13 évesek. Horváth Zsolt, aki egy esztendővel idősebb, na­gyon sokoldalú, összetettben árul el nagyszerű adottságokat. — És a Vígh gyerekek? — Laci fiam szinte teljes egészében tudja, Magyar Zoli gyakorlatát, amivel 1975-ben Világ Kupát nyert. — S vajon ezek közül a gye­rekek közül hányan maradnak meg tornásznak felnőtt koruk­ra is? — Hatan. Ezt azért vágtam rá ilyen egyszeriben, mert na­gyon sokat foglalkoztat engem is a dolog. Belátom, nem túl­zottan nagy szám. De tudomá­sul kell vennünk a lemorzsoló­dást, s számolnom kell azzal is, hogy az ittlevők közül nem mindenki kivételes adottságú. Talán önmagunk megnyugtatá­sára is szeptembertől az első osztályos gyerekekből újonc csoportot szervezünk. — Ezt már képtelenség erő­vel és idővel győzni. — Nem is egyedül csinálom. Dr. Botár Zoltánná főfoglalko­zású edzőként dolgozik az egye­sületnél, Bálint Vilmos pedig társadalmi edzőként. — S mennyi időt tölt itt ál­talában? — Napi 12 órát. Megszállott­ként szereti a tornát meg a gye­rekeket. Másképp ez nem men­ne. Ja, és ne feledjem a fele-­ ségemet, bár most hogy meg­született ötödik gyermekünk — végre lány —, rá egyelőre nem nagyon számíthatunk. — Hatéves gyerekeket épp­úgy látok itt, mint 14 éveseket. Mennyire viselik el, hogyan tű­rik azt a felfokozott munka­tempót, aminél lanyhább ellen is mozgott Magyar Zoli? — Gyerekekről van szó, s ezt egy pillanatig sem veszíthetjük szem elől. A munkánk legalább felerészt pedagógiai, s csak az­tán szakmai. Igyekszünk való­ban családias légkört teremte­ni, ez valószínűleg sikerült, mert a gyerekek már hozzák a játszótársukat is vagy testvé­reiket. Elmentünk például Bé­késcsabára edzőtáborozni. Csak­hogy a nap 24 órából áll s ez­alatt mindenre nekünk kellett ügyelnünk. Azaz mégsem min­denre, mert önkéntes alapon két anyuka is velünk tartott, s ők aztán részben tehermente­sítettek bennünket, hogy több időnk jusson a szakmai munká­ra. A legmeghatóbb azonban, hogy a gyerekek is nyesegetik, istápolják egymást. — Mondd, milyen a te napi­rended, egyáltalában hánykor kelsz reggel? — Háromnegyed ötkor. Seb­tében reggelit adok a gyere­keimnek, aztán kocsiba ülünk, és amikor fél hatot mutat az óra, útnak indulunk az Orbán térről a Mester utcai iskola fe­lé. Aztán edzés, fél nyolcig, ek­kor a délelőttös beosztásban ta­nuló gyerekeket elviszem a Ba­­káts téri iskolába. — No, jó, azután szusszanás­­nyi szabad idő következik? — Egészen amíg a Szentki­rályi utcába érek, itt a legna­gyobbakkal foglalkozom, ők gimnazisták, és a kedvükért igyekszem az iskola közelében tartani az edzést. Fél 11-kor már indulok vissza a Népliget­be, hiszen csupán fél órám ma­rad az újabb edzés (másik cso­porttal) megkezdéséig. Fél egy­kor a délutáni tanításban részt vevő gyerekeket elfuvarozom a Mester utcai iskolába, s aztán jövök vissza kettőre (persze ak­kor sem üres a kocsi) a Népli­getbe, és folytatom az edzést este nyolcig. * * — Milyen kocsid van? — Most vettem egy Skoda mik­robuszt. _ ??? — Ebbe tudniillik nagyjából annyian férnek, ahány gyereket egy-egy csoportban tanításra vagy edzésre kell utaztatnom. — Úgy értsem, kizárólag ezért vettél mikrobuszt, hogy edzésre hurcold a tanítványai­dat? — Nem volt más választá­som, elvégre a tanítási idő adott, abból lefaragni lehetet­len. A gyerekek ugyan járhat­nának autóbusszal vagy villa­mossal is, de ez esetenként 30-40 percnyi időveszteséggel járna. Márpedig az idő roppant fontos. • — Mikor van lámpaoltás a Vígh családnál? — Többnyire nyolc körül. Egyszerűen leragad a szemem, ha tovább kellene fennmaradni. — Mikor voltál például mozi­ban? — Egy éve biztos van már­. De várjunk csak, mégsem. Most Békéscsabán elvittem a gyerekeket, s megnéztük a Piedone-sorozat egyik remekét. Közelebb állnék az igazsághoz, ha azt mondanám, hogy inkább a gyerekek vittek el... Rop­pant érdekelte őket. Vass István Zoltán TIPPJEINK A 37. FOGADÁSI HÉTRE (SZEPTEMBER 12.) 1. Salgótarján—Ózd 1 2. Hódmezővásárhely— Volán SC x, 2 3. Kecskemét—SZEOL AK 1, x 4. Szekszárd—Keszthely 1, x 5. Cagliari—Róma 1 6. Ascoli—Genoa 1 7. Cesena—Pisa 1, x 8. Sampdoria—Juventus x, 2 9. Torino—Avellino 1 10. Verona—Internazionale x, 2 11. Lecce—Como 1 12. Cremonese—Catania x, 2 13. Regiana—Bari 1 Pótmérkőzések: 2,1,1 SZALAD FÖLD 21 FOCIKRÓNIKA Szőcs János, a Zalaegerszeg mestere mondta az FTC elleni mérkőzés után: „Jó dolog volt végül is az, hogy nem sikerült az elképzelt külföldi túra, ide­haza ugyanis kitűnő ellenfelek­kel, nyugodt körülmények kö­zött gyakorolhattunk, s ennek részben már megvolt az ered­ménye ...” És nem is akármi­lyen. A ZTE két forduló után négy ponttal vezet az NB I-ben. A két legyőzött ellenfél a Va­sas és az FTC! (Mindkét csa­pat külföldi túrán vett részt.) A Vasasnál változatlan a gond. Egyelőre még nincs hatá­sa, hogy visszahívták a sikeres edzőt, Illovszky Rudolfot. Az el­ső fordulóban óriási meglepetés­re kikaptak otthon, a múlt hét végén pedig Diósgyőrött kellett vesztesként levonulniuk a pá­lyáról. Az FTC rapszódikus teljesít­ménye nem sok jót ígér az At­­letico Bilbao elleni kupameccs­re. A szezonnyitón lendületes, jó játékkal (igaz, csak a máso­dik 45 percben) nyertek a Szom­bathelyi Haladás ellen. Ám ez­zel, úgy látszik, ellőtték a pus­kaporukat. Edzőjük, Novák De­zső szerint a csapat tagjainak nagy része nem küzdött teljes erőbedobással, lélektelenül ját­szottak, így nem csoda, hogy ki­kaptak a lelkes Zalaegerszegtől." A Bp. Honvédnak sem sokat használt a külföldi túrázás. Túl azon, hogy súlyos vereségeket szenvedtek, a csapat több tagja meg is betegedett az utazások során. Állítólag gyógyulófélben vannak, s most minimális kü­lönbséggel sikerült győzniük a Békéscsaba ellen (előzőleg vesz­tettek Nyíregyházán.) Komora Imre, a csapat edzője mondta: „el kell azonban ismerni, hogy a mieink még most sem érzik a ritmust. A csapat keresi önma­gát”. Vajon meddig? A Honvéd két évvel ezelőtt bajnok volt, azóta nem talál magára. Továbbra is jó formában a Csepel, pontot hozott Szombat­helyről. Feliratkozott a „győ­zők” közé, a Videoton és az Új­pesti Dózsa is. Ez utóbbi mér­kőzésén ott volt a lila-fehérek kupa ellenfelének, az IFK Gö­teborg két szakvezetője is. Vé­leményük szerint sokat futnak a dózsások, labda nélkül is, ám a csatár játékuk igen erőtlen, csak nagyritkán veszélyes. A svéd edzőket igazolja, hogy az Újpest végül is úgy tudott győz­ni otthonában a Nyíregyháza el­len, hogy ellenfelük durva vé­delmi hibát követett el a 77.­ percben. Az I. osztályba visszatért MTK az első fordulóban kiüté­ses vereséget szenvedett. A má­sodikban már-már tarsolyában érezhette a két pontot. Ám a meccs befejezése előtt öt perc­cel feltámadt a Debrecen, s ki­használva a tétovázó, lezser ha­zai védelmet, kiegyenlített. Hiába, az időhúzás nem jó még hazai pályán sem. Igazi rangadó volt Tatabá­nyán. A hazai csapat „olasz taktikával” — vagyis átenged­ve a pálya nagy részét a győ­rieknek — sikeres ellentámadá­sokkal operált és győzött a ta­valyi bajnok ellen. A híres Hannich—Póczik—Burcsa győ­ri középpályás sor, Póczik ki­vételével, elég mérsékelten ját­szott. Persze mindez nem von le semmit a Tatabánya megér­demelt nagy sikeréből. A győ­riek mutatott játéka a belgák ellen kevés lesz. Végül is milyen volt a for­duló? Felemás. Kitűnő teljesít­mények, gyenge produkciók vál­togatták egymást. Az biztos, hogy a kupacsapatok csak ak­kor juthatnak túl a vészesen közelgő első fordulón, ha jelen­tősen feljavul a csapatjátékuk. (dp)

Next