Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-26 / 39. szám

1982. SZEPTEMBER 25. Paragit még nem lehet leírni... Hovatovább úgy leszünk Paragi Ferenccel, mint Bob Beamonnal. Paragi dobott gerellyel egy csodálatos világcsúcsot — két éve —, Beamon egy távolugró rekordot állított fel régebben — és más semmit. A különbség talán ott van, hogy az amerikai atlétáról jószerivel azóta sem hallottunk — ennek már több mint tíz éve —, ilymódon pedig nem is várunk semmit, Paragiban viszont állandóan reménykedünk. Nem hiszszük, nem akarjuk hinni, hogy az a csaknem 97 méteres dobás a véletlen műve volt. Ámde jött Moszkva, az olimpia. Paragi úgy utazott a szovjet fővárosba, mint abszolút esélyes. Aztán tudásához mérten elképesztően, kicsiket dobott és nem jutott a döntőbe. A Csepel gerelyhajítója azóta is a legtöbb versenyen a „futottak még” kategóriában szerepelt. Olyanynyira, hogy már az idei Európabajnokság kiküldetési szintjét sem érte el. És miután más dobó sem tudta magát kvalifikálni, egyetlen gerelyhajítónk sem indulhatott az Európa-bajnokságon. Valószínűleg példátlan eset. — Mindegy, az EB-ken amúgy is gyengén szoktunk szerepelni — mondja Tamás László, Paragi egyesületi edzője, miközben a tanítványra várunk. Merthogy késik. — Lehet, hogy elfelejtette. Előfordul nála ... — Mindenben ilyen feledékeny? — No nem, az edzések időpontjait azért a fejében tartja. Míg mindezt megbeszéltük — és visszaemlékeztünk régi nagy sikerekre — befutott Paragi is. „Kicsit elúszott a reggelim, elnézést” — mondta. A csepeli pálya végében levő faház — az atléták otthonának egyik szobájában ültünk le beszélgetni, hármasban. © Türelmetlen — fordultam felé —, netán kevés az ideje? — Nem, miért kérdezi? © Csak mert olyan idegesen fészkelődik a széken és állandóan a pályát nézi... — Áh, ne törődjön vele, így könnyebben tudok beszélni. © A kellemetlen dolgokról is? — Nincsenek kellemetlen dolgok. © Örülök, ha így gondolja ... Akkor nyugodtan megkérdezhetem: lesz-e még a most 29 éves éves Paragi Ferencből valaha is jó gerelyhajító? — Remélem, ez nem csak tőlem függ. A hónap végén vizsgálják meg a térdemet, s amenynyiben az orvosi vélemény kedvező lesz, illetve nem állapítanak meg különösebb bajt, akkor két éven belül ismét a csúcsra kerülhetek. Feltételezve, hogy egészséges, sokan akkor sem hisznek abban, hogy ön valaha is bizonyítani fog. -7- Az igaz ugyan, hogy az olimpiákon, nem sikerült eredményt elérnem, de számos nagy nemzetközi viadalt megnyertem. Montrealban egy balszerencsés övsömör — és talán a nem kielégítő forma —, Moszkvában pedig a máig kísértő sérülésem zavart. Pedig Moszkvába úgy utaztam, hogy kitűnő erőben voltam, jól is ment a dobás. A selejtezőben harmadikra, tehát utolsóra dobtam meg a továbbjutáshoz szükséges szintet — látja, ez is azt bizonyítja, hogy tudok versenyezni —, az újabb fordulóban viszont megsérültem. Eltörött a porc a térdemben. — Gondolom egy ilyen sérülés sem a véletlen műve... — Az igaz. Technikailag roszszul hajtottam végre a dobást, s ennek lett a törés a vége. Tudja nagyon, akartam bizonyítani. Úgy utaztam el itthonról, hogy mást se hallottam, mint: megnyered az olimpiát. Olyan terhet és felelősséget raktak a nyakamba, amit két rosszul sikerült dobás után már nem tudtam elviselni ... Hallottam — szakemberektől — olyan ostobaságot is, hogy mindez azért történt, mert száz métert akartam hajítani. Egyszerűen képtelen vagyok fölfogni, hogy magát szakértőnek tartó ember miként nyilatkozhat ilyen sületlenséget. Egy versenyen — és ezt mindannyian jól tudjuk — nem nagyot kell dobni, csak akkorát, amivel nyerni lehet. Ez kétségbevonhatatlan. De a tény viszont mégiscsak az, hogy ilyet nem sikerült dobnia. És miután többször nem, szembe kellett nézni a kritikákkal, a támadásokkal. Például azzal is, hogy sérülékeny ... — Pedig ez sem igaz. Amióta csak versenyzem, keményen dolgozok, tavaly volt az első évem, hogy lazítottam. Muszáj volt kihagyni egy kicsit. Azért, hogy legyen kedvem és erőm a folytatáshoz. És lett? —. Hát mit tagadjam, nem nagyon. Az idén, amikor kiderült, hogy hiába műtötték meg a térdem, továbbra is sérült, alaposan elkeseredtem. Hiába dobáltam, adtam bele minden erőmet a gerelybe, elmaradtak az eredmények. Úgy voltam, mint az ökölvívó, aki iszonyatos energiával püföli a levegőt. © Ezek szerint rosszul sikerült a műtét? — Nem, azt mondják nem a porccal van a baj. Hogy mivel — hamarosan kiderül. © Egyébként fegyelmezett embernek tartja magát? — Hát olyan hű de fegyelmezett nem vagyok... Mire gondol? © Például arra, hogy ha edző lenne, szívesen foglalkozna egy Paragi típusú emberrel? — Soha, isten őrizz! — Szokott veszekedni az edzőjével, egyáltalán: hirtelen indulaté? — Nem, sőt kifejezetten nyugodt vagyok. Vitáink persze vannak, de ezek szakmai jellegűek. És természetesek. Végül is felnőtt ember vagyok, kialakult véleménnyel, elképzeléssel. Az persze lehet, hogy kissé makacs, önfejű vagyok, de gondolom enynyit még el lehet viselni. Bizonyára, ha ennek értelme is van. Pontosabban eredménye. — Én nem hiszem, hogy különösebben bizonyítanom kellene az eredményességemet. Azért mégiscsak én tartom a világcsúcsot ... — Ennyi elég? — Ez önmagában sem kevés, de ennél nyilvánvalóan többet akarok. Különben nem csinálnám. És az sem zavar, ha túldobják a rekordomat. Illetve akkor nem zavar, ha a kezemben a válaszadás lehetősége. Ha verseny van. És remélem lesz, be fogom bizonyítani: korai lenne még engem leírni. Németh Péter Kifizetődik-e a középszerűség? Alig két hét alatt megütköztünk néhány sportágban Európával meg a világgal is, de nem sok örömünk tellett benne. Magasan volt a léc atlétáink számára, birkózóink passzívnak tűntek, labdarúgóink pedig részben a játékvezetés, részint önmaguk miatt lesznek csupán nézői a következő kupafordulónak. Athénban az Európa Bajnokságon küldöttségünk létszámánál csak az eredmények voltak szerényebbek. (Így utólag túlzottan, népesnek tűnik még ez a kis létszámú delegáció is) Az egyetlen versennyző, a hármasugró Bakosi Béla bronzérme csupán mentő — de ebbe kapaszkodva azt kiabálni, hogy úszni azért tudunk — nevetséges lenne. Szerencsére a szövetség vezetői nem is próbálják szebbnek feltüntetni a valóságot, mint amilyen. Nem csupán az elmaradt helyezések, érmek okoznak elégedetlenséget jogosan a sportbarátok körében, hanem, hogy versenyzőink legtöbbje valós képességei alatt szerepelt. Pedig a támogatást most igazán megkapták a válogatott atléták. Utazhattak nemzetközi versenyekre, részt vettek — ugyancsak külföldön — magaslati edzőtáborozáson, s mégsem tudtak felnőni a nemzetközi élmezőnyhöz, még azok sem, akiknek erre esélyük lett volna. Amikor az atlétikai szövetség új vezérkara nem egészen két éve munkához látott, elsődleges feladatának a követelmények" megszigorítását tartotta. Sokallta a nemzetközi minősítésű és elsőosztályú versenyzőket, amit egyébként alátámasztott sajnos ez olimpiai szereplés is. Minden intézkedés jogos, és okos volt, amit hoztak, de ettől még nem lett több jó atlétánk. Akinek képességeiből tellett, az megrázta magát, elérte a megfelelő eredményeket, amivel az élsportolói juttatásokat biztosította magának. Utána pedig kissé kényelmesebbre fogta az irányt. Tehette, mert igazán komoly vetélytársa nemigen akadt senkinek. Nem is olyan érthetetlen mindez, hiszen az atlétika nálunk egyáltalában nem vonz tömegeket a sportpályákra sem nézőként, sem versenyzőként. Az egyesületi vezetők többsége tudja, hogy az atlétákra szükség van, lévén szó alapsportágról, ami beleszámít méghozzá nyomatékosan az egyesületi sportversenybe , de igazában kevesen lelkesednek érte. Ezt pedig megérti edző, versenyző egyaránt. Az iskolákban az atlétikai alapképzés elég gyengécske, az ehhez szükséges felszerelések elég szegények, vagy hiányosak. Csoda-e, ha az utánpótlás gyéren csörgedezik. Persze atlétáink mérsékelt, majd gyengébb szerepléséhez volt időnk és alkalmunk hozzászokni, ugyanakkor kötöttfogású birkózóink minden világversenyről érmekkel tértek haza, ezek között akadt arany is. Most nem. Hegedűs Csaba szövetségi kapitányi kinevezése óta kivált megnőtt az étvágy. Ezek a gyűrött fülű fiúk már nagyon szomjazták az igazi sikert, s egykori versenyzőtársukból lett vezetőjük megnyitotta számukra az ígéret kapuját. Mindent elintézett nekik, amit korábban nem is reméltek, lényegesen több külföldi versenyen vehettek részt, körültekintően vigyázott Hegedűs magánéleti gondjaik rendezésére is , és a birkózók teljes erővel nekifeszültek a hámpák. De voltaképpen ugyanazok, akik már 6—8 sőt 10 éve ott dolgoztak a keretben. Kocsis, Rovnyai, Rácz, de még Növényi is, tehát a nyerő emberek, még Hegedűssel egyazon csapatban versenyeztek! Az értelemre lehet hatni, de a fanatizálás nem fiatalítja a megkopott ízületeket, nem frissíti az öregedő izmokat. Kulcsembereink pedig azon kapták magukat, hogy a szovjeteknél, bolgároknál, lengyeleknél újabb és újabb tehetségek tűntek fel, akik a sikerre kiéhezve vetik magukat a küzdelembe, s nekik a veterán magyaroknak egyre nehezebb a dolguk. Nem lenne emberséges dolog szemrehányást tenni a birkózóknak, elvégre megtették a magukét a szőnyegen, az elszálló évek ellen azonban tehetetlenek. S vajon kik lépnek a helyükbe? Labdarúgó kupacsapataink zömmel megint csak egy „kör”re voltak hitelesítve. Nem vitás, nagyon sok múlhat egyetlen korán elpuskázott gólhelyzeten vagy két-három, többé-kevésbé súlyos játékvezetői tévedésen. Ám a lényegen ez túl sokat nem változtat. Lefut bennünket az európai csapatok túlnyomó többsége. A labdarúgókat illik, sőt már kötelező szidni. Azért érdemes lenne egyszer az összeállítások közlésekor a nevek mellé odaírni azt az összeget, amennyiért a futballista az egyesülethez szerződött, meg azt is, amit prémiumként az esetleges továbbjutásért kapnak (most például a Tatabánya játékosai fejenként 1800 körüli összeget, a St. Etiene futballistái minimum kétezret — de dollárban)! A magyar játékos tudja, ha annyit edzett, s olyan erőbedobással játszana, mint külföldi profiellenfele, jövedelme akkor sem változna igazán számottevően. A mi játékosaink így aztán, ha alkalomszerűen esetleg átlagon felüli prémiumot helyeznek kilátásba, már akkor sincs igazi hatása, mert akkor sem tud erőn felülit nyújtani. A kivételes erőnlétet nem lehet egyetlen hét alatt megszerezni. Így aztán maradunk a középszerűségnél, amit egyébként — ezzel egyetértek — nálunk aránylag jól fizetnek... Csak nem tudom, ez lehet-e vonzó az utánpótlást jelentő fiatalok számára? Vass István Zoltán TIPPJEINK A 39. FOGADÁSI HÉTRE: (SZEPTEMBER 26.) Pótmérkőzések: 1, 1, x. Olajbányász—Siófok 1 Kazincbarcika—D. Kinizsi " x Salgótarján—Keszthely 1 Ascoli—Pisa 1 x Cagliari—Intern azionale 1 2 Sampdoria—Roma 1 Torino—Genoa 1 Varese—Juventus 2 Atalanta—Bari 1 Foggia—Bologna x 2 Eecce—Catania 1 x Perugia—Como 1 x Varese—Pistoies© 1 x SZABAD FÖLD 21 FOCraéHA A sikeres NB I-es szereplés nem elegendő Európa legjobb klubcsapatai ellen. Röviden így summázhatjuk a múlt heti nemzetközi kupafordulókon részt vett magyar csapatok szereplését. A Rába ETO (elég nagy mellénnyel utaztak Belgiumba) kínos vereséget szenvedett, simán kikapott 5:0-ra, sőt még begyűjtöttek négy sárgalapot is. A Tatabánya az utolsó percekben összeroppant a túl kemény franciák ellen (1:4). Az FTC most sem tudta kihasználni a hazai pálya előnyét és csak minimális gólkülönbséggel győzött a spanyol Bilbao ellen. Egyedül az Újpesti Dózsa sze- repelt megfelelően, és a göteborgi döntetlen után idehaza jók az esélyei a továbbjutásra. ★ Minden bizonnyal túl sokat kivett az újpesti fiúkból a kupaszereplés, mert az NB I. negyedik fordulójában — óriási meglepetésre — hazai pályán kikaptak a Csepeltől. A vasgyári gárda továbbra is tartja remek formáját és vezet a bajnokságban. A Rába kétgólos győzelmével vigasztalódott Zalaegerszegen, az érthetetlenül lestaktikát erőltető ZTE ellen. Érdekes, hogy a győriek legjobb csapatrésze a sokszor bírált hátvédsor volt. Igaz, a ZTE támadói nem belga focisták ... Igazságos eredmény született Diósgyőrben. A Fradi ezúttal sem (lassan évtizede) tudott itt nyerni. A szikrázóan kemény mérkőzésen ismét bebizonyosodott, hogy a magyar játékosok nem tudják a kemény, de szabályos test-test elleni játékot. Szerencsére Jaczina játékvezető jól kézben tartotta a döntetlen eredményt hozó mérkőzést. Nem heverte ki a francia sokkot a Tatabánya. Kétszer is vezettek a Békéscsaba ellen, ám a viharsarki legénység keményen, jól védekezett és pontos összjátékkal, veszélyes ellentámadásokkal megérdemelten szerezték meg az egyik pontot. Komora Imre, a Budapesti Honvéd mestere, csak a két pont megszerzésének örülhetett. A kispestiek főként a szerencsének köszönhetik, hogy legyőzték a tartalékos Debrecent. Első ízben játszott a piros-fehéreknél a belga vendégszereplésről viszszatért Kozma. Itthon könnyebb lesz a dolga ... Székesfehérvárott a „súlycsoport-különbség” eredményezte a most is stílusosan focizó Videoton fölényes győzelmét a Nyíregyháza ellen. A vendégcsapat csupán a keménységben jeleskedett, amit a bíró két sárga lappal honorált. A pécsiek ezúttal Szombathelyen léptek pályára. Nem sok sikerrel. A hazai vasutascsapat nagyobb gólarányú győzelmét a pécsiek válogatott formában levő hórihorgas kapusa, Kataliz akadályozta meg. Továbbra is „gödörben” az MTK-VM. Hazai pályán simán kikaptak a nem túl jó Vasastól. A látottak alapján úgy tűnik, az NB I. túl sok még a jobb napokat megélt kék-fehér csapatnak. Hosszú szünet után ismét kettős rangadó lesz szombaton a Népstadionban. A Budapesti Honvéd—Újpesti Dózsa és az FTC—Vasas mérkőzés remélhetően jó szórakozást nyújt majd a nézőknek s feledteti a negyedik forduló gyengeségeit. (dépé)