Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-07 / 45. szám
1982. NOVEMBER 6. SPORT Mi a gondja Mezei Györgynek Mezei Györgyöt szerény, nagy tudású labdarúgóedzőnek ismertem meg. Tiszteletre méltó elszántsággal, hittel és szakmai háttérrel tevékenykedett a BVSC-nél. Majd egy évtizedet töltött a vasutasklubnál, s ellenállt minden kísértésnek: nem vállalt munkát a fölsőbb osztályban. Aztán mégiscsak meggyőzték őt, így hát följebb lépett: az első osztályú MTK csapatának mestere lett. Rátermettségét ott is bizonyította: a hosszú évek óta mély válságban levő, kiesés ellen küzdő Hungária úti társaságot a dobogó harmadik fokára vezette. Mezei volt akkoriban az élvonal sikeredzője. Talán a szerencséje, talán a balszerencséje, mindenesetre a növekvő népszerűsége és szakmai tekintélye következtében útja szinte előre meghatározható volt: a válogatott mellé került. Mészöly segítője, a keret edzője lett. Most újabbat lépett: kinevezték az utánpótlás, illetve az olimpiai válogatott kapitányává, sőt az edzőbizottság elnökévé is. Negyvenegy éves korban — azt hiszem — ez karriernek számít. — Talán az... — mondja. — Bár egyáltalán nem biztos. — Mennyit öregedett, amióta a válogatott mellett, pontosabban: az élvonalban dolgozik? — Nem is tudom ... Azt hiszem, nem öregebb, inkább fásultabb lettem. Beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Régen sokkal jobban tudtam harcolni az igazamért. — Nem gondolta, hogy ez a beosztás ennyi bajjal, kínnal jár? — Még ha számítottam is, vannak dolgok, amelyek mindig váratlanul érik az embert ... — Ne haragudjon, de miért vállalta el vagy a sok csalódás után miért nem mondott le? — Egy-egy döntés — kell-e magyaráznom — sok mindentől függ. Például anyagiaktól, szakmai megítéléstől, tán’ még a hiúságtól is. Természetesen az egyéni érdekek is motiváltak, amikor igent mondtam. — Úgy emlékszem, nehezen vették rá erre az igenre, vagy tévedek? — Nem, nem téved. Kétségkívül kecsegtetőnek tűnt, hogy a legmagasabb szinten dolgozhatok, ugyanakkor a szakmai meggyőződésem azt sugallta: maradj távol. — És igaza lett a sugallatnak? — Bizonyos szempontból feltétlenül. — Mi ez a szempont? — Nézze, egy szövetségi kapitány szinte teljes mértékben kiszolgáltatottja a játékosoknak, az őt körülvevő klubedzőknek, olykor egyszerűen képtelen kibontakoztatni igazi kvalitásait. — Ön viszont a háttérben tevékenykedett, ha úgy tetszik, másodhegedűsként, nemde? Az a munka, amit ön végzett, talán nem is nevezhető valóságos edzői feladatnak? — Dehogynem, csak rendkívül behatárolt módon. Hogy mennyire valóságos munka volt, azt az a tény is mutatja, hogy kétszázötven napot töltöttem távol az otthonomtól, önnek annyiban varr igaza, hogy csak igen szoros korlátok között mozoghattam, hisz’ a válogatotthoz végül is a legképzettebb, legrutinosabb labdarúgók kerülnek. Olyan játékosok, akiknek kialakult elképzeléseik vannak — amelyek lehetnek roszszak is —, ám a rendelkezésre álló idő alatt lehetetlen őket megváltoztatni, átprogramozni. Ezek után természetes, hogy ez a munka nem elégített ki. Viszont kétségkívüli előnye a válogatott edzői szerepkörnek, hogy meg lehet húzódni a háttérben, a felelősség sem nyomja úgy, mint mondjuk a szövetségi kapitányt... — Így igaz, sokan éreztették is velem — szakmabeliek —, hogy én nyugodtan beszélhetek: nincs közvetlen felelősségem. Pedig mindent, amit tettünk vagy éppenséggel nem tettünk, éppúgy vállalok, mint Mészöly. — Mikor érezte utoljára igazán jól magát? Mikor volt elégedett a körülményekkel? — A BVSC-ben. Az ott eltöltött kilenc esztendő mindig kedves marad számomra. Az egyesület vezetői olyan miliőt teremtettek, ahol nyugodtan lehetett dolgozni, csakis a szakmai szempontok döntöttek, s nem engedték meg, hogy a sportág néhány civil, de magas beosztású vezető passziójává váljon. — Másutt nem talált ilyen légkörre? — Nem, sajnos. És ez az én nagy csalódásom. Tudtam persze, hogy a BVSC-nél átéltek nem általánosíthatók, de hogy ennyire nem? — Az MLSZ munkatársaként több klub belső életébe is bepilanthatott, hasonlóak a tapasztalatai, mint az MTK-nál. — Engem elsősorban az edzői féltékenykedések, intrikák, a sokszor borzasztóan hazug légkör döbbentett meg. Sosem gondoltam volna, hogy egyeseknek csak az a céljuk, hogy lejárassák a másikat, hogy furkálódjanak, hogy alapok nélkül törtessenek. Mint az MLSZ edzőbizottságának elnöke, talán a testület nevében is fogalmazhatok: elsőrendű feladatunk, hogy ezeket megszüntessük. — Mit remélhet egy olyan bizottság, amelyiknek igazában semmilyen hatásköre nincs? — Miért, az MLSZ-nek van? Ugye, nincs. Egyet tehetünk, bizakodunk. Mégpedig abban, hogy a kezünkben levő eszközök — külföldi és hazai edzői működések kiadása, kategorizálása — elegendőek lesznek. Higgye el, addig is igyekszem tudásom legjavát adni. Én szeretnék végre úgy dolgozni — utánpótlás-kapitányként is —, hogy ne állandó céltáblaként, a tömegharag levezető szerepeként üldögéljek a kispadon. Németh Péter Mészöly Kálmán és Mezei György (Geleta Pál felvételei) TOLLBA MONDOM Vérmes remény az érmes remény? Ismét egy világverseny a Budapest Sportcsarnokban (és két vidéki helyszínen) ismét csak érmes igényekkel. Mert ha a szurkolók megnyugodva vették tudomásul, hogy az Asztalitenisz Európa-Bajnokságon férfi és női csapatunk egyaránt első helyen végzett, akkor most a december 2-án kezdődő női kézilabda-világbajnokság előtt hasonló eredményt várnak a magyar válogatottól. Nagyjából általános vélemény szerint a bronzérem megfelelő, az ezüst jó teljesítménynek számítana, az igazi sikert azonban hazai környezetben a világbajnoki cím jelentené. Csík János szövetségi kapitány vezetésével eközben folynak az előkészületek, a 22-es keretből 21 lány és asszony tölti napjainak zömét gyakorlással. A hiányzó Sterbinszky Amália igazoltan van távol, minthogy Dániába ment férjhez, s csak néhány nap múltán csatlakozik a társasághoz. A mieink gyakorlatilag már január óta erre a feladatra összpontosítanak, szinte mindent az eredményes világbajnoki szereplésnek rendelvén alá. Ha a bajnoki küzdelmek egy részét éppen ezért a Budapest Sportcsarnokban bonyolították le, hogy a játékosok megszokják „belőlék” a pályát. Az intézkedés nem váltott ki osztatlan rokonszenvet, s kivételes szerencsének mondható, hogy éppen a viszonylag hátrányos helyzetből induló vidékiek szerepeltek jól ezeken a mérkőzéseken, így aztán a tökéletes megértéssel nem is, de legalább túl nagy vitákkal sem zárult a sorozat. S milyen jó, hogy ezeket a mérkőzéseket a világbajnokság színhelyén rendezték, hiszen jóformán azóta sem sikerült az edzéseket az eredeti helyszínen megtartani. Az új monumentális létesítmény vezetősége ugyan megérti a válogatott gondjait, és igyekszik segíteni is, ugyanakkor azonban az intézmény bevételi tervét is teljesíteni kell, azaz a legkülönbözőbb rendezvényeket kell összehangolni a kézilabdázók igényeivel. Ha történetesen például kedden késő éjszakába nyúlt a beat-koncert, másnap reggel kilenckor bizony még bent álltak a széksorok a játéktéren, így a kézilabdások az (egyébként szép) edzőterembe szorultak. Csík János egy percig sem neheztelt a sportcsarnok vezetőire, ő is megérti őket, ugyanakkor azonban kénytelen mérlegelni, hogy esetleg Tatán folytassák a felkészülést. Ami pedig az esélyeket illeti : a vezetőedző egyáltalán nem olyan derűlátó, mint azt sokan hinnék. Az imént említett okok miatt a hazai pálya gyakran emlegetett előnye csak részben valósulhat meg. Másrészt a magyar női kézilabdázás kétségtelenül tiszteletre méltó hagyományai és sikerei ellenére is tudomásul kell venni, hogy válogatottunk teljesítményét egy-két kulcsjátékos pillanatnyi formája, hangulata határozza meg a többieket is ők mozgatják, irányítják, s remélhetőleg ragadják magukkal. Rágondolni is rossz, mi történik, ha Sterbinszky vagy Gódorné rossz napot fog ki, esetleg megsérül. (Emlékezzünk csak vissza a gyakorta emlegetett kínos emlékű olimpiai szereplésre, amikor éppen Sterbinszky volt képtelen igazi vezéregyéniségként irányítani — bár Csík sietve hozzáteszi, hogy számos egyéb oka is volt az akkori kudarcnak.) A jelenlegi helyzetben a magyar válogatott kulcsembereit nélkülözve is képes lehet legyőzni a csehszlovák, a jugoszláv, a román vagy a dán válogatottat, ahhoz viszont, hogy a Szovjetunió vagy az NDK ellen a győzelem reményében lépjen pályára, okvetlenül szükséges kulcsjátékosaink jelenléte, mi több tökéletes formája. Könnyű a szovjeteknek — kesereg Csík János — ahol hozzávetőleg 500 ezer igazolt felnőtt játékosból válogathatnak. Hasonlítsuk ezt össze a mi lehetőségeinkkel ! Magyarországon összesen 5 ezer felnőtt kézilabdázó nőt tartanak nyilván. Ennél tízszer többen játszanak az NDK-ban is. A szovjetek például nem nevezték első számú kapusukat Selcsukot, valamint a nagyon gólerős Kocserginát, de az utóbbit felváltó Szafina már két nemzetközi tornán is szerepelt, és mindkétszer gólkirály lett. Persze a reményt nem szabad feladni, mégis jó, ha a realitásokat tökéletesen fölmérve készülni a világbajnokságra, ahol egyben az olimpiai részvétel jogát is biztosíthatnánk. A feltételes mód ellenére mindenki tudja, számunkra a sikert csakis a dobogós helyezés jelentené, mert ennyi mindenképpen benne van ebben a csapatban... Vass István Zoltán TIPPJEINK A 45. FOGADÁSI HÉTRE: (NOVEMBER 7.) 1. Ferencváros—Rába ETO 1 x 2. Siófok—Dorog 1 x 3. Bauxitb.—SZEOL AK X 2 4. Olajbányász—Szekszárd 1 5. Ascoli—Verona 1 6. Cagliari—Catanzaro 1 x 7. Cesena—Internazionale 2 8. Fiorentina—Torino 1 9. Genoa—Avellino 1 x 10. Napoli—Sampdoria 1 11. Udinese—Roma 1 12. Como— Bologna x 2 13. Cremonese—Campobasso 1 x Pótmérkőzések: 1, x, 1. SZABAD FO D 21 FOCIKRÓNIKA Küzdelmes mérkőzések, huszonkilenc gól, tizenkilenc sárgalapos figyelmeztetés és néhány meglepő eredménnyel záruló találkozó részesei voltak a szurkoló az NB I 10. fordulójában.★ Le a kalappal a Csepel előtt! Ritkán fordul elő, hogy idegenben játszó csapat 3 gólos hátrányt kiegyenlít. Nos, a vasgyári gárda ezt tette a Budapesti Honvéd ellen. A kispestiek érthetetlen második félidei játéka alapos elemzést igényel... (3-3). Zalaegerszegen is meglepő eredmény született, ahol az elég rapszodikusan játszó MTK-VM megszerezte mind a két pontot. A ZTE nagyon akart, a mérkőzés nagy részében szinte egy kapura játszottak, ám a szerencsével is hadilábon álltak. Az MTK a 90. percben rúgta a győztes gólt. (1-2) A Debrecen először győzte le a Békéscsabát. A hazai csapat ötletesen, szellemesen szőtte támadásait, váratlan húzásokkal operáltak és így jó néhányszor zavarba hozták a békéscsabaiak védelmét. Kerekes György, a hazaiak csatára végre jól játszott és két gólt lőtt. (2-1). Változatlanul sok sérültje van az Újpesti Dózsának. Temesvári edző ezért több fiatal játékost is szerepeltetett. Közülük tán a legboldogabb a 17 éves Karácsonyi volt, hiszen az ő fejesgóljával nyert a csapat a hosszú hetek óta gyengélkedő Tatabánya ellen. (2-1). Jó formában van a Szombathelyi Haladás. Az utóbbi négy találkozón megszerzett hét pont önmagáért beszél. A vasi csapat most a Diósgyőr ellen diadalmaskodott, mégpedig úgy, hogy a vendégek kétszer is vezettek. (3-2). Csalódottan hagyta el a sóstói stadiont a fehérvári publikum. A Videoton a Vasas elleni meccsen rendkívül mérsékelt teljesítményt nyújtott. A hazaiak középpályás sora feltűnően indiszponált volt, s többekből hiányzott az akarás. A Vasas szoros emberfogása sem ízlett a hazaiaknak. A Videotonra jellemző, hogy a kapusuk nyújtotta a legjobb teljesítményt. (0-0). Tizenötezren voltak a győri stadionban a Rába ETO—Nyíregyháza mérkőzésen. A bajnokcsapat — bár mezőnyfölényben játszott —, csak nagyon nehezen kényszerítette megadásra a nyírségi gárdát. A vendégcsapat tagjai végig derekasan küzdöttek. Ezért a győriek edzője az utolsó 10 percben csatárt cserélt be védőjátékosra ... (2-1). Későn eszmélt a Ferencváros. A pécsiek már 3-0-ra vezettek, amikor észbekaptak a zöld-fehérek. Ekkor rendkívül izgalmas, színvonalas küzdelem alakult ki, ám a hazaiak is tudtak újítani, s ez döntött. (4-2). A 11. forduló (november 6. és 7.) műsora: szombat: Csepel— Pécs, Vasas—Debrecen, Diósgyőr—Honvéd, Békéscsaba— MTK-VM, Nyíregyháza—Haladás. Vasárnap: FTC—Rába ETO, Tatabánya—Zalaegerszeg, Videoton—Újpesti Dózsa. (dépé) Kozmának (jobbra), a Honvéd csatárának a Csepel ellen nem ment a játék (Kápolti Katalin felvétele)