Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-21 / 47. szám

2 SZABAD FÖLD őszi határ. Fiatal koromban úgy érez­tem: a tavasz a nagy, lázas ké­szülődés, vágyak kitárulkozása, vagyis a születés. A minden, az élet értelme. Az is persze. Hi­szen, ahogyan nyílik az idő, igyekszik az ember, hogy ves­sen, irtsa a gazt, csirkéket, ka­csákat neveljen, vagyis segítsen az időnek, hogy szebb, telje­sebb legyen, s vele és benne a létezésünk. De az is igaz, hogy most nem is annyira nézem, mint min­den idegszálammal érzem az őszi határt. A színét, fényét, lá­zát, gazdagságát, s benne és ve­le a letarolt földek olyanok, mint a vajúdó asszony. Igen, most születik az élet tulajdon­képpen, a tavaszi vágyak, ter­vek, reménységek — a mun­kánk eredménye. Traktor dohog arról, amarról is, a dohogásuk nem tud vissz­hangot vetni, mert összeér, ke­ményen gomolyodik előttem, mellettem, mint összekuszált dróthalmaz. Szántanak, szerte a határban. Vadlibák húznak északról délre, ami azt jelenti: hidegre fordul az idő. De most még a nap melege itt kóvályog a gazok, fűzbokrok, az elszórt nyárfaerdők között. A dűlőn kerékpárküllőkön villan a haladó fény, ahogyan a csapat asszony, úgy... hatan, karikáznak a falu felé. — Mire végeztétek? — kiál­tom eléjük. — Tengerit szedtünk! Tenge­rit törtünk! Készen vagyunk! — rövid mondatokat küldenek felém, míg nevetgélve, egymást is elhagyva igyekeznek. Mögöt­tük, a dűlőn a vontató már hoz­za is a megszedett tengerit Háztáji a föld, de a téesz segít Átlátszó, tiszta a világ. A pi­ros színnek egy csodálatos, át­tetsző árnyalatában fürdik a délután. A kiáltások, zörejek, traktordohogások bukdácsolnak ebben a hígpirosban. Ezt lehe­tetlen szóval kifejezni, csak érezni lehet. S ebben az érzés­ben ballagok, bukdácsolok én is, mint a neszek, színek a szántáson, a határ mélyén. Egy lucernatáblához érek, aminek a harsogó zöldje szinte kiszakad a pirosból. Érdekes. Most a harsogó zöld hidegnek, ridegnek tűnik. A tábla mellett egy ismerős ember áll, s hogy meglát engem, elébem köszön. Bérelt föld ez, mint nyugdíjas, két tehénnel, borjúkkal „fog­lalkozik” s most lucernáért jött. S hogy a harsogó zöld me­ző mellett megszedett tengeri van, nem is annyira kérdem, inkább csak megállapítom: — Ti is megszedtétek... — Hallod, aki most nem tud­ja, hát az már... — Elnyeli a nem éppen finom jelzőket. — De tudod, mit mondok­! Jó hal­lani, hogy ennyi meg ennyi ter­mést betakarítottunk. Azt je­lenti ez, hogy odafigyelnek fent is a munkánkra. Volt idő, te se tudsz róla, ugye ? Nem is olyan régen — míg mondja, nagy kézlegyintéssel átölel egy határrészt, amit ismerek persze. — Volt ott a téesz­nek egy olyan ... százholdas tengeri táb­lája. Képzeld, el is felejtették, hogy van. Na, jött a tél, nagy hó volt még akkor, aztán... egy ember megsúgta a vezető­ségnek, hogy: elvtársak, hát ott van szedetlenül az a tábla! Hű! Azt mondták. Gyerünk! De a nagy hótól csak úgy, a tetejét tudták leszedni, le is vágták a kóróját, megint csak félig, igen ám, de amikor elolvadt a hó, ottmaradt a vágatlan, szedetlen alsó fele. Azt aztán mi szedtük meg, márhogy az élelmesek. Én éppen tíz zsák tengerit hordtam haza! Tudod, sokszor elgondol­kodom rajta. A régi paraszti életformákat évszázadok alakí­tották, formálták, a munkáját, erkölcsi magatartását. Az em­ber olyan volt benne, amilyen, de az íratlan törvényeket be kellett tartani. Most, amikor el­értük azt, amit olyan nagyon akartunk, ezt az újat, hát most meg nem tud kialakulni ebben az újban az ember? Az az em­ber, aki olyan, amilyen, de­ más, mint tegnap volt. Mert a mi fiatal korunkban nem ma­radt a határban egy cső tengeri se. Egy szál kóró sem. Na, most már megint nem marad, úgy látszik, de a hézagot magyarázd meg nekem! A „hézagot” nem tudom meg­magyarázni. Én csak beszélge­tést, betűivel tudok rögzíteni. Bertalan Ágnes Tiszanána: forró kút és szegfű Az a település, amelynek az idők folyamán folyton újabb és újabb tűzhelyet kellett válasz­tania vagy létrehoznia — mon­dogatta sokat tudós szomszé­dunk, Ignác bácsi, ha vasárna­ponként átkönyökölt a keríté­sen, s mi a betonoszlopokra telepedtünk, hogy kivezesse fantáziánkat a faluvégi legelő­mezőkig nyúló világunkból —, ritkán jutott el oda, hogy jár­dája legyen, emeletes háza, ab­ból a településből nem fognak kiemelkedni gyárkémények. Akkor jutottak eszembe Ig­nác bácsi szavai, bölcs fejtege­tései, amikor azért ültem asz­talhoz, hogy híradást írjak Ti­­szanánáról. Próbáljunk csak bekukkantani múltján keresz­tül jelenébe, s talán jövőjébe is.. Hiszen az itt lakó, itt élő em­berek mai erőfeszítései egyben a jövő előkészületei is. Hány­szor kellett falutűzhelyet vá­lasztaniuk? Sokszor. Egykori annalesekben minduntalan az olvasható a változó évszámok mellett, hogy elpusztult, elnép­telenedett, lakói elmenekültek. De ... ha többször is változ­tatnia kellett a falutűzhelyet, azért mégis van ma járdája, emeletes háza. S ha nem is emelkednek ki a településből gyárkémények, azért lassan itt is gyökeret eresztett az ipar. Izmos hajszálgyökér ez, de gyökér! Az Egri Cipőipari Szö­vetkezet éppen tíz éve létesített üzemet Tiszanánán, 1972-ben. Eleinte cipőalkatrészeket készí­tettek itt, majd mindinkább ko­molyabb termékek gyártására tértek át (talp, felsőrész, ráma stb.). Százötven ember talált kenyérkeresetre, 90 százalékban nők, fiatal asszonyok. És 50 bedolgozót is foglalkoztatnak még. Az a termelési érték, ami a tiszanánai üzemből kikerül, a felét teszi ki az egri szövet­kezet évi termelésének. Ez 30-40 millió forint. A hajdani üzem tavaly feljebb lépett a rangsorban. Zárt üzemmé szer­vezték át, s immár szalagrend­szerben végzik itt a komplett cipőgyártást, amiből exportra is szállítanak. Ki gondolta volna ezt még 15 éve is...? A Pest megyei Műanyagipari Vállalat is jelen van immár Ti­szanána életében. A helyi Pe­tőfi Termelőszövetkezet szerző­dést kötött a vállalattal, bér­munkára. Ez a vállalkozás amellett, hogy 60-70 nőnek biz­tosít állandó munkát, foglalko­zást, már 1981-ben két és fél millió forint nyereséget hozott a téesz konyhájára is. Ha már a Petőfi Tsz portájá­nál tartunk, hadd idézzünk né­hány jellemző adatot gazdálko­dásunk bemutatására. Az el­múlt évben egy tehéntől évi átlagban 6200 liter tejet fedtek, s egy liter tej előállítási költ­sége 6 forint volt, magasabb, mint 1980-ban. Kedvező képet mutat a borjúszaporulat alaku­lása. Szociális alapjukból 43 nyugdíjas tagoknak nyújtottak segítséget. Tizennégymillió fo­rintot költöttek épületek fel­újítására,­­ mintegy tízmillió jutott gépek vásárlására és egyéb beruházási feladatok megvalósítására. Mindent sum­mázva, 1981-ben elért nyeresé­gük 6 millió forint. Ez azt je­lenti, hogy az eredményes mun­ka jutalma nem maradt el. Még év elején, 1981-ben, bér­emeléseket hajtottak végre azo­kon a területeken, ahol ala­csonyak voltak a keresetek. De térjünk vissza tiszanánai híradásunk címéhez: forró kút és szegfű. Miről is van itt szó? Tiszanánán vízgondokkal küzdött a téesz, a III. tanya­­központban artézi kutat fúra­­tott hát. És olyasmi történt, amire senki gondolni se mert. 1400 méter mélységből 57 fo­kos hévíz tört fel. Sokáig nem tudtak mit kezdeni a kincset érő vízzel. Aztán a „forró kút” egyszerre hasznos ötletek és kezdeményezések forrásává lé­pett elő. Az olcsó energiát a termelőszövetkezet végre im­már többféleképpen is haszno­síthatja. A leghidegebb télben sem kell attól tartaniok, hogy amit elkezdtek arra „ráfáznak”. Először is: a pesthidegkúti Rozmaring Tsz-szel együttmű­ködve a múlt őszén létrehoztak egy szegfűtelepet 300 négyzet­­méternyi területen. Nyolcvan­­ezer tövet tettek földbe, fólia alá, a piros örömű égővörös, és a csillagszemű, hófehér színű szegfűből. A termést sikerrel értékesítették és értékesítik. A leghidegebb télben a több szín­ben pompázó, illatozó szegfű­virágokat dupla falú fóliasátor védi, ennek a sátornak a lég­terét és a terület talajának fűtését pedig a „forró kút” szolgáltatja. A virágkertészet, a fóliás szegfűtelep létrehozása után újabb kezdeményezésként: for­ró égövi díszhaltenyészet kiala­kításába fogtak. Jelenleg 55 000 darab díszhal nevelésével fog­lalkoznak. Tiszanánán van te­hát ma Közép-Európa első és egyetlen forró égövi díszhal­telepe! Gondolhatott erre valaha va­laki...?! Pataky Dezső TÖRVÉNYTÁR A Magyar Közlöny 64. számában kormányrendelet jelent meg az egyes keres­kedelmi egységek úgyneve­zett jövedelemérdekeltségű üzemeltetéséről. Ezzel egy időben megjelent a belke­reskedelmi miniszter végre­hajtási rendelete is. E rendeletek anyagilag az eddiginél nagyobb mérték­ben érdekeltté teszik az érintett kereskedelmi dol­gozókat abban, hogy jobb munkát végezzenek a la­kosság ellátását illetően. A jövedelemérdekeltségű üz­letet a gazdálkodó szervezet vezetője — szövetkezetben az igazgatóság — jelöli ki. J­övedelemérdekeltségbe vonható: az üzlet vezetője; az üzletvezető helyettese; az üzlet kollektívája. A jövedelemérdekeltség­be vont dolgozókkal a gaz­dálkodó szervezet legfel­jebb öt évre írásban meg­állapodást köt. A megálla­podás a munkaszerződés részét képezi. A jövedelem­érdekeltségű dolgozók alap­bérben és az üzlet ered­ményes működésétől füg­gően prémiumban, továbbá az eredménykövetelmény túlteljesítése esetén annak meghatározott hányadában részesülnek. Az eredmény­követelmény tartalmát és számítási módját a megál­lapodásban rögzíteni kell. Az eredménykövetelmény teljesítésekor a dolgozók részére a megállapodásban meghatározott összegű pré­miumot kell kifizetni. A prémium bérjellegű jutta­tás. Ha az eredményköve­telményt az üzlet nem tel­jesíti, a prémium arányo­san, a megállapodásban meghatározott mértékben csökken. Az eredménykövetel­ményt meghaladó többlet­nek a megállapodásban rögzített hányadát a dolgo­zók jövedelemként kapják meg a munkabéren felül. Ezt az összeget a dolgozók az adózott nyereségből kap­ják, anélkül, hogy azt to­vábbi, úgynevezett részese­dési, illetve bérfejlesztési különadó terhelné. A falu megtartó ereje „Megszépült a falu arca, de a szemetet még szertehord­ják ...” Bősárkányon hallot­tam a méltatlankodástól sem mentes véleményt. S akit arra vet az útja, Csornáról iparkod­ván Mosonmagyaróvár irányá­ba, tapasztalhatja, igazsága van ennek a tapasztalatnak, véle­ménynek, ám inkább első része tűnik legelőbb szembe. " Járom én is utcáit, a görbe főutcát, az országút szalagját, betekintek oldalsó utcákba, Ráb­­cakapi és Acsalag irányába. Szép ez a falu, gondozott kis parkja, tisztán, frissen tartott középületei, lakóházai maradás­ra hívnak. Azt hiszem, ezek a házak, ezek a fák réges-rég el­felejtették már azt a hirdet­ményt, amelynek szövegét egy­szer — talán Csornán — je­gyeztem föl. Azt a plakátot — hirdet­ményt — 1849-ben nyomtatták, és aláírója neve így szerepel rajta: „Haynau báró, cs. k. tá­borszernagy és hadi főparancs­nok”. És a szöveg? Az így szól: „Hirdetés. Miután Bő-Sárkány helység lakosai a néhai Wysz brigádnak a lázadók általi meg­támadásakor a cs. k. seregek törvényes királyok seregei iránt ellenségesen viseltettek... az általam rendelt átjárások hely­reállításának erőszakosan ellene szegőjének, az országbeli lako­sok garázda merényeiknek vé­get vetendő kénytelen­íttettem nevezett helységet eléggé meg­érdemelt büntetésül fölgyujtani és megsemmisittetni, a mi e pa­rancs következtében f. hó 21-én végre is hajtaték ...” A faluégető Haynaut túlélte és réges rég elfelejtette Bősár­kány. A mostani falu friss, ele­ven, fiatalos. Mondják, az sem újdonság már, hogy a közeli város helyett itt igyekszik va­laki otthont teremteni. Nem mindig az itt épített ott­hon forgott a bősárkányi fiata­lok gondolataiban. A korábbi, kedvezőtlen éveknek ötszáz lakos az „áldozata”, ennyivel fogyott a korábbi esztendőkben a község népessége. Most már talán megállt az elvándorlás, máshova tekingetés, már nem fogy a lakosság. Nőtt a népes­ségmegtartó erő — mondják a hivataliak. Aki maga is benne él a „megtartásban”, az a jó ivóvíznek (van már vízvezeték), a jó közlekedésnek, a jól ellá­tott boltnak tulajdonítja mind­ezt. Ahol Csorna felől a községbe érkezik most az út és az utas, még tavaly is nádas-mocsaras faluszél, afféle fiók-Hanság fo­gadta az érkezőt. Most azon a részen éppen gépek dolgoznak, elsimul a korábbi vadon. Mond­ják, oda épül majd a nagyköz­séget kiszolgáló egészségügyi központ. Gyógyszertár, két ren­delő, szolgálati lakás lesz majd benne. Ez lesz a mostani évek egyetlen beruházása. — Vitatkoznunk is kell: nincs pénzünk drágább megoldásra. Hétmillió, ennyibe kerül... — Németh Miklóst hallgatom erről, úgyis, mint tanácselnököt, de úgyis, mint ezt a tájat, falut ismerő, szerető patriótát. Szépül Bősárkány: már nem válogatnak a faültetésben, mint tették tíz-tizenöt éve. Akkor a gömbakác volt a sláger. Most: a fa legyen fa, fa, amit tisztesség­gel gondoznak, ápolnak, s ami majd lombjával őrzi az itt még őshonos jó levegőt, csöndet. No és a szemét? Igaza van, aki emlegeti: kár csúfítani er­­re-arra kihordott szemétkupa­cokkal a tájat. — Beszélgettünk — meséli Németh Miklós —, sok minden­kit megkérdeztünk, ne vezes­sük-e be az intézményes sze­métkezelést? Nem volt teljes az egyetértés. De végül is a falu szép arcá­nak szeretete, az új körülmé­nyek keltette új igények csak kimondatták: megszervezik a szemétszállítást, a hulladékke­zelést. A helye ott lesz, ahova a fürdőszobás házak emésztő­gödreinek tartalma kerül, ott gondosan lehet kezelni. Bősárkányban tehát elfoglalja majd helyét a házaknál az ad­dig csak városon látott „kuka”, jelezvén újuló életmód új igé­nyét.. „Megszépült a falu arca ...” — a korábbi, méltatlankodástól sem mentes vélemény második részét le sem írom. A falu majd kezdi temészetesnek érezni: óv­ni kell a tájat, megőrizni kör­nyezetének épségét, tisztaságát — a maga örömére, szolgálatá­ra. (vincze) 1983. NOVEMBER 20. SZABAD FÖLD A Hazafias Népfront és a Termelőszövetkezeteit Országos Tanácsának hetilapja Főszerkesztő: Eck Gyula Főszerkesztő-helyettes: Söptei János Szekesztőség: Budapest, Somogyi Béla u. 6. 1978 Telefon: 138-821 Kiadja: a Hírlapkiadó Vállalat. Budapest, Blaha Lujza tér 3. 1939 Telefon: 343-100, 336-130 Felelős kiadó: Till Imre Igazgató Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely posta­­hivatalnál, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Irodá­nál (KHI. Budapest, V.. József nádor tér 1. 1900) személyesen vagy postautalványon, vala­mint átutalással a KHI 215— 96 162 pénzforgalmi jelzőszám­ra. Előfizetési díj 1 hónapra 12 Ft, negyedévre 36 Ft. Beküldött kéziratot nem őr­zünk meg és nem adunk visz­­sza. Index: 25 777 82—5­6. Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató ISSN 0133—0950

Next