Szabad Föld, 1983. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-30 / 18. szám

1983. ÁPRILIS 3®. Hogyan érzi magát Raquel Chumpitaz? Már a szeme is más, mintha örökké mosolyogna. Tempera­mentuma, pergő — spanyol — beszéde, mozgása, mind-mind a latinos könnyedséget idézi. Pedig hát — ki ne tudná — a 21 éves Gálné Raquel Chumpitaz las­sacskán fél éve Budapesten él. Bámulatos gyorsasággal szokott hozzá a fővároshoz, a közleke­déshez, az emberekhez. Csak a nyelvvel vannak egyelőre gond­jai. — Nehéz, nagyon nehéz a ma­gyar — mondja természetesen spanyolul; a tolmács szerepét férje, Gál András, az MTI sport­rovatának munkatársa látja el. •— Hetente kétszer jár hozzám egy lány, ő tanítgat, cserébe én a spanyolra oktatom. Lassan ha­ladok, de hát végül is van időm. Ami feltétlenül fontos, azt, ha kézzel-lábbal is, de el­ tudom mondani, szóval megértetem magam.­­ Csunga — így hívják társai — hamarosan teljesen magyar lesz, e hó végére várható, hogy meg­kapja az állampolgárságot. A válogatott szakvezetői nagyon várnak már e pillanatra, szeret­nék, ha Csunga mihamarabb magyar címeres mezben léphet­ne pályára. Óriási erősítést je­lentene játéka a röplabda-válo­gatottnak. Egyelőre azonban más gondjai vannak: mindkét térdében ínhüvelygyulladást állapított meg az orvos. . Talán pihentetnie kellene, ő azonban az ellenkezőjét tervezi. — Nagyon kevés az a munka, amit itt végzek, Peruban egé­szen más intenzitású edzésekhez szoktam. • Keveset dolgoznak a ma­gyar röplabdás lányok? — A klubokban talán nem, de a válogatottban feltétlenül. Otthon — most még így mon­dom — a válogatottal napi négy órát edzettünk, a világbajnoki felkészülési időszakban pedig napi nyolcat. 41 Ezek szerint csalódást je­lentett a magyar röplabda? — Igen. Elsősorban a játéko­sok hozzáállása. Túl nagy szere­pet kap a pénz. Nem beszélnek a pályán, mintha nem is nagyon tudnának örülni. Egy kívülálló képtelen lenne eldönteni, hogy vesztésre vagy győzelemre áll a csapat... És ami a legmegle­pőbb, ez alapvetően a váloga­tottat jellemzi. Lejártam én is a legjobbak közé, mit tagadjam, nem éreztem túl jól magam. El­határoztam, hogy különórázni fogok, s velem tart a klubtársam, a dózsás Feketéné Csapó Gabi is.„ Fél éve, amióta Magyaror­szágon van, visszafejlődött a tudásban ? — Igen, sajnos. Most legalább két hónap megfeszített intenzív munkára lenne szükségem, hogy utolérjem régi önmagamat. Egé­szen elvékonyodtak a végtagja­im, legyengültem, s nem az élet­módváltozás miatt, egyszerűen hiányzik a munka.­­ Peruban is csupán röplab­­dázni kellett? — Nem, volt munkahelyem, a csapat bázisvállalata, egy bank, dolgoztam napi hat órát, sport­­szervezőként. Természetesen a felkészülési időszakban vagy a versenyek idején felmentést kap­tam.­­ A fizetésében, vagy jutta­tásokban azért csak érzékelhető volt, hogy élsportoló? — Nem, egyáltalán nem. Ugyanannyit kaptam, mint az a kolléganőm, aki nem sportolt. • Váratlanul érte, hogy Ma­gyarországon elegendő csak röplabdáznia? — Miért ért volna váratlanul? Hallottam már korábban is, fér­jem mesélte. Na meg, mit gon­dol, a sportolás nem munka? • Én tudom, hogy az, de ön mégiscsak máshoz szokott... — Az ember könnyen átáll a jóra... • Ha most egy magyar—perui mérkőzést rendeznének, vállal­ná a játékot hazája csapata el­len? — Azt hiszem, igen ... — Nocsak, ez váratlan fordu­lat — szól közbe a férj, a kollé­ga —, néhány hónappal ezelőtt még kijelentette: soha nem ját­szana honfitársai ellen. — Most már igen — válaszol Raquel —, látod ilyen sokat szá­mít az idő... • Nem félt áttelepülni Euró­pába, az ismeretlen Magyaror­szágra? — Számomra már nem volt ismeretlen, hiszen a Savaria Kupán ismertem meg a férjem is. Tudtam, hogy jó helyre jö­vök. Egyébként is: a perui em­ber nem fél a helyváltoztatástól. Már csak azért sem, mert elég rosszul él, rosszak a körülmé­nyei. • Társai, barátnői mit szóltak az elhatározásához? — Először meglepődtek, aztán irigykedtek ... Egyébként sokan mennek külföldre ... Két lány például most azt forgatja a fe­jében, hogy követi példámat, és Magyarországra jön. 9 Nem zavarja, hogy lépten­­nyomon újságírókba botlik? — Nem. Otthon sokkal kelle­metlenebb a népszerűség, per­cenként megállítanak, hátba ve­regetnek. Peruban egy közis­mert élsportolónak kétszer is meg kell gondolnia, ha kilép az utcára. 9 A röplabdán kívül minden­nel elégedett? Erre számított, vagy netán jobbra? — Hát van egy dolog: sokat isznak a magyarok. Pálinka, sör, meg pezsgő borral... Hogy ta­lálhattak ki ilyet? 9 Kóstolta már? — Igen. És tudja mi az érde­kes: ízlett. De, hát azért mégis­csak furcsa: pezsgő és bor egy pohárban? — Hadd kérdezzek valami in­timet is: otthon kilencen voltak testvérek, ön hány gyereket ter­vez? — Kettőt — mondja, s Gál András egyetértően bólint. — Szép dolog a nagy család, a ki­lenc testvér, de a gyerekeket fel is kell nevelni. És ennyivel egy­szerre képtelenség foglalkozni. • Lát esélyt arra, hogy a ma­gyar válogatottal eljusson Los Angelesbe? — Feltétlenül. Aztán halkan hozzáfűzi, ha komolyabban edzenek. Németh Péter Fót: téeszpálya jubileummal Veszélyeztetettség miatt be kell zárni a fóti termelőszövet­kezet labdarúgópályáját. Ezt vallották a szurkolók és az autó­sok egyaránt. Az utóbbiak azért méltatlankodtak, mert meg­esett, hogy a — foci pályáról ki­repült — tartaléklabdát is el­vitte az úton elrobogó teher­autó Ugyanekkor az autósok at­tól féltek, hogy egyszer csak a szélvédőjükön repül be — köz­vetlenül az út mentén elterülő pod­pályáról — a bőrgolyó. Ezen kívül még számos észrevételt hallottunk, de azok hitelességé­ről nem sikerült meggyőződ­nünk. Ezért is fogadtuk el in­kább Bánhegyi József ügyvezető elnök okfejtését. — Hetven évvel ezelőtt, pon­tosabban 1913 áprilisában ha­tározták el a fóti fiatalok, hogy sportegyesületet alapítanak. A megalakulás hivatalos ceremó­niájára két hónappal később, június 15-én, került sor. Nos, ab­ban az időben, a sportolók „honfoglalására” csak itt az út mentén kínálkozott lehetőség. Az első labdarúgó-mérkőzésre egy évvel később került sor. Vendé­günk az Újpest volt és döntet­len eredményt ért el ellenük a fiatal fóti csapat. Hetven év telt el azóta, és számos esemény. Évről évre nö­vekedett a sportolók és a sport­köri tagok száma. Miközben egyesültek a kisalagi sport­egyesülettel, a többi közötti né­pes női kerékpár-szakosztály nö­velte a fóti sportkör jó hírne­vét. Természetesen a labdarúgók neveit is hamarosan megtanul­ták a környéken, sőt a főváros­ban is. Azon túl, hogy több ki­tűnő játékos került innen ma­gasabb osztályba, Kupi Károly személyében profi labdarúgót is adtak egy magyar élcsapat szá­mára. Bánhegyi József sport­köri elnök azonban, szívesebben beszél a jelenről. — Labdarúgóink és sakkozó­ink a megyei bajnokságban, ké­zilabdázóink pedig az NB I B-s bajnokságban szerepelnek. Ugyanakkor több százan a tö­megsportban keresnek kikapcso­lódást, felüdülést. Legdinamiku­sabban cselgáncsozóink és ter­mészetjáróink tábora növekszik. Jóleső érzés tudni, hogy nagy­községünk fiataljai nemcsak fel­ismerték a testkultúra jelentősé­gét, tevékenyen részt vesznek a fejlesztésben is. Igénylik az új szakosztályok megalakulását és a feltételek megteremtésében is részt vállalnak. Következéskép­pen április 30-án felavathatjuk az új, minden igényt kielégítő sportkombinátot, aminek el­készítéséhez sok millió for­int értékű társadalmi munkával já­rul a sportolók és sportbarátok népesedő tábora. Befejezésként a sportkör el­nöke némi büszkeséggel mondta:­­ nagy megtiszteltetés szá­munkra, hogy az ünnepélyes lé­tesítményátadás és az egyéb sportesemény mellett a rendez­vény fénypontjaként a fóti öreg­fiúk ladarúgócsapata a magyar öregfiúk válogatottjával játszik és már nem­­kell félni attól, hogy a pályáról kirepülő labdát elviszi egy teherautó... Nagy Péter Totótippek (lg. HÉT, MÁJUS 1.) PÓTMÉRKÖZÉSEK: 14. Reggiana— Cremonese 1 15. Udinese—Catanzaro 1 16. Varese—Lazio 2 1. Ascoli—Torino x, 2 2. Cesena—Verona 1 3. Juventus— Internazionale 1, x 4. Napoii—Fiorenlina 1 5. Pisa—Genoa 1 6. Sampdoria—Cagliari 1, x 7. Arezzo—Catania 1, x S. Atalanta—Monza 1 9. Bari—Campobasso 1 10. Foggia—Uecce 1» x 11. Milán—Como 1 12. Palermo—Pcrugia 1, x 13. Pistoiese— Sambcnedettese 1, x SZABAD FÖLD 21 Tollba mondom... Reptéri beszélgetés fődről, Belgiumról A véletlen úgy hozta, hogy a válogatottat Portugáliából haza­szállító repülőjáratra már nem kaptam jegyet, más útvonalat kellett választanom, s míg a csapat már csütörtökön reggel kiment a repülőtérre, nekem csak délben kellett jelentkez­nem. Nem egyedül utaztam ki, mert a Brüsszelbe tartó Martos Győző és Kocsis István gépe táb­lán fél órával később indult az enyémnél, így a repülőtér étter­mében a Népszava sportrovatá­nak vezetőjével, Vándor Kál­mánnal négytagúra bővült kis társaságunk, s sör meg kávé mellett tereferéltünk. ■k­­ Győző persze még az előző napi mérkőzést emlegette: — Túl sokat cifráztuk. Állítom, ez­zel a lendülettel az angolok el­len nem sokra megyünk. Min­dig legalább eggyel többet tol­tunk a labdán, mint kellett vol­na. S az sem vigasztaló, hogy a portugálok is hasonló felfogás­ban játszottak. A nyugati csa­patok ellen ez nem nagyon megy. Nálunk is, Belgiumban, ha csináltál egy cselt, azonnal adnod kell a labdát, mert még­­egyszer nem tudsz trükközni, egyszerűen elsodornak. Pedig nem jobb futtballisták ők sem, mint a mieink. Emlékszem, ami­kor odakerültem a Waterschei­­hez, az első edzésen megpróbál­tam találgatni, vajon kik lehet­nek a csapat kulcsemberei? Nem ismertem én még akkor közülük senkit. No, volt egy srác, kinézetre is hasonlított va­lamicskét Ebedli Zolira, meg stílusát tekintve is. Tette-vette a labdát, öröm volt nézni, meg voltam győződve, hogy ő a já­tékmester. Azután jött az első meccs és ő nem játszik. A má­sodikon sem! Mit mondjak, fél év alatt tán kétszer, ha bekerült a csapatba, akkor is csereként. Kocsis: — Rohanni viszont rohannak megállás nélkül és csuda kemé­nyen odalépnek, ha kell. Néha már az a benyomásom, szinte másodlagos, hogy technikailag képzett-e valaki vagy sem, a lé­nyeg, hogy ütközni, futni tudjon. — De honnan ez a remek kondíció? — Egy biztos, az edzések nem hosszabb időtartamúak, mint nálunk, de roppant erőteljesek. Nincs is súlyfölöslege egyetlen játékosnak sem. Akinek lenne, megnézhetné magát — Mindenkinek van szerző­dése? Martos: *— Nem. Nálunk talán a csa­pat felének. A többiek dolgoz­nak úgy, mint bárki más. És té­vedés lenne azt hinni, hogy munkaidő-kedvezményt kapnak. A mi egyesületünk főnöke pél­dául építkezési nagyvállalkozó, helyi viszonylatban jókora vál­lalat ura. De tudtommal egyet­len játékos sem dolgozik nála, pedig éppenséggel alkalmazhat­ná őket. Kocsis: Akinek nincs szerző­dése, az persze igyekszik úgy játszani, hogy egyszer vele is kössenek. Aztán már csak a fut­­ballnak és csak a futballból él­het. Vannak azért kivételek. Aki például egyetemet végez, az a megélhetését biztosítottabbnak látja civil pályán. Martos: És a szerződéssel nem rendelkező játékosok roppant megbecsülik a munkahelyüket, ami érthető is, mert Belgium­ban elég nagy a munkanélküli­ség. Senki sem kockáztatja az állását a sportért, bármennyire szeresse is. Edzésre csak mun­kaidő után jön, amikor ráér. Már csak ezért se megyünk pél­dául edzőtáborba. Most a kupa­­mérkőzések előtt kétszer-há­­romszor úgy adódott, hogy kö­zös ebéden vett részt a csapat délben, egy és két óra között, ennek már afféle összetartás jel­lege volt, hiszen közvetlenül utána indultunk ki a pályára. De ezeken az ebédeken is hiány­zott a fél csapat. A távollevők még dolgoztak ... Sokszor gon­dolok arra, bár otthon is min­denki így megbecsülné magát a munkahelyén. — És a külföldi mérkőzések? — Amikor utazunk, a szerző­dés nélküli játékosok a szabad­ságuk terhére jönnek velünk. Az ünnepnapokat is beszámítva, általában harminc nap szabad­ságuk van a srácoknak. Annak egy részét a focira áldozzák. Ezt azonban az egyesület is figye­lembe veszi, mert például leg­utóbb Skóciában is csak az utolsó pillanatban indultunk ki, kedden. Ha az UEFA szabály­zata elő nem írná, hogy huszon­négy órával a mérkőzés előtt már a helyszínre kell érkezni, biztos vagyok benne, hogy még később indulnánk. — Elfogadtak benneteket? Kocsis: Igen, azt hiszem, el­fogadtak. De ez elsősorban a nyugodt időszakokra igaz. Amint jön egy balsikeres so­rozat és feszültebbé válik a hangulat, már hajlamosak el­sősorban a külföldi vendégjáté­­kosokban a keresni a hibát. Per­sze, nem kizárt, hogy mi is így gondolkodnánk a helyükben. Azért általában rendesek, ha nem is mondhatnám, hogy pu­szipajtások vagyunk. Martos: A pályán viszont nem hajtanak senki­­ helyett. Érdekes, ha ellövöd a labdát húsz méterről, és messze a kapu fölé megy, megtapsolnak. Ha viszont leállsz cselezni és sze­retnek, tüstént megkapod a szemrehányást. Egyszerűen, gyorsan, az angolokhoz hason­lóan: rúgd és fuss! — Megtanultatok már Ca­­mandut? Martos: Igen, azt hiszem, ha nem is tökéletesen, de meg. Kocsis: én csak a legszüksége­sebbet. Tudod, az ember ilyen­kor már nehezebben kezd el nyelvet tanulni, ráadásul a fla­­mand közismerten nem tartozik a világnyelvek közé. Tóth And­ris például németül beszélt itt is, igaz, nagyon jól, és tökéle­tesen meg is értik. Furcsa do­log ez. Amikor még diák vol­tam, nem éreztem közvetlen szükségét a nyelvtanulásnak. Aztán, amikor először külföl­dön jártam, már örültem volna, ha tudok néhány szót. Igaz, a csapat mellett ilyen alkalmak­kor tolmács dolgozik. Mikor azonban az ember egyedül ke­rül idegen környezetbe, már szinte létkérdés a nyelvtudás. Ha újra diák lennék, biztos másképp csinálnám. Közben szólítják a zürichi gép utasait, így aztán elbúcsú­zunk. Találkozunk Londonban. S vajon onnan milyen hangu­latban jövünk majd vissza?... Vass István Zoltán

Next