Szabad Föld, 1983. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-19 / 12. szám

1983. MÁRCIUS 19. moznni­. Nehéz megérteni Ki ne ismerné az értetlen megütközésnek azt a lelkiálla­potát, amellyel némelyik film lepergése után meredünk rá a már kivilágosodott nézőtéren a vetítővászonra: hogy is volt ez? Olyankor esünk át ezen a fur­csa zavartságon, amikor a lá­tott film cselekményét is za­varosnak, ziláltnak, alig-alig összeilleszthetőnek találjuk, ha a végetért történet hézagokat, áttekinthetetlen bakugrásokat és logikátlanságot hagyott ma­ga után. Az ilyen filmeket nemcsak megérteni nehéz, hanem érde­mi véleményt is bajos mondani róluk. Persze tehetünk úgy, mintha megértenénk; próbál­gathatjuk így is kitapogatni az alkotók szándékát, gondolat­­menetét, de ezzel legfeljebb be­megyünk az ő utcájukba, s kér­dés, hogy kitalálunk-e majd belőle. Ennek előrebocsátása után remélem érthető lesz az óva­tosságom, amellyel körülsetten­kedem a „„Talpra Győző!” című magyar filmet. Abszolút re­ménytelen kísérletnek tartom ugyanis, hogy akárcsak gondo­latban mélyebben bemerészked­jem abba a világba, amelyet e film írója, Sükösd Mihály és rendezője, Szörény Rezső pró­bált e filmben összerakni a legkülönfélébb képtelennél kép­telenebb elemekből és ötletek­ből. Szeretném azt hinni magam­ról, hogy kevés odaadóbb ra­jongója van nálam a képtelen­ségeknek, amely szinte határ­talanná tágítja a művészet áb­rázolási lehetőségeit. A művé­szet által produkált képtelen­ségek ugyanis felettébb alkal­masak arra, hogy a valóságot, közelebbről a történelmet, az emberi kapcsolatok természetét stb. olyannak mutassák, ami­lyennek a normális körülmé­nyek között, vagy mondjuk úgy, „szabad szemmel”, sohasem lát­ható. A képtelenségeken át nézve éppúgy megpillanthatjuk az élet titkos szerkezetét, ösz­­szetevőit, belső működését, mint elektromikroszkópon keresztül a laboratóriumi anyagokét. Dehát — mit csináljunk? — a képtelenségek megalkotásá­nak, létrehozásának is megvan a maga sajátos rendje, szabá­lya, törvénye. A képtelensége­ken belül sem csinálhatják azt a művészek, amit éppen akar­nak, ami alkalomszerűen az eszükbe jut, nem dobálhatják össze-vissza kényükre-kedvükre az időt, a helyzeteket, a hely­színeket, a műfajokat, a stílu­sokat, a hangulatokat, a gondo­latmenetüket, mert így épp az válik felismerhetetlenné, ami­nek a képtelenségek által fel­­ismerhetőbbnek kellene válnia: valamiféle lényeg. Talán ha mégis, épp csak úgy érintőlegesen megkísérel­ném összefoglalni a film tanú­ságtételét, akkor legfeljebb arra a következtetésre juthatok, hogy útvesztőbe vagy tévútra siklott életeket sem lehet a nézőket is útvesztőbe vagy tévútra irá­nyító módszerekkel megvilágí­tani. Mert mi az, ami úgy-ahogy kivehető a „Talpra Győző!” zűrzavaros cselekményéből? Két, élete válságának pánikjá­ba esett férfi egy játszótéren merő véletlenségből összetalál­kozik, s ez mindkettőjüket arra készteti, hogy úgy viselkedjenek és társalogjanak egymással, mint az éretlen gyerekek, vagy mint a bohócok szoktak. Az egyikük valaha állítólag szebb­reményű, de már hangjavesz­­tett operaénekes, a másik fris­sen felszarvazott biztosítási ügynök. Az énekes az ügynököt felviszi családi fészkébe, ahol az az emberi kapcsolatok és érzelmek rendezetlenségének valóságos dzsungelébe kevere­dik bele. Az ügynök — ő Győző — valami ellenállhatat­lan vágytól és ötlettől vezérel­ve, arra kéri az énekest, hogy fogadja őt kisded gyermekévé. S Győző ettől kezdve, vele egy­idős alkalmi édesanyja és édes­anyja óvó szárnyai alatt, ismét végigéli gyermek- és ifjúkorát. Az adott történelmi kor — az ötvenes évtized — azonban egy­általán nem gyengéd és kímé­letes a felnövekvő palántához... Hogy aztán ki mit hámoz ki ebből a szertelen, csapongó fantáziakavargásból, az szinte csak attól függ, hogy mennyire ügyes rejtvény­fej­tő. Annyit azonban félreérthetet­lenül látni, hogy a főszereplők — Helyey László, Vajda László, Bodnár Erika, Temessy Hédi, Almási Éva — minden igyeke­zetükkel és tehetségükkel benne élnek ebben a számukra is bi­zonyára csupa rejtjeles játék­ban. Nagy embersokaság indult el mindenfelé az „Egy zsaru bő­réért” című francia bűnügyi film megtekintése céljából, ami­ben a kecsegtető címen kívül az is közrejátszott, hogy az oly sok filmjében megkedvelt és legtöbbször kiváló Alain Delont láthatjuk viszont egy új kri­miben. Az talán kevéssé jöhe­tett vonzóerőként számításba, hogy a filmet ő maga rendez­te, finanszírozta, sőt részben írta is. Teljesen érthető, hogy a színész Delon iránt nagyobb a bizalom és a kíváncsiság, mint a rendező, producer, író Delin iránt: ebben a­ filmben a szí­nész Delon is azt sínyli meg, hogy a saját rendezői kezébe került. Mi sem természetesebb, hogy a kusza, kezdetleges, lo­gikai buktatókkal bőven kira­kott cselekmény hátterében ká­bítószercsempész bandák gát­lástalan fondorkodása húzódik meg. Ha a néző mégis belelo­valja magát és izgulni kezd az innen-onnan összehordott jele­neteken és trükkökön, az abból ered, hogy m­erre fizetett be. És nem szívesen hagyja a pén­zét kárba veszni. Sas György Fortuna Nyolc holdja Divat manapság, kivált új­ságbírálatokban, a hazai ama­tőr színjátszómozgalom szél­csöndjét emlegetni. Kedve meg­­apadtát, kezdeményezései ki­fogytát. Válságát a hetvenes évek elejének országraszóló eredményei után, amelyek an­nak idején, elsősorban a népi hagyománymentes­­ korszakai voltak. Annál örömtelibb jelen­ség, ha — egyelőre fényárnyék­ban is, de — itt-ott teremtődni tetszik valami. Legalább hat és fél ezer em­ber közügye ez például Jász­­fényszarun, ahol a nagyközség Fortuna Együttese minap ünne­pelte fennállása tizedik évfor­dulóját. Családi körben szó sze­rint, különösebb hírverés nél­kül, már-már szerényen, ami a jubileum külsőségeit illeti. De méltó összefoglalásaképpen ön­maga múltjának. Gyermekcsoportként alakult meg 1972-ben a Napsugár, a helyi ünnepségek műsorainak készséges szolgáltatójául. E mi­nőségükben három évig sorozat­ban nyerték el a Szolnok megye legjobbjai címet, majd — már csoportjuk címét Fortunára cse­rélvén — a megyei mvvdíj után az Országos Béketanács díját, s a „Komplex ’78” színjátszó-szak­mai pályázat díját is megkap­ták. Illyés Gyula Tűvétevők­­jének előadása hozta meg szá­mukra a Justh Zsigmond-díj aranyát, s az országos szövetke­zeti minősítő verseny ezüstfo­kozatát. 1981-ben dicsérő okle­vél a KISZ Központi Bizottsá­gától, s 1982-ben: a Szocialista Kultúráért kitüntetés. Illenék felsorolnunk, kiket il­let voltaképp e sorozatsiker. Csakhogy ehhez hatezerötszáz név szükségeltetnék. Mert a cso­port — noha színpadi valósá­gában mindössze huszonegy fia­tal — igazából az egész köz­ség. Fenntartójuk a próbáik színhelye: a művelődési ház. Anyagi támogatójuk az Egye­sült Jászsági ÁFÉSZ és a Szol­nok megyei TESZÖV. Díszlet­­anyaggal, szállítással segítőjük a helyi kalapgyár; ismertetője­gyük immár országosan is a mutatós, piros-kék pántlikás zsiráfdi. A Béke Tsz autóbu­sza évente egyszer díjtalanul az övék. Tájelőadásaik költségeit a községi alap álm­a. Közönségünk — épp a tájelő­adások színjátszótalálkozók (a szomszédos külföldre is eljutot­tak már), legújabban pedig a te­levízió jóvoltából — több tíz­ezres, alkalmanként milliós. Já­tékuk természetes színhelye azonban Jászfény szaru, hiszen minden bemutatójuk címzettje elsősorban a szülőhelyi közön­ség, s játékukban gyakran tár­suk is. Munkamódszerük ugyan­is sajátos. Eszköztáruk rögtön­­zéses jeleneteken alapszik, pro­dukcióik mindegyike tulajdon­képpen közös rendezés. Próbái­kon részt vesznek a község fel­nőttei is, a szülők, jó ismerősök, alkalmi szerepeket vállalva a helyzetgyakorlatokban. Felnőtteket mondtunk — a csoport tizenéves korátlagához értve. Hiszen éppcsak túl van huszadik esztendején az együt­tes „öregje”, a Both é­s a Ladá­­nyi-házaspár is. Szakközépisko­lás, gimnazista, ipari tanuló, óvónő, szülésznő, bolti eladó, autószerelő, gépkocsivezető, mű­szerész, raktáros — velük vitte színpadra február végén a For­tuna első háromfelvonásos drá­mabemutatóját Kovács András­­né rendező, tanárnő. Ottjártunk estéjén a szülők— rokonok előtt, bensőséges kör­ben. Parasztdrámát, amelynek kőszínházi — győri — ősbemu­tatója óta csaknem harminc év telt el, s amelynek eredeti re­gényváltozatát 1929-ben jelen­tette meg Sásdi Sándor. Most a nyolcvannégy esztendős szerző széke üresen maradt a miniatűr nézőtéren, a községi pártbizott­ságtól átengedett vb-teremben. Sásdi Sándor beteg. Levélben köszöntötte a Fortunát: „ölellek benneteket kedveseim” — írta. És az előadás rászolgál erre a szeretetre. Visszafiatalít, kor­ban a saját szavához igazít egy méltatlanul elfeledett művet, amelyben a magyar beszédnek még íze van. És olyan keserű­sége a sorsnak, amelyről már talán a nézőtéri idősebbeknek sem igen lehetnek személyes fo­galmaik. És amelyet ezek a maszk nélkül, pózok nélkül köz­vetítő fiatal játszók szinte meg­élt ügyükként tudnak kimonda­ni. A szabályos színi bírálat most a szereplők teljesítményének mérlegelésével folytatná. Bíz­zunk azonban benne, hogy a Nyolc hold föld jászfényszarui előadása is eljut majd más or­szágrészekbe, és Kubala Antal, Tamás Angéla, Bordás Erzsébet, Csömör Csilla játékát nézőként maga ítélheti meg az olvasó. Kovács Andrásné Fortuna­­csoportja Sásdi-felújításának közétenni érdemes tanulsága a telitaláló elemzésé. Ahogyan a régmúlt társadalmi viszonyainak mai rímeit megtalálták. Aho­gyan a történet ürügyén a fel­támadó anyagiasság az emberi kapcsolatok elhidegülésének le­hetséges veszélyeire intenek. Tehetségükből futná hálásabb szakmai sikerekre. Játszhatná­nak divatosabb látványosságot, önmaguknak, az „értőknek” ... De ők ennél makacsabbak. Vál­lalják, hogy közönségük fonto­sabb színészi önmaguknál. Hi­szik, hogy a műkedvelő színját­szás megújulásának eszköze le­het a hagyománykeresés művek­ben és kifejezésben. Jó jelzés ez, a falusi színját­szók közel­jövőbeni országos ta­lálkozója előtt. Hárs György A berek kincsei A Kis-Balaton népét a múlt­ban a tó és a láp nemcsak meg­védte a némettől, töröktől, zsan­­dártól, hanem el is tartotta. A jó halászat, vadászat miatt te­lepült már meg itt az ősember is, amit a vörsi halastó készül­tekor a dobogóérparti ásatások leletei is bizonyítanak. A vörsi nádas, sásos terület­nek igen gazdag madárvilága világhírűvé vált. 1922-ben G. Pearson és J. Drijver ornitoló­gusok keresték meg a vidéket és anyagilag is megalapozták egy „kócsagőr” beállítását. Az első kócsagőr Gulyás József vör­si lakos volt. Dr. Keve Antal adatai szerint a Kis-Balaton területén eddig 229 madárfajt sikerült megfi­gyelni. Jellegzetes madár a nagykócsag (nemes kócsag), ká­rókatona vagy más néven kor­­morán, vörös, kanalas és üstö­kös gém. A nyári ludak e terü­let hűséges fészkelő lakói szin­tén. Hermann Ottó és Lovassy 1881- ben a madártani kongresszus résztvevőit a nagyberek helyett a Kis-Balaton területére hozta. A felsorolt és sok más madár­­fajtákon kívül a nagy- és apró­vadak is megtalálták fészkelő búvóhelyeiket. A sűrű sásban ellik az őz, a kis dombok lyu­kaiban kölykedzik a róka, a csatornákat járja a vidra, és borz, itt mászik a rák, s ma már csökkent számban ugyan, de még érdemleges mennyiségben ívnak a halak. A tó nyílt vizének összezsu­gorodásával változott meg Vörs népének életmódja, s ha koráb­ban nagyobb részt halászatból, vadászatból tartotta fenn magát és urait, egyre inkább áttért a földművelésre, állattenyésztés­re. Túlnyomó részt nádfedeles, szabadkéményes, földes házak­ban laktak. Halászáshoz bodon (bödön) csónakot használtak fel, amit már 1897-ben Vörsön ké­szítettek. A berki munka nem könnyű. A halászaton, vadászaton kívül a nádvágás, sásszedés, gyé­kény- és fűzvesszőszedés volt a kenyérkereső mesterség. A nád­vágó kacérhoz kemény marok kellett, hogy vele a nádat tőben levágják, kévébe kössék és vi­zes zsombékos talajon szállítás­ra alkalmas helyre, háton ki­hordják. A nádszedés speciális munkaeszköze a kacér (balas­­ka), legtöbbször gumicsizma, s az arra ráhúzott fakalucsni (klumpa). Ez utóbbi főleg a gu­micsizma elterjedése előtt, cipő­re húzva használták.­­ A téli nádaratás erős fa­gyok idején könnyebb, mert a jég az ember alatt már nem sza­kad, s ha magas vízállásnál jön az erős fagy, tolózni is lehet. Ez a két személyt igénylő aratási mód a berekbe szólította a fe­leségeket, vagy más családtago­kat. Sokszor brigádok alakultak. A felesben aratott nádat a házak nádazásához használták. Felsza­badulás előtt a bérlő, az uraság darabbérben aratta a nádat. A felszabadulás után 1948-tól már a Balatoni Nádgazdasági Válla­lat nemcsak vörsieket és kör­nyékbelieket, hanem a téli idő­szakra Bács megyéből telepített és szerződtetett munkásokat. E bérmunkát tekintette meg 1962- ben Erdei Ferenc, aki a Tótok dombján a longobárd 2000 éves temetőhelyéről nézte körül a berket. A vállalati nádaratástól kezd­ve Vörsről évente 120-140 ezer kéve nádat termeltek ki. Ennek nagyobbik része a battyányi fel­dolgozó üzembe került, de jelen­tős, több ezer kévét exportál­tunk mind a szocialista orszá­gokba, mind a nyugati államok­ba. A Balatoni Nádgazdaság utó­da, az 1982—1983. aratási idény­ben a Zalaszentgróti Á. G. ba­latoni üzeme lett. Évi terve 1 millió kéve nád kitermelése. A rendkívüli enyhe idő nehéz kö­rülmények közé állította a gaz­daságot. A mezőgazdaság gépesítése nagy fejlődést hozott a nádara­tásban is. Megjelentek a nád­arató kombájnok (Pelikán), a kézi aratók csak kiegészítik a gépi munkát. A Kis-Balaton te­rületén a gazdaság 2 kombájn­nal arattat, gépenkint 5 mun­kásra van szüksége, a napi 900- 1000 kéve nád kiaratásához. Ez a mennyiség 20 ember munká­jának felel meg. A természetvé­delmi tanács területén is folyik az aratás, de csak téli időszak­ban. Február végén, március elején jönnek a tavasz első hír­nökei, s tarka madársereggel kezd megtelni a berek, a fészek­rakást zavarni már nem szabad. Jómagam, aki részese voltam a berki termeltetésnek, nosztal­giával gondolok a 20-25 év előt­ti, aratóktól nyüzsgő bérekre. Maros Jenő tsz-nyugdíjas SZABAD FÖLD .

Next