Szabad Föld, 1983. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-19 / 12. szám
1983. MÁRCIUS 19. moznni. Nehéz megérteni Ki ne ismerné az értetlen megütközésnek azt a lelkiállapotát, amellyel némelyik film lepergése után meredünk rá a már kivilágosodott nézőtéren a vetítővászonra: hogy is volt ez? Olyankor esünk át ezen a furcsa zavartságon, amikor a látott film cselekményét is zavarosnak, ziláltnak, alig-alig összeilleszthetőnek találjuk, ha a végetért történet hézagokat, áttekinthetetlen bakugrásokat és logikátlanságot hagyott maga után. Az ilyen filmeket nemcsak megérteni nehéz, hanem érdemi véleményt is bajos mondani róluk. Persze tehetünk úgy, mintha megértenénk; próbálgathatjuk így is kitapogatni az alkotók szándékát, gondolatmenetét, de ezzel legfeljebb bemegyünk az ő utcájukba, s kérdés, hogy kitalálunk-e majd belőle. Ennek előrebocsátása után remélem érthető lesz az óvatosságom, amellyel körülsettenkedem a „„Talpra Győző!” című magyar filmet. Abszolút reménytelen kísérletnek tartom ugyanis, hogy akárcsak gondolatban mélyebben bemerészkedjem abba a világba, amelyet e film írója, Sükösd Mihály és rendezője, Szörény Rezső próbált e filmben összerakni a legkülönfélébb képtelennél képtelenebb elemekből és ötletekből. Szeretném azt hinni magamról, hogy kevés odaadóbb rajongója van nálam a képtelenségeknek, amely szinte határtalanná tágítja a művészet ábrázolási lehetőségeit. A művészet által produkált képtelenségek ugyanis felettébb alkalmasak arra, hogy a valóságot, közelebbről a történelmet, az emberi kapcsolatok természetét stb. olyannak mutassák, amilyennek a normális körülmények között, vagy mondjuk úgy, „szabad szemmel”, sohasem látható. A képtelenségeken át nézve éppúgy megpillanthatjuk az élet titkos szerkezetét, öszszetevőit, belső működését, mint elektromikroszkópon keresztül a laboratóriumi anyagokét. Dehát — mit csináljunk? — a képtelenségek megalkotásának, létrehozásának is megvan a maga sajátos rendje, szabálya, törvénye. A képtelenségeken belül sem csinálhatják azt a művészek, amit éppen akarnak, ami alkalomszerűen az eszükbe jut, nem dobálhatják össze-vissza kényükre-kedvükre az időt, a helyzeteket, a helyszíneket, a műfajokat, a stílusokat, a hangulatokat, a gondolatmenetüket, mert így épp az válik felismerhetetlenné, aminek a képtelenségek által felismerhetőbbnek kellene válnia: valamiféle lényeg. Talán ha mégis, épp csak úgy érintőlegesen megkísérelném összefoglalni a film tanúságtételét, akkor legfeljebb arra a következtetésre juthatok, hogy útvesztőbe vagy tévútra siklott életeket sem lehet a nézőket is útvesztőbe vagy tévútra irányító módszerekkel megvilágítani. Mert mi az, ami úgy-ahogy kivehető a „Talpra Győző!” zűrzavaros cselekményéből? Két, élete válságának pánikjába esett férfi egy játszótéren merő véletlenségből összetalálkozik, s ez mindkettőjüket arra készteti, hogy úgy viselkedjenek és társalogjanak egymással, mint az éretlen gyerekek, vagy mint a bohócok szoktak. Az egyikük valaha állítólag szebbreményű, de már hangjavesztett operaénekes, a másik frissen felszarvazott biztosítási ügynök. Az énekes az ügynököt felviszi családi fészkébe, ahol az az emberi kapcsolatok és érzelmek rendezetlenségének valóságos dzsungelébe keveredik bele. Az ügynök — ő Győző — valami ellenállhatatlan vágytól és ötlettől vezérelve, arra kéri az énekest, hogy fogadja őt kisded gyermekévé. S Győző ettől kezdve, vele egyidős alkalmi édesanyja és édesanyja óvó szárnyai alatt, ismét végigéli gyermek- és ifjúkorát. Az adott történelmi kor — az ötvenes évtized — azonban egyáltalán nem gyengéd és kíméletes a felnövekvő palántához... Hogy aztán ki mit hámoz ki ebből a szertelen, csapongó fantáziakavargásból, az szinte csak attól függ, hogy mennyire ügyes rejtvényfejtő. Annyit azonban félreérthetetlenül látni, hogy a főszereplők — Helyey László, Vajda László, Bodnár Erika, Temessy Hédi, Almási Éva — minden igyekezetükkel és tehetségükkel benne élnek ebben a számukra is bizonyára csupa rejtjeles játékban. Nagy embersokaság indult el mindenfelé az „Egy zsaru bőréért” című francia bűnügyi film megtekintése céljából, amiben a kecsegtető címen kívül az is közrejátszott, hogy az oly sok filmjében megkedvelt és legtöbbször kiváló Alain Delont láthatjuk viszont egy új krimiben. Az talán kevéssé jöhetett vonzóerőként számításba, hogy a filmet ő maga rendezte, finanszírozta, sőt részben írta is. Teljesen érthető, hogy a színész Delon iránt nagyobb a bizalom és a kíváncsiság, mint a rendező, producer, író Delin iránt: ebben a filmben a színész Delon is azt sínyli meg, hogy a saját rendezői kezébe került. Mi sem természetesebb, hogy a kusza, kezdetleges, logikai buktatókkal bőven kirakott cselekmény hátterében kábítószercsempész bandák gátlástalan fondorkodása húzódik meg. Ha a néző mégis belelovalja magát és izgulni kezd az innen-onnan összehordott jeleneteken és trükkökön, az abból ered, hogy merre fizetett be. És nem szívesen hagyja a pénzét kárba veszni. Sas György Fortuna Nyolc holdja Divat manapság, kivált újságbírálatokban, a hazai amatőr színjátszómozgalom szélcsöndjét emlegetni. Kedve megapadtát, kezdeményezései kifogytát. Válságát a hetvenes évek elejének országraszóló eredményei után, amelyek annak idején, elsősorban a népi hagyománymentes korszakai voltak. Annál örömtelibb jelenség, ha — egyelőre fényárnyékban is, de — itt-ott teremtődni tetszik valami. Legalább hat és fél ezer ember közügye ez például Jászfényszarun, ahol a nagyközség Fortuna Együttese minap ünnepelte fennállása tizedik évfordulóját. Családi körben szó szerint, különösebb hírverés nélkül, már-már szerényen, ami a jubileum külsőségeit illeti. De méltó összefoglalásaképpen önmaga múltjának. Gyermekcsoportként alakult meg 1972-ben a Napsugár, a helyi ünnepségek műsorainak készséges szolgáltatójául. E minőségükben három évig sorozatban nyerték el a Szolnok megye legjobbjai címet, majd — már csoportjuk címét Fortunára cserélvén — a megyei mvvdíj után az Országos Béketanács díját, s a „Komplex ’78” színjátszó-szakmai pályázat díját is megkapták. Illyés Gyula Tűvétevőkjének előadása hozta meg számukra a Justh Zsigmond-díj aranyát, s az országos szövetkezeti minősítő verseny ezüstfokozatát. 1981-ben dicsérő oklevél a KISZ Központi Bizottságától, s 1982-ben: a Szocialista Kultúráért kitüntetés. Illenék felsorolnunk, kiket illet voltaképp e sorozatsiker. Csakhogy ehhez hatezerötszáz név szükségeltetnék. Mert a csoport — noha színpadi valóságában mindössze huszonegy fiatal — igazából az egész község. Fenntartójuk a próbáik színhelye: a művelődési ház. Anyagi támogatójuk az Egyesült Jászsági ÁFÉSZ és a Szolnok megyei TESZÖV. Díszletanyaggal, szállítással segítőjük a helyi kalapgyár; ismertetőjegyük immár országosan is a mutatós, piros-kék pántlikás zsiráfdi. A Béke Tsz autóbusza évente egyszer díjtalanul az övék. Tájelőadásaik költségeit a községi alap álma. Közönségünk — épp a tájelőadások színjátszótalálkozók (a szomszédos külföldre is eljutottak már), legújabban pedig a televízió jóvoltából — több tízezres, alkalmanként milliós. Játékuk természetes színhelye azonban Jászfény szaru, hiszen minden bemutatójuk címzettje elsősorban a szülőhelyi közönség, s játékukban gyakran társuk is. Munkamódszerük ugyanis sajátos. Eszköztáruk rögtönzéses jeleneteken alapszik, produkcióik mindegyike tulajdonképpen közös rendezés. Próbáikon részt vesznek a község felnőttei is, a szülők, jó ismerősök, alkalmi szerepeket vállalva a helyzetgyakorlatokban. Felnőtteket mondtunk — a csoport tizenéves korátlagához értve. Hiszen éppcsak túl van huszadik esztendején az együttes „öregje”, a Both és a Ladányi-házaspár is. Szakközépiskolás, gimnazista, ipari tanuló, óvónő, szülésznő, bolti eladó, autószerelő, gépkocsivezető, műszerész, raktáros — velük vitte színpadra február végén a Fortuna első háromfelvonásos drámabemutatóját Kovács Andrásné rendező, tanárnő. Ottjártunk estéjén a szülők— rokonok előtt, bensőséges körben. Parasztdrámát, amelynek kőszínházi — győri — ősbemutatója óta csaknem harminc év telt el, s amelynek eredeti regényváltozatát 1929-ben jelentette meg Sásdi Sándor. Most a nyolcvannégy esztendős szerző széke üresen maradt a miniatűr nézőtéren, a községi pártbizottságtól átengedett vb-teremben. Sásdi Sándor beteg. Levélben köszöntötte a Fortunát: „ölellek benneteket kedveseim” — írta. És az előadás rászolgál erre a szeretetre. Visszafiatalít, korban a saját szavához igazít egy méltatlanul elfeledett művet, amelyben a magyar beszédnek még íze van. És olyan keserűsége a sorsnak, amelyről már talán a nézőtéri idősebbeknek sem igen lehetnek személyes fogalmaik. És amelyet ezek a maszk nélkül, pózok nélkül közvetítő fiatal játszók szinte megélt ügyükként tudnak kimondani. A szabályos színi bírálat most a szereplők teljesítményének mérlegelésével folytatná. Bízzunk azonban benne, hogy a Nyolc hold föld jászfényszarui előadása is eljut majd más országrészekbe, és Kubala Antal, Tamás Angéla, Bordás Erzsébet, Csömör Csilla játékát nézőként maga ítélheti meg az olvasó. Kovács Andrásné Fortunacsoportja Sásdi-felújításának közétenni érdemes tanulsága a telitaláló elemzésé. Ahogyan a régmúlt társadalmi viszonyainak mai rímeit megtalálták. Ahogyan a történet ürügyén a feltámadó anyagiasság az emberi kapcsolatok elhidegülésének lehetséges veszélyeire intenek. Tehetségükből futná hálásabb szakmai sikerekre. Játszhatnának divatosabb látványosságot, önmaguknak, az „értőknek” ... De ők ennél makacsabbak. Vállalják, hogy közönségük fontosabb színészi önmaguknál. Hiszik, hogy a műkedvelő színjátszás megújulásának eszköze lehet a hagyománykeresés művekben és kifejezésben. Jó jelzés ez, a falusi színjátszók közeljövőbeni országos találkozója előtt. Hárs György A berek kincsei A Kis-Balaton népét a múltban a tó és a láp nemcsak megvédte a némettől, töröktől, zsandártól, hanem el is tartotta. A jó halászat, vadászat miatt települt már meg itt az ősember is, amit a vörsi halastó készültekor a dobogóérparti ásatások leletei is bizonyítanak. A vörsi nádas, sásos területnek igen gazdag madárvilága világhírűvé vált. 1922-ben G. Pearson és J. Drijver ornitológusok keresték meg a vidéket és anyagilag is megalapozták egy „kócsagőr” beállítását. Az első kócsagőr Gulyás József vörsi lakos volt. Dr. Keve Antal adatai szerint a Kis-Balaton területén eddig 229 madárfajt sikerült megfigyelni. Jellegzetes madár a nagykócsag (nemes kócsag), kárókatona vagy más néven kormorán, vörös, kanalas és üstökös gém. A nyári ludak e terület hűséges fészkelő lakói szintén. Hermann Ottó és Lovassy 1881- ben a madártani kongresszus résztvevőit a nagyberek helyett a Kis-Balaton területére hozta. A felsorolt és sok más madárfajtákon kívül a nagy- és apróvadak is megtalálták fészkelő búvóhelyeiket. A sűrű sásban ellik az őz, a kis dombok lyukaiban kölykedzik a róka, a csatornákat járja a vidra, és borz, itt mászik a rák, s ma már csökkent számban ugyan, de még érdemleges mennyiségben ívnak a halak. A tó nyílt vizének összezsugorodásával változott meg Vörs népének életmódja, s ha korábban nagyobb részt halászatból, vadászatból tartotta fenn magát és urait, egyre inkább áttért a földművelésre, állattenyésztésre. Túlnyomó részt nádfedeles, szabadkéményes, földes házakban laktak. Halászáshoz bodon (bödön) csónakot használtak fel, amit már 1897-ben Vörsön készítettek. A berki munka nem könnyű. A halászaton, vadászaton kívül a nádvágás, sásszedés, gyékény- és fűzvesszőszedés volt a kenyérkereső mesterség. A nádvágó kacérhoz kemény marok kellett, hogy vele a nádat tőben levágják, kévébe kössék és vizes zsombékos talajon szállításra alkalmas helyre, háton kihordják. A nádszedés speciális munkaeszköze a kacér (balaska), legtöbbször gumicsizma, s az arra ráhúzott fakalucsni (klumpa). Ez utóbbi főleg a gumicsizma elterjedése előtt, cipőre húzva használták. A téli nádaratás erős fagyok idején könnyebb, mert a jég az ember alatt már nem szakad, s ha magas vízállásnál jön az erős fagy, tolózni is lehet. Ez a két személyt igénylő aratási mód a berekbe szólította a feleségeket, vagy más családtagokat. Sokszor brigádok alakultak. A felesben aratott nádat a házak nádazásához használták. Felszabadulás előtt a bérlő, az uraság darabbérben aratta a nádat. A felszabadulás után 1948-tól már a Balatoni Nádgazdasági Vállalat nemcsak vörsieket és környékbelieket, hanem a téli időszakra Bács megyéből telepített és szerződtetett munkásokat. E bérmunkát tekintette meg 1962- ben Erdei Ferenc, aki a Tótok dombján a longobárd 2000 éves temetőhelyéről nézte körül a berket. A vállalati nádaratástól kezdve Vörsről évente 120-140 ezer kéve nádat termeltek ki. Ennek nagyobbik része a battyányi feldolgozó üzembe került, de jelentős, több ezer kévét exportáltunk mind a szocialista országokba, mind a nyugati államokba. A Balatoni Nádgazdaság utóda, az 1982—1983. aratási idényben a Zalaszentgróti Á. G. balatoni üzeme lett. Évi terve 1 millió kéve nád kitermelése. A rendkívüli enyhe idő nehéz körülmények közé állította a gazdaságot. A mezőgazdaság gépesítése nagy fejlődést hozott a nádaratásban is. Megjelentek a nádarató kombájnok (Pelikán), a kézi aratók csak kiegészítik a gépi munkát. A Kis-Balaton területén a gazdaság 2 kombájnnal arattat, gépenkint 5 munkásra van szüksége, a napi 900- 1000 kéve nád kiaratásához. Ez a mennyiség 20 ember munkájának felel meg. A természetvédelmi tanács területén is folyik az aratás, de csak téli időszakban. Február végén, március elején jönnek a tavasz első hírnökei, s tarka madársereggel kezd megtelni a berek, a fészekrakást zavarni már nem szabad. Jómagam, aki részese voltam a berki termeltetésnek, nosztalgiával gondolok a 20-25 év előtti, aratóktól nyüzsgő bérekre. Maros Jenő tsz-nyugdíjas SZABAD FÖLD .