Szabad Föld, 1983. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-04 / 23. szám

1983. JÚNIUS 1 A nagybudméri „bunda” Az öregember sokat megélt, és sokat tud. Ő így summázza a véleményét: — A mi falunk sorsába min­dig beleköpött az élet... Fekete kalapot és fekete mellényt visel az öregember. Valamikor régen a nadrágja és a papucsa is fekete lehetett. Hangtalanul nevetgél: — De azért megmutattuk! Tavaly februárban „beintet­tünk”, idén aztán milliomosok lettünk. A számok magukért beszél­nek. A Baranya megyei Nagy­­budmérnak 1910-ben 970 lako­sa, két iskolája, két temploma, két tanítója és két papja volt. 1954 január 1-én 450 lelket számláltak össze. A lexikon 1960-ban 370 lakost említ, és ma a krónikás csak 304-ről ad­hat számot. Egy templom még van, de papok már nincsenek. Iskola sincs, és persze tanítók sem élnek már itt. Nagybudmérból kisközséget csinált az élet. Bódító akácillattal permetez­te be a szél az összes udvart. Akkora a csönd, hogy tisztán lehet hallani a méhek zümmö­gését. A hangtalanul nevetgélő öregember, Zinhoff János bá­csi udvarában beszélgetünk. A portagazda élete nyolcvan évé­ből negyvenig volt bognár, hú­szig pedig kocsis a termelőszö­vetkezetben. Hunyorogva lesi a méheket, aztán így folytatja a diskurálást: — Nem hazudok, ha azt mon­dom, hogy az én falum népé­nél csak ezek a kicsi bogarak szorgalmasabbak ... A szép nevű Harmatos Bene­dek a kerítésre könyökölve fi­gyelt mostanáig. Kalapot emel, mielőtt elkezdi: — Egy napra híresek lettünk. Bemondta a falunkat a rádió is. Csakhogy nem úgy voltak a dolgok, és nem az kapott, di­cséretet, akit megilletett volna. A hír hozott ide engem is. Idén az országban elsőként Nagybudmér kapta meg­ a Haza­fias Népfront nemzeti zászla­ját és a vele járó egymillió fo­rintot. A hír szerint az „alig­­község lakói tavaly 4 millió 605 ezer 984 forint értékű köz­hasznú munkával járultak hoz­zá lakóhelyük fejlesztéséhez. Átlagban minden lakos — a csecsemőtől az aggastyánig — 15 ezer forint értéket tett le az asztalra.” Harmatos Benedek 72 éves nyugdíjas főagronómus. Kék az inge, kék a nadrágja és kék a huncutan mosolygó szeme is. — Ha tényleg az igazságra kíváncsi, és nem a bólyi kom­binátot akarja maga is dicsér­ni, ahogy a rádió és a megyei lap tette, akkor beszélgethe­tünk. Kezet rázunk és leteszem a nagyesküt Gehring Bálint ta­nácstag jelenlétében. — Akkor hát mi az igazság? — Először is az, hogy ebben az egész útépítési ügyben a központi községünkben működő hólyi kombinát annyit se se­gített nekünk, mint egy han­gya. A határunkból kisajátít­­tatták a legjobb földeket, és dolgozik .is ott jó néhány embe­­rünk, de eszükbe se jutott, hogy segítsenek nekünk. A­ 135 te­herautónyi követ és a 42 teher­autóra való zúzalékot a borjá­­di Új Élet Termelőszövetkezet hozta nekünk ide ingyen és bérmentve. — És másodszor? — Bundáztunk, kérem szé­­pen ... Bősz József, a bólyi nagyköz­ségi közös tanács elnöke, a ne­vével ellentétben nagyon is sze­líd ember. A szomszédos kis fa­luban, Mogyoródon született. Számtant és fizikát tanított tíz évig, s mivel rögeszméje volt, hogy a javakorabeli felnőttek is végezzék el a hetedik-nyol­cadik osztályt,­ házról házra járva toborozta a tanítványo­kat. A legjobbakkal aztán újra­kezd­te, s vitte őket egészen az érettségiig. Alig szaladt el a tíz esztendő, annyi lett a hívei­nek száma, hogy egyik napról a másikra tanácselnöknek tette a közakarat és­­tisztelet. Ennek éppen idén februárban volt a két évtizedes jubileuma. Azzal a bizonyos „beintéssel” kezdjük. — Szó szerint úgy volt. Be is meg le is intettek a falugyűlé­sen. Magyarul szólva csúfosan megbuktam a kész tervekkel. Mi ugyanis úgy gondoltuk, hogy 1982-ben elkezdjük egy komp­lex intézményközpont építését Nagybudméron. Egy komoly épület lett volna az egész. Ott kapott volna helyet az öregek klubja, az ifjúsági klub, a könyvtár, a tanácsi kirendelt­ség, egy nagyterem színpaddal, az orvosi tanácsadó, a betegvá­ró és az öltöző. Hogy minden érthető legyen mindenki előtt, vetítőt is vittem és kinagyítva bemutattam, hogy mit is javas­lunk. Tapsot nem vártam, de azért akkora csöndet se, mint amekkora ránkszakadt, amikor befejeztem és fölgyújtottuk a villanyt... Széles mosoly teríti be az el­nök arcát. — Szentül meg voltam róla győződve, hogy mivel jót aka­runk a falunak, mindenki egy­­emberként áll" mellém. .De a nagy csönd után szót kért az első ember, és azt mondta, ők nem komplex ezt meg azt, ha­nem igazságot akarnak. Az alsó utcának van útja, a fölsőnek meg nincs. Mivel ők egyformán tisztelik, és becsülik Petőfi Sándor és Rákóczi Ferenc em­lékét, itt az ideje, hogy a feje­delem nevét viselő utca is kö­ves utat kapjon. Ha demokrá­cia van, akkor érvényesüljön is a köz akarata. Később tudtam meg, hogy az első szókimondó emberek nem is fönt, hanem az alsó utcában laknak. Az intéz­ményközpontra senki se tette föl a kezét, de az út megszava­zásánál még taps is volt. Az emberek úgy örültek, mint a gyerekek, én meg csak vokat­­tam a fejem, az úthoz se terv, se kivitelező, se anyag, de még szállítókapacitás sincs. A falu népe örvendezett, én meg ak­kor kezdtem el félni, hiszen mi nem utat akartunk... Gehring Bálint tanácstag, a bólyi áfésznél osztályvezető, de szűk tíz évig itt a szülőfalujá­ban volt a községi tanács vb­­titkára. Először a temetőbe kí­sér föl, és közben mesél, beszél: — öt éve oldották föl az épí­­tési tilalmat Nagybudméron. Azelőtt itt egy pipa bagót se ért semmi. Amíg ez az út nem lett meg, még azért is imád­koztak az emberek, hogy jó időben szólítsa őket magához az úr, mert az őszi meg a tavaszi sárban itt se a halottaskocsi, se a mentő nem volt használható. Olyankor gumicsizmában a vállukon szokták vinni a roko­nok a koporsót...­­ A temető sövénnyel és fák­kal van körbeültetve. Szép számmal akad már-már hival­kodóan aranyozott márvány síremlék is. Kivétel nélkül mind azóta készült, amióta tö­rölte a falut a tilalom listájá­ról. Azóta manzárdszobás házak is épültek a faluban, összesen 82 ház van a két utcában, 42 udvaron pedig ott a személy­­gépkocsi. Azt mondják, ha egy év múlva visszajövök, legalább 30 kocsival többet találok majd, hiszen most már a fejedelem nevét viselő utcába is föl tud­nak jönni a kocsik. — Mire kíváncsi még? — kérdezi az egykori tanácstitkár és várakozóan néz rám. — Mennyi idő alatt került sínre az útépítés ügye? Az ujjain számolja az elin­tézett dolgokat. — Azzal tisztában voltunk, hogy a tanács pénze csak az anyagra elég. Mivel 48 háztól van tsz-tagunk és járadéko­sunk, azonnal fölkerestük Pi­­ver Zoltán barátunkat, közös szövetkezetünk, a borjádi Új Élet Tsz elnökét, és elmond­tuk, hogy mekkora fába vág­tuk a fejszénket, ő már más­nap a vezetőség elé vitte az ügyet, és a fuvarozást ki is pi­pálhattuk. Az útépítő vállalat embereivel is szót értettünk, hiszen gépek és mesterek nél­kül ott álltunk volna, ahol a part szakad, összesen hárman vagyunk tanácstagok. Fried­mann Gyula a bólyi kombinát­nál, Buni Jani pedig a borjádi tsz-nél szerelő. Mivel a Jani a népfront titkára, az én Matild nevű feleségem pedig a nép­front elnöke, így csak négy em­bert kellett gyűléseztetni. Úgy számoltunk, hogy az öregek ne adjanak semmit, de a munka­bíró családok az erejükön kívül három-háromezer forintot pénz­ben is adnak a gépek bérlésé­re, és az útépítők fizetésére. Mindent egymás mellé rakva, egy hónap alatt elintéztünk mindent. A követ úgy hordták a gépek, akár a méhek most a mézet. Az itt élő emberek pe­dig kivétel nélkül segítettek. — És mi volt az a bizonyos „bunda”? — A mi erőnkkel és akara­tunkkal tisztában voltunk, ha az építőkről mostanában nem nagyon hall jót az ember. Ezért az útépítő embereit az asszo­nyokra bíztuk. Kalákában főz­tek nekik, akár a lakodalom­ban. M­­indegyik kihízta a nad­rágját. Napközben csak egy üveg sört kaptak, még a csillagok fényénél is dolgoztak, hajnalban pedig az első kakasszóra tálal­va volt nekik a reggeli... A nemzeti zászló ma még a bólyi tanács falán van, de jö­vőre „hazakerülhet”, mert lesz hova tenni. A népfront egy­milliója mellé a megyei tanács elnöke 400 ezer forintot adott Nagybudmérnak. Bízva azonban a nagybudmériak összefogá­sában és társadalmi munkájá­ban, így most már lesz miből felépíteni a komplex intéz­ményközpontot. A búcsúkézfo­gásnál Harmatos Benedek ezek­kel a szavakkal enged utamra: — Az a jó, kérem szépen, hogy józan eszünk parancsára visszafelé is tudunk mi táncol­ni, hiszen túl sokáig voltunk mostohagyerekek... Németh Sándor Kanál, tányér, katedra: harminc közös év Térkép lóg le a könyvtárszo­ba falán, azt bogarássza Polgár Ferenc, s egy-egy vonalat meg­told néhány milliméterrel, oda­fordul feleségéhez. Ugye, ez az út is követ kapott? Ugye, ez a ház a legöregebb épület Erdő­telken? S a halk szavú, galamb­szelíd arcú asszonyka bólint: Igen, úgy van, ahogy mondod. Miért is kételkedne férj urá­ban , harminc esztendőn át nap mint nap meggyőződhetett igazáról, s ő nem mondott so­ha valótlant a boldog házasság alatt. Sem mint asszony, család­anya, sem mint pedagógus. Mert a Polgár házaspárt nem csak a kanál, tányér, de a kated­ra is immár elválaszthatatlanul összekovácsolta a gondban, örömben eltöltött három évtized alatt. Előrébb kúszik a ceruzahegy: alig néhány milliméter lén­át hagy maga mögött csupán, ám a valóságban az sok méter új járdát, kövesutat, villanyveze­téket, vízcsövet jelent. Alig több, mint ezer lélek él itt. Kiskőrös városkerületében, a harminc év­vel ezelőtt nem is létező, csu­pán három házból álló Erdőtel­ken. Most? Németalföldi stílusú, gyönyörű házak sorakoznak a Fő út két oldalán, s tovább, Si­­vány és Aaárhalom peremén is. Hetek, hónapok, évek szalad­nak, sűrűsödnek az apró szobá­ban, jelent rajzot a múltidéző emlékezés. Polgár Ferences fe­lesége éppen huszonnyolc esz­tendővel ezelőtt jött ide, a ma­jorba tanítani, a férfi három év múlva megkezdte negyed­százados közéleti szereplését is: tanácstagként „harcolt” a má­sért, az újért, jobbító gondolato­kat szőtt két tollbamondás kö­zött. Ketten gombolyítják az emlé­kezés szálait, s hogy hallgatom a „tanító nénit és tanító bácsit”, mindinkább elevenedik a tér­képről megidézett múlt, lesz tel­jesebb a jelenről alkotott mo­zaikkép. A Dűlőkön, bakházas bekötő­­utakon jártak városra, egymás­hoz az emberek, öt-hat kilomé­terről ide, az iskolába a gyere­kek. Az Egyetlen kövesúton té­len, a korán beköszöntő sötét­ségben botorkáltak, bukdácsol­tak toronyiránt, árkon-bokron keresztül. Aztán, vagy tizenöt esztendeje megkapták a vil­lanyt, s néhány dűlőt kövezni kezdtek. S ahogyan szaporodtak a villanyégők, úgy­­váltak haj­lékká a porták, s parcellák újon­nan épített házai. A kőműveskanalak, feszült­­ségmárok az iskolát sem kerül­ték ki: az eredetileg három tan­termes tanyai iskola parkettás, négy tantermes, kandallós, üveg­folyosós, korszerű tanintézmény lett. Négy éve felnőtt- és gyer­mekkönyvtár is működik az öreg falak között, s az egyre gyarapodó városrész legkisebb­jei, az óvodások is helyet kap­tak a „Polgár-féle” rezidencián. — Ketten vagyunk most, a gyerekek felnőttek, kirepültek e fészekből — folytatja Polgár Ferencné. A sok küszködés mellett örömünk volt a négy gyerek — egy leány és három fiú — s örömünk volt valamenny­­nyi, ebben az iskolában tanuló nebuló. Legalább ezer gyereket indítottunk útjára az eltelt évek alatt, van olyan család, ahol három nemzedéket is tanítot­tam ... Néhány percre mindketten el­hallgatnak. Nehéz az emlékezés akkor, amikor önmagát veszi elő lelke mélyéről az ember. Polgár Ferenc, mint tanácstag, nagyon sokat „verekedett”, s lám, nemhiába. A tanácsházán sor­ban állnak az emberek az erdő­teleki parcellákért. Hogyne, hi­szen a város központja szemha­táron innen van már, lassan összenő a két házfront, s ha piacra, munkahelyre, moziba kell menni, hát ott a garázsok­ban a Lada, a Wartburg, vagy — a mostani divat! — a Golf autó. Mert a gyarapodó, éppen tízesztendős városban — állító­lag — több személyautó van, mint kerékpár. S ehhez a gyara­podáshoz mit adtak Polgár Fe­­rencék? Harminc esztendő min­den napját, éjszakáinak minden percét, mert mit adhat az éhe­zőnek a jólelkű ember? Hal he­lyett hálót, példabeszéd helyett a halászmesterségről szól. Nos, valahogy így tették Polgárék: megtanítani a sivár világ szü­lötteit arra, hogy lehet ez a sár­­golyózug szebb, gazdagabb, em­beribb, mint volt huszonöt-har­minc évvel ezelőtt. S lám, a ta­nítványok nem tékozló fiúkként térnek meg gyakorta az iskola udvaráról nyíló szolgálati la­kás ajtajához, inkább köszönni, köszönteni a kedves tanítóhá­zaspárt. A­z őszi, téli estéken megeleve­nedik az iskola valamennyi ter­me. Előadásokat tartottk és szer­vezünk, megalakult a nőklub, szellemi vetélkedők izgalmától hevült egy-egy alkalommal a környék. Mindig az volt a cé­lunk : ne csak anyagilag, de szellemben is gazdagodjon­­az erdőtelki, irtványi, agárhalmi ember. A térkép rezzenéstelen nyu­galommal várakozik a falon. Ráér, a papírt ritkán kezdi ki az idő. Hanem a rárajzolt szí­nek, vonalak, ábrák nem so­káig múlatják az időt. Nap mint nap történik valami változás Er­dőtelken, s ebben nagy része van a Polgár házaspárnak. Ré­sze, hiszen huszonnyolc évig mégiscsak itt éltek, együtt léle­geztek a hajdani zsellérek utó­daival; munkája is benne van, mert hogy mit jelent tanyán ta­nítónak lenni, nos, ezt csak az tudja, aki nem csak tanító: ha kell, lélekgyógyász, felcser, fa­vágó, gyalogmunkás, gépírónő, iskoladíj-beszedő, kazánfűtő, éj­jeliőr, nappali varázsló. Ezért látom én azon a térképen a Pol­gár-házaspár kezenyomát. Egyszerű tém­áknál sokkal többet mutat az a kép: valami­vel több, mint ezer ember meg­változott életét rajzolta arra az alig félíves papírlapra ez a pe­dagógusnapi emlékezés ... Besze Imre (A szerző felvétele) SZABAD FÖLD 5

Next