Szabad Föld, 1983. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-04 / 23. szám
1983. JÚNIUS 1 A nagybudméri „bunda” Az öregember sokat megélt, és sokat tud. Ő így summázza a véleményét: — A mi falunk sorsába mindig beleköpött az élet... Fekete kalapot és fekete mellényt visel az öregember. Valamikor régen a nadrágja és a papucsa is fekete lehetett. Hangtalanul nevetgél: — De azért megmutattuk! Tavaly februárban „beintettünk”, idén aztán milliomosok lettünk. A számok magukért beszélnek. A Baranya megyei Nagybudmérnak 1910-ben 970 lakosa, két iskolája, két temploma, két tanítója és két papja volt. 1954 január 1-én 450 lelket számláltak össze. A lexikon 1960-ban 370 lakost említ, és ma a krónikás csak 304-ről adhat számot. Egy templom még van, de papok már nincsenek. Iskola sincs, és persze tanítók sem élnek már itt. Nagybudmérból kisközséget csinált az élet. Bódító akácillattal permetezte be a szél az összes udvart. Akkora a csönd, hogy tisztán lehet hallani a méhek zümmögését. A hangtalanul nevetgélő öregember, Zinhoff János bácsi udvarában beszélgetünk. A portagazda élete nyolcvan évéből negyvenig volt bognár, húszig pedig kocsis a termelőszövetkezetben. Hunyorogva lesi a méheket, aztán így folytatja a diskurálást: — Nem hazudok, ha azt mondom, hogy az én falum népénél csak ezek a kicsi bogarak szorgalmasabbak ... A szép nevű Harmatos Benedek a kerítésre könyökölve figyelt mostanáig. Kalapot emel, mielőtt elkezdi: — Egy napra híresek lettünk. Bemondta a falunkat a rádió is. Csakhogy nem úgy voltak a dolgok, és nem az kapott, dicséretet, akit megilletett volna. A hír hozott ide engem is. Idén az országban elsőként Nagybudmér kapta meg a Hazafias Népfront nemzeti zászlaját és a vele járó egymillió forintot. A hír szerint az „aligközség lakói tavaly 4 millió 605 ezer 984 forint értékű közhasznú munkával járultak hozzá lakóhelyük fejlesztéséhez. Átlagban minden lakos — a csecsemőtől az aggastyánig — 15 ezer forint értéket tett le az asztalra.” Harmatos Benedek 72 éves nyugdíjas főagronómus. Kék az inge, kék a nadrágja és kék a huncutan mosolygó szeme is. — Ha tényleg az igazságra kíváncsi, és nem a bólyi kombinátot akarja maga is dicsérni, ahogy a rádió és a megyei lap tette, akkor beszélgethetünk. Kezet rázunk és leteszem a nagyesküt Gehring Bálint tanácstag jelenlétében. — Akkor hát mi az igazság? — Először is az, hogy ebben az egész útépítési ügyben a központi községünkben működő hólyi kombinát annyit se segített nekünk, mint egy hangya. A határunkból kisajátíttatták a legjobb földeket, és dolgozik .is ott jó néhány emberünk, de eszükbe se jutott, hogy segítsenek nekünk. A 135 teherautónyi követ és a 42 teherautóra való zúzalékot a borjádi Új Élet Termelőszövetkezet hozta nekünk ide ingyen és bérmentve. — És másodszor? — Bundáztunk, kérem szépen ... Bősz József, a bólyi nagyközségi közös tanács elnöke, a nevével ellentétben nagyon is szelíd ember. A szomszédos kis faluban, Mogyoródon született. Számtant és fizikát tanított tíz évig, s mivel rögeszméje volt, hogy a javakorabeli felnőttek is végezzék el a hetedik-nyolcadik osztályt, házról házra járva toborozta a tanítványokat. A legjobbakkal aztán újrakezdte, s vitte őket egészen az érettségiig. Alig szaladt el a tíz esztendő, annyi lett a híveinek száma, hogy egyik napról a másikra tanácselnöknek tette a közakarat éstisztelet. Ennek éppen idén februárban volt a két évtizedes jubileuma. Azzal a bizonyos „beintéssel” kezdjük. — Szó szerint úgy volt. Be is meg le is intettek a falugyűlésen. Magyarul szólva csúfosan megbuktam a kész tervekkel. Mi ugyanis úgy gondoltuk, hogy 1982-ben elkezdjük egy komplex intézményközpont építését Nagybudméron. Egy komoly épület lett volna az egész. Ott kapott volna helyet az öregek klubja, az ifjúsági klub, a könyvtár, a tanácsi kirendeltség, egy nagyterem színpaddal, az orvosi tanácsadó, a betegváró és az öltöző. Hogy minden érthető legyen mindenki előtt, vetítőt is vittem és kinagyítva bemutattam, hogy mit is javaslunk. Tapsot nem vártam, de azért akkora csöndet se, mint amekkora ránkszakadt, amikor befejeztem és fölgyújtottuk a villanyt... Széles mosoly teríti be az elnök arcát. — Szentül meg voltam róla győződve, hogy mivel jót akarunk a falunak, mindenki egyemberként áll" mellém. .De a nagy csönd után szót kért az első ember, és azt mondta, ők nem komplex ezt meg azt, hanem igazságot akarnak. Az alsó utcának van útja, a fölsőnek meg nincs. Mivel ők egyformán tisztelik, és becsülik Petőfi Sándor és Rákóczi Ferenc emlékét, itt az ideje, hogy a fejedelem nevét viselő utca is köves utat kapjon. Ha demokrácia van, akkor érvényesüljön is a köz akarata. Később tudtam meg, hogy az első szókimondó emberek nem is fönt, hanem az alsó utcában laknak. Az intézményközpontra senki se tette föl a kezét, de az út megszavazásánál még taps is volt. Az emberek úgy örültek, mint a gyerekek, én meg csak vokattam a fejem, az úthoz se terv, se kivitelező, se anyag, de még szállítókapacitás sincs. A falu népe örvendezett, én meg akkor kezdtem el félni, hiszen mi nem utat akartunk... Gehring Bálint tanácstag, a bólyi áfésznél osztályvezető, de szűk tíz évig itt a szülőfalujában volt a községi tanács vbtitkára. Először a temetőbe kísér föl, és közben mesél, beszél: — öt éve oldották föl az építési tilalmat Nagybudméron. Azelőtt itt egy pipa bagót se ért semmi. Amíg ez az út nem lett meg, még azért is imádkoztak az emberek, hogy jó időben szólítsa őket magához az úr, mert az őszi meg a tavaszi sárban itt se a halottaskocsi, se a mentő nem volt használható. Olyankor gumicsizmában a vállukon szokták vinni a rokonok a koporsót... A temető sövénnyel és fákkal van körbeültetve. Szép számmal akad már-már hivalkodóan aranyozott márvány síremlék is. Kivétel nélkül mind azóta készült, amióta törölte a falut a tilalom listájáról. Azóta manzárdszobás házak is épültek a faluban, összesen 82 ház van a két utcában, 42 udvaron pedig ott a személygépkocsi. Azt mondják, ha egy év múlva visszajövök, legalább 30 kocsival többet találok majd, hiszen most már a fejedelem nevét viselő utcába is föl tudnak jönni a kocsik. — Mire kíváncsi még? — kérdezi az egykori tanácstitkár és várakozóan néz rám. — Mennyi idő alatt került sínre az útépítés ügye? Az ujjain számolja az elintézett dolgokat. — Azzal tisztában voltunk, hogy a tanács pénze csak az anyagra elég. Mivel 48 háztól van tsz-tagunk és járadékosunk, azonnal fölkerestük Piver Zoltán barátunkat, közös szövetkezetünk, a borjádi Új Élet Tsz elnökét, és elmondtuk, hogy mekkora fába vágtuk a fejszénket, ő már másnap a vezetőség elé vitte az ügyet, és a fuvarozást ki is pipálhattuk. Az útépítő vállalat embereivel is szót értettünk, hiszen gépek és mesterek nélkül ott álltunk volna, ahol a part szakad, összesen hárman vagyunk tanácstagok. Friedmann Gyula a bólyi kombinátnál, Buni Jani pedig a borjádi tsz-nél szerelő. Mivel a Jani a népfront titkára, az én Matild nevű feleségem pedig a népfront elnöke, így csak négy embert kellett gyűléseztetni. Úgy számoltunk, hogy az öregek ne adjanak semmit, de a munkabíró családok az erejükön kívül három-háromezer forintot pénzben is adnak a gépek bérlésére, és az útépítők fizetésére. Mindent egymás mellé rakva, egy hónap alatt elintéztünk mindent. A követ úgy hordták a gépek, akár a méhek most a mézet. Az itt élő emberek pedig kivétel nélkül segítettek. — És mi volt az a bizonyos „bunda”? — A mi erőnkkel és akaratunkkal tisztában voltunk, ha az építőkről mostanában nem nagyon hall jót az ember. Ezért az útépítő embereit az asszonyokra bíztuk. Kalákában főztek nekik, akár a lakodalomban. Mindegyik kihízta a nadrágját. Napközben csak egy üveg sört kaptak, még a csillagok fényénél is dolgoztak, hajnalban pedig az első kakasszóra tálalva volt nekik a reggeli... A nemzeti zászló ma még a bólyi tanács falán van, de jövőre „hazakerülhet”, mert lesz hova tenni. A népfront egymilliója mellé a megyei tanács elnöke 400 ezer forintot adott Nagybudmérnak. Bízva azonban a nagybudmériak összefogásában és társadalmi munkájában, így most már lesz miből felépíteni a komplex intézményközpontot. A búcsúkézfogásnál Harmatos Benedek ezekkel a szavakkal enged utamra: — Az a jó, kérem szépen, hogy józan eszünk parancsára visszafelé is tudunk mi táncolni, hiszen túl sokáig voltunk mostohagyerekek... Németh Sándor Kanál, tányér, katedra: harminc közös év Térkép lóg le a könyvtárszoba falán, azt bogarássza Polgár Ferenc, s egy-egy vonalat megtold néhány milliméterrel, odafordul feleségéhez. Ugye, ez az út is követ kapott? Ugye, ez a ház a legöregebb épület Erdőtelken? S a halk szavú, galambszelíd arcú asszonyka bólint: Igen, úgy van, ahogy mondod. Miért is kételkedne férj urában , harminc esztendőn át nap mint nap meggyőződhetett igazáról, s ő nem mondott soha valótlant a boldog házasság alatt. Sem mint asszony, családanya, sem mint pedagógus. Mert a Polgár házaspárt nem csak a kanál, tányér, de a katedra is immár elválaszthatatlanul összekovácsolta a gondban, örömben eltöltött három évtized alatt. Előrébb kúszik a ceruzahegy: alig néhány milliméter lénát hagy maga mögött csupán, ám a valóságban az sok méter új járdát, kövesutat, villanyvezetéket, vízcsövet jelent. Alig több, mint ezer lélek él itt. Kiskőrös városkerületében, a harminc évvel ezelőtt nem is létező, csupán három házból álló Erdőtelken. Most? Németalföldi stílusú, gyönyörű házak sorakoznak a Fő út két oldalán, s tovább, Sivány és Aaárhalom peremén is. Hetek, hónapok, évek szaladnak, sűrűsödnek az apró szobában, jelent rajzot a múltidéző emlékezés. Polgár Ferences felesége éppen huszonnyolc esztendővel ezelőtt jött ide, a majorba tanítani, a férfi három év múlva megkezdte negyedszázados közéleti szereplését is: tanácstagként „harcolt” a másért, az újért, jobbító gondolatokat szőtt két tollbamondás között. Ketten gombolyítják az emlékezés szálait, s hogy hallgatom a „tanító nénit és tanító bácsit”, mindinkább elevenedik a térképről megidézett múlt, lesz teljesebb a jelenről alkotott mozaikkép. A Dűlőkön, bakházas bekötőutakon jártak városra, egymáshoz az emberek, öt-hat kilométerről ide, az iskolába a gyerekek. Az Egyetlen kövesúton télen, a korán beköszöntő sötétségben botorkáltak, bukdácsoltak toronyiránt, árkon-bokron keresztül. Aztán, vagy tizenöt esztendeje megkapták a villanyt, s néhány dűlőt kövezni kezdtek. S ahogyan szaporodtak a villanyégők, úgyváltak hajlékká a porták, s parcellák újonnan épített házai. A kőműveskanalak, feszültségmárok az iskolát sem kerülték ki: az eredetileg három tantermes tanyai iskola parkettás, négy tantermes, kandallós, üvegfolyosós, korszerű tanintézmény lett. Négy éve felnőtt- és gyermekkönyvtár is működik az öreg falak között, s az egyre gyarapodó városrész legkisebbjei, az óvodások is helyet kaptak a „Polgár-féle” rezidencián. — Ketten vagyunk most, a gyerekek felnőttek, kirepültek e fészekből — folytatja Polgár Ferencné. A sok küszködés mellett örömünk volt a négy gyerek — egy leány és három fiú — s örömünk volt valamennynyi, ebben az iskolában tanuló nebuló. Legalább ezer gyereket indítottunk útjára az eltelt évek alatt, van olyan család, ahol három nemzedéket is tanítottam ... Néhány percre mindketten elhallgatnak. Nehéz az emlékezés akkor, amikor önmagát veszi elő lelke mélyéről az ember. Polgár Ferenc, mint tanácstag, nagyon sokat „verekedett”, s lám, nemhiába. A tanácsházán sorban állnak az emberek az erdőteleki parcellákért. Hogyne, hiszen a város központja szemhatáron innen van már, lassan összenő a két házfront, s ha piacra, munkahelyre, moziba kell menni, hát ott a garázsokban a Lada, a Wartburg, vagy — a mostani divat! — a Golf autó. Mert a gyarapodó, éppen tízesztendős városban — állítólag — több személyautó van, mint kerékpár. S ehhez a gyarapodáshoz mit adtak Polgár Ferencék? Harminc esztendő minden napját, éjszakáinak minden percét, mert mit adhat az éhezőnek a jólelkű ember? Hal helyett hálót, példabeszéd helyett a halászmesterségről szól. Nos, valahogy így tették Polgárék: megtanítani a sivár világ szülötteit arra, hogy lehet ez a sárgolyózug szebb, gazdagabb, emberibb, mint volt huszonöt-harminc évvel ezelőtt. S lám, a tanítványok nem tékozló fiúkként térnek meg gyakorta az iskola udvaráról nyíló szolgálati lakás ajtajához, inkább köszönni, köszönteni a kedves tanítóházaspárt. Az őszi, téli estéken megelevenedik az iskola valamennyi terme. Előadásokat tartottk és szervezünk, megalakult a nőklub, szellemi vetélkedők izgalmától hevült egy-egy alkalommal a környék. Mindig az volt a célunk : ne csak anyagilag, de szellemben is gazdagodjonaz erdőtelki, irtványi, agárhalmi ember. A térkép rezzenéstelen nyugalommal várakozik a falon. Ráér, a papírt ritkán kezdi ki az idő. Hanem a rárajzolt színek, vonalak, ábrák nem sokáig múlatják az időt. Nap mint nap történik valami változás Erdőtelken, s ebben nagy része van a Polgár házaspárnak. Része, hiszen huszonnyolc évig mégiscsak itt éltek, együtt lélegeztek a hajdani zsellérek utódaival; munkája is benne van, mert hogy mit jelent tanyán tanítónak lenni, nos, ezt csak az tudja, aki nem csak tanító: ha kell, lélekgyógyász, felcser, favágó, gyalogmunkás, gépírónő, iskoladíj-beszedő, kazánfűtő, éjjeliőr, nappali varázsló. Ezért látom én azon a térképen a Polgár-házaspár kezenyomát. Egyszerű témáknál sokkal többet mutat az a kép: valamivel több, mint ezer ember megváltozott életét rajzolta arra az alig félíves papírlapra ez a pedagógusnapi emlékezés ... Besze Imre (A szerző felvétele) SZABAD FÖLD 5