Szabad Föld, 1984. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-07 / 14. szám
1984. ÁPRILIS 7. Tollba mondom... Értelmetlen halál a hegyi versenyen Az autósport megszállott hívei tudják, mennyire fontos számukra a hírverés. Hát most volt részük benne! De ezt szívesen elengedték volna. Az IPV-kupa hegyi bajnokságon súlyos baleset történt s az erről szóló tudósításokat közölték a lapok, a rádió, a televízió. Március 24-én, a pilisszentlászlói pályán, valamivel du. két óra előtt a második futam bonyolítása során a Külker SC versenyzője, Szabolcsfi Péter elvesztette uralmát kocsija fölött, megpördült, majd az úttestről lesodródva — az egyébként nézők elől elzárt területen — több embert magával sodorva egy ott parkoló autóbusznak csapódott. Hárman a helyszínen meghaltak, egy ember a kórházba szállítás közben vesztette életét, ketten életveszélyes, heten súlyos sérüléssel kerültek kórházba. A sérültek között van a versenyző Szabolcsfi Péter is. Ezek a komor tények, amelyek immár jóvátehetetlenek. Az autósport — vagy talán általában a sport — esküdt ellenzői most persze igazolva látják az általuk önkényesen felállított tételt, miszerint a versenyzés egyenlő az őrültséggel, kötözni való bolond az is, aki csinálja, az is, aki nézi. Ebbéli véleményükben még az sem zavarja a mindentudókat, hogy esetleg életükben nem láttak autóbajnoki futamot, s fölöttébb felszínes ismereteiket ismerőseiktől, jobb esetben a televízióból merítik. Szögezzük le: legyen szó bármilyen autóversenyről is, nagyjából-egészéből két ok miatt történhet baleset: (kivált a nézőket is veszélyeztető) rendezési hiba, vagy a közönség fegyelmezetlensége miatt. Azon persze lehet vitatkozni, vajon az autóversenyzés menynyire veszélyes, több kockázattal jár-e, mint a többi sportág. Mégis inkább úgy mondanám: az autózás civil módon sem veszélytelen, elvégre volt olyan hétvége már, amikor a „polgári forgalom” álozatainak és sebesültjeinek száma meghaladta a mostani versenyen történt tragédiáét. Magától értetődő, hogy ilyenkor mindenki azt kérdezi, ki volt a hibás. És mivel a versenyek rendezésében az egyébként jobbára puszta létéért küzdő autósport lelkes szervezői túl sok tapasztalatot nem szereztek (mert nem is szerezhettek) , egyszerű lenne most rájuk mutogatni. Örülök, hogy a baleset jegyzőkönyvének egy másolata birtokomban van, mert néhány tévhitet, esetleg megalapozatlan vádaskodást így sikerül talán eloszlatnom. Rögtön idézek is egy igen fontos részt az említett jegyzőkönyvből: ....... az előkészítés során a pályahomologizáció eleve szigorú előírásait és az előzetes terveket meghaladó mértékű, lényegesen nagyobb biztonsági előírásokat, rendezői, rendőri és sportbírói létszámokat határozott meg”. Nos, ez a módosítás valóban igen számottevő volt, hiszen a rendezők létszámát 50-ről 120 főre emelték, tehát több mint a duplájára, továbbá 80 rendőr segítségét is igénybe vették, ami többszöröse annak a létszámnak, amit a hazai versenyeken megszokhattunk. A versenyt megelőző napon a szakértők bejárták és tüzetesen megvizsgálták a pályát teljes hosszában, meggyőződvén arról, hogy az megfelelt a hazai és nemzetközi előírásoknak egyaránt. A veszélyesnek ítélt részeken ezentúl is külön szalmalábakat és használt autógumikat tettek ki, megelőzendő az esetleges balesetek. A verseny reggelén az első edzőfutamot megelőzően a vezető bíró a rendőrség autójával ismételten bejárta a teljes útvonalat. Szemléjének kettős célja volt: részint ellenőrizni, hogy a nézők a szalagkordonok mögött tartózkodnak-e, másrészt, hogy az úttest tökéletesen tiszta-e, nincs-e rajta felhordott sár, kő, olajszennyeződés. Hogy a pálya előkészítésében hiba nem lehetett, bizonyítja, hogy a későbbi tragédia színhelyén jó néhány versenyautó minden gond nélkül áthaladt, Szabolcsfi szerencsétlenül járt kocsijánál semmivel sem lassabban. A bajt máshol kell keresni! Kétségtelen, hogy a verseny lebonyolításában adódott némi időzavar, azaz az eredetileg tervezett időbeosztáshoz képest csúszott a program. A tizenkét és fél ezer fizető és a hozzávetőleg ugyanennyi nem fizető néző közül százával indultak meg hazafelé. Sajnos, közülük páran letépték és magukkal vitték „emlékül” azokat a műanyag szalagokat, amelyek a veszélyesnek ítélt részektől kellett volna, hogy távoltartsák a közönséget. Amikor a második futam elkezdődött, a hazafelé kuk lógó nézők jórésze megállt, ahol éppen tartott. Így a baleset színhelyén is. A rendezők és a rendőrök nem kevés szóváltás után eltessékelték ugyan a tilosban járókat, de azok később visszaszivárogtak. (Épp olyan ez, mint amikor a Balatonban a bólyákon túl úsznak a legénykedők, aztán, ha jönnek a rendőrök a motorcsónakkal, némi vita után engednek, majd a vízirendészet távoztával csak azért is megmutatják, kié az utolsó szó...) Hegyi versenyről lévén szó, a környező magaslatokról a pálya tökéletesen látható volt, semmi értelme nem volt tehát, hogy akárki is a testi épségét kockáztassa, csupán mert még közelebbről akarta látni az autókat. Meg vagyok győződve róla, hogy a következő hegyi versenyen — rendezzék bár itt vagy máshol — nem lesz baleset. Nem azért, mert a szervezők a pályát s a nézők számára fenntartott területet a mostaninál is alaposabban előkészítik, hanem mert kétségtelenül tanultak a szurkolók a történtekből, vagy legalább is remélem. De miért kellett ehhez ennyi embernek meghalnia? Túlságosan súlyos ár ez a véres tanulópénz. Vass István Zoltán Gedó György a sport ügyét is szolgálhatná... A végén kezdem. Gedó György a következő szavakkal búcsúzott tőlem: — Péter, te már több cikket is írtál rólam ... Ezt úgy próbáld elkészíteni, hogy ne az anyagi kérdések kerüljenek előtérbe, hanem az kapjon hangsúlyt, hogy az egyetemes magyar sport van bajban. Jó, mondtam. És elköszöntünk egymástól. Mintegy másfél órás beszélgetés végére tettünk pontot. A fővárrosi Vino bárki egyik pultjánál üldögéltünk. Ha valaki nem tudná, az üzlet Gedó Györgyé. Egykori olimpiai bajnokunké. A másfél óra alatt gyakorlatilag alig-alig kellett közbekérdeznem. Gedó fölkészülten beszélt. Így aztán most sem teszek másként; igyekszem visszaadni pontosan Gedó szavait, s valóban csak ott közbekérdezni, ahol feltétlenül fontos. — Nyolc éve már — kezdte a volt ökölvívó — hogy Montrealból hazajőve, azt mondtam: kész, elég. Sérült voltam, ráadásul az orvosi vélemény sem volt valami biztató. Hiába, huszonhét éven keresztül napi három edzés ... Nagy tervekkel és célokkal vágtam neki az új életnek, tanítani szerettem volna. Úgy volt, hogy a Vasasnál hozzá is láthatok a munkához, de nem tudtak hova tenni. Így aztán a klub megbízott KISZ- titkára lettem. A sportolók nevelése lett a feladatom, de bizonyos szociális kérdéseket is meg kellett oldanom. Ez utóbbit főként azért, mert nimbuszom volt, engem mindenütt úgy fogadtak, hogy nekem senki előtt nem kell fejet hajtanom. Tudták, mi mindent tettem a nemzeti színek képviseletében. • És mint KISZ-titkár is értél el eredményeket? — Úgy érzem, a sportolók nevelésében nagyon sokat tettem. Akikkel megismerkedtem, azokat jó tanácsokkal, intelmekkel láttam el. • Mennyi ideig voltál KISZ-titkár? — Egy évig. Aztán átkerültem a vasasszakszervezethez, tömegsport felelősnek. Így ismerhettem meg a szakszervezet sportbeli irányvonalát. A munkahelyi sportot szerveztem, s talán nem is eredménytelenül... Egy év múlva kerültem vissza a Vasashoz, de újra csak az volt a kérdés: hova tegyenek? Végül a tájékoztatási és propagandacsoport munkatársa lettem. Komoly feladat. Reklámokat szerveztem, besegítettem a lapkészítésbe. Több irányú munkám volt, a szurkolók és az egyesület közötti híd megteremtésén munkálkodtam. A bokszolókhoz nem volt semmi közöd? — Akkoriban nem kívánták a jelenlétemet, de azért én rendszeresen látogattam a szakosztály edzéseit. Egy év múlva ki is neveztek a szakág vezetőedzőjének. Azt kértem a kollégáktól, támogassák egymás munkáját. Eredményes szakosztályt akartam létrehozni. Nagyon sok fiatal srácot sikerült megnyernem és megtartanom, többen is szép eredményeket értek el... Már ekkor találkoztam a szakmai féltékenységgel, bár úgy hiszem, az edzőkkel jól kijöttem. 1979 végén kértem, hosszabbítsák meg a szerződésemet. Szívvel, lélekkel végeztem a munkámat — mégis nagy csend vett körül... Erre elhatároztam, hogy inkább visszaállok a ringbe. Akkor volt az ökölvívók sajnálatos lopás-ügye. Úgy gondoltam, ha folytatom a bokszolást, akkor elterelem a figyelmet erről a kínos dologról. Hisz az mégiscsak nagy bomba, ha a Gedó újra öklöz. Beszéltem az államtitkárral, ő biztatott, csak bátran vágjak bele. Mindössze hat hónap állt a rendelkezésemre, hogy fölkészüljek az olimpiára. Magányos farkasként dolgoztam, így lettem újra magyar bajnok. Bekerültem a válogatottba, s így föl kellett mennem a Szabadság-hegyi edzőtáborba. Úgy néztem ki a sok fiatal gyerek között, mint egy edző. Az én megjelenésem pszichikai hatású volt, tartottak attól, hogy az én egyéni, féléves készülésem eredményes lesz. Végül hatodik lettem az olimpián, s ez jó eredmény. Ha több időm van a felkészülésre, biztos, hogy jobb helyezést érek el. • Azt hogy számoltad ki, hogy hatodik lettél? — Hát hatodik lettem. Ez tény... De folytatom. A visszatérésemnek az volt még a másik célja, hogy megpróbáljam a magyar sportszerető közönség figyelmét ráirányítani a sportágra, a fiatal gyerekeket pedig inspirálni.Az olimpia után nem kerültem vissza az ökölvívó szakosztályhoz, gondolom, vezetői hiányosságok miatt. Visszavonultam teljesen. Azóta, mint üzletvezető dolgozom itt, ebben az anyagi érdekeltségű üzletben. • A sportággal megszakadt a kapcsolatod? — Nem. Megismerkedtem Vigh Sándorral, a Váci Izzó MTE ökölvívó szakosztályának vezető edzőjével, s megállapodtunk: támogatom a munkájukat. Persze ingyen, csak a sportág szeretetéből. Ugyanakkor Biatorbágyon is tevékenykedek, van ott a Vasasnak egy kihelyezett szakosztálya, ott is társadalmi munkában dolgozom ... De tudod, ez a borozó, mert hát borozó ez, olyan, mint egy klub. Emberek között vagyok. Többnyire törzsvendégek járnak ide, akik boldogok, hogy szemtől szembe megismerkedhettek velem. Azt mondták: nem is gondolták, hogy ilyen emberközelbe tudok kerülni. • A sportról végképp lemondtál? — Nem. Csak azért csinálom ezt a munkát, mert a magyar sportban nem rendezettek a körülmények. Nincs a sportolóknak érdekképviselete, nincs megoldva a sportolók társadalmi beilleszkedése. A jó ügyek személyi ellentéteken akadnak fönn. • Tehát egyszer majd visszatérsz? — Nézd, ebben az országban — ezt így mondom, és ebben van okosság is —, ha megengedik, hogy legyen önálló üzleted, talán lehetséges egy saját boksziskola is. Olyan csapatot akarok létrehozni saját anyagi erőforrásokból, amelyik járja a világot és bárhova vetődik, tud öklözni. Ez nagymértékben tudná támogatni a magyar sportot. • Szóval, hogyan tovább? — Egyelőre nevelem a tizenegy éves fiamat. De úgy érzem, eljön annak az ideje, hogy fölkérik a szakembereket a munkára, akkor is, ha nem külföldön dolgoznak. Amikor a szakvezetők és a vezetők rájönnek, hogy foglalkoztatni kell olyan embereket, akik tudásukkal a magyar sport ügyét szolgálják. Németh Péter SZABAD FÖLD 21 Totótfpp«k (14. HÉT, AP31ILIS 7—8.) 1. Bremen—Uerdingcn 1 2. Bayer M.—VfB Stuttg. 1 3. Mannheim—Kaisersl. i x 4. Oberhausen— Freiburg 1 x 5. Charlottenb.—Aachen 1 6. Lüttringli.—Karlsrucher x 2 7. Saarbrücken—Duisburg 1 x 8. Stuttg. K.—Wattensch. 1 9. Cavese—Cagliari x Z 10. Empoli—Menza 1 x 11. Patlova—Atalanta x 12. Palermo—Arczzo 1 13. Perugia—Varese 1 x PÓTMÉRKÖZÉ3EK: 14. Offer^ach—Lcverkusen x 15. Pistc'Or*'—Pescara 1 16. Sambenedetíese—Léccé 1