Szabad Föld, 1984. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-21 / 16. szám
4 SZABAD FÖLD Kő — és közmegegyezés Mi kell az úthoz? Kell kő, kell útépítő gép. Az útépítés receptjét a legegyszerűbb úgy kezdeni: rendeld meg, építtesd meg és fizesd ki, és máris „tálalható”. Csakhogy ehhez pénz kell, tömérdek. Kislángon másképpen állították össze a receptet. Kolonics József tanácselnök: — Kétezer-kilencszáz méter utat köveztünk ki, a lakosság, a termelőszövetkezet közreműködésével, a múlt évben. Tizenhét kilométer belterületi utunk van ... Most két utca van még hátra. S kiderül, a faluban jól látták évtizedekkel ezelőtt, hogy a kulturálódás alapfeltétele a jó út. — 1955-ben egy kilométer járdánk volt... Valamikor, legénykoromban a táncmulatságba külön kellett a cipőt vinni, és a sáros csizmát az ajtón kívül hagyni. A táncmulatság még hagyján, de sok-sok jóra indító gondolatot béklyózott a sár, nem hiába írta már elő a falu egykori telepítési szabályzata: mindenki, aki házat épít, a portája előtt járdát építeni is köteles, döngölt agyagból. Most hát épülnek a kislángi kövezett utak. És íme, a recept: — Előbb megtárgyaljuk, falugyűlésen elhatározzuk, melyik utca, melyik utcák következzenek. A termelőszövetkezet a maga gépeivel kivágja az úttükröt. A követ (a polgárdi kőbányából) is a termelőszövetkezet szállítja. Ezután az érintett utca lakóin a sor. Hogy mindennek valami formája is legyen, a tanács szerződést köt: vállalja, helyszínre szállítja az anyagot, s a háztulajdonos pedig megcsinálja a portája előtt a járdát, az utat. Kezdődhet a munka. A valóság ennél persze sokrétűbb, színesebb. Előfordul, azt mondja az érintett polgár , ugyan nem ír alá semmiféle szerződést. Mit tegyenek? Lyuk marad az úton. Ám, amikor tettre kerül a dolog, a kézzelfogható valóság mindig meggyőző érv. Amikor a helyszínen az anyag, akkor mindenki mozdul. S mondják Kislángon, bízni így is kell, és a bizalmat mindig újra és újra meg kell szerezni, meg kell újítani. Tettekkel. A bizalom, a polgárok segítségül hívása, gondolatuknak (és lapátjaiknak, csákányaiknak. . .) mozdítása az útépítés fő eszköze Mezőfalván vagy Baracson is. Mind a két községben útépítő egyesület formájában társultak azok, akik úgy vélték, a maguk gondjának megoldásában elsősorban önmagukra számítanak. Ilyen formában váltak kővel, aszfalttal burkolttá a baracsi utak, és ilyen formában fogtak össze (már az ő példájukat követve) a mezőfalviak. A Dunai Vasmű salakhányója volt a kőbányájuk, és a helyi gazdaságok gépei — az egyesület útépítő gépei. Ne gondoljon ám valaki valamiféle székházzal, irodával, elnökkel-titkárral reprezentáló egyesületet. Az adminisztrációt a tanács látja el, rendeli, szervezi az anyagot, a munkát. Az egyesületi elnök-titkár pedig csak a jó példában jeleskedhet, és jeleskedik is. Az utak pedig épülnek, mert mint mondják (ezt Kálozon jegyeztem föl), manapság az autó — mint hajdan a szekér, olyan a háznál... Györkönyben az előbbiekhez hasonló a recept. Azzal a különbséggel, hogy ott a helyi utcák beborítása után nagy fába vágták fejszéjüket. Györköny — ahogyan mondták — a világ végén volt, onnan már sehova sem vezetett az út tovább. A paksi atomerőműbe járók, és a más ottani üzemek munkásai kerülőúton juthattak el minden nap a munkahelyükre. Össze kell kötni a falut a paksi úttal — ez volt a föltett cél. Hogyan? Így beszélt erről a falu tanácselnöke : — A mi falunkban megvan a régi számozás. Ezen alapul az egész. Az útépítésen egy hathét személyes állandó szakemberbrigád dolgozik, akik mellé a falu adja a segítőket. Minden napra beosztottuk, házszám szerint, kit várnak oda. Kezdtük az egyesnél, s végig az ötszázhatvankettőig. Aztán újra az egyes. Senki nem húzódott. Mindenkivel megbeszéltük, hogyan felelne meg az idő, vagy mikor tud küldeni valakit? Az út azóta elkészült, Györköny kivezette önmagát korábbi elzártságából. Györkönyből jegyeztem még hozzá a recepthez: — Ha itt akarunk élni (és itt akarunk!), dolgoznunk kell. Dolgozni a magunk otthonáért, dolgozni a faluért. És mi csináljuk, amit kell. Elég sokan vagyunk fiatalok, akik városról jöttünk vissza. És sok az új házas is. Mi itt akarunk maradni, itt akarunk élni. Nem hagyjuk, hogy vesszen a falunk. Mi kell az úthoz? Kell kő, kell gép ... De leginkább kell összefogó erő, szóértés a célokban, a munkában való közmegegyezés, kell szülőfalu, az otthon szeretet. És mindez után jöhet a lapát, jöhet a csákány és jöhet a kő. V. I. Érthetetlen intézkedés Január elején vásároltam egy Terra 125 típusú kerti gépet, a hozzá való kultivátorral és koronával együtt, a kiskunfélegyházi gazdaboltban. A helyszínen nem tudtam kipróbálni, mivel nem volt összeszerelve. Hazaszállítás után harmadik napon szakemberrel állítottuk össze a gépet, és akkor derült ki, hogy üzemképtelen. A jótállási jegy szerint ezeket a kisgépeket a budapesti Hermész Áfész szervizeli. Azonnal írtam a szövetkezethez, ahonnan rövid idő alatt kijött egy szakember. Mivel a helyszínen nem tudta kijavítani a hibát, magával vitte a motorrészt a budakalászi szervizükbe. Ezután ért a meglepetés: levelet kaptam a szerviz vezetőjétől, amelyben arról értesített, hogy a gépet hiányzó alkatrészszel vásároltam meg, s mivel az üzletben nem próbáltuk ki, és a vásárlást követő három napon belül cserére sem vittem viszsza, a felelősség engem terhel. Ebben az esetben ugyanis a hiányzó alkatrész pótlására — garanciális javítás címén — a szerviz nem kötelezhető. Méltányosságból kijavítják ugyan az általam még nem használt gépet — írták a levélben —, de a költségeket nekem kell fizetnem. Sehogy sem tudok egyetérteni azzal, miért nekem kell viselnem a hiányzó alkatrész pótlásának közel ezerforintnyi költségét azért, mert az üzletben nem tették lehetővé, hogy a gép működését a helyszínen ellenőrizzem. Horváth Ferenc Jánoshalma A jászkiséri Lenin TSz-ben négyezernítszáz birka nevelésével foglalkoznak. Az állomány egy részét rendszeresen fejik, s az így kapott juhtejet a Szolnok megyei Tejipari Vállalattaj így óriáshoz használja fel. Már megszülettek az első pecsenyebárányok is, melyeket húsvétra tőkés exportra szállítanak (MTI Fotó : Kerekes Tamás felvétele) Illat-ügyben Sátoraljaújhelyen Nagyméretű üzlethelyiség. Falait áruállványok szegélyezik, és szemben a bejárattal üvegtetős eladópult. Sátoraljaújhely városközpontjában található és rendeltetése: illatszerbolt. Seres János és felesége bérlik, ők szorgoskodnak benne: János és Marika. Az üzletben János a főnök, Marika „csak” odahaza. Mintegy négyszázezer forintos árukészlettel rendelkeznek, ami illatszerek és piperék esetében bő választékot jelent. A legnagyobb gondot az árubeszerzés okozza. Mint bérlők, maguk gondoskodnak róla, sok utánjárással. Seres János rendszeresen ellátogat a környező megyeszékhelyekre és nagyobb városokba árut vásárolni. Tulajdonképpen minden kapható náluk, ami egy illatszerbolt cikklistáján szerepelhet. Mindenfajta kölnik, parfümök spray-k, testápoló szerek, piperecikkek, fésűk, kefék, és mosószerek kisebb,-nagyobb csomagolásban. Több mint nyolcszázféle áru kínálja önmagát az újhelyi illatszerben. Vásárlóik nem csak újhelyiek, piaci napokon a környező falvakból is belátogatnak az emberek és válogatnak, vásárolnak. Nem olcsó cikkeketkeresnek, hanem jó minőségűeket. Pipereszappanokat, kölniket, szemhéjfestékeket, rúzsokat és különböző testápoló szereket ugyanúgy vásárolnak, mint a városiak. Napjainkban meg, így húsvét tájékán, a kölni lett a sláger. Férfiemberek vásárolják, iskolás korúaktól a hófehér bajszosokig. Újhely környékén is divat a locsolkodás, hát felkészülnek rá. Ottjártamkor magas, karcsú fiatalember nyitott az üzlethelyiségbe, amolyan vőlegénynek való. Kellemes bariton hangon így szólt: — Kezét csókolom, Marika! Egy üveg kölnit kérek! — Olcsóbbat, drágábbat? — Drágábbat! Kézbe vette, szagolgatta és elfintorodott. Tekintete meg az áruállványon pásztázott, majd ismét megszólalt. — Abból a sárga kupakosból kérek! — Tessék! Ez olcsóbb. Érte nyúlt. Ezután már hol egyiket, hol másikat szagolgatta, nagy átéléssel. Végül csak ennyit mondott: — Elviszem! — Melyiket? Az olcsóbbat? — Nem! Mind a kettőt! Egymás után jöttek a vásárlók, közöttük sok gyerek. Izgalommal válogattak a kölni rengetegből, és boldogan vitték. Két kisfiú együtt jött vásárolni, barátok lehetnek. Először a magasabbik választott, csak utána a másik. Ő már praktikusabb igényt támasztott. Marika nénire függesztette a nagy, kerek szemeit és úgy kérlelte: — Nekem nagyobb üveg kölnit tessék adni, mint a Pistinek! — És miért akarsz te nagyobb üveggel? — Hát... mert az tovább tart! Nemsokára egy kislány nyitott be: Balsai Mariann. Ő nem vásárolni jött, hanem Marika nénit látogatni, vagyis a keresztmamát. Otthonosan mozgott az üzletben,, miközben figyelt, mint egy ellenőr. Kiket és miért? Hát a kölnit vásárló fiúkat! Elvégre őt, meg a többi újhelyi lányt, asszonyt locsolják majd vele, nem árt azt előre tudni, milyen minőségű a locsolóvíz... Tavaly is sokan meglocsolták Mariannt. Megkérdeztem tőle: emlékszik-e, ki locsolta meg tavaly legelőször. — Eredics Gyuri! — És vajon mostki csönget majd legkorábban? — Eredics Gyuri! És ehhez talán nem is kell kommentár. Csak annyi: kellemes ünnepeket kívánunk. Tihanyi János 1884. Április 21.