Szabad Föld, 1984. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-19 / 20. szám
A „család” előírása: hallgatni Tollba Ez már — alighanem — a névtelenségbe burkolózás netovább. Egy héttel ezelőtt egy alacsonyabb osztályban futballozó labdarúgóval beszélgettem. Azt kérte: ne írjam le a nevét, s a csapatáét se, mert abból neki is, egyesületének is csak kellemetlenségei lehetnek. Vizsgálatot indítanak ellenünk — mondta —, s kizárólag mi járunk pórul, miközben másutt ugyanez a helyzet, sőt talán rosszabb is, ám ügyesebben titkolóztak. „Természetesen— válaszoltam afiatalembernek — jól tudom, hogy így van.” És ezt teljes meggyőződéssel tettem, mert valóban hiszem, a jelenség a lényeg, s nem az, hogy egy-egy csapaton elverjük a port. Ha a legtöbb helyen kapnak a játékosok illegális juttatásokat, munkaidő-kedvezményt, akkor nem célravezető csupán egyetlen együttessel szemben szankciókat alkalmazni. Mondom, megértettem és elfogadtam, hogy a fiatal labdarúgó anonimitásba akart burkolódzni, ám ami legutóbb történt velem, az már végképp megmagyarázhatatlan. Riportalanyaim nem pusztán annyit kértek, hogy a nevüket ne írjam le, azt mondták, még a sportág megnevezését is hagyjam ki írásomból. — Ezt meg hogy képzelitek? — kérdeztem tőlük, s ők szabatos válasszal szolgáltak. — Amennyiben fény derül arra, hogy mi nyilatkoztunk, nekünk végünk van. Egész egyszerűen a torkunkra teszik a kést. Tudniillik, olyan megállapodásra kötelezték mindanynyiunkat, hogy a sportág helyzetéről, magyarországi állapotáról kizárólag a szakági vezetők nyilatkozhatnak. — Önmagatokról sem beszélhettek? — De, minden további nélkül. Ám mondd meg őszintén: lehet úgy magunkról szólni, hogy közben ne érintsük a sportág egészét ? — És mi értelme ennek a konspirációnak? Illetve miért van szükség ilyen maffiaszerű belső fegyelemre? — Mert kifelé azt kell mutatnunk: minden a legnagyobb rendben van, a legteljesebb egységben dolgozunk létünkért, fönnmaradásunkért. — Akkor viszont ebből az következik, hogy ott belül mégsincs meg a teljes összhang. — Nincs bizony. Iszonyatos ellentétek dúlnak, a szakágak marakodnak, pozícióharcok folynak. Ki legyen a legnagyobb úr, melyik szerep a legfontosabb — és sorolhatnám. — Nem gondoljátok, hogy pont ezért kellene szólni, kinyitni a szátok. Hogy végre tiszta vizet lehessen önteni a pohárba ? Partnereim véleménye ezen a ponton megoszlott. Egyikőjük úgy vélte: valóban az lenne a legüdvösebb, s az előremutatóbb, ha végre minden bajról, gondról őszintén szólnának, valamennyi problémát föltárnák, mert most — talán — még nem késő a romlottabb részeket kivágni, s tisztán, egészségesen újrakezdeni. Társa viszont ekként fogalmazott: — Lassacskán egy évtizede, hogy küzdünk a létünkért. Ma már eljutottunk odáig, hogy elismernek bennünket. Ebben a helyzetben egy igazságföltáró akció egyáltalán nem segít. Hogy miért nem? Két variáció lehet: az egyik (amely azt föltételez, hogy szavainknak volt hatása) következményeként a sportágat vetjük vissza a tíz esztendővel korábbi helyzetébe. Tudniillik a felsőbb vezetés elfordulna tőlünk, mondván: akkor jöjjünk, ha rendet teremtettünk saját portánkon. A másik variációban viszont semmi nem történik, csak éppen bennünket tesznek tönkre. Épp a sportág védelme érdekében. Mivel megzavartuk a rendet, megbolygattuk a sorokat... — Akkor tehát? — Akkor tehát megpróbáljuk tenni a dolgunkat, tartani magunkat a „család” előírásaihoz, az általuk rendnek nevezett szabályokhoz, így esetleg van esélyünk arra, hogy csak a munkánkkal törődve, eredményre is jutunk. Ha többre nem is, de annyira feltétlenül, hogy a tanítványainknak átadunk valamit, így alakult hát beszélgetésünk, az a diskurzus, amely eredendően épp azt a célt lett volna hivatott elérni, hogy végre rend legyen. A fiúk — meggondolták magukat. Nem haragszom rájuk — nyilván saját jól fölfogott érdekük diktálta így. Csak éppen nem értem. A sportág ugyanis, amelyről szó van, s amelynek nevét a „lovagiasság” szabályai szerint nem írhatom le, igazában még nem is sportág. Legalábbis a hivatalos elbírálás szerint nem. Létének jogosságát, tömegbázisát még igazolnia kell, s csak akkor előielkedhet az elfogadott sportágak rangjára. És én jól emlékszem arra az évtizeddel ezelőtti ügybuzgalomra, amelylyel néhány megszállott hozzálátott a szagág(ak) magyarországi szervezéséhez, azokra a szimpatikus erőfeszítésekre, amelyeket megszületésük bizonyítására tettek. Akkoriban valóban egység volt, mindenki előtt egyetlen cél, az elfogadtatás lebegett. Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, immár a kapuban áll az anyakönyvezés. Közben jól elhatárolható csoportok és elképzelések alakultak ki, s ezek az elképzelések bizony nem esnek mindig egybe. De mert a belső hierarchia már kialakult, nem alkotó vitákban próbálják ötvözni a véleményeket, hanem a hatalom szavával, a kapcsolatok erősségével. Így aztán, bár a cél még mindig nagyjából ugyanaz — kitartva a virágnyelv mellett — a várandós anya egészségi állapota más. Kifejezetten rossz. És — sajnos — könnyen elképzelhető, hogy torz gyerek születik... Németh Péter 1984. MÁJUS 19. Pocskrónika Két dolog gyakorlatilag már most, négy fordulóval a befejezés előtt eldőlt, bár a labda kétségtelenül gömbölyű , csodák azért mégsincsenek. A Bp. Honvéd ötpontos előnye nyilvánvalóan elegendő a bajnokai megnyeréséhez, s a Diósgyőr a hétpontos hátrányával már az utolsó előtti helyért sem küzdhet, jóllehet a borsodiak — a jelek szerint — már semmiért sem küzdenek. Matematikailag még sok minden történhet, de mondhatni több, mint valószínű az, hogy a második számú kieső vagy a Nyíregyháza, vagy pedig a Volán lesz. A fővárosiaknak most pontelőnyük van, ami bizony könnyen behozható kiváltképp akkor, ha a Nyíregyházának sikerül még egy-két Csepel-féle győzelmet aratnia. Merthogy a múlt heti (Csepel—Nyíregyháza 0-3) mérkőzés vihara nem ült el, s bizony ember legyen a talpán, aki ki tudja deríteni az igazságot. Hogy a csepeli vezetők nagyon gyanakodnak, annyi biztos, hiszen hatvanezer forintra büntették meg a focistáikat , ám a büntetés mértékéről jól tudni, hogy ez semmiség, annál is inkább, mert a szabolcsiak éppen ennek az összegnek a kétszeresét kapták meg az ominózus győzelemért. A labdarúgó Nemzeti Bajnokság 26. fordulójában egyébként mind a Volán, mind pedig a Nyíregyháza győzött. A közlekedésiek a Vasast fogadták, s 1-0-ás Vasas vezetés után fordították meg a meccset a javukra, 3-1-re. A Nyíregyháza a Szeged ellen játszott (szintén otthon), s tizenegyes-góllal nyert. (Nem érdektelen, hogy a szabolcsiak ebben a szezonban most jutottak először büntetőhöz.) Az ezüstéremért folyó harcban az Újpesti Dózsa 4-2-re győzött a Megyeri úton a Csepel ellen, hét gól esett Diósgyőrben, ahol a vendég Videoton győzött 4-3-ra, a Rába ETO pedig nem bírt a Hungária körúton az MTK-VM-mel, ez a mérkőzés 0-0-ra végződött. A Rába ETO budapesti vendégszereplését egyébként a televízió jóvoltából több millióan láthatták. Nem volt nehéz megállapítani, hogy a tavalyi bajnok — sajnos — már nem a régi: hiányzott a megszokott győri lendület, de még ennél is jobban hiányoztak a győri gólok. Jó volt viszont látni, hogy az MTI-VM — szerencsére — már nem a régi, botladozó statisztacsapat. A dicséretet persze oktalanság lenne túlzásba vinni, de az kétségtelen, hogy a bajnokcsapattól megszerzett pont nem csupán a véletlen műve volt. Még két mérkőzést játszottak az NB I-ben: gól nélkül végződött a Tatabánya—Haladás találkozó, a Zalaegerszeg— Ferencváros meccs végeredménye pedig: 0-1. Döntetlent játszott — de így is három ponttal vezet — az NB II. bajnokjelöltje, az Eger, s rangadót játszott a két volt NB I-es a Békéscsaba és a Debrecen. A csabaiak 3-1-re nyertek, így két ponttal állnak a rivális előtt , mondhatni, hogy fél lábbal már az első osztályban. (emes) ToSótíppek (20. HÉT, MÁJUS 19—20.) 1. Offenbach— Braunschweig 1 2. Uerdin&en—1. FC Köln x 2 3. Leverkuscn— Mönclicngladbach x 2 4. Bremen-VfB Stuttgart 1 5. Essen—Kassel 1 6. Charlottenburg— Saarbrücken 1 x 7. Freiburg—Ilertha BSC 1 x 8. Wattenscheid—Solingen 1 9. Cesena—Arezzo 1 10. Léccé—Como 1 x 11. Monza—Pescara 1 12. Triestina—Atalanta x 2 13. Varese—Padova 1 x PÓTMÉRKÖZÉSEK: 14. Fortuna Köln— Sehalke 04 1 15. Lüttringhausen— Darmstadt 1 16. Sambenedettese— Cagliari * A kapus, akiről már nem beszélnek... Pedig életkorát tekintve még bízvást védhetne is. Gujdár Sándor 33 éves, de Dino Zoff, az olasz válogatott portása. 36 éves fejjel még világbajnoki döntő részese volt. Ám ennek a Szentesről elszármazott, nagyon tisztességes és szerény fiúnak nem volt kitartó társa a szerencse. Utoljára akkor beszéltek róla az emberek, amikor Görögországban edzés közben súlyos baleset érte. Ez egyben sportpályafutása végét is jelentette. Azóta lassan kezdik elfelejteni... A lakótelepi ház jó beosztású lakásában a berendezés jó ízlésre vall. Gujdár hellyel kínál, nem mondhatni, hogy túlzott szakértelemmel, de kávét főz, én pedig méregetem. Szinte semmit sem változott, ösztönösen a homlokát nézem, s ő elérti pillantásomat. — Nem látszik semmi. A sebész kezét dicséri... — Látod, már én is felejtem, nem emlékszem a sérülés részleteire, pedig közölték a lapok. — Én annál inkább. 1983. augusztus 17-én az alapozó időszak utolsó előtti napjánál tartottunk. Az igen kimerítő edzés végefelé ham játékot parancsolt az edző. Egyik fiatal játékostársam, Gouliarakisz különösképpen hajtott, ami érthető, mert szerette volna végre biztosítani a helyét a csapatban. Kapura tört, én előrevetődve leszedtem a lábáról a labdát, ő viszont nem tudta visszafogni a lendületét, bár megkísérelte, sőt el is fordult, így a medencecsontja találkozott a fejemmel. Szilánkosan tört a homlokcsontom, öt helyen kilyukadt az agyhártyám. A földön maradtam fekve, sekezem, se lábam nem tudtam mozdítani. Kórházba vittek, hat órán át tartott a műtét, szerves műanyag lemezt ültettek be a homlokcsontomba. Ezalatt a kórház előtt másfél ezer ember aggódva várta az operáció kimenetelét. — Ennyire szerettek? — Azt hiszem, igen. A társam pedig, aki akaratlanul is életveszélybe sodort, négy napig bezárkózott a szobájába, zokogott, edzésre sem ment ki, fütyülve az esetleges büntetésre. Ha nem túl gyorsan is, de felépültem, ám az orvosi vélemények alapján abba kellett hagynom a védést. — Anyagilag sokat veszítettél? — Az Arisz Szaloniki annyira feltétlenül tisztességes volt, amennyire egy profi egyesület lehet. A szerződésem három évre szólt, ebből kettőt kifizettek. A biztosító társasággal még hátravan egy mérkőzésem ... — Vannak szép emlékeid is? — Persze. Egy szezont végigvédtem, én kaptam a legkevesebb gólt. Pedig nem volt nagy csapat a mienk. A védelme még csak megjárta, de a támadósorunk gyengécske volt. Engem kifejezetten becsültek. Kinek ne esne jól? Meggyőződésem, hogy életem legegyenletesebb teljesítményét nyújtottam az alatt az egy esztendő alatt. — Hazatérve mihez kezdtél? — Először Szegedre mentem a szüleimhez, lábadozni. Azután a Budapesti Honvéd segített. Fölajánlották a kapusedzőséget, s mondták, ha más terveim lennének a civil életben, igyekeznek támogatni az indulásnál. S vannak? — Nézd, egyelőre még nincs edzői képesítésem. Mire megszerzem, az legalább négy év! Nős vagyok, két gyerekkel. Arra gondoltam, nyitunk a feleségemmel egy kis görög ételbárt. Ez egyelőre terv, jelenleg még a kapusokkal foglalkozom a kispesti pályán. © Ahol mikor is védtél utoljára? — 1982-ben, a Rába elleni meccsen. Egy-egy volt a végeredmény. © Emlékszel még az argentínai világbajnokság nyitómérkőzésére, amikor a vendéglátók ellen játszottunk... — Amíg élek. Néhányan szemrehányást tettek, Baróti Lajos bácsi is kihagyott a következő mérkőzésen. Aztán megnézték a képmagnófelvételt, és bebizonyosodott, hogy a sorfaltól csak az utolsó pillanatban láthattam a labdát, ezért perdült ki a kezemből. Utánavetődtem, nézd a képet! — mutat egy német nyelvű képes kiadványt. A fotón az emlékezetes pillanat egyszer s mindenkorra megörökítve. Sanyi kezétől és Törőcsik lábától egyaránt 30 cm-re a labda. De egy láb még közelebb látszik. Luge-é! • Védtél még a világbajnokság után? — összesen négyszer. Utoljára a Práterban, egy szétesett, önbizalmát vesztett csapat kapujában. 3-1-re kaptunk ki az osztrákoktól. Az volt a 25-ik válogatottságom. Később egyszer sem jutott eszedbe, vajon miért nem keresnek itthonról, mikor Görögországban hétről hétre jól védtél? — A spanyol, a belga vagy a francia bajnokságban játszó srácok talán jobban szem előtt voltak, legalábbis több hír érkezett róluk. S mit kerteljek? A görög bajnokság nincs olyan magas színvonalú. Azért az mégis bizonyos elégtétel volt, mikor a görög válogatott budapesti 3-2-es győzelme után arról cikkeztek az ottani újságok, hogy nem értik a magyarokat, mi okból nélkülözik legjobb formában levő kapusukat. Rám gondoltak ... De ne hidd, hogy neheztelés van bennem ... S aztán beszélünk a maiakról, akik között akár még mindig ott lehetne. —■ Kardos és Garaba már nemzetközi rangú focista. Törő mindig jó srác volt, az ingét odaadná, s én még nem hallottam rosszat mondani játékostársáról. Nagy Anti egy megszállott. S hogy feljött Hajszán, meg Szabó Ottó ...! Én úgy érzem, alakul ,egy csapat... S ez nem is rossz. Azt hiszik sokan, csak a kötelező optimizmus miatt mondom ezt. Pedig valóban játszanak nálunk eredeti tehetségek. Sanyi, nem félsz az edzéseken? Hiszen Andruschnak, Menyhártnak a gyakorlatban is mutatnod kell, mit kívánsz tőlük. Ez bizonyos fokig egy esetleges újabb sérülés veszélyét jelenti, hiszen csak egyszer találja el a homlokodat egy erősen meglőtt labda!? — Óh, nem lehet így a pályára menni! Még edzősködnni sem. Meg tudod, ha nem emlékeznék krisztálytisztán az orvosok véleményére, még ma is játszanék... Vass István Zoltán SZABAD FÖLD 21