Szabad Föld, 1984. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)

1984-05-19 / 20. szám

­ A „család” előírása: hallgatni Tollba Ez már — alighanem — a névtelenségbe burkolózás ne­tovább. Egy héttel ezelőtt egy alacsonyabb osztályban fut­ballozó labdarúgóval beszélget­tem. Azt kérte: ne írjam le­ a nevét, s a csapatáét se, mert abból neki is, egyesületének is csak kellemetlenségei lehetnek. Vizsgálatot indítanak ellenünk — mondta —, s kizárólag mi járunk pórul, miközben másutt ugyanez a helyzet, sőt talán rosszabb is, ám ügyesebben tit­kolóztak. „Természetesen­­— válaszoltam a­­fiatalembernek — jól tudom, hogy így van.” És ezt teljes meggyőződéssel tettem, mert valóban hiszem, a jelenség a lényeg, s nem az, hogy egy-egy csapaton elverjük a port. Ha a legtöbb helyen kapnak a játékosok illegális juttatásokat, munkaidő-kedvez­ményt, akkor nem célravezető csupán egyetlen együttessel szemben szankciókat alkalmaz­ni. Mondom, megértettem és el­fogadtam, hogy a fiatal labda­rúgó anonimitásba akart bur­­kolódzni, ám ami legutóbb tör­tént velem, az már végképp megma­gyarázhatatlan. Riport­alanyaim nem pusztán annyit kértek, hogy a nevüket ne ír­jam le, azt mondták, még a sportág megnevezését is hagy­­­jam ki írásomból. — Ezt meg hogy képzelitek? — kérdeztem tőlük, s ők szaba­tos válasszal szolgáltak. — Amennyiben fény derül arra, hogy mi nyilatkoztunk, nekünk végünk van. Egész egy­szerűen a torkunkra teszik a kést. Tudniillik, olyan megálla­podásra kötelezték mindany­­nyiunkat, hogy a sportág hely­zetéről, magyarországi állapotá­ról kizárólag a szakági vezetők nyilatkozhatnak. — Önmagatokról sem beszél­hettek? — De, minden további nélkül. Ám mondd meg őszintén: lehet úgy magunkról szólni, hogy közben ne érintsük a sportág egészét ? — És mi értelme ennek a konspirációnak? Illetve miért van szükség ilyen maffiaszerű belső fegyelemre? — Mert kifelé azt kell mu­tatnunk: minden a legnagyobb rendben van, a legteljesebb egységben dolgozunk létünkért, fönnmaradásunkért. — Akkor viszont ebből az kö­vetkezik, hogy ott belül még­­sincs meg a teljes összhang. — Nincs bizony. Iszonyatos ellentétek dúlnak, a szakágak marakodnak, pozícióharcok foly­nak. Ki legyen a legnagyobb úr, melyik szerep a legfontosabb — és sorolhatnám. — Nem gondoljátok, hogy pont ezért kellene szólni, ki­nyitni a szátok. Hogy végre tiszta vizet lehessen önteni a pohárba ? Partnereim véleménye ezen a ponton megoszlott. Egyikőjük úgy vélte: valóban az lenne a legüdvösebb, s az előremuta­tóbb, ha végre minden bajról, gondról őszintén szólnának, va­lamennyi problémát föltárnák, mert most — talán — még nem késő a romlottabb részeket ki­vágni, s tisztán, egészségesen újrakezdeni. Társa viszont ekként fogalmazott: — Lassacskán egy évtizede, hogy küzdünk a létünkért. Ma már eljutottunk odáig, hogy elismernek bennünket. Ebben a helyzetben egy igazságföltáró akció egyáltalán nem segít. Hogy miért nem? Két variáció lehet: az egyik (amely azt föl­tételez, hogy szavainknak volt hatása) következményeként a sportágat vetjük vissza a tíz esztendővel korábbi helyzetébe. Tudniillik a felsőbb vezetés el­fordulna tőlünk, mondván: ak­kor jöjjünk, ha rendet terem­tettünk saját portánkon. A má­sik variációban viszont semmi nem történik, csak éppen ben­nünket tesznek tönkre. Épp a sportág védelme érdekében. Mi­vel­ megzavartuk a rendet, megbolygattuk a sorokat... — Akkor tehát? — Akkor tehát megpróbáljuk tenni a dolgunkat, tartani ma­gunkat a „család” előírásaihoz, az általuk rendnek nevezett szabályokhoz, így esetleg van esélyünk arra, hogy csak a munkánkkal törődve, ered­ményre is jutunk. Ha többre nem is, de annyira feltétlenül, hogy a tanítványainknak át­adunk valamit, így alakult hát beszélgeté­sünk, az a diskurzus, amely ere­dendően épp azt a célt lett volna hivatott elérni, hogy végre rend legyen. A fiúk — meggondolták ma­gukat. Nem haragszom rájuk — nyilván saját jól fölfogott ér­dekük diktálta így. Csak éppen nem értem. A sportág ugyanis, amelyről szó van, s amelynek nevét a „lovagiasság” szabályai szerint nem írhatom le, igazában még nem is sportág. Legalábbis a hivatalos elbírálás szerint nem. Létének jogosságát, tömegbázi­sát még igazolnia kell, s csak akkor előielkedhet az elfogadott sportágak rangjára. És én jól emlékszem arra az évtizeddel ezelőtti ügybuzgalomra, amely­­lyel néhány megszállott hozzá­látott a szagág(ak) magyaror­szági szervezéséhez, azokra a szimpatikus erőfeszítésekre, amelyeket megszületésük bizo­nyítására tettek. Akkoriban valóban egység volt, mindenki előtt egyetlen cél, az elfogadta­tás lebegett. Azóta viszont sok víz lefolyt a Dunán, immár a kapuban áll az anyakönyvezés. Közben jól elhatárolható cso­portok és elképzelések alakul­tak ki, s ezek az elképzelések bizony nem esnek mindig egy­be. De mert a belső hierarchia már kialakult, nem alkotó vi­tákban próbálják ötvözni a vé­leményeket, hanem a hatalom szavával, a kapcsolatok erőssé­gével. Így aztán, bár a cél még min­dig nagyjából ugyanaz — ki­tartva a virágnyelv mellett — a várandós anya egészségi álla­pota más. Kifejezetten rossz. És — sajnos — könnyen el­képzelhető, hogy torz gyerek születik... Németh Péter 1984. MÁJUS 19. ­ Pocskrónika Két dolog gyakorlatilag már most, négy fordulóval a befeje­zés előtt eldőlt, bár a labda kétségtelenül gömbölyű , cso­dák azért mégsincsenek. A Bp. Honvéd ötpontos előnye nyil­vánvalóan elegendő a bajnok­ai megnyeréséhez, s a Diós­győr a hétpontos hátrányával már az utolsó előtti helyért sem küzdhet, jóllehet a borso­diak — a jelek szerint — már semmiért sem küzdenek. Mate­matikailag még sok minden történhet, de mondhatni több, mint valószínű az, hogy a má­sodik számú kieső vagy a Nyíregyháza, vagy pedig a Vo­lán lesz. A fővárosiaknak most pontelőnyük van, ami bizony könnyen behozható kiváltképp akkor, ha a Nyíregyházának si­kerül még egy-két Csepel-féle győzelmet aratnia. Merthogy a múlt heti (Cse­pel—Nyíregyháza 0-3) mérkő­zés vihara nem ült el, s bizony ember legyen a talpán, aki ki tudja deríteni az igazságot. Hogy a csepeli vezetők nagyon gyanakodnak, annyi biztos, hi­szen hatvanezer forintra bün­tették meg a focistáikat , ám a büntetés mértékéről jól tudni, hogy ez semmiség, annál is in­kább, mert a szabolcsiak éppen ennek az összegnek a kétszere­sét kapták meg az ominózus győzelemért. A labdarúgó Nemzeti Baj­nokság 26. fordulójában egyéb­ként mind a Volán, mind pedig a Nyíregyháza győzött. A közle­kedésiek a Vasast fogadták, s 1-0-ás Vasas vezetés után for­dították meg a meccset a ja­vukra, 3-1-re. A Nyíregyháza a Szeged ellen játszott (szintén otthon), s tizenegyes-góllal nyert. (Nem érdektelen, hogy a szabolcsiak ebben a szezonban most jutottak először büntető­höz.) Az ezüstéremért folyó harc­ban az Újpesti Dózsa 4-2-re győzött a Megyeri úton a Cse­pel ellen, hét gól esett Diós­győrben, ahol a vendég Video­ton győzött 4-3-ra, a Rába ETO pedig nem bírt a Hungária körúton az MTK-VM-mel, ez a mérkőzés 0-0-ra végződött. A Rába ETO budapesti ven­dégszereplését egyébként a te­levízió jóvoltából több millióan láthatták. Nem volt nehéz meg­állapítani, hogy a tavalyi baj­nok — sajnos — már nem a régi: hiányzott a megszokott győri lendület, de még ennél is jobban hiányoztak a győri gó­lok. Jó volt viszont látni, hogy az MTI­-VM — szerencsére — már nem a régi, botladozó sta­tiszta­csapat. A dicséretet per­sze oktalanság lenne túlzásba vinni, de az kétségtelen, hogy a bajnokcsapattól megszerzett pont nem csupán a véletlen műve volt. Még két mérkőzést játszot­tak az NB I-ben: gól nélkül végződött a Tatabánya—Hala­dás találkozó, a Zalaegerszeg— Ferencváros meccs végeredmé­nye pedig: 0-1. Döntetlent játszott — de így is három ponttal vezet — az NB II. bajnok­jelöl­tje, az Eger, s rangadót játszott a két volt NB I-es a Békéscsaba és a Debrecen. A csabaiak 3-1-re nyertek, így két ponttal állnak a rivális előtt , mondhatni, hogy fél lábbal már az első osz­tályban. (emes) ToSótíppek (20. HÉT, MÁJUS 19—20.) 1. Offenbach— Braunschweig 1 2. Uerdin&en—1. FC Köln x 2 3. Leverkuscn— Mönclicngladbach x 2 4. Bremen-VfB Stuttgart 1 5. Essen—Kassel 1 6. Charlottenburg— Saarbrücken 1 x 7. Freiburg—Ilertha BSC 1 x 8. Wattenscheid—Solingen 1 9. Cesena—Arezzo 1 10. Léccé—Como 1 x 11. Monza—Pescara 1 12. Triestina—Atalanta x 2 13. Varese—Padova 1 x PÓTMÉRKÖZÉSEK: 14. Fortuna Köln— Sehalke 04 1 15. Lüttringhausen— Darmstadt 1 16. Sambenedettese— Cagliari * A kapus, akiről már nem beszélnek... Pedig életkorát tekintve még bízvást védhetne is. Gujdár Sándor 33 éves, de Dino Zoff, az olasz válogatott portása. 36 éves fejjel még világbajnoki döntő részese volt. Ám ennek a Szen­tesről elszármazott, nagyon tisz­tességes és szerény fiúnak nem volt kitartó társa a szerencse. Utoljára akkor beszéltek róla az emberek, amikor Görögország­ban edzés közben súlyos baleset érte. Ez egyben sportpályafutá­sa végét is jelentette. Azóta las­san kezdik elfelejteni... A lakótelepi ház jó beosztású lakásában a berendezés jó ízlés­re vall. Gujdár hellyel kínál, nem mondhatni, hogy túlzott szakértelemmel, de kávét főz, én pedig méregetem. Szinte semmit sem változott, ösztönösen a homlokát nézem, s ő elérti pil­lantásomat. — Nem látszik semmi. A se­bész kezét dicséri... — Látod, már én is felejtem, nem emlékszem a sérülés rész­leteire, pedig közölték a lapok. — Én annál inkább. 1983. au­gusztus 17-én az alapozó időszak utolsó előtti napjánál tartot­tunk. Az igen kimerítő edzés végefelé h­am játékot parancsolt az edző. Egyik fiatal játékostár­sam, Gouliarakisz különöskép­pen hajtott, ami érthető, mert szerette volna végre biztosítani a helyét a csapatban. Kapura tört, én előrevetődve leszedtem a lábáról a labdát, ő viszont nem tudta visszafogni a lendü­letét, bár megkísérelte, sőt el is fordult, így a medencecsontja találkozott a fejemmel. Szilán­­kosan tört a homlokcsontom, öt helyen kilyukadt az agyhár­tyám. A földön maradtam fek­ve, se­­kezem, se lábam nem tudtam mozdítani. Kórházba vittek, hat órán át tartott a mű­tét, szerves műanyag lemezt ül­tettek be a homlokcsontomba. Ezalatt a kórház előtt másfél ezer ember aggódva várta az operáció kimenetelét. — Ennyire szerettek? — Azt hiszem, igen. A tár­sam pedig, aki akaratlanul is életveszélybe sodort, négy napig bezárkózott a szobájába, zoko­gott, edzésre sem ment ki, fü­tyülve az esetleges büntetésre. Ha nem túl gyorsan is, de fel­épültem, ám az orvosi vélemé­nyek alapján abba kellett hagy­nom a védést. — Anyagilag sokat veszítet­tél? — Az Arisz Szaloniki annyira feltétlenül tisztességes volt, amennyire egy profi egyesület lehet. A szerződésem három év­re szólt, ebből kettőt kifizettek. A biztosító társasággal még hát­ravan egy mérkőzésem ... — Vannak szép emlékeid is? — Persze. Egy szezont végig­­védtem, én kaptam a legkeve­sebb gólt. Pedig nem volt nagy csapat a mienk. A védelme még csak megjárta, de a támadóso­runk gyengécske volt. Engem kifejezetten becsültek. Kinek ne esne jól? Meggyőződésem, hogy életem legegyenletesebb telje­sítményét nyújtottam az alatt az egy esztendő alatt. — Hazatérve mihez kezdtél? — Először Szegedre mentem a szüleimhez, lábadozni. Azután a Budapesti Honvéd segített. Föl­ajánlották a kapusedzőséget, s mondták, ha más terveim len­nének a civil életben, igyekez­nek támogatni az indulásnál.­­ S vannak? — Nézd, egyelőre még nincs edzői képesítésem. Mire meg­­szerzem, az legalább négy év! Nős vagyok, két gyerekkel. Arra gondoltam, nyitunk a feleségem­mel egy kis görög ételbárt. Ez egyelőre terv, jelenleg még a kapusokkal foglalkozom a kis­pesti pályán. © Ahol mikor is védtél utol­jára? — 1982-ben, a Rába elleni meccsen. Egy-egy volt a vég­eredmény. © Emlékszel még az argentí­nai világbajnokság nyitómérkő­zésére, amikor a vendéglátók el­len játszottunk... — Amíg élek. Néhányan szemrehányást tettek, Baróti Lajos bácsi is kihagyott a kö­vetkező mérkőzésen. Aztán meg­nézték a képmagnófelvételt, és bebizonyosodott, hogy a sorfal­tól csak az utolsó pillanatban láthattam a labdát, ezért per­dült ki a kezemből. Utánavetőd­tem, nézd a képet! — mutat egy német nyelvű képes kiadványt. A fotón az emlékezetes pillanat egyszer s mindenkorra megörö­kítve. Sanyi kezétől és Törőcsik lábától egyaránt 30 cm-re a lab­da. De egy láb még közelebb látszik. Luge-é! • Védtél még a világbajnok­ság után? — összesen négyszer. Utoljá­ra a Práterban, egy szétesett, önbizalmát vesztett csapat ka­pujában. 3-1-re kaptunk ki az osztrákoktól. Az volt a 25-ik válogatottságom.­­ Később egyszer sem jutott eszedbe, vajon miért nem ke­resnek itthonról, mikor Görög­országban hétről hétre jól véd­tél? — A spanyol, a belga vagy a francia bajnokságban játszó srá­cok talán jobban szem előtt vol­tak, legalábbis több hír érke­zett róluk. S mit kerteljek? A görög bajnokság nincs olyan magas színvonalú. Azért az mégis bizonyos elégtétel volt, mikor a görög válogatott buda­pesti 3-2-es győzelme után arról cikkeztek az ottani újságok, hogy nem értik a magyarokat, mi okból nélkülözik legjobb for­mában levő kapusukat. Rám gondoltak ... De ne hidd, hogy neheztelés van bennem ... S aztán beszélünk a maiak­ról, akik között akár még min­dig ott lehetne. —■ Kardos és Garaba már nemzetközi rangú focista. Törő mindig jó srác volt, az ingét odaadná, s én még nem hallot­tam rosszat mondani játékostár­sáról. Nagy Anti egy megszál­lott. S hogy feljött Hajszán, meg Szabó Ottó ...! Én úgy érzem, alakul ,egy csapat... S ez nem is rossz. Azt hiszik sokan, csak a kötelező optimizm­us miatt mondom ezt. Pedig valóban ját­szanak nálunk eredeti tehetsé­gek.­­ Sanyi, nem félsz az edzése­ken? Hiszen Andruschnak, Menyhártnak a gyakorlatban is mutatnod kell, mit kívánsz tő­lük. Ez bizonyos fokig egy eset­leges újabb sérülés veszélyét je­lenti, hiszen csak egyszer találja el a homlokodat egy erősen meglőtt labda!? — Óh, nem lehet így a pá­lyára menni! Még edzősködnni sem. Meg tudod, ha nem emlé­keznék krisztálytisztán az or­vosok véleményére, még ma is játszanék... Vass István Zoltán SZABAD FÖLD 21

Next