Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-25 / 34. szám
1984. AUGUSZTUS 25. Tollba mondom... Olimpia: emlékek visszapillantva Kusza és színes kép kavarog az ember emlékezetében az olyan, most már gigantikussá duzzadt versenyről, mint az olimpia. Arcok, mérkőzések, teljesítmények bukkannak föl, majd mosódnak el, hogy megint másiknak helyet adjanak. Az egyik, számomra legérdekesebb mozzanat, hogy azok a sportágak is sikert arattak, melyekre a rendezők álmukban sem mertek volna gondolni. A kosárlabda népszerűsége az Egyesült Államokban a hazai körülményekre átültetve, kétségtelenül egyenértékű a labdarúgáséval, s mivel az aranyérem biztos esélyesei voltak a hazai férfiak és nők egyaránt, nem csoda a zsúfolt nézőtér. Viszont jóindulattal sem mondható, hogy akár a női, akár a férfi röplabdacsapatuk a százszázalékos siker reményében indulhatott harcba. És mégis állandóan jegyért esdeklő vendégek egész serege körözött a helyszínek előtt. Nem szólongatták az érkezőket, hanem egyszerűen egy kartonlemezre felírták, hány jegyre lenne szükségük, bízván az ott sem ismeretlen jegyüzérkedésben. De a röplabda és kézilabda (az utóbbinak még a szabályaival sincsenek tisztában) olyan módon gyorsult fel, vált látványossá, hogy nem csodálom a felfokozott várakozást. Néhány röplabdamérkőzés tartogatott annyi fordulatot, izgalmat, s nem utolsósorban technikai bravúrt, hogy utána az olimpiai labdarúgótorna egy-egy szürkére sikerült mérkőzése kifejezetten untatott. Mellesleg, a foci mégis nézőcsúcsot vonzott, s ebben bizonyára része van annak is, hogy Los Angelesben ötvenegy nyelven beszél a lakosság, köztük nagyon sok olyan, a labdarúgást kifejezetten kedvelő mexikói, olasz, spanyol, akik már eleve ki voltak éhezve a focira. A látogatottságot tekintve, az atlétika is tökéletes diadalt mondhat magáértak. Már délután három óra után gyülekezett a tömeg, jóllehet, csak négykor kezdődtek a versenyek, s többnyire akkor sem döntőkkel. Igaz, a stadion megközelítése autóval roppant körülményes volt, mert a közeli parkolóhelyet a díszvendégek, közreműködők, szervezők, rendezők, újságírók, riporterek járművei számára tartották fönn. Jó esetben is három-négy saroknyi távolságot kellett gyalogolni a stadionig. Az élelmes környékbeliek a házuk udvarát ezért időleges parkolóvá alakították át, és borsos áron bocsátották az autósok rendelkezésére. Három-négy, sőt öt dollárt is elkértek a parkolás fejében. De mit nem adott a helybeli polgár, ha ott lehetett a nyitóünnepségen, vagy Carl Lewis versenyein. (Állítólag a feketepiacon ötszáz dollárt is elkértek egy jegyért, ami a záróünepélyre szólt.) Visszatérve Lewisre, megértem az érdeklődést. Ez a fekete fiú olyannyira tökéletes testi felépítésű és olyan jól felkészített atléta, ami már szinte csodaszámba megy. Egyenlők közt az első? Nem. A csupa nagyszerű versenyzőnél is több egy fokkal. Képzeljék csak el, aki a négyszer százas váltóban, ami egyébként világcsúcsot ért el, hajráemberként 8,94 másodpercet tudott futni! Ez akkor is lenyűgöző, ha nem állórajttal indult, s így — természetesen — időeredménye nem világrekord. A kínai magasugró világrekorder, Csu Csien-Hua arcát sem felejtem el egyhamar. Nagy esélyesként érkezett Los Angelesbe. Mindenki őt fotózta a verseny kezdetekor, még a versenybírók is autogramot kértek tőle. Bemelegítésként csak úgy melegítőben röppent át a 215-ön, mintha nem is lett volna saját testmagasságánál több mint tíz centivel magasabban a léc. Eszembe jutott, hogy még az olimpia előtt szülővárosában, Sanghaiban felkereste egy falka újságíró, és kénytelen-kelletlen sajtóértekezletet kellett tartania, ami már csak azért nehezen ment, mert roppant szűkszavú ez a húszéves egyetemista. Különben is egyszer már keserűen csalódott. Világcsúcstartóként érkezett Helsinkibe, az atléták első világbajnokságára, de Kína ünnepelt hőse nem tudott nyerni, harmadik lett. Hazatérése után a sajtó valósággal felelősségre vonta, az emberek többsége úgy vélte, szégyent vallott. Hazatérvén, pár héttel később megjavította saját világrekordját. Szóval nem borult az újságírók nyakába, megpróbálom visszaadni a „sajtóértekezlet” hangulatát. — Hogyan készül lélektanilag az olimpiára? — Ezt nehéz lenne elmondani. — Miért? — Mert ez titok. — Miért ugrik egyáltalán? — Hazám dicsőségéért... — Mennyit keres? — Harmincnyolc dollárnyi ösztöndíjat kapok havonta. — Jó negyedóra múlva kitessékelték a sajtó igen tisztelt képviselőit. Los Angelesben a verseny előtt napokkal már nem közelíthette meg senki. De nem tudott nyerni. A bronzéremnek pedig nem tudott örülni. Számára ez maga volt a kudarc. Mögenburg, a későbbi győztes Csien-Hua vígasztalhatatlan megsimogatta a fejét, de Csu volt. Pedig az olimpiák történetében nem ez az első eset, hogy a nagy esélyes világrekorder nem nyert. De Haát ez nem vigasztalja. Vajon lesz-e lelkiereje túltenni magát a kudarcon (?) és négy év múltán huszonnégy esztendősen újra harcba szállni. Mint Meyfahrt tette: Vass István Zoltán Sakkszövetség: hogyan vélekedik kupánkról dr. Lakó László főtitkár Érdeklődéssel siettem a találkozóra, hogy megismerjem a Magyar Sakkszövetség új főtitkárát. Egyesek figyelmeztettek, hogy dr. Lakó László filozófiatanár, ezért inkább csak elvi dolgokról beszéljek vele, a sakk Szabad Föld Kupáról is csak csínján tegyek említést. Elvégre nem várható el egy fővárosi filozófiatanártól, hogy tudomást szerezzen a falu, illetve az alsóbb osztályú sakkozók tevékenységéről. Ilyen előzmények után úgy véltem, csak néhány percre szorítkozik a bemutatkozó találkozás. Ám minden óvatoskodás pillanatokon belül szertefoszlott. Dr. Lakó László úgy fogadott, mintha régi ismerősök lennénk. Minden bevezetés nélkül azzal kezdte a beszélgetést, hogy a sakk Szabad Föld Kupa egyedülálló tömegsakkozási lehetőséget kínál. Ezért úgy véli, feltétlenül be kell építeni a versenynaptárba. A feladványversenyek, az országos kupavetélkedők és az alsóbb osztályú kupagyőztesek nemzetközi találkozói olyan sikerélményeket jelentenek, amelyek az ember formálódásának nagyszerű eszközei. A Szabad Föld Kupa jó alap arra is, hogy városban, falun, vagy a tanyavilágban felszínre hozza a szellemi értékeket. Miután elmondtam, hogy a kupagyőztesek nemzetközi tornáját jövőre a Tolna megyei Györkönyben, az országos döntő mérkőzéseket pedig a Baranya megyei Beremenden rendezik meg, nyomban hozzátette a főtitkár, hogy mindkét helyen képviselteti magát a sakkszövetség is. Majd arról beszélt, hogy az eddiginél is több rendezési lehetőséget kell biztosítani a kisebb településeknek. Meggyőződése, hogy minden ilyen rendezvény sikeréért az egész falu, a körzet, sőt, a megye is munkálkodik. Beszélgetésünk során mindvégig azon tűnődtem, hogyan ismerheti ennyire a vidéket, a falut. Dr. Lakó László erről természetes egyszerűséggel csak ennyit mondott: „Kecskeméten érettségiztem és Tóth László ültette el bennem a sakk szeretetét.” Itt lett megyei válogatott csapattag, majd az egyetemi évek során kézilabdázott és sakkozott. Egyetem után két éven át falusi pedagógusként dolgozott Dány községben, majd a Gödöllői Agrártudományi Egyetem sakkszakosztályában játszott. Azt már másoktól tudtam meg, hogy eredményedre felfigyeltek és az NB I-es Tipográfiába igazolták. Dr. Lakó László saját magáról nem, a közügyekről viszont annál szívesebben beszél. Szerteágazó beszélgetésünket azzal zárta: megvizsgálják, miként lehetne a szövetségen belül létrehozni egy olyan falusi sportbizottságot, amely a Szabad Föld Kupa és hozzá hasonló versenyek, továbbá az ezekkel kapcsolatos nemzetközi találkozók lebonyolításával és kiszélesítésével foglalkozna. Sárdi Ferenc Totótippek (34. HÉT, AUG. 25—26.) PÖTMÉRKÖZÉSEK: 14. Cagliari—Juventus 1 15. Genoa—Lazio x 16. Pescara—Fiorentina x 1. Magyaro.—Mexikó 1* x, 2 2. Bielefeld—B. Münch. 2 3. Braunschwcig—1. FC Köln x . 4. Kaiserslautern—VfB Stuttgart 1, x _ 5. Karlsruhe—Mannheim 1 6. Leverkusen—D üsse ki. l, x 7. Dortmund—Hamburg 1 8. St. Pauli—Wattens. 1, x 9. Fortuna Köln—Kassel 1 10. Freiburg—Hertha BSC 1, x 11. Oberhauscn—Aachen 1, x 12. Bürstadt—Nttrnberg x, 2 13. Duisburg—Hannover 1, x Atlétika: hogyan kell sztárokat csábítani ? Aki valaha is foglalkozott szervezéssel, az jól tudja, milyen nehéz összehozni, akár egy kis társasági összejövetelt is. Hát még egy ilyen nagy atlétikai gálát, mint a Budapest Nagydíj. Hat évvel ezelőtt, amikor először került sor erre a viadalra, a rendezőkben csak az elszántság volt meg: olyan programra van szükség, amelyben a nagy nevek nézőket csalnak a lelátóra. A magyar szurkolók — tudjuk — márrég elszoktak attól, hogy atlétikai műsorokra jegyet váltsanak, a hazai viadalok rendre kongó stadionban zajlanak. Nagy nevek kellenek — mondják —, de hogyan? Mi sem egyszerűbb — vélné az ember — megkeresni a kiszemelteket, s megfelelő ajánlattal elcsábítani a magyar fővárosba. Ez eddig rendjén is volna. A baj csupán akkor következett, amikor a „nagy név” megígérte, hogy eljön — aztán az utolsó pillanatban lemondta a részvételt. Vagy éppenséggel le se mondta. A közönség meg becsapva érezte magát, nem ezt ígérték neki. Persze, igazságtalanok lennénk, ha csak a negatívumokra emlékeznénk: minden évben láthattunk a Népstadionban igazi világsztárokat is. A következtetés tehát logikusnak tűnik: hat év után befutott a Budapest Nagydíj, az eddigi szárnypróbálgatások, a megalkuvást nem ismerő szervezés meghozta eredményét. Azt, hogy az évek során a nézők többszörös olimpiai és világbajnokokat láthattak Budapesten, jórészt Németh Miklósnak köszönhetjük. Montreal gerelyhajító olimpiai bajnoka ugyanis a nagydíj voltaképpeni menedzsere, ő tárgyal a versenyzőkkel, edzőkkel, ügynökökkel. — Valaki azt mondta nekem, hogy rendkívül erőszakosan csinálja ... — Nem tudom, mit értenek erőszakosság alatt... — Gondolom, a szó jó értelmében ... — Nézze, félénk nyuszi módjára nem lehet föllépni. Viszont túlzottan erőszakosan sem. Egyszerűen meg kell találni a módját, kivel, hogyan és mikor tárgyalunk. Akkor kell elkapni mindenkit, amikor még nem állította össze a versenyprogramját. — Hogy tisztábban lássam a dolgot, feltételezzük, hogy én vagyok Carl Lewis. Hogyan környékezne meg engem? — Egyszerűen odamegyek, s megkérdezem, beleillik-e a programjába, s mennyiért vállalja a fellépést? Természetesen olyan ajánlatot kell tennem, amelyért érdemes elindulnia a versenyen ... Egyébként sokáig nem jelentett különösebb gondot a menőkkel való tárgyalás. A problémák Coe-val kezdődtek: olyan ügynök dolgozott mellette, aki iszonyú magas árat követelt. És amióta hivatalosan is lehet fizetni atlétikai versenyzésért, megjelentek az ügynökök. Ők sajnos nem a sportolók érdekeit nézik, hanem, hogy minél több pénzt csikarjanak ki, hisz akkor az ő részesedésük is nő. Sajnos, iszonyatosan fölsrófolták az árakat, lassacskán nem is tudni, hol a határ. — Abban az időben, amikor ön versenyzett, hivatalosan nem fizethettek ... — Nem, de mindenki tudja, hogy voltak bizonyos fekete pénzek. Senki sem áltatta magát azzal, hogy az atléták pusztán versenyzési vágyból járják a világot, repülnek szinte naponta több ezer kilométert... Természetesen kaptunk fellépési díjat, olykor nem is keveset, ám senki ne higgye, hogy mind a saját zsebünkbe vándorolt, ugyanúgy adóztunk utána, mintha hivatalosan kaptuk volna. Nyilván ez a nevetséges szemérmesség a magyarázata, hogy lehetővé tették a pénzes versenyek szervezését. Csakhogy ezzel kinyitottak egy szerepet — ma már mindent gazdasági szempontokalapján kell mérlegelni. — Egyáltalán gazdaságossá lehet tenni egy ilyen versenyt? — Nem. Nagyon nagy szerencsével önellátóvá lehet tenni. — A Budapest Nagydíjat is? — Igen. Ma már elmondhatjuk, hogy egyre kevesebb forintráfordítással tudjuk lebonyolítani versenyeinket. Kiadásainkat nagyjából fedezik a hirdetések, a tévéközvetítési jogdíjak. — Mi a magyarázata, hogy az idén ennyire megnőtt az érdeklődés a Budapest Nagydíj iránt? Ha jól tudom, vagy nyolc nagy nyugati tévétársaság is kért bebocsátást, közvetítési jogot. — Azt hiszem, szerencsés időpontot választottunk... A dolognak ez az egyik része. A másik az olimpián kialakult helyzet. Voltaképpen ez az első alkalom, hogy az idén találkozhassanak a keleti és nyugati országok atlétái. — Ha nagy pénzt ígérnek egy versenyzőnek, biztosan elvállalja a fellépést? — Egyáltalán nem. Nehogy azt higgye, hogy mindenbe belemennek. Ha túlságosan elárasztják magukat, akkor saját magukat is leégetik. Ezt pedig ugye nem tehetik meg, hisz emiatt több későbbi fellépéstől eleshetnek. Nyugodtan állíthatom, hogy a sztárok többsége okosan gondolkodik. Csak anynyit vállalnak, amit energiával is bírnak. És persze, azt is elvárják, hogy legyen mellettük egy-két jó képességű atléta, különben nincs értelme a versenynek. — Ön olimpiai bajnok volt, s mint ilyet, nyilván bizalommal fogadják... — Természetesen, bár az üzlet az üzlet. Nyilvánvaló, hogy a barátság, a személyes kapcsolatok rengeteget számítanak. Mégis sokszor szembe kellett néznem a bizalmatlansággal. Azzal a kétellyel, hogy vajon valóban fizetünk-e, megbízható üzleti partnerek vagyunk-e? — Remélhető, hogy a jövőben már maguk a sportolók keresik a lehetőséget, hogy eljöhessenek Budapestre? — Nem. Mondom, mindezt csak szigorúan üzleti alapokon lehet nézni. Az érzelmek legfeljebb annyiban játszanak szerepet, mint most Carl Lewisnél. Menedzserének ugyanis egykoron magyar edzője volt, Iglói Náci személyében. S ő nagyon nagyra értékelte Iglóit. Ezzel együtt Joe Douglas — mert róla van szó — jól tudja, hogy most a világ Cárl Lewis lába előtt van. És, ha okos — ezt ki is használja ... De visszatérve a kérdésére: egyet meg kell tanulni: manapság nem a versenyzők idomulnak a műsorhoz, hanem a verseny időpontját kell a sztárokhoz igazítani... Németh Péter SZABAD FÖLD 21