Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1984-08-25 / 34. szám

1984. AUGUSZTUS 25. Tollba mondom... Olimpia: emlékek visszapillantva Kusza és színes kép kavarog az ember emlékezetében az olyan, most már gigantikussá duzzadt versenyről, mint az olimpia. Arcok, mérkőzések, tel­jesítmények bukkannak föl, majd mosódnak el, hogy megint másiknak helyet adjanak. Az egyik, számomra legérde­kesebb mozzanat, hogy azok a sportágak is sikert arattak, me­lyekre a rendezők álmukban sem mertek volna gondolni. A kosárlabda népszerűsége az Egyesült Államokban a hazai körülményekre átültetve, két­ségtelenül egyenértékű a labda­rúgáséval, s mivel az aranyérem biztos esélyesei voltak a hazai férfiak és nők egyaránt, nem csoda a zsúfolt nézőtér. Viszont jóindulattal sem mondható, hogy akár a női, akár a férfi röplabdacs­apatuk a százszázalé­kos siker reményében indulha­tott harcba. És mégis állandóan jegyért esdeklő vendégek egész serege körözött a helyszínek előtt. Nem szólongatták az ér­kezőket, hanem egyszerűen egy kartonlemezre felírták, hány jegyre lenne szükségük, bízván az ott sem ismeretlen jegyüzér­­kedésben. De a röplabda és ké­zilabda (az utóbbinak még a szabályaival sincsenek tisztában) olyan módon gyorsult fel, vált látványossá, hogy nem csodá­lom a felfokozott várakozást. Néhány röplabdamérkőzés tar­togatott annyi fordulatot, izgal­mat, s nem utolsósorban techni­kai bravúrt, hogy utána az olimpiai labdarúgótorna egy-egy szürkére sikerült mérkőzése ki­fejezetten untatott. Mellesleg, a foci mégis nézőcsúcsot vonzott, s ebben bizonyára része van annak is, hogy Los Angelesben ötvenegy nyelven beszél a la­kosság, köztük nagyon sok olyan, a labdarúgást kifejezet­ten kedvelő mexikói, olasz, spa­nyol, akik már eleve ki voltak éhezve a focira. A látogatottságot tekintve, az atlétika is tökéletes diadalt mondhat magáértak. Már dél­után három óra után gyüleke­zett a tömeg, jóllehet, csak négykor kezdődtek a versenyek, s többnyire ak­kor sem döntők­kel. Igaz, a stadion megközelí­tése autóval roppant körülmé­nyes volt, mert a közeli parko­lóhelyet a díszvendégek, közre­működők, szervezők, rendezők, újságírók, riporterek járművei számára tartották fönn. Jó esetben is három-négy saroknyi távolságot kellett gyalogolni a stadionig. Az élelmes környék­beliek a házuk udvarát ezért időleges parkolóvá alakították át, és borsos áron bocsátották az autósok rendelkezésére. Há­rom-négy, sőt öt dollárt is el­kértek a parkolás fejében. De mit nem adott a helybeli polgár, ha ott lehetett a nyitóünnepsé­gen, vagy Carl Lewis verse­nyein. (Állítólag a feketepiacon ötszáz dollárt is elkértek egy jegyért, ami a záróünepélyre szólt.) Visszatérve Lewisre, megértem az érdeklődést. Ez a fekete fiú olyannyira tökéletes testi felépítésű és olyan jól fel­készített atléta, ami már szinte csodaszámba megy. Egyenlők közt az első? Nem. A csupa nagyszerű versenyzőnél is több egy fokkal. Képzeljék csak el, aki a négyszer százas váltóban, ami egyébként világcsúcsot ért el, hajráemberként 8,94 másod­percet tudott futni! Ez akkor is lenyűgöző, ha nem állórajttal indult, s így — természetesen — időeredménye nem világre­kord. A kínai magasugró világre­korder, Csu Csien-Hua arcát sem felejtem el egyhamar. Nagy esélyesként érkezett Los Ange­lesbe. Mindenki őt fotózta a verseny kezdetekor, még a ver­senybírók is autogramot kértek tőle. Bemelegítésként csak úgy melegítőben röppent át a 215-ön, mintha nem is lett volna saját testmagasságánál több mint tíz centivel magasabban a léc. Eszembe jutott, hogy még az olimpia előtt szülővárosában, Sanghai­ban felkereste egy falka újságíró, és kénytelen-kelletlen sajtóértekezletet kellett tarta­nia, ami már csak azért nehe­zen ment, mert roppant szűk­szavú ez a húszéves egyetemis­ta. Különben is egyszer már ke­serűen csalódott. Világcsúcstar­­tóként érkezett Helsinkibe, az atléták első világbajnokságára, de Kína ünnepelt hőse nem tu­dott nyerni, harmadik lett. Ha­zatérése után a sajtó valóság­gal felelősségre vonta, az em­berek többsége úgy vélte, szé­gyent vallott. Hazatérvén, pár héttel később megjavította sa­ját világrekordját. Szóval nem borult az újságírók nyakába, megpróbálom visszaadni a „saj­tóértekezlet” hangulatát. — Hogyan készül lélektanilag az olimpiára? — Ezt nehéz lenne elmondani. — Miért? — Mert ez titok. — Miért ugrik egyáltalán? — Hazám dicsőségéért... — Mennyit keres? — Harmincnyolc dollárnyi ösztöndíjat kapok havonta. — Jó negyedóra múlva kites­sékelték a sajtó igen tisztelt képviselőit. Los Angelesben a verseny előtt napokkal már nem közelíthette meg senki. De nem tudott nyerni. A bronzéremnek pedig nem tudott örülni. Szá­mára ez maga volt a kudarc. Mögenburg, a későbbi győztes Csien-Hua vígasztalhatatlan megsimogatta a­­ fejét, de Csu volt. Pedig az olimpiák történe­tében nem ez az első eset, hogy a nagy esélyes világrekorder nem nyert. De Haát ez nem vi­gasztalja. Vajon lesz-e lelkiere­je túltenni­ magát a kudarcon (?) és négy év múltán huszon­négy esztendősen újra harcba szállni. Mint Meyfahrt tette: Vass István Zoltán Sakkszövetség: hogyan vélekedik kupánkról dr. Lakó László főtitkár Érdeklődéssel siettem a talál­kozóra, hogy megismerjem a Magyar Sakkszövetség új főtit­kárát. Egyesek figyelmeztettek, hogy dr. Lakó László filozófia­­tanár, ezért inkább csak elvi dolgokról beszéljek vele, a sakk Szabad Föld Kupáról is csak csínján tegyek említést. Elvégre nem várható el egy fővárosi fi­­lozófiatanártól, hogy tudomást szerezzen a falu, illetve az alsóbb osztályú sakkozók tevékenysé­géről. Ilyen előzmények után úgy véltem, csak néhány percre szo­rítkozik a bemutatkozó találko­zás. Ám minden óvatoskodás pillanatokon belül szertefoszlott. Dr. Lakó László úgy fogadott, mintha régi ismerősök lennénk. Minden bevezetés nélkül azzal kezdte a beszélgetést, hogy a sakk Szabad Föld Kupa egye­dülálló tömegsakkozási lehető­séget kínál. Ezért úgy véli, fel­tétlenül be kell építeni a ver­senynaptárba. A feladványver­senyek, az országos kupavetélke­dők és az alsóbb osztályú kupa­győztesek nemzetközi találkozói olyan sikerélményeket jelente­nek, amelyek az ember formáló­dásának nagyszerű eszközei. A Szabad Föld Kupa jó alap arra is, hogy városban, falun, vagy a tanyavilágban felszínre hozza a szellemi értékeket. Miután elmondtam, hogy a kupagyőztesek nemzetközi tor­náját jövőre a Tolna megyei Györkönyben, az országos dön­tő mérkőzéseket pedig a Bara­nya megyei Beremenden rende­zik meg, nyomban hozzátette a főtitkár, hogy mindkét helyen képviselteti magát a sakkszövet­ség is. Majd arról beszélt, hogy az eddiginél is több rendezési le­hetőséget kell biztosítani a ki­sebb településeknek. Meggyőző­dése, hogy minden ilyen rendez­vény sikeréért az egész falu, a körzet, sőt, a megye is munkál­kodik. Beszélgetésünk során mind­végig azon tűnődtem, hogyan is­merheti ennyire a vidéket, a fa­lut. Dr. Lakó László erről ter­mészetes egyszerűséggel csak ennyit mondott: „Kecskeméten érettségiztem és Tóth László ül­tette el bennem a sakk szerete­­tét.” Itt lett megyei válogatott csa­pattag, majd az egyetemi évek során kézilabdázott és sakko­zott. Egyetem után két éven át falusi pedagógusként dolgozott Dány községben, majd a Gödöl­lői Agrártudományi Egyetem sakkszakosztályában játszott. Azt már másoktól tudtam meg, hogy eredményedre felfigyeltek és az NB I-es Tipográfiába igazolták. Dr. Lakó László saját magá­ról nem, a közügyekről viszont annál szívesebben beszél. Szer­teágazó beszélgetésünket azzal zárta: megvizsgálják, miként le­hetne a szövetségen belül létre­hozni egy olyan falusi sportbi­zottságot, amely a Sza­bad Föld Kupa és hozzá hasonló verse­nyek, továbbá az ezekkel kap­csolatos nemzetközi találkozók lebonyolításával és kiszélesíté­sével foglalkozna. Sárdi Ferenc Totótippek (34. HÉT, AUG. 25—26.) PÖTMÉRKÖZÉSEK: 14. Cagliari—Juventus 1 15. Genoa—Lazio x 16. Pescara—Fiorentina x 1. Magyaro.—Mexikó 1* x, 2 2. Bielefeld—B. Münch. 2 3. Braunschwcig—1. FC Köln x . 4. Kaiserslautern—VfB Stuttgart 1, x _ 5. Karlsruhe—Mannheim 1 6. Leverkusen—D üsse ki. l, x 7. Dortmund—Hamburg 1 8. St. Pauli—Wattens. 1, x 9. Fortuna Köln—Kassel 1 10. Freiburg—Hertha BSC 1, x 11. Oberhauscn—Aachen 1, x 12. Bürstadt—Nttrnberg x, 2 13. Duisburg—Hannover 1, x Atlétika: hogyan kell sztárokat csábítani ? Aki valaha is foglalkozott szervezéssel, az jól tudja, milyen nehéz összehozni, akár egy kis társasági összejövetelt is. Hát még egy ilyen nagy atlétikai gálát, mint a Budapest Nagydíj. Hat évvel ezelőtt, amikor elő­ször került sor erre a viadalra, a rendezőkben csak az elszánt­ság volt meg: olyan programra van szükség, amelyben a nagy nevek nézőket csalnak a lelátó­ra. A magyar szurkolók — tud­juk — már­­rég elszoktak attól, hogy atlétikai műsorokra jegyet váltsanak, a hazai viadalok rendre kongó stadionban zajla­nak. Nagy nevek kellenek — mondják —, de hogyan? Mi sem egyszerűbb — vélné az em­ber — megkeresni a kiszemel­teket, s megfelelő ajánlattal el­csábítani a magyar fővárosba. Ez eddig rendjén is volna. A baj csupán akkor következett, amikor a „nagy név” megígérte, hogy eljön — aztán az utolsó pillanatban­ lemondta a részvé­telt. Vagy éppenséggel le se mondta. A közönség meg be­csapva érezte magát, nem ezt ígérték neki. Persze, igazságtalanok len­nénk, ha csak a negatívumokra emlékeznénk: minden évben láthattunk a Népstadionban igazi világsztárokat is. A követ­keztetés tehát logikusnak tű­nik: hat év után befutott a Bu­dapest Nagydíj, az eddigi szárnypróbálgatások, a megal­kuvást nem ismerő szervezés meghozta eredményét. Azt, hogy az évek során a né­zők többszörös olimpiai és vi­lágbajnokokat láthattak Buda­pesten, jórészt Németh Miklós­nak köszönhetjük. Montreal gerelyhajító olimpiai bajnoka ugyanis a nagydíj voltaképpeni menedzsere, ő tárgyal a ver­senyzőkkel, edzőkkel, ügynö­kökkel. — Valaki azt mondta nekem, hogy rendkívül erőszakosan csi­nálja ... — Nem tudom, mit értenek erőszakosság alatt... — Gondolom, a szó jó értel­mében ... — Nézze, félénk nyuszi mód­jára nem lehet föllépni. Viszont túlzottan erőszakosan sem. Egy­szerűen meg kell találni a módját, kivel, hogyan és mikor tárgyalunk. Akkor kell elkapni mindenkit, amikor még nem ál­lította össze a versenyprogram­ját. — Hogy tisztábban lássam a dolgot, feltételezzük, hogy én vagyok Carl Lewis. Hogyan környékezne meg engem? — Egyszerűen odamegyek, s megkérdezem, beleillik-e a programjába, s mennyiért vál­lalja a fellépést? Természetesen olyan ajánlatot kell tennem, amelyért érdemes elindulnia a versenyen ... Egyébként sokáig nem jelentett különösebb gon­dot a menőkkel való tárgyalás. A problémák Coe-val kezdőd­tek: olyan ügynök dolgozott mellette, aki iszonyú magas árat követelt. És amióta hivata­losan is lehet fizetni atlétikai versenyzésért, megjelentek az ügynökök. Ők sajnos nem a sportolók érdekeit nézik, ha­nem, hogy minél több pénzt csi­karjanak ki, hisz akkor az ő részesedésük is nő. Sajnos, iszo­nyatosan fölsrófolták az árakat, lassacskán nem is tudni, hol a határ. — Abban az időben, amikor ön versenyzett, hivatalosan nem fizethettek ... — Nem, de mindenki tudja, hogy voltak bizonyos fekete pénzek. Senki sem áltatta ma­gát azzal, hogy az atléták pusz­tán versenyzési vágyból járják a világot, repülnek szinte na­ponta több ezer kilométert... Természetesen kaptunk fellépé­si díjat, olykor nem is keveset, ám senki ne higgye, hogy mind a saját zsebünkbe vándorolt, ugyanúgy adóztunk utána, mintha hivatalosan kaptuk vol­na. Nyilván ez a nevetséges szemérmesség a magyarázata, hogy lehetővé tették a pénzes versenyek szervezését. Csak­hogy ezzel kinyitottak egy sze­repet — ma már mindent gaz­dasági szempontok­­alapján kell mérlegelni. — Egyáltalán gazdaságossá lehet tenni egy ilyen versenyt? — Nem. Nagyon nagy szeren­csével önellátóvá lehet tenni. — A Budapest Nagydíjat is? — Igen. Ma már elmondhat­juk, hogy egyre kevesebb fo­rintráfordítással tudjuk lebo­nyolítani versenyeinket. Kiadá­sainkat nagyjából fedezik a hir­detések, a tévéközvetítési jog­díjak. — Mi a magyarázata, hogy az idén ennyire megnőtt az ér­deklődés a Budapest Nagydíj iránt? Ha jól tudom, vagy nyolc nagy nyugati tévétársaság is kért bebocsátást, közvetítési jo­got. — Azt hiszem, szerencsés idő­pontot választottunk... A do­lognak ez az egyik része. A má­sik az olimpián kialakult hely­zet. Voltaképpen ez az első al­kalom, hogy az idén találkoz­hassanak a keleti és nyugati országok atlétái. — Ha nagy pénzt ígérnek egy versenyzőnek, biztosan elvállal­ja a fellépést? — Egyáltalán nem. Nehogy azt higgye, hogy mindenbe be­lemennek. Ha túlságosan elá­rasztják magukat, akkor saját magukat is leégetik. Ezt pedig ugye nem tehetik meg, hisz emiatt több későbbi fellépéstől eleshetnek. Nyugodtan állítha­tom, hogy a sztárok többsége okosan gondolkodik. Csak any­­nyit vállalnak, amit energiával is bírnak. És persze, azt is el­várják, hogy legyen mellettük egy-két jó képességű atléta, kü­lönben nincs értelme a verseny­nek. — Ön olimpiai bajnok volt, s mint ilyet, nyilván bizalommal fogadják... — Természetesen, bár az üz­let az üzlet. Nyilvánvaló, hogy a barátság, a személyes kapcso­latok rengeteget számítanak. Mégis sokszor szembe kellett néznem a bizalmatlansággal. Azzal a kétellyel, hogy vajon valóban fizetünk-e, megbízha­tó üzleti partnerek vagyunk-e? — Remélhető, hogy a jövőben már maguk a sportolók keresik a lehetőséget, hogy eljöhessenek Budapestre? — Nem. Mondom, mindezt csak szigorúan üzleti alapokon lehet nézni. Az érzelmek legfel­jebb annyiban játszanak szere­pet, mint most Carl Lewisnél. Menedzserének ugyanis egyko­ron magyar edzője volt, Iglói Náci személyében. S ő nagyon nagyra értékelte Iglóit. Ezzel együtt Joe Douglas — mert ró­la van szó — jól tudja, hogy most a világ Cárl Lewis lába előtt van. És, ha okos — ezt ki is használja ... De visszatérve a kérdésére: egyet meg kell ta­nulni: manapság nem a ver­senyzők idomulnak a műsorhoz, hanem a verseny időpontját kell a sztárokhoz igazítani... Németh Péter SZABAD FÖLD 21

Next