Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-17 / 46. szám
984. NOVEMBER IX SPORT foocikrónika Igy a hosszú évek után úgy tűnik mégre megemberelte magát a MFC-VM, s elkezd a klub nejéhez méltó játékot produkálni. Vitathatatlanul a kék-fehérek játszottak a legjobban a labdarúgó NB I. 11. fordulójában: a Hungária körúti matinémérkőzésen 3-1 aránybal kiütötték Verebes József fiait Palicskó Tibor edző jó csapata kovácsolt össze erre az idényre *, ha a szintet tartani tudja —még inkább, ha emelni is képes —, akkor alighanem a szurkolók megbocsátják hajdani „bűnét”: annak idején, bő tíz esztendeje, az ő ideje alatt kezdődött meg (a kilencek emlékezetes leállásával) a kékfehérek kálváriája, amely még egy esztendei NB II-es játékhoz is vezetett. * Az MTK-VM legjobbja ezen a mérkőzésen a tehetséges ■Jobbszélső, Fodor volt . Vereibes edző úgy nyilatkozott róla, hogy szinte egyedül ő verte meg a Rábát. Érdekes egyébként, hogy a győriek mestere ezúttal alig szidta a játékvezetőt, sőt, kijelentette: „a jól futballozó MTK-VM győzelme teljesen megérdemelt”. Nemcsak a Hungária körúton esznek ezen a héten nagykanállal, hanem a Fáy utcában is: a Vasas győzni tudott. Mészöly Kálmán gárdája ugyancsak gyengélkedik az idén, így kétségkívül nagy fegyverténynek minősíthető, hogy a piros-kékek idegenben szereztek pontot az újonc Békéscsabával szemben. Ha Csabán papírforma-eredmény születik, s kikap a Vasas, akkor az Üllői úton lenne örömünnep, hiszen a zöld-fehérek pontot szereztek a Csepeltől , s az igazsághoz tartozik az is, hogy nem sokon múlott a győzelmük. Bár mindkét csapat csapnivalóan játszott, s végül a döntetlen igazságosnak mondható, az azért tény, hogy a Fradi a 87. percben még győzelemre állt, a büntetőből megszerzett vezetést viszont nem sikerült tovább tartani. Folytatja jó szereplését a Debrecen: a hajdúsági csapat idegenben győzött 2-1-re a Pécs ellen, s így a Bp. Honvéddal szemben pontelőnnyel áll a második helyen, s a hírek szerint az újoncgárda az őszi elsőség megszerzésére törekszik. Ebben nyilván bele akar szólni persze a tabellát két ponttal vezető Videoton is, jóllehet nem volt most valami nagy dicsőség otthon 1-0-ra nyerni a SZEOL AK ellen. A Szeged újabb veresége után, győzelem nélkül, hat ponttal lemaradva áll az utolsó helyen, s ha csak nem történik valami csoda, akkor a mostani szezon egyik kiesője már meg is van. A Haladás meglepetésre pontot szerzett Tatabányán (0-0), az Újpest Zalaegerszegen. A televízió jóvoltából több millióan láthattak — mondhatni, sajnos. A játékosok inkább egymást rugdosták, mint a labdát. (emes) ? 1 4 *• ’ ■ Csúszós téma: Korcsolya van - jég nincs Épp egy hete nyitották meg Budapesten a városligeti Műjégpályát. Tudom, ez így önmagában — kiváltképp egyhetes késéssel — nem túl nagy hír, már csak azért sem, mert minden évben megnyitják, rendszerint így, november 7-én. Amiért most mégis ezzel kezdtem írásomat, annak más oka van. Mégpedig az a képsor, amelyet a televízió híradója sugárzott akkor, szerdán este. Talán az olvasó is látta, netán emlékszik rá, micsoda tömeg verődött össze a bejárat előtt, már órákkal a nyitás előtt hosszú sorok kígyóztak a pénztárak előtt. Volt, akinek futotta türelméből — kellett legyen, mert tele volt a pálya —, de sokan a látvány hatására sarkon fordultak, s hazatérve szépen visszatették a korcsolyát a szekrény aljába. Talán az egész idényre lemondva e téli sportról. Mellesleg ugyanezen a napon jelent meg egyik napilapunkban az a hír, mely szerint — egy Unesco-felmérés alapján — Magyarországon télen és a tavasz elején a legkevésbé edzettek, ellenállóképesek a gyerekek. Pont fordítva, mint a legtöbb helyen, külföldön. Igazán nem kíván túlzott logikát, hogy a két információt összekapcsoljuk, megleljük az öszszefüggést... Igen, bármennyire is az első volt Európában a mi Műjégpályánk (1926-ban készült el), bármennyire is irigyelt bennünket ezért a világ — mára igazán nincs miért vele büszkélkednünk. Mert lehet szép, lehet jó — ha egyszer túlzsúfolt, képtelen kielégíteni az igényeket. Márpedig — a tévéhíradó filmje is tanúsítja — igények vannak. Hazánkban rendkívül kedvelt sport a korcsolya. Jó, tudom, hogy ezt a fajta korcsolyázást nehéz sportnak nevezni. De nem is ez a lényeg, sokkal inkább az: mozgással jár, mint ilyen — egészséges. Emlékszem, annak idején — s ennek már jó húsz éve — alig vártuk az iskolában a telet; alig vártuk, mert tudtuk: fölöntik vízzel az udvart, s nekünk akkor egész délutánra biztosítva van a programunk. ■Nem hinném, hogy akkoriban hidegebb telek jártak, mégsem hallok arról, hogy túl sok iskolában járnák ma is ezt az utat. Egyszerűen azért, mert nincs, aki csinálja. Nincs, aki felügyeljen a gyerekekre, nincs, aki megfizesse a tanárokat Tőlük pedig mindez nem várható el ingyen, pusztán csak lelkesedésből. Nemrégiben Tatán tartottak egy konferenciát A témája a szabad idő, illetve a szabadidősport volt. Megállapították újra — és adatokkal támasztották alá —, hogy mennyire egészségtelenül élünk; hogy folyamatosan csökken a szabad időnk sportrésze, hovatovább teljes tétlenségben telnek el napjaink. Már legalábbis a sportolás szempontjából. Mert egyébként dehogy tétlenkedünk, ellenkezőleg: egyre többet dolgozunk. Hiába a mozgósító akciók — mondták Tatán a szakemberek —, eredmény sehol. — Mindez igaz lehet — mondja némi indulattal testnevelő ismerősöm —, de azért a dolgok másik oldalát sem szabad figyelmen kívül hagyni. Például azt: télen egész egyszerűen nem tudnak mit csinálni a gyerekek ... Szándékosan a gyerekeket említem, mivel velük kell megszoktatni a rendszeres mozgást, hogy felnőtté válva beidegződéssé váljék náluk a sportolás. A testnevelők szavaiban van némi túlzás, de annyi bizonyos, hogy rendkívül nehéz télen kulturált sportolási lehetőséget találni. A síelés ugyan módfelett nagy népszerűségnek örvend, egyre többen hódolnak is neki, ám mégiscsak egy vékony réteget érint. Több okból is. Egyrészt, mert nincsenek megfelelő síterepek (legtöbbször hó sincs), másrészt drága a felszerelés, nem minden család engedheti meg magának, hogy jelentősebb összeget fordítson rá, s ha netán meg is teszi, elképzelhető, hogy arra nem jut pénze, hogy elutazzon oda, ahol síelni is lehet. A szánkózás — mint másik lehetőség — valóban csak akkor lehetséges, ha megfelelőmennyiségű hó esik. Teremhez jutni — valamely labdás sportolást űzni — egyenlő a lehetetlennel. Maradna tehát a korcsolyázás. (A futásról azért nem beszélek, mert csak nagyon kevesek képesek ara, hogy egyedül szorgalmasan róják az utcát.) Maradna a korcsolyázás, de mint már kiderült, arra nincs mód. Sem a főváros, sem pedig a vidék nem képes kielégíteni az igényeket — műjégpálya híján. „Mit akar — gondolhatnák —, fia még az élsportnak sem jut.” Ami igaz is, hisz nemhogy nőne a pályák száma — egyre csökken. Az V. Dózsa jégkorong-szakosztálya ugyan egyelőre megmenekült a feloszlatástól — pályája viszont nem. A klub vezetőinek fogalmuk sincs, mihez kezdjenek vele. Pénz ugyanis a rendbehozatalra nincs. A téma mellesleg sokszor szerepelt a sajtóban, de — emlékeim szerint — mindig a hoki jövőjéért aggódva. A nagyközönség szempontjából — legfeljebb elvétve. Pedig az újpestiek használták ezt a jeget; örültek, hogy nem kell a Városligetben tolonganiok. Kaptam egy levelet, amelyben egy anyuka panaszkodik. Azt kérdezi: mi tévé legyen? A gyerek imádja a korcsolyázást, ők pedig szívesen kísérték el, s húztak maguk is korcsolyát, de olyan messzire már nem megyünk. Túl sok időt rabolna el az utazás, meg a sorbanállás. Bevallom, nem tudtam mit válaszolni a levélre. Mit is írhattam volna, amikor nekem sincs ötletem. Nem hihetem, ha most fölszólítom az iskolákat, a sportfelügyelőségeket, készítsenek jeget!, akkor most nekiállnak és valóban készítenek is. Nem hihetem, mert ilyen felszólítás — akció keretében — érkezett már korábban is, de hatástalan maradt. Olykor egy idényre még futotta a lelkesedésből, de a következő tél újra üresen találta az iskolaudvart. Mozogni kellene, sportolni, hogy egészséges legyen a felnövekvő nemzedék. Mozogni, de hol? A pénz lenne a megoldás? Lehet, de az nincs. Akkor viszont másfelé kell keresni. Másfelé — de merre? Nem tudom, csak azt: nem hinném, hogy minden kártyát kijátszottunk már. Németh Péter SZABAD FÖLD 21 Tollba mondom... Hol van a léc? Magasan? Alacsonyan? Szándékosan használom a magasugrók szakkifejezését, most hogy a magyar atlétika helyzetéről írok a közelmúltban tartott országos értekezlet emlékeit idézve. „Mindenki itt van, aki számít” — súgta valaki a jól értesültek közül. S ez elgondolkodtató: egek ura! Ilyen kevesen lennének, akik számítanak? Igen, látni jó néhány ismerős arcot, de ismertet alig. Azokra gondolok, akik után az utcán is megfordul a járókelő, akik hírességnek számítanak. De érdemes ezt számonkérni? Hiszen már közhelyszerű megállapítás, hogy a magyar atlétika évek óta gyengélkedik és ez a sikertelenség nem növeli, hanem inkább csökkenti vonzerejét, legyen szó közönségről vagy versenyző-utánpótlásról. Hol van hát a léc? Alacsonyan? Magasan? Ha a közönség szempontjából nézzük, akkor bizony nagyon alacsonyan. Hiszen jószerével talán két olyan atlétánk van, aki világversenyen döntős, vagy akár érmes is lehetne. (A távolugró Szalma és a gátfutó Bakos.) Ez valóban roppant kevés. Persze lázadozik bennem a józan mértéktartás, kivált, mikor azt hallom, hogy sok a „lyukas számunk”. Azaz jó néhány versenyszámban képtelenek vagyunk méltó versenyzőket rajthoz állítani. Tényleg sok lenne? Ha világszínvonalhoz mérjük magunkat, akkor jogos a hiányérzet. De tegyünk már le arról, hogy mi vetekedni tudjunk a Szovjetunió, az Egyesült Államok, az NDK atlétáival. Mert valami azt súgja, hogy a várakozásokat még mindig a hajdani sikerekhez szabják a szurkolók, pedig azóta a világ elrohant mellettünk. Ugyanakkor mégis igaz a megállapítás, hogy hézagos a magyar atlétika, mert az utóbbi másfél évtizedet kizárólag egykét szakág (dobó atléták, később az ügyességiek) fémjelezte. Sőt azon belül is egy-egy megszállott edző szakmailag elmélyült munkája vezetett eredményre. Egyébként nem irigylem ezeket az edzőket, hiszen ha tehetséges tanítványra bukkannak, abból a fiúból (ritkábban lányból) itthon egy-kettőre bajnok lesz. A jelenlegi ösztönzési gyakorlat pedig arra sarkallja a sportegyesületeket, hogy az eredményes ugrót, futót, dobót nagy becsben tartsák, minthogy az atlétika kiemelt fontosságú alapsportág. Így az ifjú atlétának legalább akkora esélye van a korai elkényeztetésre, mint a labdarúgónak. Nem csoda, kicsi a kínálat. A baj csak ott van, hogy a tiszteletre méltó kivételektől eltekintve, a nagyon gyéren csörgedező utánpótlással korántsem a legrátermettebb edzők foglalkoznak. (Sajnos igazán jó szakemberből sem nagy a választék, s talán érthető, ha ők a menőkkel dolgoznak együtt.) Az ígéretes tehetségeket mostanság már pályafutásuk elején alaposan meghajtják, sietnek eredményt kipréselni a tanítványból, amilyen gyorsan, csak lehet. Hogy az közben kiég? Enervált, kedvetlen lesz? Sebaj, majdcsak jön másik. Csakhogy nem jön! És egyrekevésbé fog jönni. Jelenleg a nemzetközi mezőnyben a korosztályában versenyképes ifjúsági atlétánk talán hat-nyolc, ha van. S nem biztos, hogy valamennyiük fejlődése egyenletes lesz. Sőt, biztos nem. De az a megdöbbentő, hogy csak enynyien bukkantak felszínre az utóbbi időben. A kiöregedett nagy egyéniségeket senki sem látszik pótolni. Igen, épp a kínálat szegényes volta miatt roppant gyorsan lesz a félszemű király a vakok között. S a jelenlegi ösztönzési rendszer nem biztosít annyival jobb megélhetést a nemzetközi vonalon teljesítő versenyzőnek, mint amennyivel többet küszködik átlagos első osztályú versenyzőtársánál. Aránylag könnyű elérni a kényelmes életet biztosító középszintet, a világ élvonalához kerülni pedig szinte reménytelenül nehéz. Ezt elhinni a legegyszerűbb. De így is elérhető jó néhány külföldi út, bár a világon semmi haszna. Legfeljebb jó buli. De nem fest jobban egy jelentéktelen versenyen elért győzelem, mint döntőbe sem kerülni az előkelő mezőnyt felvonultató viadalon. Dehogynem! Az üzletek különben is akár egyiken, akár másikon vesz részt az atléta — ugyanaddig tartanak nyitva... Elég sok a cafrang az atlétikában. Vannak vezető edzőink a különböző szakosztályokban, csak éppen nem vezetnek. Alkalmasint ennél már csak az lenne a nagyobb baj, ha vezetnének. Szerencséjükre, aki ellenőrizni hivatott őket, az sem ért hozzá. Az egyesületi vezetők jelentős része a Népsportból értesül arról, hogy valami nincs rendjén az atlétikai szakosztályban. Ha tudniillik egyetlen ismerős név sem olvasható a helyezettek között a versenyekről szóló tudósításban. Ismerős név? Az sem biztos, mert a különböző egyesületek vezetői nemegyszer levelező kapcsolatot tartanak a szakosztályokkal, a versenyeket pedig elfelejtik személyes jelenlétükkel kitüntetni. De milyen jogon tennénk szemrehányást csupán a vezetőknek, mikor a versenyzőket is csak addig érdekli a sportág (ismét tisztelet a kivételnek), amíg a versenyszámukra várakoznak. Egy-egy országos bajnokságon lassan kevesebb a vendég, mint valamely jelentősebb falusi lakodalomban. Nem is értem, miért ilyen keserű ez az írás? Hiszen képtelenség elvárni, hogy ilyen kis ország 20-30 sportágban legyen a világ élvonalában. Csakhogy az atlétika alapsportág. Futni, ugrani, minden más sportágban szükséges. Külföldön vannak iskolák, ahol az első két évben csak atlétizálnak a diákok, s majd aztán választhatnak egyéb sportágat. Példának, gondolom, ez is elég. Nálunk is alapsportág az atlétika. Sajnos úgy fest, hogy egyelőre még mindig csak papíron. Vass István Zoltán ifi. HÉT, NOVEMBER 17—18. 1. Braunschweig— Bielefeld 1 8. Kaiserslautern— Bremen 1 x 3. Karlsruhe—Uerdingen 1 4. Leverkusen—Bayern München x t 5. Bochum—1. FC Köln 1 x fi. Mönchengladbacb— VfB Stuttgart 1 7. Fortuna Köln—Aachen 1 8. Nürnberg—Solingen 1 X 9. Duisburg—Ulm 1 ^ 10. Ascoli—Napoli 1 x 11. Atalanta—Lazio x 12. Avellino—Milán 2 13. Juventus—Torino 1 x PÖTMÉRKÖZÉSEK : 14. Roma—Fiorentina 1 15. Bologna—Arezzo 1 16. Empoli—Catania x