Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1984-12-22 / 51-52. szám
1984. DECEMBER 23. Természetesen a tévébeli rendőrlányról van szó. A karatés Lindáról. Aki egyébként a valóságban is létezett, csak ott éppen nem Lindának hívták, nem tudott karatézni, s a filmbeli esetek sem történtek meg vele. A többi persze stimmel. Már tudniillik az, hogy volt egy rendőrlány, akinek nemhogy díjbirkózó alkata lett volna, de olyan gyenge volt, hogy a pisztolyát sem tudta egymaga felhúzni. Ennyi az alap. A rendező Gát Györgynek pedig a szó szoros értelmében is kéznél volt a filmhez a kamaszos külsejű főszereplő, Görbe Nóra, hiszen ők ketten már évek óta — hogy is mondjam ... — férj-feleségként élnek. (Időközben megszületett Anna: világrajövetelével megzavarta a forgatást, de most, hogy lassacskán kiöregszik az újszülötti státusból, folytatódhat a filmfelvétel.) Görbe Nóra kamaszos külsejéről még annyit mindenképp meg kell jegyezni, hogy a valóságban nem 15-16 éves csitrinek látszik, mint a filmben, hanem egy kicsit öregebbnek: akár 17 évet is kinéz belőle az ember, bár meglehet, hogy ezt az ugrásszerű öregedést a szülés okozta. Ami tény: a valójában 28 esztendős színésznőtől mind ritkábban kérik el a személyi igazolványt, ha 18 éven felülieknek vetítenek filmet a moziban, sőt olyanra is volt már példa, hogy első látásra nem gyerekként kezelték, s magázódtak vele. Az persze egyáltalán nem kizárt, hogy a változások éppen Lindának tudhatóak be. Mert, természetesen a Lindaszerep alakítóját úton-útfélen felismerik. Nem panaszként mondja — hiszen ezzel már eleve számolni kellett —, de bizony olykor-olykor terhes a népszerűség. — Mi tagadás, azért inkább örülök neki, de hát valami magánéletre nekem is szükségem van. Annyi változtatást vezettem be, hogy itthon már nem adok autogramot a hozzám becsöngető gyerekeknek, pedig jönnek csapatostul. A levél persze más: aki válaszborítékot is küld, az természetesen fényképet is, aláírást is kap. Emlékszem, én is hogy örültem — mit örültem: egyenesen büszke voltam —, amikor annak idején választ kaptam az omegásoktól, Venczel Verától, vagy a többi hírességtől. Szó se róla, az otthoni nyugalom megzavarásán túl is adódnak kínos helyzetek. Mondjuk a színházban, Fehérváron. Megy az előadás — a húszas években játszódó kosztümös darabról, a Vén Európa Hotelről van szó —, aztán megjelenik a kurtizánt alakító Görbe Nóra. A nézőtérről perdig innen is, onnan is felhullik a sutyorgás: — Ne’ itt a karatés csaj... — Tényleg, hogy is vagyunk ezzel a karatéval? Azt már más interjúkból tudjuk, hogy kifejezetten a Linda-film kedvéért ismerkedett meg e sportág fortélyaival, de valóban olyan jól tud verekedni, mint ahogy a filmben tapasztaljuk? — A zöld övét tényleg megszereztem, ami — ha azt számolom, hogy meglehetősen későn kezdtem el a karatézást — nem kevés. Ám a filmbeli verekedéseknek az égvilágon nincs semmi közük a valósághoz. Legfeljebb annyi, hogy a forgatás során nekem nem volt szükségem dublőrre. Meg azután, a Linda-féle bunyók előre megírt koreográfia szerint folytak le. A mozdulatokat nem kisebb ember tervezte, mint Harmath László, akinek a nevéhez egyebek közt a karate magyarországi meghonosítása is fűződik. Ezen túl pedig — és egy filmben ez így is van rendjén — az ellenfelek is úgymond „alámjátszottak”. A képernyőn sportolókkal, kaszkadőrökkel verekszem. A karatetudás — a zöld öv szintén ezt bizonyítja — persze még az illúziórombolás ellenére is elismerésre érdemes. Az mindenesetre hozzátartozik még az egészhez, hogy Görbe Nóra nem minden alap nélkül kezdett hozzá az új „szakma” tanulásához, végül is nem jelentéktelen sportmúltja van. Kimagasló eredményt ugyan nem ért el, válogatott sem volt — az egyetlen sikere az, hogy művészi tornában egyszer első lett a felnőtt másodosztályban. De hát Görbe Nóra sosem volt — talán nem is akart az lenni — hivatásos sportoló, az ő életében a balettnek, a lovaglásnak, a művészi tornának, ugyanúgy, mint a karatézásnak, mindössze kiegészítő szerepe volt. Mint a pályára kerülése óta szinte minden, természetesen a színészetnek alárendelve. — Mindig is színésznek készült? — Nem, bár édesapám, Görbe János után, akár családi tradícióként is lehettem volna színész. Csakhogy a szüleim korán elváltak, én édesanyámmal éltem vidéken, így apámat szinte nem is ismertem, alig találkoztunk, ezenkívül ő jóval a pályaválasztásom előtt, 1968-ban halt meg. Szóval egy véletlen ötlet volt, ami harmadikos gimnazista koromban született meg. Tulajdonképpen a jogra vagy magyar szakra akartam menni — édesanyám is azt szerette volna, ha valami „rendes” pályát választok —, de a továbbtanulásnál megjelöltem a Színművészetit is. Aztán fölvettek... — ... és azóta jobbára filmezik. Nem hiányzik a súlyosabbnak minősített műfaj, a színpad? — Amióta a Mafilm-társulat Székesfehérváron otthonra talált, már egyáltalán nem, hiszen ott mindenre van lehetőségem. Nem szólva arról, hogy valójában én nagyon szeretek filmezni, engem megnyugtat, hogy egy-egy elrontott jelenetet meg lehet ismételni. A színházban rettentően izgulok. Meg aztán: én a főiskoláról kikerülve — pontosabban már a főiskolai évek alatt — a filmvilágba kerültem, s nagyon jól érzem itt magam. A Linda-sorozatot az alkotók — öt fiatal dramaturg teamrendszerben írja a forgatókönyveket — 13 részesre tervezik, s lesz moziváltozat is. Az újabb kilenc epizód forgatási munkálatai tavasszal kezdődnek meg, s várhatóan októberig tartanak. — Nem jelent ez valamiféle beskatulyázást? — De. . Legalábbis nagyon valószínű .. Egy ilyen tévésorozatban főszereplőnek lenni, rengeteg előnnyel jár. És millió a hátrány is — átmenetileg.. Nem hiszem, hogy a skatulya nagyon nagy gondot fog okozni, a tapasztalat szerint előbbutóbb mindenkinek sikerült kilépni belőle. Én mindenesetre más dolgokkal is próbálkozom, hiszen talán éppen a Linda miatt, most megvan a lehetőségem. Szó van — Linda nélküli — előadóestről, s a tévében Görbe tükör címmel énekes műsorom is lesz. Másik János néhány dalát fogom előadni. — Visszatérve a Lindára: befejezésül hallhatnánk egy történetet mondjuk a forgatás legkínosabb pillanatairól? — Mivel rendőrszerepet alakítok, magától értetődően együttműködünk a rendőrséggel. Alaki kiképzést kaptam, kitanítottak sok mindenre, még a közlekedés irányításának trükkjeire is, hiszen volt egy jelenetem a Lánchídnál, ahol ez volt a dolgom. A forgalmat persze nem lehetett előre megrendezni, a felvétel rejtett kamerával ment a hídról. Beöltöztem egyenruhába, kiálltam az út közepére, s a tanultak szerint elkezdtem integetni. Ahhoz, hogy teljesen megbénítsam a budai forgalmat, elegendő volt két perc. Az autósok szidtak, mint a bokrot, minden voltam, csak szén lány nem, összeszedtem minden tudásomat, de a dugó nemhogy kisebb lett volna — tovább nőtt. Már az összeomlás végső határán álltam, amikor egy arra járó nénike visszaadta az önbizalmam, s helyre tette a lelkemet: — Ne törődjön ezzel a sok idegbeteggel. Meglátja, egykettőre belejön, s akkor maga lesz a világ legjobb rendőrnőjel Mészáros Sándor (Sprecher Ildikó felvételei) SZABAD FÖLD 19 Pótolható-e a családi otthon ? Kezdetben a kérdés fel sem merült. Az arra rászorult gyerekeket állami gondozásba vették és nevelőotthonokban helyezték el Egy ilyen intézmény hogyan is pótolhatná a szülőket, a családi otthon melegét? Hogy talán valamennyire mégis lehetséges , a gondolat 1968 óta foglalkoztatja az illetékeseket. Az akkori elképzelés az úgynevezett családi modell megteremtését irányozta elő. Mit jelent ez? Korábban az intézetek válogatás nélkül fogadták be az éppen szükséget szenvedő gyerekeket. Ezek általában többgyermekes családokból kerültek ki, olyanokból, ahol neveltetésük veszélyeztetve volt, esetleg lehetetlenné vált. Az elhelyezés esetlegessége folytán azonban ugyanazon szülők négy-öt gyermeke rendszerint különböző nevelőotthonba került. A családmodell megvalósítása azt jelenti, hogy a gyerekek elhelyezését differenciálni kell olyan speciális intézményekben, ahol az egy családból származó testvérek együtt nevelődhetnek hároméves koruktól tizennyolc éves korukig. Ez mégis valamennyire helyettesítheti az elvesztett családi kötelékeket. Az otthonteremtés aztán már a hivatásos nevelők dolga. Magyarországon először Pécsett kísérleteztek ezzel a modellel. Azóta Komáromban, Hajdúsámsonban is működik hasonló állami intézet, Budapesten pedig kettő is. Az egyik az őrmezői lakótelepen, alig egy esztendeje. Még neve sincs, úgy emlegetik, hogy: a Menyecske úti nevelőotthon. Igazgatója Szuchovszky Zoltán, helyettese Kővágó Károlynál Ők ketten tájékoztattak arról, milyen nehézségekkel milyen eredményeket értek el eddig ebben a szívet-lelket igénylő Vállalkozásban. — A főváros szép nagy területet és jelentős összeget biztosított ennek a speciális nevelőotthonnak a létrehozására 1975-ben. De nyolc évbe telt, amíg birtokba vehettük és 1983- ban benépesíthettük. És ez a csigalassúságú építkezés is még sok kívánnivalót hagyott maga után, ami most már a mi gondunk. Ezzel együtt jól felszerelt, korszerű intézet várja itt a hányatott sorsú gyerekeket. Hogyan működik hát a családmodell? A százötvenhat férőhelyes nevelőotthonban jelenleg száznegyven gyerek lakik, de csupán tizenhatnak nincs testvére, a többiek mind együtt vannak a testvéreikkel. Egy családból ketten-hárman, négyen vagy öten, mint a Rácz gyerekek. Óvodáskorban még közös hálószobába kerülnek a különböző neműek, iskoláskorukban pedig elkülönülnek a fiúk és a lányok. Viszont a testvérek ezután is együtt maradnak. Egy ilyen nagyon heterogén összetételű gyerekgárdában bizony sokat számít a testvérek együttléte. A tapasztalatok egyértelműen a családmodell helyességét, eredményességét bizonyítják. — A gyerekek innen járnak óvodába, iskolába, gimnáziumba. Szakmunkástanulóink a város különböző képzőit látogatják. A gyerekek itthon ebédelnek, ki-ko annyit amennyit akar, erre különös figyelmet szentelünk. Sőt, ha vacsora után valami programjuk akadt és közben újra megéheztek, de a konyhaszemélyzet már befejezte a munkát: egy bödön zsírt meg kenyeret odakészítünk nekik, mindenki kiszolgálhatja magát. Ilyen formán is otthon érezhetik magukat. — A tanulást felügyeletünk mellett végzik, de utána megint csak szabadon tölthetik idejüket. Van barkács-, főző-, kézimunka-, fotó-, sport-, turisztikai szakkörünk, televízió, könyvtár. A lányok körében most nagyon kedvelt a kézimunkázás és a kötés. Az pedig már természetes, hogy az idősebb testvér mindig segíti a kisebbet. Nem is tehet mást, amikor körülötte a többiek is ezt csinálják. Hiszen egy kis család helyett egy nagy családban élnek. Még valamiben speciális ez a nevelőotthon. Lakóinak 50-60 százaléka hétvégeken hazamehet (mivel valamennyien pestiek), csak azok nem, akiket a szüleik nem várnak, vagy akikhez nem engedhetők haza. — A családmodell egyéves eredményeire is több példát hallottam. — Például már az is nagy szó, ha két testvér, akik sokáig nem látták egymást, itt egymásra találnak. Mónika az egri gyermekvárosban nevelődött, mert elvált ,anyja ott élt, amíg meg nem halt. Guszti, az öccse ide került, mert apjuk meg Pesten lakott. Amíg ismeretlen helyre nem távozott magára hagyva a fiát. Mi aztán ide hoztuk Mónikát is. Látni kellett volna a boldogságukat.. . Zoli és a húga, Bernadett együtt jelentkeztek nálunk. Zoli itt iratkozott be szakmunkásképzőbe. De hamarosan jelentkeztek értük a nevelőszülők és elvitték mindkettőt. Zolit kivették a képzőből, dolgoztatták, keresetét elszedték tőle. Érthető, hogy újra jelentkeztek Mi újra kivizsgáltuk a helyzetüket, mint ahogy minden gyermek otthoni helyzetét kivizsgáljuk mielőtt felelősséggel döntünk. A két testvért újból befogadtuk és most már nem is engedjük el. Nos, az ő boldogságukat szintén látni kell. Ezek a nevelőotthonok hétköznapjai. De minden családnak vannak ünnepnapjai is. Ebben az intézetben erről sem feledkeznek meg. A nyári vakációban például gazdag programról gondoskodtak. Az óvodások a Balaton mellett nyaraltak, a nagyobbak a Mátrában táboroztak. Néhányan eljutottak cseh és lengyel táborokba is. Volt akit a patronálócsaládok vittek magukkal nyaralni. Karácsony közeledik, vajon erre az egyik legcsaládiasabb ünnepre hogyan készülődnek a Menyecske úti nevelőotthonban? — Ahogy már tavaly is. Az egyes csoportok előkarácsonyt rendeznek a maguk szobájában. Felállítanak egy kis fenyőt, feldíszítik, aztán megajándékozzák egymást. Nagykarácsony napjára a legtöbben hazamehetnek, vagy a patronálócsaládokhoz. Tavaly mindössze huszonöten maradtak itt. Nekik mit állítottunk fát és tőlünk kaptak személyre szóló ajándékokat. Persze, ezeken a gyerekeken ilyenkor mégis csak tapasztalható némi levertség. Mert azért a családi otthon egészen mégsem pótolható. De mi egy év alatt arra is törekedtünk, hogy ezek a gyerekek tisztában legyenek helyzetükkel, nézzenek szembe a valósággal! és akkor örülni tudnak annak, ami elérhető, ami már van, így a karácsony nekik is ünnep lesz. Meriy Krisztina