Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-06 / 14. szám
1985. Április 6. Tollba mondom... Nem vásárolunk játékost" Pontosan a Megyeri úti stadion bejáratával szemben húzódik meg Újpest másik (vagy második) legszámottevőbb sport, egyesületének irodája és játékcsarnoka. A kisebbik testvér ránézve is szerényebb körülmények között pergetheti mindennapjait, bár nincs híján országosan is tiszteletre méltó eredményeknek. Csak dicsekvéssel beszélhet női röp- és kosárlabdacsapatáról csakúgy, mint férfi röplabdázóiról. Ez annak tulajdonítható, hogy az utóbbi két évben elsősorban a labdajátékokra összpontosították anyagi erejüket. Till István, az egyesület elnöke részletesebben is elmondja a náluk bevált módszert. " Tizennégy szakosztályunk működtetéséről kell gondoskodnunk és egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy kénytelenek vagyunk egyforma mértékkel adni s egyazon színvonalat követelni. Két esztendeje a Tungsram hozzájárult márkanevének felvételéhez (korábban Vasas Izzóként szerepeltünk), ám meglehetősen szigorú előírások szabályozzák, mit várnak tőlünk a reklámért adott támogatás fejében. Érdekes módon pénzünk nem lett több, meg kellett hát fontolnunk, hogy hasznosíthatnánk legjobban. Mi a játéksportokra szavaztunk már csak azért is, mert egy-egy csapatban eleve többen jutnak sportolási alkalomhoz, mint az egyéni sportágakban. Rendben van, de mivel kerültek kedvezőbb helyzetbe a Tungsram röp- vagy kosárlabdázói a korábbihoz képest? — Ha korábban a rendelkezésünkre álló anyagiak 30 százalékát fordítottuk az említett sportágak támogatására, akkor két év óta ez 40 százalékra növekedett. — S ez mire elég? — Egyszerűen a működés zavartalanságának fenntartására. Nincsenek fölszerelésgondjaink, példának okáért. Megfelelő körülmények között tudunk eljárni bajnoki mérkőzésekre, lehetőségünk van külföldi meghívásoknak is eleget tenni. Tudomásul kell vennünk, hogy az árak emelkedtek, többe kerülnek a sportszerek, drágább a szállás, étkezés, utazás. Az említett tíz százalék jószerével ezt tudja kiegyenlíteni. Tehát bár több pénzt áldozunk, ez nem jelent anyagi többletet a szakosztályoknak. — Megbocsásson, ettől egy játékos számára még nem lesz vonzóbb az egyesület, sem idejönni nem fognak szívesebben, sem maradni. — Nézze, mi évek óta nem vásároltunk játékost. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. Ha valaki bejön hozzám, azt mondja, csábítják máshová több pénzért, nem marasztalom. De szerencsére nem is nagyon kell. Sportolóink tudják, hogy a vállalatnál — ha a megfelelő szakismereteket megszerzik, azaz tanulnak , kedvező elhelyezkedési esélyeik vannak. A Tungsramnál jó néhány volt sportolónk tölt be felelős állást. Ezenkívül a vállalatnál járó kedvezményeket sportolóink is megkapják. Ezek közül legszámottevőbb persze a lakás. A gyár által építtetett lakótelepen az egyesületnek lakókijelölési joga van, ez évente két-három lakást jelenthet. A belépéshez szükséges összeget azonban már a sportolónak kell előteremtenie. Szó sincs tehát ajándéklakásról. A játékos számára azonban csaknem ugyanilyen fontos a szakmai szempont is. Mi ugyan nem tudunk és nem is akarunk két-háromszázezer forintot fizetni, ha valaki hozzánk igazol, de mégiscsak vonzerő bajnokcsapathoz kerülni. Végül, de nem utolsósorban: nálunk jó az általános közérzet, a csapatszellem. Nincsenek klikkek, ezért aztán , jóllehet, a játékos itt sem kap több pénzt, mint máshol, nemigen kívánkozik el tőlünk. Különben is igen fontosnak tartjuk, hogy saját nevelésű fiataljainkra támaszkodhassunk. Kétezer igazolt versenyzőnk közül 1300 még iskoláskorú. Tehát bízvást mondhatom, hogy nevelő egyesület vagyunk. — S mi történik akkor, ha egy tehetséges atléta, úszó, vagy kajakozó számára többé már nem tudják a megfelelő színvonalú körülményeket biztosítani? — Akkor átengedjük, esetleg átirányítjuk máshová. Olyan egyesülethez, ahol töretlenül folytatódhat a pályafutása. Nem mondom, hogy könnyű szívvel tesszük mindezt, de tisztában kell lennünk lehetőségeink korlátaival. Bázisvállalatunk nem kívánta tőlünk egyetlen szakosztály megszüntetését sem, de csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. Az Újpesti Dózsával egyébként együttműködési szerződést is kötöttünk, amelynek értelmében utánpótlásunk egy részét hozzájuk irányítjuk. Azt szeretnénk elérni, hogy aki Újpesten jegyezte el magát a sporttal, az tudjon és akarjon is a kerületben maradni. Kínpad vagy kispad? Mivel a versenysport teljesen nyilvánvalóan a szórakoztatás egyik legnépszerűbb formája, vele jár a nagy nyilvánosság, ezzel pedig a rivaldafény valamennyi előnye és hátránya. Pontosabban ez így már nem is igaz. Mert — ha már rivaldafényt emlegettem —, a színházakban manapság aligha látni egyértelmű bukást, évtizedek óta nem volt arra példa, hogy a darab szerzőjét, rendezőjét, szereplőit kifütyülték volna. Ezzel szemben a sportban ez bevett szokás. Senkinek sem kívánom azt, amit Vincze Géza a Ferencváros fiatal edzője az utóbbi hetekben, de kivált a legutolsó napokban átélt. Jómagam megdöbbenve hallottam a Hungária körúti pályán az „örökrangadó” utolsó perceiben megszólaló kórust, ami Vincze azonnali távozását követelte, csak nem ilyen hűvös tárgyilagossággal, hanem sokkal szaftosabban. Talán tízméternyire volt tőlem a zöld-fehérek kispadja, így egy oldalpillantással fölmérhettem, mi játszódhatott le Vinczében. Az arcán emberfeletti erőfeszítéssel ugyan uralkodni tudott, de a lába idegesen dobolt a földön, keze görcsösen összeszorult. A mérkőzés lefújásának időpontjának felugrott és a sértő megjegyzések kereszttüzében szinte futva megindult az öltöző felé. Nem tudom, meddig maradhatott benn, s azt sem, hogyan hagyta el az épületet, de vagy százan kiabálták még a nevét nem éppen hízelgő módon az épület előtt is. S mindez miért? Mit követett el ez az ember? Elvállalta a vezető edzői megbízatást a legnépszerűbb magyar egyesületnél. Akkor sorra szorongatták a kezét, büszkék voltak az ismeretségére. Ma pedig kevés nála magányosabb embert találni a fővárosban. S mindez azért, mert a csapat valóban katasztrofálisan szerepel. Már függetlenítve magukat Vincze Gézától és a Ferencvárostól: miért kell kiállni embernek ilyen vesszőfutással felérő megpróbáltatást? Az élet, bármely területén követhetünk és követünk is el hibákat. Tudjuk-e még, hogy a Marx téri felüljáró tervezői vagy kivitelezői közül, ki volt a hibás? És ha valaki esetleg emlékezne is rá (de jó memóriája lehet), rákiáltana az utcán? Az üzletkötők a meghiúsult üzletért, ami különben milliókat hozott volna ugyan, ki merné baráti társaságban felelősségre vonni? Lehet, hogy a pincér becsapott bennünket, mégis borravalót adunk neki és uramnak szólítjuk. De minek soroljam? Az orvostudomány már évek óta tisztában van a stressz káros hatásával. Vajon a szidalmak kereszttüze nem árt a szervezetnek? De bizony. Mintha mérget fecskendeznének be. Az arzénnál is gyilkosabb. És mégis vannak emberek, akik mindezt vállalják. Miért vajon? Pénzért? Nem hiszem, hogy csupán azért. Elvégre tíz-tizenötezer forint sem éri meg. Mert az egészben több a kockázat, mint a tudatosan felmérhető lehetőség. Vincze Gézát végül is a múlt héten felmentették, helyette Sárosi László lett az FTC vezető edzője június 30-ig. Nem tudom Vincze hol hibázott, nem tudom milyen volt a légkör az edzéseken vagy az öltözőben. De az kétségtelen, hogy a Ferencváros játékosai közül nincs egyetlen, akit ne fogadna el bármelyik hazai első osztályú csapat. És az FTC mégis ott áll a szakadék szélén. Vajon egy személyben csakis és kizárólag Vincze lelkén száradna a dolog? Megtörtént az edzőváltás, s a csapat máris nyert, ha kínkeservesen is a ZTE ellen. Ugyanez Vinczével már nem ment? Nem pusztán Vincze miatt tépelődöm én, hanem az edzői tekintély miatt, általában. Mert, ha továbbra is bevett gyakorlat marad, hogy idény közben menesztik az edzőt, vajon új helyére érkezve milyen tekintélye lesz? Mennyire veszik komolyan játékosai? Egy embert évekre tönkre lehet tenni ezen a pályán. S ez nem biztos, hogy összhangban van a képességeivel. Ha pedig az alapvető adottságával, rátermettségével, szaktudásával van baj, akkor miért adnak neki megbízást? Igaz, akik szerződtetik, azok nem ülnek ott a kispadon... Hogy csak az utóbbi idők néhány példáját említsem: Novák, Mészöly, vagy éppenséggel Vincze életéből jó esetben is hónapokat vett el a szakmai fiaskóval együtt járó lelki megrázkódtatás. Ezeket a hónapokat senki nem tudja már nekik visszaadni. Sem megfizetni. Vass István Zoltán Honvéd: mi a jó játék titka? Egy új legenda van születőben Kispesten. Az idősebb szurkolók fennen hirdetik: ismét érdemes meccsre járni, hasonló dolgokat láthatnak, mint az ötvenes években, Puskásék idejében. Hogy az emlékezetük :sal-e, nem tudnám megítélni, így azonban bizonyos: a Bp. Honvéd ma valóban utcahosszas mezőny fölé emelkedik. De mi történt Kispesten? Miit ez az ugrásszerű előrelépés? Ez az igazi nagy kérdés, mert innek megfejtése kulcsot adhat a többi csapat kezébe is. Persze — mondhatná az olvasó — miért beszélek én jelendőben, amikor a kispestiek tavaly is megnyerték a bajnokságot, a magyar mezőnynél tehát már akkor jobbak voltak. És ez gáz is. Csakhogy az a játék és az idén nyújtott között óriási a különbség. Még ősszel is akadozott olykor a gépezet, s bár ebbnyire szállította a csapat a két pontot, győzelmei nem volak meggyőzőek. Illusztrálásul egyen elég annyi: az őszi bajnoki találkozók közül hetet egy góllal nyert meg a Komor legénység, s mindössze egyszer adott három gól különbséggel nyerni (a Tatabánya ellen, 6-3). Tavasszal viszont az eddig leátszott öt összecsapás tíz pontot eredményezett, s a százszázalékos teljesítmény mellé 18-1- es gólkülönbség párosult. Parádés az eredménysor (3-0, 5-1, 3-0, 3-0, 4-0), s ha még azt is hozzátesszük, hogy a sorsolás sem volt kifejezetten kedvező, akkor akár tovább is fokozhatjuk a jelzőket. A Honvéd idegenben mérkőzött a Haladással és a Tatabányával, s otthon fogadta a Békéscsabát, a Szegedet és a Rába ETO-t. Akik látták a csapat mérkőzéseit igazolhatják az állítást, kirobbanó erőben van a társaság. És ez jelenti az igazi pluszt, ez eredményezi a magabiztos sikereket. Mert nem volt ez rossz együttes korábban sem, de — a tavalyi bajnokságot kivéve —, nem bírta a versenyfutást. Rosszmájúak szerint tavaly is csak azért, mert a többiek viszszaestek (elsősorban a Rába), s némi bírói segédletet is kaptak. Most nincs ilyenre szükség. Sőt a játékvezetők akár támogathatnák az ellenfelet is, akkor sem tudnák kétvállra fektetni a Honvédot. Játékosaik ugyanis olyan erőtartalékokkal rendelkeznek, amelyekkel talán egyik vetélytárs sem. Nem véletlen tehát, hogy Komora Imre a Rába elleni mérkőzés után eképp nyilatkozott: — Jó formában lévő, magabiztos játékosokat adunk át a szövetségi kapitánynak. Sokak állítják: teljesen helytálló Komora kijelentése. De akkor lett volna az igazság teljes, ha kiegészíti még egy mondattal. Nevezetesen avval, hogy pont olyanokat ad vissza, amilyeneket kapott. Merthogy a Honvéd játékosállományának jelentős része tagja a válogatott keretnek (a Győr elleni csapatból nyolcan), s mint ilyenek részt vettek a válogatott benidormi edzőtáborozásán. Vagyis három hetet töltöttek távol a klubtól, ami egyben azt is jelenti, hogy a téli felkészülési feladatok java részét Mezey György keze alatt végezték el. Távol álljon tőlem a gondolat, hogy szembeállítsam a két szakembert — tudomásom szerint kifejezetten jó a kapcsolat Mezey és Komora között —, de valóban hiba lenne megfeledkezni erről a tényről. Főként azért, mert — a szemtanúk állítása szerint — fantasztikusan kemény munkát végeztek a válogatottak Benidormban, s ennek jelei mutatkoznak meg a Honvéd-játékosok bajnoki produkciójában. Ha pedig ez igaz — és miért ne lenne az? — nyilvánvalónak tetszik a következtetés: a klubokban korántsem folyik hasonló erősségű munka. Az egyesületek java része megmaradt a régi kerékvágásban, abban amelyik eddig sem vitt előre. Mert ha nem így lenne, miként is lenne képes a Honvéd olyan erőnléti fölényt kiharcolni, mint amilyet az eddigi öt összecsapáson láthattunk? Ezt a teóriámat mellesleg kifejtettem az egyik klubedzőnek is, ő azonban látványos érvekkel vágott vissza: — Mutass nekem még egy csapatot az NB I-ben, amelyiknek ilyen erős a játékosállománya, csupa válogatott képességű futballista. A Honvéd minden csapatrésze klasszisokkal a többiek fölött áll, neki nem csupán egy-két nagy tudású játékosa van, mint a vetélytársaknak. És ezen belül még extraklasszissal is rendelkezik. Détári Lajos ma Európa legjobb középpályásai közé tartozik. Mondom tetszetős érvek ezek, s még csak vissza sem utasíthatom őket. Legfeljebb kiegészíthetem annyival: hasonló képességű társaság volt már Kispesten, sőt másutt is, mégsem tudott ennyire a mezőny fölé nőni. Azért nem, mert legfeljebb húsz percnyi ereje volt játszani, utána elfáradt, vergődött. A mai Honvéd viszont nem fárad el, a második félidő végén is képes nagy erővel rohamozni, míg a vergődés — ebben a szereposztásban — az ellenfeleknek jut. Illetve: reménykedjünk, hogy az ellenfeleknek jut. Mármint a ciprusiaknak, az osztrákoknak, a hollandoknak. Hisz a válogatott nem sokban különbözik a Honvédtől, s most — a válogatotton a hangsúly. Lehet, hogy mire ez az írás az olvasó kezébe jut már túl leszünk a ciprusiak elleni összecsapáson (bízom benne: a várt eredménynyel), ám a neheze csak azután jön. Két hét múlva Bécsben játszik a Mezey-gárda, s egy esetleges pontszerzés minden gondunkat megszüntetné. Lehetne készülni Mexikóra. Németh Péter SZABAD FÖLD 21 Totótippek (14. HÉT, ÁPRILIS 6.) 1. Arsenal—Norvich 1 2. Aston Villa—Sheffield 1 x 3. Ipswich—Nottingham 1 4. Leicester—Liverpool x 2 5. Newcastle—W Bromw. x 2 6. Watford—Southampton 1 x 7 Bologna—Campobasso 1 8. Empoli—Varese 1 x 9. Genoa—Parma 1 10. Monza—Catania 1 x 11. Padova—Cesena 1 12. Pescara—Cagliari 1 13. Triestina—Bari 1 x PÓTMÉRKÖZÉSEK: 14. Léccé—Arezzo 1 15. Perugía—Taranto 1 16. Pisa—Sambenedettese 1