Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-06 / 14. szám

1985. Április 6. Tollba mondom... Nem vásárolunk játékost" Pontosan a Megyeri úti sta­dion bejáratával szemben hú­zódik meg Újpest másik (vagy második) legszámottevőbb sport, egyesületének irodája és játék­csarnoka. A kisebbik testvér ránézve is szerényebb körülmé­nyek között pergetheti minden­napjait, bár nincs híján orszá­gosan is tiszteletre méltó ered­ményeknek. Csak dicsekvéssel beszélhet női röp- és kosárlab­dacsapatáról csakúgy, mint fér­fi röplabdázóiról. Ez annak tu­lajdonítható, hogy az utóbbi két évben elsősorban a labdajáté­kokra összpontosították anyagi erejüket. Till István, az egyesü­let elnöke részletesebben is el­mondja a náluk bevált mód­szert. " Tizennégy szakosztályunk működtetéséről kell gondoskod­nunk és egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy kénytelenek vagyunk egyforma mértékkel adni s egy­azon színvonalat követelni. Két esztendeje a Tungsram hozzájá­rult márkanevének felvételéhez (korábban Vasas Izzóként sze­repeltünk), ám meglehetősen szigorú előírások szabályozzák, mit várnak tőlünk a reklámért adott támogatás fejében. Érde­kes módon pénzünk nem lett több, meg kellett hát fontol­nunk, hogy hasznosíthatnánk legjobban. Mi a játéksportokra szavaztunk már csak azért is, mert egy-egy csapatban eleve többen jutnak sportolási alka­lomhoz, mint az egyéni sport­ágakban.­­ Rendben van, de mivel ke­rültek kedvezőbb helyzetbe a Tungsram röp- vagy kosárlab­dázói a korábbihoz képest? — Ha korábban a rendelkezé­sünkre álló anyagiak 30 százalé­kát fordítottuk az említett sportágak támogatására, akkor két év óta ez 40 százalékra nö­vekedett. — S ez mire elég? — Egyszerűen a működés za­vartalanságának fenntartására. Nincsenek fölszerelésgond­jaink, példának okáért. Megfe­lelő körülmények között tudunk eljárni bajnoki mérkőzésekre, lehetőségünk van külföldi meg­hívásoknak is eleget tenni. Tu­domásul kell vennünk, hogy az árak emelkedtek, többe kerül­nek a sportszerek, drágább a szállás, étkezés, utazás. Az említett tíz százalék jószerével ezt tudja kiegyenlíteni. Tehát bár több pénzt áldozunk, ez nem jelent anyagi többletet a szakosztályoknak. — Megbocsásson, ettől egy já­tékos számára még nem lesz vonzóbb az egyesület, sem ide­jönni nem fognak szívesebben, sem maradni. — Nézze, mi évek óta nem vásároltunk játékost. Egysze­rűen nem engedhetjük meg magunknak. Ha valaki bejön hozzám, azt mondja, csábítják máshová több pénzért, nem marasztalom. De szerencsére nem is nagyon kell. Sportolóink tudják, hogy a vállalatnál — ha a megfelelő szakismereteket megszerzik, azaz tanulnak , kedvező elhelyezkedési esélyeik vannak. A Tungsramnál jó né­hány volt sportolónk tölt be felelős állást. Ezenkívül a válla­latnál járó kedvezményeket sportolóink is megkapják. Ezek közül legszámottevőbb persze a lakás. A gyár által építtetett la­kótelepen az egyesületnek lakó­kijelölési joga van, ez évente két-három lakást jelenthet. A belépéshez szükséges összeget azonban már a sportolónak kell előteremtenie. Szó sincs tehát ajándéklakásról. A játékos szá­mára azonban csaknem ugyan­ilyen fontos a szakmai szem­pont is. Mi ugyan nem tudunk és nem is akarunk két-három­­százezer forintot fizetni, ha va­laki hozzánk igazol, de mégis­csak vonzerő bajnokcsapathoz kerülni. Végül, de nem utolsósorban: nálunk jó az általános közér­zet, a csapatszellem. Nincsenek klikkek, ezért aztán , jóllehet, a játékos itt sem kap több pénzt, mint máshol, nemigen kíván­kozik el tőlünk. Különben is igen fontosnak tartjuk, hogy sa­ját nevelésű fiataljainkra tá­maszkodhassunk. Kétezer iga­zolt versenyzőnk közül 1300 még iskoláskorú. Tehát bízvást mondhatom, hogy nevelő egye­sület vagyunk. — S mi történik akkor, ha egy tehetséges atléta, úszó, vagy kajakozó számára többé már nem tudják a megfelelő szín­vonalú körülményeket biztosí­tani? — Akkor átengedjük, esetleg átirányítjuk máshová. Olyan egyesülethez, ahol töretlenül folytatódhat a pályafutása. Nem mondom, hogy könnyű szívvel tesszük mindezt, de tisztában kell lennünk lehetőségeink kor­látaival. Bázisvállalatunk nem kívánta tőlünk egyetlen szak­osztály megszüntetését sem, de csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér. Az Új­pesti Dózsával egyébként együttműködési szerződést is kötöttünk, amelynek értelmében utánpótlásunk egy részét hoz­zájuk irányítjuk. Azt szeretnénk elérni, hogy aki Újpesten je­gyezte el magát a sporttal, az tudjon és akarjon is a kerület­ben maradni. Kínpad vagy kis­pad? Mivel a versenysport teljesen nyilvánvalóan a szórakozta­tás egyik legnépszerűbb formá­ja, vele jár a nagy nyilvános­ság, ezzel pedig a rivaldafény valamennyi előnye és hátránya. Pontosabban ez így már nem is igaz. Mert — ha már rivalda­fényt emlegettem —, a színhá­zakban manapság aligha látni egyértelmű bukást, évtizedek óta nem volt arra példa, hogy a darab szerzőjét, rendezőjét, szereplőit kifütyülték volna. Ez­zel szemben a sportban ez be­vett szokás. Senkinek sem kívánom azt, amit Vincze Géza a Ferencvá­ros fiatal edzője az utóbbi he­tekben, de kivált a legutolsó napokban átélt. Jómagam meg­döbbenve hallottam a Hungária körúti pályán az „örökrangadó” utolsó perceiben megszólaló kó­rust, ami Vincze azonnali távo­zását követelte­­, csak nem ilyen hűvös tárgyilagossággal, hanem sokkal szaftosabban. Ta­lán tízméternyire volt tőlem a zöld-fehérek kispadja, így egy oldalpillantással fölmérhettem, mi játszódhatott le Vinczében. Az arcán emberfeletti erőfeszí­téssel ugyan uralkodni tudott, de a lába idegesen dobolt a föl­dön, keze görcsösen összeszorult. A mérkőzés lefújásának idő­pontjának felugrott és a sértő megjegyzések kereszttüzében szinte futva megindult az öltöző felé. Nem tudom, meddig ma­radhatott benn, s azt sem, ho­gyan hagyta el az épületet, de vagy százan kiabálták még a nevét nem éppen hízelgő módon az épület előtt is. S mindez miért? Mit követett el ez az ember? Elvállalta a ve­zető edzői megbízatást a legnép­szerűbb magyar egyesületnél. Akkor sorra szorongatták a ke­zét, büszkék voltak az ismeret­ségére. Ma pedig kevés nála magányosabb embert találni a fővárosban. S mindez azért, mert a csapat valóban kataszt­rofálisan szerepel. Már függetlenítve magukat Vincze Gézától és a Ferencvá­rostól: miért kell kiállni ember­nek ilyen vesszőfutással felérő megpróbáltatást? Az élet, bár­mely területén követhetünk és követünk is el hibákat. Tudjuk-e még, hogy a Marx téri felül­járó tervezői vagy kivitelezői közül, ki volt a hibás? És ha va­laki esetleg emlékezne is rá (de jó memóriája lehet), rákiáltana az utcán? Az üzletkötők a meg­hiúsult üzletért, ami különben milliókat hozott volna ugyan, ki merné baráti társaságban fele­lősségre vonni? Lehet, hogy a pincér becsapott bennünket, mégis borravalót adunk neki és uramnak szólítjuk. De minek soroljam? Az orvostudomány már évek óta tisztában van a stressz ká­ros hatásával. Vajon a szidal­mak kereszttüze nem árt a szer­vezetnek? De bizony. Mintha mérget fecskendeznének be. Az arzénnál is gyilkosabb. És még­is vannak emberek, akik mind­ezt vállalják. Miért vajon? Pén­zért? Nem hiszem, hogy csupán azért. Elvégre tíz-tizenötezer fo­rint sem éri meg. Mert az egész­ben több a kockázat, mint a tu­datosan felmérhető lehetőség. Vincze Gézát végül is a múlt héten felmentették, helyette Sá­­rosi László lett az FTC vezető edzője június 30-ig. Nem tudom Vincze hol hibá­zott, nem tudom milyen volt a légkör az edzéseken vagy az öltözőben. De az kétségtelen, hogy a Ferencváros játékosai közül nincs egyetlen, akit ne fo­gadna el bármelyik hazai első osztályú csapat. És az FTC még­is ott áll a szakadék szélén. Vajon egy személyben csakis és kizárólag Vincze lelkén szárad­na a dolog? Megtörtént az edzőváltás, s a csapat máris nyert, ha kínke­servesen is a ZTE ellen. Ugyan­ez Vinczével már nem ment? Nem pusztán Vincze miatt té­­pelődöm én, hanem az edzői te­kintély miatt, általában. Mert, ha továbbra is bevett gyakor­lat marad, hogy idény közben menesztik az edzőt, vajon új he­lyére érkezve milyen tekintélye lesz? Mennyire veszik­ komolyan játékosai? Egy embert évekre tönkre le­het tenni ezen a pályán. S ez nem biztos, hogy összhangban van a képességeivel. Ha pedig az alapvető adottságával, ráter­mettségével, szaktudásával van baj, akkor miért adnak neki megbízást? Igaz, akik szerződ­tetik, azok nem ülnek ott a kispadon... Hogy csak az utóbbi idők né­­­hány példáját említsem: Novák, Mészöly, vagy éppenséggel Vincze életéből jó esetben is hó­napokat vett el a szakmai fias­kóval együtt járó lelki megráz­kódtatás. Ezeket a hónapokat senki nem tudja már nekik visszaadni. Sem megfizetni. Vass István Zoltán Honvéd: mi a jó játék titka? Egy új legenda van születő­ben Kispesten. Az idősebb szur­kolók fennen hirdetik: ismét ér­demes meccsre járni, hasonló dolgokat láthatnak, mint az öt­­venes években, Puskásék idejé­ben. Hogy az emlékezetük :sal-e, nem tudnám megítélni, így azonban bizonyos: a Bp. H­onvéd ma valóban utcahosszas­­ mezőny fölé emelkedik. De mi történt Kispesten? Mi­it ez az ugrásszerű előrelépés? Ez az igazi nagy kérdés, mert innek megfejtése kulcsot adhat a többi csapat kezébe is. Persze — mondhatná az ol­vasó — miért beszélek én jelen­dőben, amikor a kispestiek ta­valy is megnyerték a bajnoksá­­got, a magyar mezőnynél tehát már akkor jobbak voltak. És ez gáz is. Csakhogy az a játék és az idén nyújtott között óriási a különbség. Még ősszel is akado­­zott olykor a gépezet, s bár ebbnyire szállította a csapat a két pontot, győzelmei nem vol­­ak meggyőzőek. Illusztrálásul egyen elég annyi: az őszi baj­noki találkozók közül hetet egy góllal nyert meg a Komor l­­egénység, s mindössze egyszer adott három gól különbséggel nyerni (a Tatabánya ellen, 6-3). Tavasszal viszont az eddig le­­átszott öt összecsapás tíz pon­tot eredményezett, s a százszá­zalékos teljesítmény mellé 18-1- es gólkülönbség párosult. Pa­rádés az eredménysor (3-0, 5-1, 3-0, 3-0, 4-0), s ha még azt is hozzátesszük, hogy a sorsolás sem volt kifejezetten kedvező, akkor akár tovább is fokozhat­juk a jelzőket. A Honvéd ide­genben mérkőzött a Haladással és a Tatabányával, s otthon fo­gadta a Békéscsabát, a Szegedet és a Rába ETO-t. Akik látták a csapat mérkő­zéseit igazolhatják az állítást, kirobbanó erőben van a társa­ság. És ez jelenti az igazi pluszt, ez eredményezi a magabiztos si­kereket. Mert nem volt ez rossz együttes korábban sem, de — a tavalyi bajnokságot kivéve —, nem bírta a versenyfutást. Rosszmájúak szerint tavaly is csak azért, mert a többiek visz­­szaestek (elsősorban a Rába), s némi bírói segédletet is kaptak. Most nincs ilyenre szükség. Sőt a játékvezetők akár támogat­hatnák az ellenfelet is, akkor sem tudnák kétvállra fektetni a Honvédot. Játékosaik ugyan­is olyan erőtartalékokkal ren­delkeznek, amelyekkel talán egyik vetélytárs sem. Nem véletlen tehát, hogy Ko­­mora Imre a Rába elleni mér­kőzés után eképp nyilatkozott: — Jó formában lévő, maga­biztos játékosokat adunk át a szövetségi kapitánynak. Sokak állítják: teljesen helyt­álló Komora kijelentése. De ak­kor lett volna az igazság teljes, ha kiegészíti még egy mondat­tal. Nevezetesen avval, hogy pont olyanokat ad vissza, ami­lyeneket kapott. Merthogy a Honvéd játékosállományának jelentős része tagja a váloga­tott keretnek (a Győr elleni csa­patból nyolcan), s mint ilyenek részt vettek a válogatott beni­­dormi edzőtáborozásán. Vagyis három hetet töltöttek távol a klubtól, ami egyben azt is jelen­ti, hogy a téli felkészülési fel­adatok java részét Mezey György keze alatt végezték el. Távol álljon tőlem a gondolat, hogy szembeállítsam a két szak­embert — tudomásom szerint kifejezetten jó a kapcsolat Me­zey és Komora között —, de valóban hiba lenne megfeled­kezni erről a tényről. Főként azért, mert — a szemtanúk állí­tása szerint — fantasztikusan kemény munkát végeztek a vá­logatottak Benidormban, s en­nek jelei mutatkoznak meg a Honvéd-játékosok bajnoki pro­dukciójában. Ha pedig ez igaz — és miért ne lenne az? — nyilvánvalónak tetszik a követ­keztetés: a klubokban koránt­sem folyik hasonló erősségű munka. Az egyesületek java ré­sze megmaradt a régi kerékvá­gásban, abban amelyik eddig sem vitt előre. Mert ha nem így lenne, miként is lenne ké­pes a Honvéd olyan erőnléti fö­lényt kiharcolni, mint amilyet az eddigi öt összecsapáson lát­hattunk? Ezt a teóriámat mellesleg ki­fejtettem az egyik klubedzőnek is, ő azonban látványos érvek­kel vágott vissza: — Mutass nekem még egy csapatot az NB I-ben, amelyik­nek ilyen erős a játékosállomá­nya, csupa válogatott képességű futballista. A Honvéd minden csapatrésze klasszisokkal a töb­biek fölött áll, neki nem csupán egy-két nagy tudású játékosa van, mint a vetélytársaknak. És ezen belül még extraklasszissal is rendelkezik. Détári Lajos ma Európa legjobb középpályásai közé tartozik. Mondom tetszetős érvek ezek, s még csak vissza sem utasít­hatom őket. Legfeljebb kiegé­szíthetem annyival: hasonló ké­pességű társaság volt már Kis­pesten, sőt másutt is, még­sem tudott ennyire a mezőny fölé nőni. Azért nem, mert legfel­jebb húsz percnyi ereje volt játszani, utána elfáradt, vergő­dött. A mai Honvéd viszont nem fárad el, a második félidő vé­gén is képes nagy erővel roha­mozni, míg a vergődés — ebben a szereposztásban — az ellen­feleknek jut. Illetve: reménykedjünk, hogy az ellenfeleknek jut. Mármint a ciprusiaknak, az osztrákoknak, a hollandoknak. Hisz a váloga­tott nem sokban különbözik a Honvédtől, s most — a váloga­totton a hangsúly. Lehet, hogy mire ez az írás az olvasó kezé­be jut már túl leszünk a cipru­siak elleni összecsapáson (bí­zom benne: a várt eredmény­nyel), ám a neheze csak azután jön. Két hét múlva Bécsben játszik a Mezey-gárda, s egy esetleges pontszerzés minden gondunkat megszüntetné. Lehet­ne készülni Mexikóra. Németh Péter SZABAD FÖLD 21 Totótippek (14. HÉT, ÁPRILIS 6.) 1. Arsenal—Norvich 1 2. Aston Villa—Sheffield 1 x 3. Ipswich—Nottingham 1 4. Leicester—Liverpool x 2 5. Newcastle—W Bromw. x 2 6. Watford—Southampton 1 x 7 Bologna—Campobasso 1 8. Empoli—Varese 1 x 9. Genoa—Parma 1 10. Monza—Catania 1 x 11. Padova—Cesena 1 12. Pescara—Cagliari 1 13. Triestina—Bari 1 x PÓTMÉRKÖZÉSEK: 14. Léccé—Arezzo 1 15. Perugía—Taranto 1 16. Pisa—Sambenedettese 1

Next