Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-20 / 16. szám

­dók és Könyv­­ecsülés által fel­en tízezer forint jutalványból az sültek: tos utalvány­­né, Hatvan, özv. né, Hódmezővá- István, Kecske- Lajos, Kőtelek. Tatabánya. Bér­se­, Abádszalók­­é, Kondoros. Bor­­szesgyarmat. Bu­­, Cserépváralja.­n, Alattyán. Csö- Mágocs. Donkó ény. Durkó Gá­­torray Józsefné, e Istvánné, So- Horgosné Ban­­ilvás. Joó István, i János, Kiskő­­ánné, Budakeszi, Komárom, Sen­eged. Nagy Imre, Uth Lászlóné, Ke­rt, Csorvás. Lán­­­amási. Tar Mik­­lós, Tóth Judit, ■ga Pálné, Jász­­stván, Tiszasüly­­ os utalvány Igyné, Kiskőrös. Balmazújváros,­­ Rozália, Baja. lé, Bakonyszom- I/i Sándorné, Bu- Margit, Buda- Ignácné, Tarna- Szanik Gyuláné, Csikai Miklós, Jaran Istvánné, Jánosné, Ozora. lé, Gyönk. Hor­­iszántó, Horváth i. Jászné Polgár r. Jeneiné Hó- Mezőtúr. Kiss szt. Körösi Már­­, Mártonná Ho- Verseg. Meny- Szegvár. Merczy és utalvány­zocialista brigád, Rákóczi Ferenc tos utalvány orras szocialista . Volán szocia­­liskák­­­nek hét kötetét Jást István özv­e­­­vő jutalmazása-i rgit, Budapest. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat összesen harminc szép­­irodalmi tartalmú hanglemezt ajánlott fel a résztvevőknek. Ebből három-három lemezt kaptak: Ambruszt Mihályné, Buda­pest Bencze Julianna, Máza­­szászvár. Dorogi Józsefné, Zsi­­ra. Gyuricza Gézáné, Gyoma­­endrőd. Kiss Józsefné, Győr. Madocsainé Abari Júlia, Kere­­pestarcsa. Pajor Ferenc­, Keszt­hely. R. Kalocsa Edit, Nyerges­újfalu. Tömör Valéria, Mező­falva. Vancsura Györgyné, Bu­dapest. Emléklapban részesültek: Antalóczi Mónika, Budapest. Balogh Lajosné, Nagyrécse. Bárkányi Sándorné, Sándorfal­­va. Bellákné Oláh Zsuzsanna, Mezőkovácsháza. Bod Péterné, Ajka. Bodó Irén, Szamoskér. Bojcsuk Veronika, Szovjetunió, Halábor. Bordás Józsefné, Me­zőkeresztes. Czékus Mihályné, Hódmezővásárhely. Csábi Fe­­rencné, Szeged. Császár Tibor­­né, Nárai. Csetényi Anikó, Csé­­pa. Csirke Lászlóné, Jászbol­­dogháza. Csűr Pálné, Kunhe­gyes. Dancs Andrea, Kaposke­­resztúr. Dani Irén, Abádszalók. Dankó Jánosné, Budapest. Fe­kete Istvánné, Dunaújváros. Fitos Lajosné, Hajdúnánás. Gé­mes Sándorné, Tiszavasvári. Györgyné Karker Emília, Tés. Halász István, Monorierdő. Ha­lász Sándorné, Tengelic. Hídvé­gi István, Cséve. Hlavacska Fe­renc, Szirák. Homonnainé Püs­pöki Júlia, Kisújszállás. Hu­­gyeczné Nedeliczki Mária, Va­­nyarc. Kajosné Polónyi Ilona, Monor. Kalmár József, Máté­­telke. Kámánné Ilocki Mária, Bakonszeg. Keller Mihály, Fok­tő. Keresztesi Lajosné, Csemő. Kerezsi Istvánné, Hernád. Kiss István, Kisújszállás. Kiss Jó­zsef, Pécs. Kiss Mihály, Eger. Kisteleki Szilvia, Székesfehér­vár. Kiszel Mihályné, Szarvas. Kovácsné Hámori Györgyi, Hor­vátlövő. Kővári Anna Szűcsné, Újszász. Kulcsár Erika, Zala­egerszeg. Lampert Mária, Szom­bathely. Lovas Margit, Kunfe­­hértó. Lőrincz Ibolya, Békés. Lukács Mária, Szekszárd. Mol­nár Ilona, Lovászpatona. Nagy ■Istvánné, Dunaújváros. Nemes József, Ököritófülpös. Odor Jú­lia, Hódmezővásárhely. Oszto­­páni Mihály, Kiskunfélegyhá­za. Ökrös Jánosné, Karcag. Öt­vös Sándor, Csongrád. Ötvös Sándorné, Csongrád. Paál Fe­renc, Fűzfőgyártelep. Pálfi L­ászlóné, Boglárlelle. Petrics Jánosné, Mezőberény. Pong­­rácz Józsefné, Dombóvár, özv. Rácz Józsefné, Pátroha. Riz­­mann Józsefné, Dévaványa. Schauer Lajos, Orosháza. Simon Ibolya Katalin, Nagykörű. Sol­tész Zoltán, Erdőhorváti, ifj. Strom Gyuláné, Szovjetunió, Halábor. Szathmáry tamás és Szathmáry Tamásné, Szekszárd. Szeles Edit, Szovjetunió, Halá­bor. Szomenauer Zsuzsanna, Szentgáloskér. Takács Irén, Al­­másneszmély. Telekes Zoltán­ná, Tápiógyörgye. Tigyi István­né, Tiszau­g. Tóth Antal, Hód­mezővásárhely. Tóth Tihamér­­né, Budapest. Ugray Árpád, Veszprém. Ujlaky Éva, Buda­pest. Ungváriné Tóth Sarolta, Tardona. Varga Jánosné, Gesz­­teréd. Varga Józsefné, Szikszó. Varró Ferenc, Kiskundorozsma. Vasné Tóth Valéria, Székesfe­hérvár. Vécsei Istvánné, Ede­­lény. Visnyiczki Zoltánné, Ede­­lény. Zsédely Teréz, Kisbér. Bagi Ilona szocialista brigád, Szolnok. Bolyai János szocia­lista brigád, Debrecen. Edison szocialista brigád, Gyöngyös. Fortuna szocialista brigád, Bu­dapest. Jahn Ferenc szocialista brigád, Szombathely. József Attila szocialista brigád, Keszt­hely. Mozgáskorlátozottak iro­dalmi köre, Győr. Petőfi Sán­dor szocialista brigád, Szentes. Tanácsköztársaság szocialista brigád, Szeged. Zaja szocialista brigád, Tokod. ★ Szívből köszöntjük a fölso­roltakat. De mindenkit, aki — bárha csak egy hónapra is — csatlakozott kezdeményezésünk­höz. Hálánkat fejezzük ki azok iránt, akik szándékunk valóra váltását bármi módon, akár adománnyal, akár közönségta­lálkozó létrehozásával segítet­ték. S további munkánkat tá­mogatná mindenki, aki levél­ben véleményt nyilvánítana er­ről az akciónkról, és tanácsot adna számunkra, rendezzünk-e még hasonlót. S ha igen, mi­lyen legyen az. Bajor Nagy Ernő *» • (Takács Zoltán rajza) A KÉPERNYŐN Auschwitz árnyékában Húsvét hétfő. Az ünnepi hetedik adás­nap műsorának szerkesztése a televízió­sok derűlátását bizonyította. Reggeltől estig válogatott „csemegékkel” igyekez­tek (volna) készülékük elé láncolni mind a fiatalabb, mind az idősebb nézőket. Sajnos — a tapasztalatok mutatják — nagy részben feleslegesen. Mert a locso­lás napján az emberek vándorolnak, isz­nak, a lehető legkevesebb időt töltik té­vénézéssel. A válogatásban bizonyára az a cél is ihlette a műsor szerkesztőit, hogy megkíséreljék a régi hagyomány erejét megtörni, az e napon szinte kötelező al­koholfogyasztást megelőzni, csökkenteni. Hát ez az idén sem sikerült, tartunk tő­le, hogy a műsorok java része csak úgy elveszett az űrben. Nemes szándék vezérelte a Sztárok a gyermekekért című összeállítás kezdemé­nyezőit. Meg kell azonban mondanunk, hogy a néző csalódott. A műsoron óha­tatlanul kiütköztek a „jótékony célú” szo­kásos jelei: a fellépőknek természetesen senki sem mondhatta, hogy ennél fesze­sebb, érdekesebb produkciót is bemutat­hatott volna, hiszen elsősorban az volt fontos, hogy minél több pénz gyűljön a gyermekfalu számára. Legjobban, per­sze, azok csalódhattak, illetve bosszan­kodhattak, akik a Budapest Sportcsanok­­ba drága belépőjegyet váltottak. Vitákat váltott ki az est fő műsora, a bővérű olasz komédia. Megoszlottak a vélemények azon, hogy egyáltalán kitűz­hető-e még a Kaviár és lencse, ez az agyonkoptatott, fordulataiban erőltetett, csinált, avítt színdarab. Nos, annyi biz­­­tos, hogy nem a világ legjobb darabja, s szerzői sem törekedtek Shakespeare­­hez hasonlítható magasságokba. De két­ségtelenül jól szórakozhattunk, nagyokat nevethettünk, kikapcsolódhattunk. Él­vezhettük Málnay Levente rendező hu­morérzékét, s a nagyszerű szereplőgár­da teljesítményét. Elfogadhattuk a túl­zásokat is. Emlékezetes alakítással ör­vendeztetett meg Sinkovits Imre, a nagy szélhámos, Szilágyi Tibor, Almási Éva, Körmendi János, aki a hihetetlen pro­fesszor-szerepet is csaknem elhitette ve­lünk — és mind a többiek. Soha rosszabb estét! Kék fény. Alkohol, kábítószer, gyil­kosság, öngyilkosság, bűnözés — össze­függő fogalmak. Egyik a másiknak egye­nes következménye. Előfordulásuk gya­koriságának szomorú bizonyítékait tár­ta elénk a műsor, őszinte tárgyilagos­sággal. S ez így volt jó. Szerencsére, lát­hattunk ellenpéldákat is, fiatalokat, akik időben ráébredtek a semmibe vezető út veszélyeire, és megálltak a szakadék pe­remén. Sajnálatos, persze, hogy ma még ők vannak kevesebben, s nagyobb szám­ban azok, aki a család, az iskola „szeme­­láttára” szipuznak, narkóznak. A társa­dalom érdeke pedig a legszigorúbb fel­lépést kívánja. Nem szabad izgalmat gya­korolni azokkal, akik a tudatlan fiata­lokat kábítószerhez segítik, és szigorúan felelősségre kell vonni azokat is, akik ha­nyagságból, közömbösségből nem veszik észre egy-egy fiatal eltévelyedését. Magukra hagyva... Az utóbbi idők legmegrázóbb, legérdekesebb dokumen­tumfilmjét láthattuk pénteken este. Sze­rencsére, nem éjszakára tűzték ki, s így remélhetőleg sokan megnézhették. Auschwitzról volt szó, nem a hagyomá­nyos megközelítésében — vagyis az ott lezajlott szörnyűségek közvetlen bemu­tatásával —, hanem annak bizonyításá­val, hogy milliók élete megmenthető lett volna, ha — és most tessék megkapasz­kodni —, ha az akkori világ vezetői hisz­nek a szemtanúknak, és tudomásul ve­szik, hogy Auschwitzban emberirtás fo­lyik! A történelemben ritkán érvénye­síthető a „mi történt volna, ha ...” elve. Ebben az esetben azonban bizonyítha­tóan több millió ember életben maradha­tott volna, ha a haláltábort legalább megzavarják gátlástalan működésében. Elképesztő közöny, szinte az emberirtó­­kéval azonos felelősség! A megszólalta­tott szemtanúk, a felsorakoztatott doku­mentumok fehéren-feketén, cáfolhatatla­­nul megerősítik: bűnös mulasztás volt! A film egyik fő érdeme, hogy megrázó erő­vel tárta fel az eseményeket, hogy to­vábbgondolkodásra késztetett, hogy a kö­zömbösökben is felkelthette a „soha többé!” tiltakozásának gondolatát. Telepódium. A televízió létezése óta ugyancsak megnőtt a kabarécsinálók kockázata. Hol vannak már azok a szép idők, amikor az tért be a kabaréba, akit e mű nem érdekelt, akit becsalogatott kedvelt szerzőjének vagy színészének ne­ve. Elmúlt. Ma két- vagy négymillió fel­nőtt és gyerek leül a készülék elé, s azt mondja: tessék engem megnevettetni! És, bizony, ebben a sok millióban van könnyen kacagásra ingerelhető, van komplikáltabb lelkivilágú, s talán még igényesebb humorra éhező is. Van, akit megnevettet, ha a szereplők a nyílt szí­nen hasra esnek, ha a színészek arról be­szélgetnek, hogy ők hogyan csinálják az ágyban, és akadnak olyanok is, akik — másban is, ebben is — igényesebbek. Ez utóbbiak, érthetően, kevésbé népszerűek a kabaréelőállítók körében, hiszen az igényesebb humorhoz több befektetés szükségeltetik, azaz több gondolat, ele­venebb csattanók, fürgébb észjárás, kor­szerűbb humor Mivel pedig a szerzők és a szereplők névsora számról számra ugyanaz (illetve: alig-alig változó), ezen az estén is körülbelül sejthettük, mit várhatunk — és azt meg is kaptuk. Már a bevezető konferansz szigorúsága figyelmeztetett, hogy nem illik bírálni az elhangzottakat, a régi vicceket, az is­mert fordulatokat, mivel amit itt látni­­hallani fogunk, az az arra hivatottak csúcsteljesítménye, amely előtt csak főt hajtani szabad. Az első kovács-jelenet (Mikó—Tahi Tóth) még ezt nem erősítet­te meg, ám kétségtelen, hogy Szuhay Ba­lázs — tartalmában és előadásmódjában Komlós Jánoséra emlékeztető — konfe­­ranszában voltak szellemes pillanatok. Hosszan unatkoztunk viszont Szilágyi Ti­bor—Harsányi Gábor—Moór Mariann— Schubert Éva áruházjelenetén. Rövideb­ben jobb lett volna az engedélyre vára­kozó nők humora is, néhány ízlésficam­ra valló szövegrész kihagyásával. (Csala Zsuzsa, Schubert Éva, Máthé Erzsi.) A humánus betörők meg a szegény tanár találkozása annyifélét markolt, hogy za­varba hozta a nézőt: mulattatják, avagy melodrámát nézetnek vele? A befejező, könnyesbús dal aztán végképp betette a kaput. Hogyan került a csizma az asz­talra? (Mikó István, Harsányi Gábor, Tahi Tóth László, Horváth Tivadar.) A kacsa közbeszól­ó kitalálható szövege nem derített különösebb jó kedvre. Nagy Bandó András naplóötlete sem vadonat­új. Kétségtelen, sok szellemes csattanó­val ajándékozott meg, ám ezt a műfajt sem lehet sokáig azonosan csinálni. Sür­gősen meg kell újulnia! Szórakoztatott Miklósy György és Gera Zoltán jelenete a demokrácia értelmezéséről. Különösen a színészi játék volt szellemes. Aztán lát­hattuk ismét Mikót és Tahi Tóthot a ko­vácsműhelyben. Ismét meggyőztek arról, hogy ez a fajta „munkáshumor”, a ter­melők ilyesféle ábrázolása régen elavult. S aki nem tud jobbat, ajánlatosabb, ha a „szent fát” félreteszi. (Ahogyan Petőfi ajánlotta költő-kortársainak.) Bocsánatot kérünk a kabaré tudóitól, de nekünk csak ennyire sikerült felvi­dulnunk, pedig — esküszünk — nem fájt a fogunk, nem voltunk eleve rossz han­gulatban, nem tápláltunk előítéleteket sem. Ennek ellenére elismerjük, hogy nyilván bennünk volt a hiba. Az áldozat ára. Érdekes dokumentum­film egy nem mindennapi emberről. Or­bán Ottó csornai állomásfőnök kultúr­­ház építésébe fogott a saját megtakarí­tott pénzéből. Kifogyva aztán az anya­giakból, a tanács arra kényszerült, hogy az építkezést befejezze, miáltal nem kí­vánt, nem tervezett célra fordította amúgy is kevés beruházási keretét. Az ötven perces film bemutatott egy meg­szállott, a közösség javáért mindenre hajlandó embert, feltárta a közös tanácsú községek lakóiban rejtőző­ elégedetlensé­get, sürgetve az e téren szükséges intéz­kedések mielőbbi megtételét. Nem fog­lalt állást, de bizonyára állásfoglalásra késztette azokat, akiknek kötelességük a tanácsok munkájának szervezése, irá­nyítása. A néző — noha elismerte Orbán munkásságát — nem mindenben tudott igazat adni eljárásának. Egy biztos: fon­tos film volt a tekintetben, hogy rávilá­gított a tanácsok munkáját gátló, a de­mokratizmus érvényesülése ellen ható tényezőkre. I. M. SZABAD FÖLD 13

Next