Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-20 / 16. szám
1085. ÁPRILIS 20. # r UH 1 ..* •* “ ** ** ® ■• _______ [ -Kormányhatározat a testnevelés ügyében Hat éve immár, hogy a kormány megtárgyalta a testnevelés és a sport fejlesztésének kérdését. Hat év pedig nem kevés idő, így hát indokolt is volt, hogy a Minisztertanács újra napirendre tűzze a témát. Meg is tette, épp egy hete tárgyalt róla, s fogadott el határozatokat. Sajnos, van dolog bőven. Nem vállalkoznék arra, hogy átfogjam eme hat esztendő eredményeit, hiányosságait, már csak azért sem, mert maga a sport sem homogén terület, egyegy parcellájának föltérképezése is bőven megtöltené az újság nyomófelületét. Feltéve persze, ha mindenre kiterjedő, alapos elemzésre vállalkoznék. Nem teszem, és elsősorban azért nem, mert nincs és nem is lehet mindenre rátekintésem. Annyit azonban valamennyien érzünk, látunk, hogy a magyar sport, ha fejlődött is az elmúlt időszakban, ez a fejlődés korántsem volt a kellő mértékű. Olyannyira nem, hogy az összkép — a viszonyítás — nem is az előrelépést sugallja. A nemzetközi élvonalban egyre nehezebben tartjuk helyünket, sőt egy sor sportágban már nem is tartjuk, visszaestünk a középmezőnybe. Botorság lenne persze, ha ma is a sportnagyhatalom ábrándját kergetnénk, netán a helsinki olimpia tizenhat aranyérmének illúziójában ringatnánk magunkat. Nem is tesszük, azt talán már mindenki tudomásul vette: mások a körülmények, mások a lehetőségek. A gazdasági körülmények a sportot éppúgy meghatározzák, mint az élet bármely más területét; kellő ráfordítás nélkül nem képzelhető el kiugró eredmény. Pénzügyi lehetőségeink pedig — s ezt nem csak tudjuk, érezzük is — igencsak szűkösek, s míg egykoron gazdagon áramlott a pénz a sportba is, addig már csak szűken csordogál. Egyszerűen azért, mert nincs többre lehetőség. Illetve — s ez jelenti az alapvető gondot — ami van, az nem mindig folyik jó irányba. A kormány által újonnan elfogadott munkaprogram épp azt célozza meg, hogy a felhasználás sokkal racionálisabb, szervezettebb legyen, az alapokat biztosítsa. Mert mi is az alap? Akárha kórusban is válaszolhatnánk rá, oly jól tudjuk: az iskolai sport, az ifjúság sportja. Azé a korosztályé, amelyből a jövő bajnokait kell kinevelni. De kineveli-e? Természetesen nem arra gondolok, hogy valamely általános iskolában sportoló legénynek kell megnyernie a korosztályos bajnokságot. Sokkal inkább arra, hogy az iskolában kellene olyan alapokat biztosítani, amelynek révén a diák az egyesületbe kerülve már valóban szakmai, még inkább szakági képzést kaphasson. Ám — sajnos — az iskolákból nem így kerülnek ki a gyerekek, sőt többnyire erőtlenül, képzetlenül, hogy azt ne mondjam: ügyetlenül. Hogy is lehetne másmilyen az a diák például, aki általános iskolai évei alatt nem lát tornatermet. Téved az olvasó, ha azt hiszi, ez afféle újságírói túlzás. Az állítást a tények is igazolják: az iskolák egyharmadának semmiféle sportolásra alkalmas fedett helye nincs, másik egyharmaduk -,legfeljebb egy tornaszobával rendelkezik. A felmérések szerint az általános iskolákban még mintegy 6-700 tornaterem pótlása szükséges (ebből 426 esik a városokra), a középfokú tanintézetekben 10-100, míg a felsőoktatásiakban kerek száz ez a menynyiség. Hogy ne csak általánosságban beszéljek: az ELTE főiskolai karának például semmiféle lehetősége nincs. Annak az intézménynek, amely pedig többek között testnevelő tanárok képzésére is hivatott. Nagyon nagy számok ezek, s illúzió lenne arra gondolni, hogy a kialakult helyzetet csak elhatározás dolga megváltoztatni. Legfeljebb reménykedni lehet: szisztematikus, tervszerű munkával az ezredfordulóig bepótolhatók az elmaradások. Természetesen hiba lenne csak a létesítményhiányban keresni a gondok eredőjét. Ugyanilyen súllyal esik a latba — hogy az iskolai testnevelésnél maradjunk — a személyi feltételek hiánya. Még mindig sok a képesítés nélküli tornatanár, az alsó tagozatok jelentős részében alig-alig foglalkoznak a gyerekekkel szakképzett testnevelők. Sőt: egyáltalán senki sem tart tornaórát, vagy azért, mert nincs hol, vagy mert nincs kedve hozzá. A minap is panaszkodott egy ismerősöm: negyedikes gyereke a három és fél év alatt egyetlen egyszer sem jutott be a tornaterembe. Pedig annak az iskolának van terme, ám kizárólag a felsősök használják, délután, a kora esti órákban pedig bérbeadják. És vajon remélhetjük-e, hogy az ilyen körülmények között nevelődő gyermek megszereti a sportot, a sportolást? Aligha. Pedig évekkel ezelőtt született a határozat: hetente háromszor kell tornaórát tartani. Azóta az iskolák átálltak az ötnapos tanítási hétre, ami természetesen gondokat szült a tanrend összeállításánál. Többnyire a legegyszerűbb megoldást választották: szépen elhagyták a harmadik tornaórát, már eleve csak kettőt iktattak a programba. Szerencsére akad pozitív példa is: Csongrád megye általános iskoláinak egy részében — igaz, egyelőre kísérleti jelleggel — bevezették a mindennapos testnevelést. Meggyőződésem: csak ez lehet a jövő útja. És amikor ezt mondom, már távolról sem csupán az élsportra gondolok. Ennél lényegesen többre: az egészségünkre. Egész pontosan arra, hogy egy testileg ép fiatalság nőjön föl. Ez adná a segítséget ahhoz, hogy lelkileg is az legyen. A kormány ezt célozta meg a múlt hét csütörtökön elfogadott feladattervében. Azzal a felismeréssel, hogy csak úgy remélhet sikert, ha a diáksportnak lesz gazdája, lesz egy olyan intézménye, amely csak erre a területre koncentrál, segít a végrehajtásban, koordinál, ha kell, irányít. Ezért javasolta létrehozni a Diáksport Szövetséget, amely — ha igaz —, még ebben az esztendőben meg is alakul. Megalakulása persze nem hozhat megváltást. De abban talán segíthet, hogy megálljon a viszszaesés. És ez bizony nem lenne kevés. Németh Péter Tollba mondom... És ha nem lesz rekorder ? Dunaújvárosban, ebben a most 35 esztendős városban, már sikerült a sportban is hagyományt teremteni. Évről évre itt rendezik (nem kis anyagi áldozattal) az Aranyüst Kupa nemzetközi úszó versenyt. Ezen a viadalon nem állnak rajthoz világnagyságok, nem születnek szenzációs időeredmények, mitagadás az európai versenynaptárban sem tartják számon. Már az induláskor, az első esztendőben sem ez volt a szervezők célkitűzése. Sokkal inkább az, hogy helyben és országszerte mérkőzési alkalmat kínáljanak a kezdő vagy már fejlődő úszóknak, s ehhez az alapfeltételt a kötelező iskolai úszásoktatás jelentette. Így aztán a kategóriák egyike (A-kategória) azokat szólítja rajtkőre, akik még nem igazolt versenyzők, mi több, zömmel alig egy-két éve tudnak úszni. Kilenc-tíz éves kislányokról, kisfiúkról lévén szó, a távot is a minimumban állapították meg, tehát egyszer végig kell úszni az ötvenméteres medencét. A válogatási módszer magában véve is ügyes, mert minden megyében selejtezőket tartanak, s az ottani győztesek jogosultak részt venni a dunaújvárosi versenyen. Hozzávetőleg 1200 gyerek vetélkedik tehát az utazás jogáért, s bizony még alkalmanként vitatkoznak is, hogy megyénként a két-két úszásnemben ne csak egy fiút és lányt nevezhessenek, mikor az előfutamokban nem ritka a holtverseny. Ilyenkor tegyen aztán igazságot a pedagógus! A testnevelő tanároknak egyébként is nagyon sokat köszönhetnek a gyerekek, többségük tőlük tanult meg úszni, s azóta is ők csiszolják a gyerekek stílusát. A döntőben Szekszárdról, Szarvasról, Nagykanizsáról, Nyíregyházáról, Gyöngyösről is jeleskedtek résztvevők, ahol pedig korábban igazán nem volt úszóélet, vagy ha volt is, egy-egy megszállott munkájának eredményeként. A körülmények olykor még ma is mostohák. Egy szarvasi úszópalánta panaszolta, hogy bizony nagyon szeretne rendszeresen edzeni, versenyezni, csakhogy erre városában nincs megfelelő lehetőség. De ugyanezt elmondhatnák például a debreceniek is, mert bár a nagyerdei strand nyáron eszményi környezet (eltekintve a fürdővendégekkel való kényszerű osztozkodástól), ám, amikor zordra fordul az idő, a kis fedett medencében már körülményes edzést tartani. Dunaújvárosban az ország egyik legjobb uszodája működik (a Vasmű érdeme elsősorban) és van is úszóélet. Annyira, hogy a verseny híre külföldre is eljutott, s jönnek a serdülőkorú gyerekek szokni a nemzetközi viadalok számukra még ritkán tapasztalható légkörét. A dunaújvárosiak pedig mindent elkövetnek, hogy szó ne érje a ház elejét. A díjak és jutalmak a helybeli üzemek, vállalatok, intézmények felajánlásaiból gyűlnek össze. De a helybeli kisiparosok sem voltak restek kisebb-nagyobb összeggel, vagy maguk készítette ajándékkal hozzájárulni a versenyzők megjutalmazásához. Csoda-e ezek után, ha a dunaújvárosi színeket már lassan válogatottkeret-tag gyerekek is képviselik? Köztük a legismertebb most Ágh Norbert, aki — ha emlékezetem nem csal — négy versenyszámban állt rajthoz (persze, nem a kilenc-tíz évesek között, hanem a D-kategóriában is háromban aranyérmes lett. Ha már a kategóriákat említem, szóljunk a D-kategóriáról is, ami voltaképpen a családok megmozgatását szolgálja. Az úgynevezett családi váltóban apa, anya és gyerek együtt indulnak. A közönség sikere óriási, ennél jobban már csak maguk a résztvevők élvezik a versenyt. Nem ritka, hogy a gyerek lényegesen jobban úszik, mint apja, anyja s csak a szülők iránti kötelező tisztelet veszi elejét a felbuggyanó szemrehányásnak. S most ennek ellenére se higgye valaki, hogy a gyerekek valamennyien csak és kizárólag versenyzői karrierről álmodnak. Egyikük sem mondta, hogy nem szeret úszni, többnyire imádják a vizet, de nagyon sokan fütyülnek a rendszeres versenyzésre. Nem baj. Hagyjuk meg a gyerekek döntésiszabadságát Akik kiugróan tehetségesek, úgysem fordítanak hátat a medencének. Akik viszont a siker halovány reményében róják a hosszakat, ugyan miért is kínlódnának? Egyébként is sokan, ha nem is az úszásra esküsznek, nem idegenkednek más portáktól. De ha nem így lenne is! Akik egyszer megtanultak úszni, s akiket csupán tudományuk gyakorlása, a víz szeretete, a felüdülés vágya vonz az uszodába, azok is gazdagodtak. Egy apró aggályom maradt csupán. Vajon akik bevallottan nem kívánnak versenyezni, azok számára is marad idő és lehetőség uszodába járni? Nem fogják őket idővel mihaszna fürdőzőknek tekinteni? Mert ha igen, akkor az a gyerekben valószínűleg szomorú nyomot hagy. Kár lenne! Vass István Zoltán Tolótippck (16. HÉT, ÁPRILIS 20—21.) PÓTMÉItKÖZÉSEK: 14. Padova—Campobasso 1 15. Pescara—Arezzo l 16. Triestina—Cesena 1 1. Bochum—Eremen x 2 2. Hamburg— Bayern München 1 x 3. Schanke 01—1. FC Köln 1 x 4. Frankfurt— VfB Stuttgart 1 5. Fortuna Köln— BIau Weiss 90 1 x 6. Stultgarter Kickers— Oífenbach 1 7. Ascoli—Juventus x 2 8. Lav.io—Sampdoria x 9. Milán—Verona 1 x 10. Napoli—Iníernazionale 1 11. Udinese—Roma 1 x 12. Bologna—Catania 1 13. Genoa—Léccé 1 SZABAO FÖLD 21 • ,n Sft# i ^ * r * 't fc . - » \ fesj j ?tíÍi8(S t' -.' íi | Pocikióniko Legjobbjaink a szerdai válogatott mérkőzésre készültek, ezért a hét végén nem volt forduló a labdarúgó Nemzeti Bajnokság első osztályában. A második vonal csapatai természetesen pályára léptek, így most alkalmunk nyílik egy kicsit bővebb terjedelemben foglallalkozni az ő helyzetükkel. A huszonhatodik forduló után — tizenkét fordulóval a bajnokság befejezése előtt — négypontos előnnyel vezeti a mezőnyt a Bp. Volán SC. A közlekedésiek, a jelek szerint, olykor még a lazítást is megengedhetik magunknak, mint például most, a hétvégén: rengeteg gólhelyzetet kihagyva 2-2-es döntetlent játszottak idegenben a sokkal gyengébb Baja ellen. A második feljutó hely megszerzéséért kiélezett harc folyik elsősorban a Váci Izzó és a Szolnok között. A két csapat egyaránt harmincnégy pontos. A vasárnapi fordulóban a Duna-partiak idegenben győzték le 3-1-re az Ózd csapatát, ugyanakkor a balatoniak otthon csak 0-0-ás döntetlenre játszottak a Debreceni Kinizsi ellen. A két ezüstesélyes csapat nyomában (két, illetve három ponttal leszakadva) a Szolnok, illetve a Nyíregyháza és a Salgótarján áll. A Szolnok vasárnap otthon győzött a Kazincbarcika ellen (3-1), a Nyíregyháza — szintén otthon — verte meg a Bakony Vegyészt (6-0), és nem kellett utaznia a Salgótarjánnak sem: a bányászvárosi szurkolók a Sopron elleni győzelemnek (1-0) örülhettek. A mezőny sereghajtója a 22. sz. Volán (ezen a héten Diósgyőrben kapott ki 3-0-ra a csapat), helyzete reménytelennek nevezhető az eddig megszerzett 11 ponttal, alkalmasint a Bauxitbányász 13 pontja sem lesz elég a bennmaradáshoz, de még a 16 pontos Bakony Vegyész is csak a csodában bízhat. A Szekszárd, a Nagykanizsa, a Keszthely, a Baja és a többi viszont még nincs elveszve, ha ... A számok tanúsága szerint ezidáig a Bp. Volán mutatta a legjobb csatárjátékot: a csapat 55 gólt lőtt , e mérce szerint (meglepetésre) a 12. helyen álló Diósgyőr áll a második helyen 46 lőtt góllal. A legkevesebb gólt a Nyíregyháza (21) és a Vác (24) kapta — a legtöbbet pedig a 22. sz. Volán (59) és a Bauxitbányász (58). A másodosztály kínos szenzációját — miként tavaly az első osztályét is — a Nyíregyháza szolgáltatja: a 25. forduló után, a Kazincbarcika elleni meccset követően a csapat két játékosa, Giron és Kökény összeszólalkozott, majd sportemberhez méltatlan módon viselkedett: ügyükben a fegyelmi bizottság fog dönteni — minden esetre ők, cselekedetük miatt, nem lehettek részesei a Bakony Vegyész elleni 6-0-ás győzelemnek. Végezetül essék néhány szó a válogatott szerdai szerepléséről. Világbajnoki selejtező-csoportunkban ez a találkozó akár meg is hozhatja a döntést a továbbjutás kérdésében: ha győztünk, akkor többet már nem kell számolgatnunk, ugyanis biztos továbbjutók vagyunk. Döntetlennél a legrosszabb esetben a második helyen végzünk —, de ha kikapunk, még akkor sem vagyunk esélytelenek az első helyre. Persze a cél nem lehet más — győzelem, hajrá magyarok! (emes)