Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-04 / 18. szám
1985. MÁJUS 4. Semmi kilengés, semmi kósza éjszaka... Ha nem ismerném Bakos György nacionáléját, beszélgetésünk alapján joggal hihetném: az idősebb sportolók közül való. Hangsúlyozom, mindezt csak a hallottak ismeretében tenném, mert külsőre egy, a huszonvalahány éves fiatalemberek közül. De semmiképp sem az: felelősségteljes, megfontolt életvitele tán még a harmincasokra sem jellemző. Pedig hát mindössze huszonöt esztendős ez a Zalaegerszegről elszármazott atléta, az idei fedettpályás Európa-bajnokság 60 méteres gátfutó számának aranyérmese. És e siker ellenére meg kell vallanom: keveset tudok róla. Bizonyára, mert nem zajos egyéniség, teszi, amit meggyőződése szerint tennie kell. Olyannyira, hogy már-már azt mondanám: szürke figura; kizárólag versenyidőszakban kelti fel az érdeklődést, igaz akkor viszont — eredményeivel. Sehol egy csöppnyi kilengés, egy kósza éjszaka ... — Nézze, aki eredményt akar elérni ebben a sportágban, annak nagyon is tudnia kell, hogy mit engedhet meg magának. A profi gondolkodás nem tűri a léhaságot, az intenzív edzések után nem is lehet hozzá kedve. Az atlétikában — de szerintem az összes sportágban — fizikailag és szellemileg is tökéletes állapotban kell lenni, nap, mint nap, hogy valamennyi edzésen a maximálisat nyújthassuk. — Meglehetősen szokatlan ez a gondolkodásmód ... Úgy érzem, a sportolók zöme másként vélekedik és másként is tesz... — Lehet, bár nem hiszem... Itt van például Szalma Laci, ő ugyanígy gondolkodik ... — De azért akadnak szép számmal, akik nem. Olyanok, akik szeretnek el-ellopni valamicskét az edzésidőből, lazítanak valamelyest az iramon ... ■ — Azokra lehet ez jellemző, akik viszonylag kis befektetéssel a legjobbak közé tudnak emelkedni — itthon. Az előrelépéshez viszont akkora pluszmunka szükségeltetne, amit már nem vállalnak. Elsősorban azért nem, mert olyan nagy távolságra van tőlük a nemzetközi élvonal, hogy az szinte már elérhetetlen. Így aztán képtelenek a nagyobb önfegyelemre, s nincs is, aki ezt megkövetelje tőlük. — Magával még soha nem fordult elő, hogy edzésen lazított volna, hogy megpróbálta becsapni az edzőjét és egy kicsit önmagát is? — Nézze, az megesik, hogy az ember fáradtabb és akkor nehezen viseli a terhelést, de ezt meg lehet — sőt meg kell — beszélni az edzővel. A kérdésre tehát egyértelmű nemmel válaszolhatok. Ha ugyanis nem dolgozom, nem tudok keresni sem. — Ha már szóba hozta a pénzt: mi hajtja a sikerek felé a pénz, az egyéni ambíció, vagy a család? — Nehéz lenne ezeket különválasztani, tulajdonképpen egyszerre jelentkezik valamennyi összetevő. Kell a pénz, hogyne kéne, de vágyom a sikert, a győzelmet is és persze jó érzés a családban is eredményesnek lenni. — Fura gondolatom támadt, s ha alaptalan, kérem ne haragudjon, netán azért nősült meg, s alapított családot, hogy ez is nyugodt hátterül szolgáljon a sportolásnak? — Nem, azért ennyire nem szorítom racionális keretek közé az életemet. Megnősültem, mert így jött ki a lépés. Aztán pedig jöttek a gyerekek, a lányom már négy, a fiam még csak egyéves. A feleségem pedig most végzett az orvosi egyetemen. — Ön meglehetősen elfoglalt ember, a sok edzőtábor, a versenyek, a külföldi utak nem sok időt hagynak a családra ... — Azért nem ilyen vészes a helyzet, általában este hat óra körül már otthon vagyok. Szerencsére edzőtáborból sincs sok, a túrák meg általában rövidek, néhány naposak, így aztán van idő a gyerekekre, de még tanulni is. Elvégeztem a TF szakedzői szakát, most pedig a Közgazdaságtudományi Egyetemen tanulok. — Csak azért, hogy el legyen foglalva? — Nem, ez egyfajta védekezés is. Egyszerűen rossz érzés kiszolgáltatottnak lenni. Márpedig, ha semmi máshoz nem értek, mint a gátfutáshoz, azt csinálnak velem, amit akarnak. — Ilyen rosszak a tapasztalatai? — Fogalmazzunk finoman: nem jók. — Mire gondol? — Nem érdemes belemenni, csak megsértődnek az illetékesek, nem pedig elgondolkodnak a dolgon. — Azért néhány szóban elmondhatná, legalább név nélkül... — Egyszerűen arra gondolok, hogy túl sokat ígérgetnek, s keveset tesznek. Aminek viszont az a következménye, hogy a sportolónak magának kell ügyes-bajos dolgai után rohangásznia, idegeskednie, s ez kihat a teljesítményre. — Volt ilyen élménye mostanában? — Sajnos, igen. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy a profi versenyzéshez profi klubvezetés is kell. — És ez hiányzik? — Úgy látszik Európa egyik legjobb gátfutónak is lehetnek ilyen problémái... — Jó, akkor nem erőltetem a témát. De, ha már szóba hoztam, csakugyan Európa legjobb gátfutója lenne most Bakos György? — Nem, ezt nem mondhatnám. Igaz, azt sem, hogy nem én vagyok a legjobb. Akad egy-két vetélytársam, akivel egy szinten vagyunk. Ha két tizeddel megelőzném őket, akkor nevezhetném magam Európa legjobbjának. — Melyik eredményére a legbüszkébb? — Nem foglalkozom különösebben az eredményeimmel. Mindig a következő feladat érdekel, a következő edzés. Az a legfontosabb, hogy minden edzésen ott legyek fejben is. Ha ezt megcsinálom, akkor válhatok igazi versenyzővé. És akkor a többi falap már magától is jön. — És mi az ami jön? Vagyis: mit vár önmagától? — Erre se tudok válaszolni. Fogalmam sincs mit fejlődik a világ, mit fejlődök én. Meggyőződésem, hogy nem szabad „törik-szabad” célokat megfogalmazni. Egyszerűen butaság, úgy is annyi minden közbejöhet. — Még egy ilyen profi módon gondolkodó sportolónál is, mint ön? — Még nálam is. Németh Péter Bakos György (jobbról) nyert a Tricotex Kupán is Tollba mondom... Túl az ezredfordulón Érdekes módon az ipar, a mezőgazdaság, a tudomány jövőjének körvonalait nagyobb biztonsággal merik előrevetíteni a szakértők, mint az élet olyan részterületéét, mint a sport. S ha visszatekintünk az egykori becslésekre, kiderül, hogy nagyobb pontossággal jósolták meg néhány évtizeddel ezelőtt, teszem azt a szervátültetések lehetőségeit vagy a nukleáris energia hasznosítását, mint a világrekordok alakulását úszásban vagy atlétikában. Persze fölvetődik a kérdés, szükséges-e jó előre vallatni a jövőt, az idő úgyis kiforog mindent. Ez ugyan igaz, de nem árt, ha nem érnek bennünket váratlanul az új jelenségek. Az szinte bizonyosnak látszik, hogy még jó ideig (talán évtizedekig) folytatódik a versenysport és a tömegek szabadidős sporttevékenysége közötti különbség növekedése. Markánsabban különülnek el azok a sportágak, melyek népszerűségüknél fogva anyagilag kifizetődőek, s ezekben a versengés, ha lehet, még jobban kiéleződik. Éppen a tömegesült érdeklődés miatt a reklámnak óriási szerep jut majd, ami viszont lehetővé teszi az átlagon felüli díjazást. (Labdarúgásban, teniszben, s még néhány sportágban egy-egy híresség ma már keres annyit, ha nem többet mint egy világhírű filmsztár.) Lezajlik majd a sportágak között is egy sajátos válogatóverseny előbb-utóbb (ez már napjainkban is érezhető), s bármennyire is fájlaljuk majd, elhalhatnak sportágak. Nem vagyok benne biztos például, hogy a birkózás, vívás, vízilabda, tollaslabda (igazán nem akarok senkit megbántani, egyszerűen csak tendenciákat igyekszem megfigyelni), megrázkódtatás nélkül képes lesz átvészelni a következő évtizedet. Igaz, nagyon sokat számítanak a nemzeti hagyományok, hiszen az amerikai földrészen őrültség lenne a baseball esetleges elhalásáról beszélni, míg Európa nagy részén meg sem honosodott. De legalább ilyen nehezen elképzelhető Törökországban, Bulgáriában a szabadfogású birkózás válságát jelezni. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a jégkorong, a tenisz, a kosárlabda folytatja diadalútját. Felzárkózhat a röplabda is, minthogy az utóbbi időkben felgyorsult és fölöttébb látványossá vált. Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy a labdarúgás megússza újítás nélkül. Ebben a sportágban a szabályok felett lassan eljár az idő, egyre ritkább a gólokban gazdag, változatos mérkőzés, nincs kizárva, hogy a lesszabály megszüntetése kiutat kínálna. Mindenesetre népszerűsége ugyan kikezdhetetlennek tűnik, mégis jó néhány országban észrevehetően csökkent a nézőszám, nem pusztán átmeneti csalódottsággal magyarázhatóan. Nem elhanyagolható szempont: a közönség azzal a sportággal fog elsősorban rokonszenvezni, amellyel bizonyos mértékig nézőként is azonosulni tud, magyarán, amelyet ha csak alapfokon is, de maga is gyakorol. A labdarúgásnál nem csupán fogalmaink segítenek élvezethez, hanem tapasztalataink is, származzanak azok akár a gyermekkorból. Ha a lassan nem elhanyagolható pályahiány miatt a felnövekvő generáció csak elvétve vagy egyáltalán nem futballozna, akkor a futball közönségvonzó hatása csökkenni fog. Hiszen mivel magyarázható a tenisz iránti mérhetetlen kíváncsiság, mikor hazánkat csupán egyetlen női és férfijátékos képviseli méltó módon a nemzetközi versenyeken? Csakis azzal, hogy egyre többen fognak ütőt, akár ötvenéves fejjel is. Frissítő szórakozásuk teszi lehetővé, hogy a tenisz puszta szemlélése is szórakozást jelentsen. Minden okom megvan feltételezni, hogy a jövő elsősorban a játéksportoké, azaz a labdajátékoké. Ha testük karbantartása végett sokan futnak, úsznak, tornáznak is majd, nem biztos, hogy a világszínvonalat jelentő eredményekért hajlandók lesznek az emberfelettien kemény és gyakorta egyhangú edzésmunkát elvégezni. Egyáltalán, külön tanulmányt érdemelne, vajon mi történik azt követően, ha elértük az emberi teljesítőképesség határát. Hiszen egyszer el kell érnünk, elvégre a százméteres síkfutásban például képtelenség nyolc másodpercnél sokkal rövidebb idő alatt teljesíteni a távot. (Most még itt sem tartunk.) Akkor majd bizonyára lesz egy megkövült világrekord, aminek megközelítése is eseményszámba megy majd. Kérdem én: kicsit nem így vagyunk Beamon 1968-ban elért távolugró világcsúcsával? Jó, lehet, hogy Lewis megdönti, s tegyük fel, valamelyik szuperatléta túljut a kilenc méteren is. De az esély egyre kevesebb lesz, hogy azt a rekordot is túlszárnyalja valaki s egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy egyre több számban (sportágban) tartják magukat hosszú évtizedek óta a világrekordok. S mivel csak rendkívüli tehetségek szerfölött szerencsés esetben számíthatnak sikerre, lehet: el sem jutunk az átlagon fölüli talentum kibontakozásáig, hiszen a világcsúcsok oly álomszerű távolságra kerülnek. S akkor talán visszatérünk a sport eredeti céljához: örömet, felfrissülést keresni a mozgásban. Próbára tenni ügyességünket, erőnket, kitartásunkat. Ez ugyan versenyt feltételez továbbra is, de egymással s nem a meghódíthatatlannak tűnő csúcsokkal. Kíváncsi vagyok, vajon ha ezt az újságot 60-70 év múlva egy könyvtárban föllapozza majdani kollégám, ugyan nem fog-e mosolyogni mindezen, miközben ezt mormolja: mi is az a világcsúcs? Vass István Zoltán SZABAD FÖLD 21 Totólippek (18. HÉT, MÁJUS 4—5.) PÓTMÉRKÖZÉSEK: 14. Taranto—Cesena x 15. Triestina—Pisa x 16. Catania—Gcnoa 1 1. 1. FC Köln—Hamburg 1 2. Dortmund—Düsseldorf l,x 3. Ulm—Hannover x,2 4. St Pauli—Fortuna Köln l,x 5. Fc. lfomburg—Kassel 2 6. Bürstadt—Darmstadt l,x 7. Lazio—Avellino 1 8. Napoli—Juvenlus l,x 9. Sampdoria—Intern. J,x 10. Bari—Perugia x 11. Bologna—Léccé l,x 12. Padova—Empoli 1 13. Parma—Campobasso 1 Az Ipari Szakmai Továbbképző Intézet titkárnőképző tanfolyamot indít Témakörök: protokoll, irodai gépek, iratkezelés, vezetői időgazdálkodás stb. A munkakörökhöz szükséges száz kifejezés oroszul, németül és angolul. A tanfolyam időtartama: 80 óra. A foglalkozások módja: a bejáróknak hetenként egy alkalommal; — vállalatoknál megszervezve, megállapodás szerint; — vidéki hallgatóknak intenzív, bentlakásos formában (a hét végén hazautazás) vagy heti egy alkalommal, bejárásos formában. Jelentkezni lehet írásban, az Ipari Szakmai Továbbképző Intézet közgazdasági továbbképző osztályán, Budapest IX., Vendel u. 3/b. Telefon: 334-900, 37-es és 17-es mellék.