Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-04 / 18. szám

1985. MÁJUS 4. Semmi kilengés, semmi kósza éjszaka... Ha nem ismerném Bakos György na­­cionáléját, beszélgetésünk alapján joggal hihetném: az idősebb sportolók közül va­ló. Hangsúlyozom, mindezt csak a hal­lottak ismeretében tenném, mert külső­re egy, a huszonvalahány éves fiatalem­berek közül. De semmiképp sem az: felelősségteljes, megfontolt életvitele tán még a harmin­casokra sem jellemző. Pedig hát mind­össze huszonöt esztendős ez a Zalaeger­szegről elszármazott atléta, az idei fe­dettpályás Európa-bajnokság 60 méteres gátfutó számának aranyérmese. És e siker ellenére meg kell vallanom: keveset tudok róla. Bizonyára, mert nem zajos egyéniség, teszi, amit meggyőződé­se szerint tennie kell. Olyannyira, hogy már-már azt mondanám: szürke figura; kizárólag versenyidőszakban kelti fel az érdeklődést, igaz akkor viszont — ered­ményeivel. Sehol egy csöppnyi kilengés, egy kósza éjszaka ... — Nézze, aki eredményt akar elérni ebben a sportágban, annak nagyon is tudnia kell, hogy mit engedhet meg ma­gának. A profi gondolkodás nem tűri a léhaságot, az intenzív edzések után nem is lehet hozzá kedve. Az atlétikában — de szerintem az összes sportágban — fi­zikailag és szellemileg is tökéletes álla­potban kell lenni, nap, mint nap, hogy valamennyi edzésen a maximálisat nyújthassuk. — Meglehetősen szokatlan ez a gon­dolkodásmód ... Úgy érzem, a sportolók zöme másként vélekedik és másként is tesz... — Lehet, bár nem hiszem... Itt van például Szalma Laci, ő ugyanígy gondol­kodik ... — De azért akadnak szép számmal, akik nem. Olyanok, akik szeretnek el-el­­lopni valamicskét az edzésidőből, lazíta­nak valamelyest az iramon ... ■ — Azokra lehet ez jellemző, akik vi­szonylag kis befektetéssel a legjobbak közé tudnak emelkedni — itthon. Az előrelépéshez viszont akkora pluszmun­ka szükségeltetne, amit már nem vállal­nak. Elsősorban azért nem, mert olyan nagy távolságra van tőlük a nemzetközi élvonal, hogy az szinte már elérhetetlen. Így aztán képtelenek a nagyobb önfe­gyelemre, s nincs is, aki ez­t megköve­telje tőlük. — Magával még soha nem fordult elő, hogy edzésen lazított volna, hogy meg­próbálta becsapni az edzőjét és egy ki­csit önmagát is? — Nézze, az megesik, hogy az ember fáradtabb és akkor nehezen viseli a ter­helést, de ezt meg lehet — sőt meg kell — beszélni az edzővel. A kérdésre tehát egyértelmű nemmel válaszolhatok. Ha ugyanis nem dolgozom, nem tudok ke­resni sem. — Ha már szóba hozta a pénzt: mi hajtja a sikerek felé a pénz, az egyéni ambíció, vagy a család? — Nehéz lenne ezeket különválaszta­ni, tulajdonképpen egyszerre jelentkezik valamennyi összetevő. Kell a pénz, hogy­ne kéne, de vágyom a sikert, a győzel­met is és persze jó érzés a családban is eredményesnek lenni. — Fura gondolatom támadt, s ha alap­talan, kérem ne haragudjon, netán azért nősült meg, s alapított családot, hogy ez is nyugodt hátterül szolgáljon a sporto­lásnak? — Nem, azért ennyire nem szorítom racionális keretek közé az életemet. Megnősültem, mert így jött ki a lépés. Aztán pedig jöttek a gyerekek, a lá­nyom már négy, a fiam még csak egy­éves. A feleségem pedig most végzett az orvosi egyetemen. — Ön meglehetősen elfoglalt ember, a sok edzőtábor, a versenyek, a külföldi utak nem sok időt hagynak a családra ... — Azért nem ilyen vészes a helyzet, általában este hat óra körül már otthon vagyok. Szerencsére edzőtáborból sincs sok, a túrák meg általában rövidek, né­hány naposak, így aztán van idő a gye­rekekre, de még tanulni is. Elvégeztem a TF szakedzői szakát, most pedig a Köz­gazdaságtudományi Egyetemen tanulok. — Csak azért, hogy el legyen foglalva? — Nem, ez egyfajta védekezés is. Egy­szerűen rossz érzés kiszolgáltatottnak lenni. Márpedig, ha semmi máshoz nem értek, mint a gátfutáshoz, azt csinálnak velem, amit akarnak. — Ilyen rosszak a tapasztalatai? — Fogalmazzunk finoman: nem jók. — Mire gondol? — Nem érdemes belemenni, csak megsértődnek az illetékesek, nem pedig elgondolkodnak a dolgon. — Azért néhány szóban elmondhatná, legalább név nélkül... — Egyszerűen arra gondolok, hogy túl sokat ígérgetnek, s keveset tesznek. Ami­nek viszont az a következménye, hogy a sportolónak magának kell ügyes-bajos dolgai után rohangásznia, idegeskednie, s ez kihat a teljesítményre. — Volt ilyen élménye mostanában? — Sa­jnos, igen. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy a profi versenyzéshez profi klubvezetés is kell. — És ez hiányzik? — Úgy látszik Európa egyik legjobb gátfutónak is lehetnek ilyen problémái... — Jó, akkor nem erőltetem a témát. De, ha már szóba hoztam, csakugyan Európa legjobb gátfutója lenne most Ba­kos György? — Nem, ezt nem mondhatnám. Igaz, azt sem, hogy nem én vagyok a legjobb. Akad egy-két vetélytársam, akivel egy szinten vagyunk. Ha két tizeddel meg­előzném őket, akkor nevezhetném ma­gam Európa legjobbjának. — Melyik eredményére a legbüszkébb? — Nem foglalkozom különösebben az eredményeimmel. Mindig a következő feladat érdekel, a következő edzés. Az a legfontosabb, hogy minden edzésen ott legyek fejben is. Ha ezt megcsinálom, akkor válhatok igazi versenyzővé. És ak­kor a többi falap már magától is jön. — És mi az ami jön? Vagyis: mit vár önmagától? — Erre se tudok válaszolni. Fogalmam sincs mit fejlődik a világ, mit fejlődök én. Meggyőződésem, hogy nem szabad „törik-szabad” célokat megfogalmazni. Egyszerűen butaság, úgy is annyi minden közbejöhet. — Még egy ilyen profi módon gondol­kodó sportolónál is, mint ön? — Még nálam is. Németh Péter Bakos György (jobbról) nyert a Tricotex Kupán is Tollba mondom... Túl az ezredfordulón Érdekes módon az ipar, a me­zőgazdaság, a tudomány jövőjé­nek körvonalait nagyobb biz­tonsággal merik előrevetíteni a szakértők, mint az élet olyan részterületéét, mint a sport. S ha visszatekintünk az egykori becslésekre, kiderül, hogy na­gyobb pontossággal jósolták meg néhány évtizeddel ezelőtt, teszem azt a szervátültetések lehetőségeit vagy a nukleáris energia hasznosítását, mint a világrekordok alakulását úszás­ban vagy atlétikában. Persze fölvetődik a kérdés, szükséges-e jó előre vallatni a jövőt, az idő úgyis kiforog min­dent. Ez ugyan igaz, de nem árt, ha nem érnek bennünket váratlanul az új jelenségek. Az szinte bizonyosnak látszik, hogy még jó ideig (talán évti­zedekig) folytatódik a verseny­­sport és a tömegek szabadidős sporttevékenysége közötti kü­lönbség növekedése. Markán­sabban különülnek el azok a sportágak, melyek népszerűsé­güknél fogva anyagilag kifize­tődőek, s ezekben a versengés, ha lehet, még jobban kiélező­dik. Éppen a tömegesült érdek­lődés miatt a reklámnak óriási szerep jut majd, ami viszont lehetővé teszi az átlagon felüli díjazást. (Labdarúgásban, te­niszben, s még néhány sport­ágban egy-egy híresség ma már keres annyit, ha nem többet mint egy világhírű filmsztár.) Lezajlik majd a sportágak között is egy sajátos válogató­­verseny előbb-utóbb (ez már napjainkban is érezhető), s bár­mennyire is fájlaljuk majd, el­halhatnak sportágak. Nem va­gyok benne biztos például, hogy a birkózás, vívás, vízilabda, tol­laslabda (igazán nem akarok senkit megbántani, egyszerűen csak tendenciákat igyekszem megfigyelni), megrázkódtatás nélkül képes lesz átvészelni a következő évtizedet. Igaz, na­gyon sokat számítanak a nem­zeti hagyományok, hiszen az amerikai földrészen őrültség lenne a base­ball esetleges el­halásáról beszélni, míg Európa nagy részén meg sem honoso­dott. De legalább ilyen nehe­zen elképzelhető Törökország­ban, Bulgáriában a szabadfogá­sú birkózás válságát jelezni. Nagyon valószínűnek látszik, hogy a jégkorong, a tenisz, a kosárlabda folytatja diadalútját. Felzárkózhat a röplabda is, minthogy az utóbbi időkben felgyorsult és fölöttébb látvá­nyossá vált. Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy a labdarúgás megússza újítás nél­kül. Ebben a sportágban a sza­bályok felett lassan eljár az idő, egyre ritkább a gólokban gaz­dag, változatos mérkőzés, nincs kizárva, hogy a lesszabály meg­szüntetése kiutat kínálna. Min­denesetre népszerűsége ugyan kikezdhetetlennek tűnik, mégis jó néhány országban észrevehe­tően csökkent a nézőszám, nem pusztán átmeneti csalódottság­gal magyarázhatóan. Nem elhanyagolható szem­pont: a közönség azzal a sport­ággal fog elsősorban rokon­szenvezni, amellyel bizonyos mértékig nézőként is azonosul­ni tud, magyarán, amelyet ha csak alapfokon is, de maga is gyakorol. A labdarúgásnál nem csupán fogalmaink segítenek él­vezethez, hanem tapasztalataink is, származzanak azok akár a gyermekkorból. Ha a lassan nem elhanyagolható pályahiány miatt a felnövekvő generáció csak elvétve vagy egyáltalán nem futballozna, akkor a futball közönségvonzó hatása csökkenni fog. Hiszen mivel magyarázható a tenisz iránti mérhetetlen kí­váncsiság, mikor hazánkat csu­pán egyetlen női és férfijátékos képviseli méltó módon a nem­zetközi versenyeken? Csakis azzal, hogy egyre többen fog­nak ütőt, akár ötvenéves fejjel is. Frissítő szórakozásuk teszi lehetővé, hogy a tenisz puszta szemlélése is szórakozást je­lentsen. Minden okom megvan feltéte­lezni, hogy a jövő elsősorban a játéksportoké, azaz a labdajá­tékoké. Ha testük karbantartása végett sokan futnak, úsznak, tornáznak is majd, nem biztos, hogy a világszínvonalat jelentő eredményekért hajlandók lesz­nek az emberfelettien kemény és gyakorta egyhangú edzés­munkát elvégezni. Egyáltalán, külön tanulmányt érdemelne, vajon mi történik azt követően, ha elértük az emberi teljesítő­képesség határát. Hiszen egy­szer el kell érnünk, elvégre a százméteres síkfutásban például képtelenség nyolc másodpercnél sokkal rövidebb idő alatt telje­síteni a távot. (Most még itt sem tartunk.) Akkor majd bi­zonyára lesz egy megkövült vi­lágrekord, aminek megközelíté­se is eseményszámba megy majd. Kérdem én: kicsit nem így vagyunk Beamon 1968-ban elért távolugró világcsúcsával? Jó, lehet, hogy Lewis megdönti, s tegyük fel, valamelyik szu­peratléta túljut a kilenc méte­ren is. De az esély egyre keve­sebb lesz, hogy azt a rekordot is túlszárnyalja valaki s egy­szer csak azon kapjuk magun­kat, hogy egyre több számban (sportágban) tartják magukat hosszú évtizedek óta a világre­kordok. S mivel csak rendkívü­li tehetségek szerfölött szeren­csés esetben számíthatnak si­kerre, lehet: el sem jutunk az átlagon fölüli talentum kibon­takozásáig, hiszen a világcsú­csok oly álomszerű távolságra kerülnek. S akkor talán visszatérünk a sport eredeti céljához: örömet, felfrissülést keresni a mozgás­ban. Próbára tenni ügyességün­ket, erőnket, kitartásunkat. Ez ugyan versenyt feltételez to­vábbra is, de egymással s nem a meghódíthatatlannak tűnő csúcsokkal. Kíváncsi vagyok, vajon ha ezt az újságot 60-70 év múlva egy könyvtárban föllapozza majdani kollégám, ugyan nem fog-e mosolyogni mindezen, mi­közben ezt mormolja: mi is az a világcsúcs? Vass István Zoltán SZABAD FÖLD 21 Totólippek (18. HÉT, MÁJUS 4—5.) PÓTMÉRKÖZÉSEK: 14. Taranto—Cesena x 15. Triestina—Pisa x 16. Catania—Gcnoa 1 1. 1. FC Köln—Hamburg 1 2. Dortmund—Düsseldorf l,x 3. Ulm—Hannover x,2 4. St Pauli—Fortuna Köln l,x 5. Fc. lfomburg—Kassel 2 6. Bürstadt—Darmstadt l,x 7. Lazio—Avellino 1 8. Napoli—Juvenlus l,x 9. Sampdoria—Intern. J,x 10. Bari—Perugia x 11. Bologna—Léccé l,x 12. Padova—Empoli 1 13. Parma—Campobasso 1 Az Ipari Szakmai Továbbképző Intézet titkárnőképző tanfolyamot indít Témakörök: protokoll, irodai gépek, iratkezelés, vezetői időgazdálkodás stb. A munkakörökhöz szükséges száz kifejezés oroszul, németül és angolul. A tanfolyam időtartama: 80 óra. A foglalkozások módja: a bejáróknak hetenként egy alkalommal; — vállalatoknál megszervezve, megállapodás szerint; — vidéki hallgatóknak intenzív, bentlakásos formában (a hét végén hazautazás) vagy heti egy alkalommal, bejárásos formában. Jelentkezni lehet írásban, az Ipari Szakmai Továbbképző Intézet közgazdasági továbbképző osztályán, Budapest IX., Vendel u. 3/b. Telefon: 334-900, 37-es és 17-es mellék.

Next