Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-09 / 6. szám
1985. FEBRUÁR 9. A „BRONZKATONA” - ÉLŐBEN Sudár termetű, fürge mozgású ember. Barázdált arca mosolygós, haja kifehéredett. Tyejkovo városkában lakik, neve: Vaszilij Golovcov. Parasztember. Világéletében kolhozban dolgozott, leszámítva a háborús éveket. Magányosan éldegél, felesége meghalt, mérnök fiai pedig Moszkvában dolgoznak. Nyugdíjas. Idejének java részét kiskertjében tölti. Almát, körtét, barackot termel és fehér rózsákat. Fiatalnak mondja magát, csak napjainkban lett hatvanöt éves. Lakályos szobába invitált és teával, süteménnyel kínált. Arckaraktere, vonásai ismerősnek tűntek, pedig személyesen sohasem találkoztunk. Mégis láttam őt idehaza, a budapesti Gellérthegy csúcsán. Odafönn magasodik a Felszabadulási Emlékmű talapzatán, kezében zászlóval, mellén géppisztollyal. Úgy emlegetjük: „Bronzkatona”. Márpedig húsvér ember, érzékeny lelkületű, akinek öröme és bánata volt. Küzdött a fasizmus ellen, és vérét hullatta. Életét miértünk is sokszor kockáztatta, amíg itt Budapesten a fegyverek végleg elhallgattak. Ezekről kérdeztem. Vaszilij Golovcov higgadt szavaiból, átélt eseménysor kerekedett. Számunkra történelmi értékű. ★ Acélsíneken kerekek csattogtak. Sebesüléseikből felépült katonákat hozott a vonat, Magyarország felé. Zászlóaljnyit. Fáztak. Fűtetlen, hideg vagonokban utaztak, egymáshoz bújva. Jégvirágos ablakok mögött. Többségükben különböző alakulatokhoz tartoztak, amelyek valahol a Dunántúlon harcoltak. Vaszilij Golovcovnak a behegedt vállsebe fázott legjobban, és bele-belenyilallt a fájdalom. Még pihennie kellett volna, de másként döntött. Bélésben napokig kérlelte a kórházi orvosokat, engedjék az egységéhez. Harcolni akar. Fronton a helye, amíg béke nincs. Testvérbátyjait megölték a németek: Nyikolájt és Ivánt. Benn a kórházban tudta meg, és utána nem lett maradása. Helyettük is küzdeni akar, és pusztítani a fasisztákat. Kérésének végül helyt adtak és Budapestre irányították. Az akkor felszabadult Budapestre. Itt nagy, aknák szaggatta térre kanyarodtak velük a teherautók, amelynek nevét csak később tudta meg: Városliget. Ott találta meg a századát is. Romos épületben szállásoltak, kőelefántokra épített, csúcsíves kapu szomszédságában, Ponomarjov főhadnagynál jelentkezett. Tőle kapta a tájékoztatást: nem harctéri feladataik lesznek, hanem a bujkáló fasiszta bandák felszámolása. Járőrszolgálatba osztották Golovcovot, hetedmagával. Elindultak. Körülöttük rommá lett házak, elszenesedett gerendák, kilőtt harckocsik és rohamlövegek komorlottak. Lépteik alatt üvegcserepek recsegtek. Géppisztolysorozat hangzott hirtelen, amikor befordultak a Vilma királynő útra. Mellettük porzott a fal, és Volosznyikov közkatona holtan összeesett. Meg egy magyar férfi, aki éppen a közelükben haladt. Tyimoskin törzsőrmester a szemközti házra pillantott, és fölkiáltott: — Ott vannak fönn, a legfelső emeleten! Meggörbülve futottak valamennyien. Utcai saroklakás előtt torpantak meg, réztáblás ajtónál. Közelében üveg nélküli ablak. Tyimoskin berúgta az ajtót, és félreugrott. Odabentről géppisztolytisz zúdult. A törzsőrmester felemelte a kezét és figyelmeztetett: — Vigyázzatok! Civilek is lehetnek benn. Tyimoskin tárat cserélt, és hátrább lépett. Lőtt. Rövid sorozatokat eregetett az előszoba falába. Lőttek odabentről is. Tűz alatt tartották a bejárati ajtót, kézigránátot mégsem használtak a szovjet katonák. Golovcov az ablakhoz lépett és beugrott rajta. Kis méretű szobában találta magát, ahonnét ajtó nyílott valahová. Lenyomta a kilincset és ment Balról ismét ajtót látott, és mögötte kattogtak a fegyverek. Golovcov feltépte a kétszárnyas ajtót, és hangja elszabadult: — Fegyvereket eldobni! Falhoz! Dermedt csend. Tyimoskinék ekkor nyomultak a szobába, és lefegyverezték az orvgyilkosokat. Ott derült fény a való igazságra. Csak bitorolták a német közkatonák egyenruháit: SS-tiszt volt valamennyi! Másnap havazott. Csípős február végi szél vitte a pelyheket, és Golovcov arcába csapdosta. Ő nem törődött vele, gondolataiba merülve sétált. Rövidke útszakaszon, századkörletéből a közeli elefántos kapuig. Elefántos kapu! Mennyi, de menynyi kilométert megtett idáig. Sztálingrádnál légnyomás, Kárpátokban sebesülés... Hm! Némelyik kilométeren nehezebben jutott végig, mint békeidőben egy egész emberi élethosszon lehet. Támadott rajtuk, visszavonult, menetelt és kúszott. Latyakban feküdt, sáros, átázott köpenyben. Napokig nem száradt meg rajta, és hajnalonként ráderesedett. Ilyen a háború. Négy éve halál szegődött az emberek nyomába, és folyton kíséri. Milliókat! Budapesten sincs biztonság, a bujkáló SS- és nyilasbandák miatt. Orvul gyilkolnak katonákat, otthonaikban meg védtelen családokat. Ennivalóért vagy amiatt: ne maradjon szemtanú! Budán a hegyekben még... Öblös hang zavarta meg a gondolatsorokat: — Riadó! Felsorakoztak a katonák. Ponomarjov századparancsnok eléjük lépett, és röviden beszélt. Harci feladatokra indulnak a budai hegyekbe. Fasiszta banda ellen, lehetnek negyvenen-ötvenen. Szovjet katonai egyenruhában fosztogatnak, és búvóhelyük egy sziklabarlang. Tőlük nem messze vendéglő, a neve: Veronika. Kertjében ásott kút és szürkület után vízért mennek oda. Reggel meggyilkoltak egy terhes asszonyt, aki tüzelőfát szedett az erdőben. Elindult a század. Gépkocsijaikat páncélnaszádok vitték át a Dunán, esti félhomályban. Felderítő csatlakoztak hozzájuk odaát, a terep ismerői. Szovjetek és magyarok. Nemsokára a helyszínre robogtak és Ponomarjov főhadnagy parancsokat osztogatott. Tüzelőállásba indultak a katonák, nagy félkörös alakzatba. Golovcov egy gesztenyetörzs mögött foglalt őrhelyet, közel az ásott kúthoz. Jobbról fények pislákoltak, a Veronika ablakaiból. Ajtócsikordulás. Egyenruhás férfiak jöttek a vendéglőből, egyikükön tiszti uniformis. Körülnéztek és elindultak a hóbuckás utcán. Golovcov a gesztenyetörzs mögül figyelt. Látta, szovjet katonaruhát viselnek, és egyikük százados, a másik szakaszvezető. Beszélgettek, de nem értette a német szavakat... Rájuk dörrent: — Állj! Kezeket felemelni! Megtorpantak. Fejüket ideoda forgatták, keresték honnan jött a hang. Kezük meg a fegyverükhöz közelített. Golovcov lőtt, és megismételte a felszólítást. Eredménnyel. Mögéjük lépett ezután, elszedte fegyvereiket és igazolványokat kért Eredeti szovjet tiszti igazolványt kapott, csak a fénykép nem hasonlított. Ugyanúgy a szakaszvezetőé sem. Prémsapkás katona bukkant fel mellettük, a század felderítő tisztje. Szemügyre vette a foglyokat, és Golovcovhoz fordult: — Tudod te, kiket tettél ártalmatlanná, katona? Fasiszta gyilkosokat! Ma reggel ők lőtték agyon a terhes asszonyt. Mindkettőjüket a századtartalékhoz kísérték. Távolabb, lövöldözés kezdődött. Csapdába sétáltak a bujkáló hitleristák, és kitörni igyekeztek. Golovcov is odasietett. Vagy fél óráig tartott a harc, míg felmorzsolták az ellenálló fasiszta egységet. Másnap megint csatazaj hallatszott, csak hetek múltával lett igazi nyugalom. Kitavaszodáskor. ★ Dérlepte őszies reggel. Golovcov platánsoros utcán sietett a városparancsnokságra. Vasalt gimnasztyorka feszült rajta és mellén kilenc „Bátorságért” kitüntetés ragyogott. Nemsokára belépett a parancsnokság kapuján, leplezett izgalommal. Alekszandr Fokin ezredesnél jelentkezett, ő hívatta. Csak nézte az ezredes, szótlanul vizsgálódva és végül ennyit mondott: — Szobrászművészhez megyünk, Golovcov elvtárs! Vár minket. Majd ő mondja el miért, ha megfelelsz neki. Kocsiba ültek. Középtermetű, fürge mozgású férfi várta őket a műteremben. Kisfaludi Stróbl Zsigmond. Szakértően méregette a fiatal katonát. Megragadta a nyílt tekintete, határozott arcvonásai és nyugodt magabiztossága. Döntött. Másnap dobogóra állt Golovcov, kezében zászlóval és mellén géppisztollyal. Két hónapig mindennap ott állt a deszkákon, míg hű mása elkészült, a „Bronzkatona”. Ezután leszerelt és tyerkovi kertjében rózsákat ültetett. Fehér szirmúakat. Tihanyi János Hat vallomás a 60 éves Szirtes Ádámról Hatvanéves Szirtes Ádám, akit a fényes szellők idején, 1948-ban karjára vett az idő. Érdemes és nagyon is időszerű a szavaira figyelni: „Minket az előttünk levő generáció figyelmeztetett, hogy lépjünk ki a főutcára... Az ösztöneinkben éreztük, hogy nekünk keresnivalónk van... Vállalom és büszke vagyok rá, hogy én 45-ben jöttem és akarva a felszabadulás utáni magyar történelem egyik kis világító gyertyája lettem...” Most, a születésnapon, emlékező köszöntésként, hat kortársa Szirtes Ádámot jellemző vallomását gyűjtöttük csokorba. Íme az első: Veress József SZOT-díjas filmesztéta, filmkritikus: „Nézegetem a Talpalatnyi föld fotóit. Szinte mindegyiken: Szirtes Adám. Úgy játszik, mintha nem is játszana. Gőz Jóska és Szirtes Ádám voltaképpen egy személy... A kritikusok kivétel nélkül felsőfokban írtak Szirtes Ádámról, akit nem is annyira szerepjátszónak, mint inkább jelenségnek tartottak... Szirtes, akit megjelenése, tehetsége, alkata, érdeklődése egyenesen predesztinált erre a szerepkörre, a Talpalatnyi földdel — ritka az ilyesmi — egy csapásra normát teremtett. ... Lapozom a Szirtes-filmográfiát: fantasztikusan sok címszó szerepel benne a Simon Menyhért születése, a Körhinta és a 39-es dandár után is. Csak néhány emlékezetes útjelző kő a pályán: Katonazene (Kaál Samu), Legenda a vonaton (Doktor, a hőzöngő csoportvezető), Háry János (címszerep), Húsz óra (Kocsis Béni), Hideg napok (Szabó tizedes), Árvácska (Szennyes Ferenc). Nem is szólva a rengeteg epizódszerepről, a televíziójátékokról, a különféle sorozatokról. Voltaképpen első fellépése óta a magyar film legelső vonalában foglal helyet, mint szerepjátszó. Folyamatosan és állandóan. Szirtes Ádám mindig eredményesem birkózott meg a rábízott feladatokkal. Voltak gyengébb teljesítményei, sőt halványabb időszakai. Egy valamit sohasem engedett meg magának: a lélek nélküli lézengést, a tartalmatlan manírok tiszteletét.. Czine Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár: „Diák voltam, első éves egyetemista, mikor a Talpalatnyi földet először láttam. Akkortájt jöttem Pestre, jó messziről, Szatmárból, még tele voltam a kisvárosi képző, s főként a falu hangulataival. Bár a kollégium közösségében kezdettől jó barátokra és pártfogó tanárokra találtam, mégis elég idegenül csetledeztem jó ideig az egyetemen. Egyszer-egyszer már az a gondolat is kísértett: haza kellene talán innen menni a falumba, vagy valahova Szabolcs -Szatmárba tanítónak. S akkor „szólt” hozzám marasztalóan a film, a Talpalatnyi föld. Mindent ott találtam a filmkockákon, amit szépnek, fontosnak és ismerősnek éreztem. A rokonaimnak érzett embereket, szívemhez nőtt hangulatokat. Piros Góz Jóskát — Szirtes Ádámot — testvérbátyámként tudtam volna azonnal megölelni, s Juhos Marikánál — Mészáros Áginál — szebb asszonyt még álmomban sem tudtam volna elképzelni... Győztesen járta be a nagyvilágot, Moszkvától Párizsig, s Amerikáig. Nemcsak itthon méltatták a „szegényparasztság filmeposzaként”, külföldön is nagydíjakat nyert, belekerült a nemzetközi filmtörténetbe. Piros Góz Jóska kubikoslegényből példává, népi hőssé, a holnap hősévé nőtt. S felejthetetlen a Piros Góz Jóskát alakító Szirtes Ádám, a fényes szellők karján jött főiskolás, aki soványan, nagy szemekkel lobogón, a lehetséges legnagyobb alakítást nyújtotta.” Ranódy László egykori tanár és filmrendező: „Negyvenhétben a főiskolán láttam, illetve hallottam először Ádámot. Petőfi Színészdalát mondta. Akkor é■szerettem bele, akkor fedeztem fel őt magamnak. A következő évben, amikor a Talpalatnyi földet kezdtük, Hont Ferenc, Bálint György színész-rendező, Bán Frigyes és én egyhangúlag őt akartuk Góz Jóskának. Itt láttam az ő filmszínészi kibontakozását. Még a hályogkovácsok csodaérzékével dolgozott, de az ideális filmszínészi játékot nyújtotta. Ettől a tökéletességtől megrettentem. Féltettem őt a sorsismétlődéstől... De Ádám rendkívül céltudatosan, végtelen akaraterővel, fokról, fokra hódította meg a filmművészetet. Más világból jött, a NÉKOSZ segítette őt a városba. Emberileg is nehéz dolga volt, meg kellett küzdenie a vidéki fiú számára sok ismeretlennel, kitéve rossz élceknek. Adamnak nagy szerencséje, hogy olyan feleséget talált, aki egyenrangú küzdőtárs tudott lenni. Ez a házasság egy kicsit az én »művem«. A Hintónjáró szerelem című filmet forgattuk, amikor összeismerkedtek, nagy szerelem gyűlt kettejük között... A Hintónjáró szerelemnél kerültem hozzá közel emberileg és művészileg is. Akkor vallott arról, hogy szereti a pályát, de fél a neki adott skatulyától. Fél hogy csak önmagát ismételheti. Érzi mást is tudna... Ezért bíztam rá a Kosztolányinovellákból írt Fürdés című tévéfilm apaszerepét, ő vívódott, képes-e rá, de én csak vele tudtam elképzelni. A belső hitem, hogy alkalmas, erőt adott neki. Ma úgy érzem, senki más nem tudta volna ilyen tökéletesen eljátszani ezt a kishivatalnokot. Azt hiszem, ez az ő színészi életében nagy fordulópont lehetett.” Makk Károly filmrendező: „Milyen színész Szirtes Ádám? Férfias, szemérmes, tisztességes és becsületes az, amit csinál. Kereső, kutató, kiszámíthatatlan — az szó jó értelmében —, ötletekkel, robbanással teli természet, akit nem zabolázni kell, hanem a képességét, a tehetségét, a személyiségét kell vele felhasználtatni, ahhoz a szerephez, amelyet játszik. Együtt dolgoztunk a Ház a sziklák alatt, A 39-es dandár, és a Megszállottak című filmekben. Itt regisztrálhattam, biztonsági rafinériát és finomságot, amely minden időben alkalmassá teszi őt arra, hogy a legjobb formáját hozza. Nem vesztette el belső energiáit, a világgal, az élettel való kapcsolatát, az emberekbe vetett hitét, amelyekből egy színész táplálkozhat. Ez elég ritka, és csak nagy tehetségeknek adatik meg ... Oly sok szépet és jót adott a magyar filmművészetnek, hogy hiszem, rá még nagy feladatok és nagy örömök várnak... Ilés György egykori tanár, filmoperatőr: „Közel másfél tucatnyi filmben dolgoztunk együtt Már az indulásnál is feltűnt — s a későbbiek során is azt tapasztaltam —, hogy Ádám minden feladatra roppant alaposan felkészül, kidolgozza magának a legapróbb részleteket is, és ha neki konfliktusa támad a rendezővel, vagy a rendezőnek vele, az jobbára abból adódik, hogy ő túl sokat akar. A mai napig megvan benne az az iszonyatos őserő, ahogy önmaga helyét kereste és meg is találta a magyar színművészetben, s melynek révén nagyszerű színésszé nevelte önmagát.” Kovács András filmrendező: „Nélküle elképzelhetetlen lenne a magyar filmtörténet. Ott volt a Talpalatnyi földnél, a Körhintánál, a Hideg napoknál, a Húsz óránál, a Megszállottaknál... Ő képes volt a megújulásra is, ahogy telt az idő és változtak az igények, új színei jelentek meg. A másik fontos része Szirtes Ádám filmszínészi képességének a filmhez való fantasztikus érzéke. Eszközei finomak, szűkszavúak, tehát vászonra valók. Érzéke van a mesterséghez, a rutin sem rontotta meg. Állandóan friss, bensőséges kapcsolata van a filmmel, nem gépies végrehajtó. Ez is bizonyítja, hogy komolyan dolgozik, jelen van a munkában. Nekem, mint rendezőnek nem csupán rokonszenves, de nélkülözhetetlen segítőtársam is volt a Hideg napokban, személyes hozzájárulása volt a figurához. Ezek a képességek már kollégista korában is látszódtak. A Talpalatnyi föld Gáz Jóskáját csak ő játszhatta el akkor, és úgy, ő volt a legalkalmasabb. Mindig ötletadó, burjánzó szellemű segítőtársa volt a rendezőnek, így jó együttműködni! Rövid az idő, sürgető, és étlapot ad, mi válogatunk. Ideális munkatársunk!” A kartársak vallomásait összegyűjtötte és a jelképes rózsacsokrot átnyújtotta: Németh Sándor SZABAD FÖLD .