Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-09 / 6. szám

1985. FEBRUÁR 9. A „BRONZKATONA” - ÉLŐBEN Sudár termetű, fürge mozgá­sú ember. Barázdált arca mo­solygós, haja kifehéredett. Tyej­­kovo városkában lakik, neve: Vaszilij Golovcov. Parasztem­ber. Világéletében kolhozban dolgozott, leszámítva a háborús éveket. Magányosan éldegél, fe­lesége meghalt, mérnök fiai pe­dig Moszkvában dolgoznak. Nyugdíjas. Idejének java részét kiskertjében tölti. Almát, kör­tét, barackot termel és fehér rózsákat. Fiatalnak mondja ma­gát, csak napjainkban lett hat­vanöt éves. Lakályos szobába invitált és teával, süteménnyel kínált. Arckaraktere, vonásai ismerősnek tűntek, pedig sze­mélyesen sohasem találkoztunk. Mégis láttam őt idehaza, a bu­dapesti Gellérthegy csúcsán. Odafönn magasodik a Felsza­badulási Emlékmű talapzatán, kezében zászlóval, mellén gép­pisztollyal. Úgy emlegetjük: „Bronzkatona”. Márpedig hús­vér ember, érzékeny lelkületű, akinek öröme és bánata volt. Küzdött a fasizmus ellen, és vé­rét hullatta. Életét miértünk is sokszor kockáztatta, amíg itt Budapesten a fegyverek vég­leg elhallgattak. Ezekről kér­deztem. Vaszilij Golovcov hig­gadt szavaiból, átélt esemény­sor kerekedett. Számunkra tör­ténelmi értékű. ★ Acélsíneken kerekek csattog­tak. Sebesüléseikből felépült katonákat hozott a vonat, Ma­gyarország felé. Zászlóaljnyit. Fáztak. Fűtetlen, hideg vago­nokban utaztak, egymáshoz búj­va. Jégvirágos ablakok mögött. Többségükben különböző alaku­latokhoz tartoztak, amelyek va­lahol a Dunántúlon harcoltak. Vaszilij Golovcovnak a behe­gedt vállsebe fázott legjobban, és bele-belenyilallt a fájdalom. Még pihennie kellett volna, de másként döntött. Bélésben na­pokig kérlelte a kórházi orvo­sokat, engedjék az egységéhez. Harcolni akar. Fronton a he­lye, amíg béke nincs. Testvér­­bátyjait megölték a németek: Nyikolájt és Ivánt. Benn a kór­házban tudta meg, és utána nem lett maradása. Helyettük is küzdeni akar, és pusztítani a fasisztákat. Kérésének végül helyt adtak és Budapestre irá­nyították. Az akkor felszaba­dult Budapestre. Itt nagy, ak­nák szaggatta térre kanyarod­tak velük a teherautók, amely­nek nevét csak később tudta meg: Városliget. Ott találta meg a századát is. Romos épü­letben szállásoltak, kőelefántok­ra épített, csúcsíves kapu szom­szédságában, Ponomarjov fő­hadnagynál jelentkezett. Tőle kapta a tájékoztatást: nem harctéri feladataik lesznek, ha­nem a bujkáló fasiszta bandák felszámolása. Járőrszolgálatba osztották Golovcovot, hetedma­gával. Elindultak. Körülöttük rommá lett házak, elszenese­dett gerendák, kilőtt harcko­csik és rohamlövegek komor­­lottak. Lépteik alatt üvegcsere­pek recsegtek. Géppisztolysoro­zat hangzott hirtelen, amikor befordultak a Vilma királynő útra. Mellettük porzott a fal, és Volosznyikov közkatona holtan összeesett. Meg egy magyar férfi, aki éppen a közelükben haladt. Tyimoskin törzsőrmes­ter a szemközti házra pillan­tott, és fölkiáltott: — Ott vannak fönn, a legfel­ső emeleten! Meggörbülve futottak vala­mennyien. Utcai saroklakás előtt torpantak meg, réztáblás ajtónál. Közelében üveg nélkü­li ablak. Tyimoskin berúgta az ajtót, és félreugrott. Odabent­­ről géppisztolytisz zúdult. A törzsőrmester felemelte a kezét és figyelmeztetett: — Vigyázzatok! Civilek is le­hetnek benn. Tyimoskin tárat cserélt, és hátrább lépett. Lőtt. Rövid so­rozatokat eregetett az előszoba falába. Lőttek odabentről is. Tűz alatt tartották a bejárati ajtót, kézigránátot mégsem használtak a szovjet katonák. Golovcov az ablakhoz lépett és beugrott rajta. Kis méretű szo­bában találta magát, ahonnét ajtó nyílott valahová. Lenyom­ta a kilincset és ment Balról ismét ajtót látott, és mögötte kattogtak a fegyverek. Golov­cov feltépte a kétszárnyas ajtót, és hangja elszabadult: — Fegyvereket eldobni! Fal­hoz! Dermedt csend. Tyimoskinék ekkor nyomultak a szobába, és lefegyverezték az orvgyilkoso­kat. Ott derült fény a való igaz­ságra. Csak bitorolták a német közkatonák egyenruháit: SS-tiszt volt valamennyi! Másnap havazott. Csípős feb­ruár végi szél vitte a pelyheket, és Golovcov arcába csapdosta. Ő nem törődött vele, gondola­taiba merülve sétált. Rövidke útszakaszon, századkörletéből a közeli elefántos kapuig. Ele­­fántos kapu! Mennyi, de meny­nyi kilométert megtett idáig. Sztálingrádnál légnyomás, Kár­pátokban sebesülés... Hm! Né­melyik kilométeren nehezebben jutott végig, mint békeidőben egy egész emberi élethosszon lehet. Támadott rajtuk, vissza­vonult, menetelt és kúszott. La­tyakban feküdt, sáros, átázott köpenyben. Napokig nem szá­radt meg rajta, és hajnalonként ráderesedett. Ilyen a háború. Négy éve halál szegődött az em­berek nyomába, és folyton kí­séri. Milliókat! Budapesten sincs biztonság, a bujkáló SS- és nyilasbandák miatt. Orvul gyilkolnak katonákat, ottho­naikban meg védtelen családo­kat. Ennivalóért vagy amiatt: ne maradjon szemtanú! Budán a hegyekben még... Öblös hang zavarta meg a gondolat­sorokat: — Riadó! Felsorakoztak a katonák. Po­nomarjov századparancsnok elé­jük lépett, és röviden beszélt. Harci feladatokra indulnak a budai hegyekbe. Fasiszta banda ellen, lehetnek negyvenen-ötve­­nen. Szovjet katonai egyenruhá­ban fosztogatnak, és búvóhelyük egy sziklabarlang. Tőlük nem messze vendéglő, a neve: Ve­ronika. Kertjében ásott kút és szürkület után vízért mennek oda. Reggel meggyilkoltak egy terhes asszonyt, aki tüzelőfát szedett az erdőben. Elindult a század. Gépkocsi­jaikat páncélnaszádok vitték át a Dunán, esti félhomályban. Felderítő csatlakoztak hozzá­juk odaát, a terep ismerői. Szov­jetek és magyarok. Nemsokára a helyszínre robogtak és Pono­marjov főhadnagy parancsokat osztogatott. Tüzelőállásba indul­tak a katonák, nagy félkörös alakzatba. Golovcov egy geszte­nyetörzs mögött foglalt őrhelyet, közel az ásott kúthoz. Jobbról fények pislákoltak, a Veroni­ka ablakaiból. Ajtócsikordulás. Egyenruhás férfiak jöttek a vendéglőből, egyikükön tiszti uniformis. Körülnéztek és elin­dultak a hóbuckás utcán. Golov­cov a gesztenyetörzs mögül fi­gyelt. Látta, szovjet katonaru­hát viselnek, és egyikük száza­dos, a másik szakaszvezető. Be­szélgettek, de nem értette a né­met szavakat... Rájuk dörrent: — Állj! Kezeket felemelni! Megtorpantak. Fejüket ide­oda forgatták, keresték honnan jött a hang. Kezük meg a fegy­verükhöz közelített. Golovcov lőtt, és megismételte a felszó­lítást. Eredménnyel. Mögéjük lépett ezután, elszedte fegyve­reiket és igazolványokat kért Eredeti szovjet tiszti igazolványt kapott, csak a fénykép nem ha­sonlított. Ugyanúgy a szakasz­vezetőé sem. Prémsapkás kato­na bukkant fel mellettük, a szá­zad felderítő tisztje. Szemügyre vette a foglyokat, és Golovcov­­hoz fordult: — Tudod te, kiket tettél ár­talmatlanná, katona? Fasiszta gyilkosokat! Ma reggel ők lőtték agyon a terhes asszonyt. Mindkettőjüket a századtarta­lékhoz kísérték. Távolabb, lö­völdözés kezdődött. Csapdába sétáltak a bujkáló hitleristák, és kitörni igyekeztek. Golovcov is odasietett. Vagy fél óráig tartott a harc, míg felmorzsolták az el­lenálló fasiszta egységet. Más­nap megint csatazaj hallatszott, csak hetek múltával lett iga­zi nyugalom. Kitavaszodáskor. ★ Dérlepte őszies reggel. Golov­­cov platánsoros utcán sietett a városparancsnokságra. Vasalt gimnasztyorka feszült rajta és mellén kilenc „Bátorságért” ki­tüntetés ragyogott. Nemsokára belépett a parancsnokság kapu­ján, leplezett izgalommal. Alek­­szandr Fokin ezredesnél jelent­kezett, ő hívatta. Csak nézte az ezredes, szótlanul vizsgálódva és végül ennyit mondott: — Szobrászművészhez me­gyünk, Golovcov elvtárs! Vár minket. Majd ő mondja el miért, ha megfelelsz neki. Kocsiba ültek. Középtermetű, fürge mozgású férfi várta őket a műteremben. Kisfaludi Stróbl Zsigmond. Szakértően méreget­te a fiatal katonát. Megragadta a nyílt tekintete, határozott arc­vonásai és nyugodt magabiztos­sága. Döntött. Másnap dobogóra állt Golovcov, kezében zászló­val és mellén géppisztollyal. Két hónapig mindennap ott állt a deszkákon, míg hű mása elké­szült, a „Bronzkatona”. Ezután leszerelt és tyerkovi kertjében rózsákat ültetett. Fehér szir­­múakat. Tihanyi János Hat vallomás a 60 éves Szirtes Ádámról Hatvanéves Szirtes Ádám, akit a fényes szellők ide­jén, 1948-ban karjára vett az idő. Érdemes és nagyon is időszerű a szavaira figyelni: „Minket az előttünk le­vő generáció figyelmeztetett, hogy lépjünk ki a főutcá­ra... Az ösztöneinkben éreztük, hogy nekünk keresni­valónk van... Vállalom és büszke vagyok rá, hogy én 45-ben jöttem és akarva a felszabadulás utáni magyar történelem egyik kis világító gyertyája lettem...” Most, a születésnapon, emlékező köszöntésként, hat kortársa Szirtes Ádámot jellemző vallomását gyűjtöttük cso­korba. Íme az első: Veress József SZOT-díjas filmesztéta, filmkritikus: „Nézegetem a Talpalatnyi föld fotóit. Szinte mindegyiken: Szirtes Adám. Úgy játszik, mint­ha nem is játszana. Gőz Jóska és Szirtes Ádám volta­képpen egy személy... A kritikusok kivétel nélkül fel­sőfokban írtak Szirtes Ádámról, akit nem is annyira szerepjátszónak, mint inkább jelenségnek tartottak... Szirtes, akit megjelenése, tehetsége, alkata, érdeklődé­se egyenesen predesztinált erre a szerepkörre, a Talp­alatnyi földdel — ritka az ilyesmi — egy csapásra nor­mát teremtett. ... Lapozom a Szirtes-filmográfiát: fan­tasztikusa­n sok címszó szerepel benne a Simon Meny­hért születése, a Körhinta és a 39-es dandár után is. Csak néhány emlékezetes útjelző kő a pályán: Katona­zene (Kaál Samu), Legenda a vonaton (Doktor, a hő­­zöngő csoportvezető), Háry János (címszerep), Húsz óra (Kocsis Béni), Hideg napok (Szabó tizedes), Árvácska (Szennyes Ferenc). Nem is szólva a rengeteg epizódsze­repről, a televíziójátékokról, a különféle sorozatokról. Voltaképpen első fellépése óta a magyar film legelső vonalában foglal helyet, mint szerepjátszó. Folyamato­san és állandóan. Szirtes Ádám mindig eredménye­sem birkózott meg a rábízott feladatokkal. Voltak gyengébb teljesítményei, sőt halványabb időszakai. Egy valamit sohasem engedett meg magának: a lélek nél­küli lézengést, a tartalmatlan manírok tiszteletét.. Czine Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár: „Diák voltam, első éves egyetemista, mikor a Talp­alatnyi földet először láttam. Akkortájt jöttem Pestre, jó messziről, Szatmárból, még tele voltam a kisvárosi képző, s főként a falu hangulataival. Bár a kollégium közösségében kezdettől jó barátokra és pártfogó taná­rokra találtam, mégis elég idegenül csetledeztem jó ideig az egyetemen. Egyszer-egyszer már az a gondo­lat is kísértett: haza kellene talán innen menni a fa­lumba, vagy valahova Szab­olcs -Szatmárba tanítónak. S akkor „szólt” hozzám marasztalóan a film, a Talp­alatnyi föld. Mindent ott találtam a filmkockákon, amit szépnek, fontosnak és ismerősnek éreztem. A rokonaim­nak érzett embereket, szívemhez nőtt hangulatokat. Piros Góz Jóskát — Szirtes Ádámot — testvérbátyám­ként tudtam volna azonnal megölelni, s Juhos Mariká­nál — Mészáros Áginál — szebb asszonyt még álmom­ban sem tudtam volna elképzelni... Győztesen járta be a nagyvilágot, Moszkvától Párizsig, s Amerikáig. Nemcsak itthon méltatták a „szegényparasztság film­eposzaként”, külföldön is nagydíjakat nyert, belekerült a nemzetközi filmtörténetbe. Piros Góz Jóska kubikos­legényből példává, népi hőssé, a holnap hősévé nőtt. S felejthetetlen a Piros Góz Jóskát alakító Szirtes Ádám, a fényes szellők karján jött főiskolás, aki soványan, nagy szemekkel lobogón, a lehetséges legnagyobb alakí­tást nyújtotta.” Ranódy László egykori tanár és filmrendező: „Negyvenhétben a főiskolán láttam, illetve hallottam először Ádámot. Petőfi Színészdalát mondta. Akkor é■szerettem bele­, akkor fedeztem fel őt magamnak. A következő évben, amikor a Talpalatnyi földet kezdtük, Hont Ferenc, Bálint György színész-rendező, Bán Fri­gyes és én egyhangúlag őt akartuk Góz Jóskának. Itt láttam az ő filmszínészi kibontakozását. Még a hályog­kovácsok csodaérzékével dolgozott, de az ideális film­színészi játékot nyújtotta. Ettől a tökéletességtől meg­rettentem. Féltettem őt a sorsismétlődéstől... De Ádám rendkívül céltudatosan, végtelen akaraterővel, fokról, fokra hódította meg a filmművészetet. Más világból jött, a NÉKOSZ segítette őt a városba. Emberileg is nehéz dolga volt, meg kellett küzdenie a vidéki fiú szá­mára sok ismeretlennel, kitéve rossz élceknek. Adam­nak nagy szerencséje, hogy olyan feleséget talált, aki egyenrangú küzdőtárs tudott lenni. Ez a házasság egy kicsit az én »művem«. A Hintónjáró szerelem című filmet forgattuk, amikor összeismerkedtek, nagy sze­relem gyűlt kettejük között... A Hintónjáró szerelem­nél kerültem hozzá közel emberileg és művészileg is. Akkor vallott arról, hogy szereti a pályát, de fél a neki adott skatulyától. Fél hogy csak önmagát ismételheti. Érzi mást is tudna... Ezért bíztam rá a Kosztolányi­­novellákból írt Fürdés című tévéfilm apaszerepét, ő vívódott, képes-e rá, de én csak vele tudtam elképzelni. A belső hitem, hogy alkalmas, erőt adott neki. Ma úgy érzem, senki más nem tudta volna ilyen tökéletesen el­játszani ezt a kishivatalnokot. Azt hiszem, ez az ő szí­nészi életében nagy fordulópont lehetett.” Makk Károly filmrendező: „Milyen színész Szirtes Ádám? Férfias, szemérmes, tisztességes és becsületes az, amit csinál. Kereső, ku­tató, kiszámíthatatlan — az szó jó értelmében —, öt­letekkel, robbanással teli természet, akit nem zaboláz­ni kell, hanem a képességét, a tehetségét, a személyisé­gét kell vele felhasználtatni, ahhoz a szerephez, ame­lyet játszik. Együtt dolgoztunk a Ház a sziklák alatt, A 39-es dandár, és a Megszállottak című filmekben. Itt regisztrálhattam, biztonsági rafinériát és finomságot, amely minden időben alkalmassá teszi őt arra, hogy a legjobb formáját hozza. Nem vesztette el belső ener­giáit, a világgal, az élettel való kapcsolatát, az embe­rekbe vetett hitét, amelyekből egy színész táplálkozhat. Ez elég ritka, és csak nagy tehetségeknek adatik meg ... Oly sok szépet és jót adott a magyar filmművészetnek, hogy hiszem, rá még nagy feladatok és nagy örömök várnak... Ilés György egykori tanár, filmoperatőr: „Közel másfél tucatnyi filmben dolgoztunk együtt Már az indulásnál is feltűnt — s a későbbiek során is azt tapasztaltam —, hogy Ádám minden feladatra roppant alaposan felkészül, kidolgozza magának a leg­apróbb részleteket is, és ha neki konfliktusa támad a rendezővel, vagy a rendezőnek vele, az jobbára abból adódik, hogy ő túl sokat akar. A mai napig megvan benne az az iszonyatos őserő, ahogy önmaga helyét kereste és meg is találta a magyar színművészetben, s melynek révén nagyszerű színésszé nevelte önma­gát.” Kovács András filmrendező: „Nélküle elképzelhetetlen lenne a magyar filmtörté­net. Ott volt a Talpalatnyi földnél, a Körhintánál, a Hideg napoknál, a Húsz óránál, a Megszállottaknál... Ő képes volt a megújulásra is, ahogy telt az idő és változtak az igények, új színei jelentek meg. A másik fontos része Szirtes Ádám filmszínészi képességének a filmhez való fantasztikus érzéke. Eszközei finomak, szűkszavúak, tehát vászonra valók. Érzéke van a mes­terséghez, a rutin sem rontotta meg. Állandóan friss, bensőséges kapcsolata van a filmmel, nem gépies vég­rehajtó. Ez is bizonyítja, hogy komolyan dolgozik, je­len van a munkában. Nekem, mint rendezőnek nem csupán rokonszenves, de nélkülözhetetlen segítőtársam is volt a Hideg napokban, személyes hozzájárulása volt a figurához. Ezek a képességek már kollégista korában is látszódtak. A Talpalatnyi föld Gáz Jóskáját csak ő játszhatta el akkor, és úgy­­, ő volt a legalkalmasabb. Mindig ötletadó, burjánzó szellemű segítőtársa volt a rendezőnek, így jó együttműködni! Rövid az idő, sür­gető, é­s étlapot­ ad, mi válogatunk. Ideális munkatár­sunk!” A kartársak vallomásait összegyűjtötte és a jelképes rózsacsokrot átnyújtotta: Németh Sándor SZABAD FÖLD .

Next