Szabad Föld, 1985. július-december (41. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-14 / 50. szám

1985. DECEMBER 14. Az irodalom barátainak Budapesten három cuk­rászdában tartanak rend­szeresen szerzői és elő­adói esteket. Közülük a legismertebb a budai Vár­hegyen lévő Korona cuk­rászda, amelynek pódiu­mán színészek, opera- és operetténekesek lépnek fel. December 10-én Pau­­dits Béla, 13-án Pitti Ka­talin, 16-án Oszwald Ma­rika, önálló estje látható az este 7 órakor kezdődő előadásokon. A patinás hangulatú Angelika cuk­rászdában — amelyet a Bathyány téren találunk — a december 10-i sarok­­asztal-beszélgetés vendé­ge Boldizsár Iván; ez a program este 8 órakor kezdődik. A Rákóczi úton lévő Hauer cukrászda ka­baréestjeinek decemberi vendége Sándor György humoralista, aki minden alkalommal egy-egy mű­vészbarátját hívja meg vendégül. A következő előadás december 13-án, este 3 - 9-kor kezdődik. A fiatalok vendéglátó­­hálózatát, a diáktanyákat ebben az évben kezdték kialakítani. Jelenleg há­rom olyan étterem van már az országban, ahol a diákok olcsón étkezhet­nek, esténként pedig kul­turális, szórakozható prog­ramokkal várják őket. Budapesten a VIII. kerü­leti Badacsony étterem­ben található diáklánya, ahol keddi és csütörtöki napokon hangulatos iro­dalmi esteket rendeznek. Decemberben például 17- én a miskolci Keleti Iro­dalmi Kör bemutatkozá­sára, 19-én pedig Berta­lan Ferenc szerzői estjé­re kerül sor. • Az irodalom kedvelői természetesen nem csu­pán a fővárosban találnak olyan vendéglátóhelyeket, ahol a kultúra is otthon­ra lelt. Hiszen rendszere­sen szerveznek szerzői és előadói esteket Dunaúj­városban a Hangulat eszpresszóban, Salgótar­jánban a Pécskő kávéház­ban, Tatán a Berta-ma­­lomban, Szentendrén , a Nosztalgia kávéházban és a Miniatűr Színpadon, Pécsett a Borostyán étte­remben, januártól kezd­ve pedig már az egri Pla­tán étteremben is. A magyar írók, költők műveit olvasva, sokunk­ban feltámad a kíváncsi­ság életük, életmódjuk iránt. Téli országjáró út­jainkat arra is felhasznál­hatjuk, hogy felkeressünk kevésbé ismert irodalmi múzeumokat, emlékháza­kat. Az alábbiakban ezek közül hívjuk fel néhány­ra a figyelmet. A Békés megyei Gesz­ten a Tisza családnál volt nevelő Arany János. A nádfedeles házban, ahol egykor lakott, ma emlék­­kiállítás van. A Somogy megyei Nikla irodalom­­történeti szerepe bizonyá­ra közismert, hiszen itt élt és dolgozott a „nik­­lai remete”, Berzsenyi Dániel. Egykori lakóhá­zában — amely ma mű­emléki védelem alatt áll — emlékmúzeumot ren­deztek be, ahol a költő számos használati tárgya, munkásságának doku­mentumanyaga látható. A közeli temetőben pedig megtekinthető a Gerenday Antal tervei szerint 1859- ben felállított síremlék­­obeliszk. Esztergomban, a költő nevét viselő utcá­ban található Babits Mi­hály egykori nyaralója, amelyben emlékmúzeumot rendeztek be. Az emlék­tárgyakon kívül érdekes böngésznivaló a tornácon látható aláírásgyűjtemény, ugyanis az 1920-as, 30-as évek írói, művészei a ház falán, kézjegyükkel örö­kítették meg látogatásu­kat. Az irodalom kedvelői­nek a műsoros­­estek prog­ramjairól, a múzeumok­ról, emlékházakról a Tourinform 179-800-as te­lefonszámán adnak bő­vebb felvilágosítást. A Balatonban sokkal több a hal, mint a hor­gászok általában gondol­nák! — jelenti ki dr. Ta­hi Béla, a Horgászka­lauz 1986-os kiadásában. Ezt azzal támasztja alá, hogy a Balatoni Halgaz­daság fogását évi 120 vagonra korlátozták. A gazdaság azonban — kü­lönösen az őszi hónapok­ban — foghatna annyit, hogy elérje a 200 va­gont. És ezt elsősorban nem a törvény korlátoz­za, hanem a gazdasági adottságok. Ősszel ugyan­is a mainál több halat nem lehet elhelyezni a piacon­, a BHG-nak pe­dig nincs annyi hűtőhá­za, hogy a fogást eltegye jobb napokra. Egyébként pedig a magyar tenger adja hazánkban a halász­fogás kilenc, a horgász­fogásnak pedig a 10 százalékát. De ha ilyen sok a hal, akkor ez miért nem mu­tatkozik meg a horgá­szok fogási naplóiban? A szerző szerint ennek két oka van. Az egyik, hogy túl sok az orvha­lász és orvhorgász, de a „rendes” horgászok se írják be minden fogásu­kat. A másik ok, hogy ebben a nagy vízben ma már túl sok a dévér, ami eleszi a táplálékot a ponty elől. A Horgászkalauz 1986- os kiadása a szokottnál kicsit később jelent meg, de a megszokott szerke­zetben. A 160 oldalas ki­advány kalendáriumként is használható, de első­sorban kézikönyv. Az igényeknek megfelelően elsősorban horgászvize­ket mutat be, így például az észak-magyarorszá­giakat, a felső-nógrádia­kat, Kiskörét, a Rábát, a Mosoni Dunát stb. A má­sik nagy hányadot a horgászmódszerekre, bar­kácsolásra vonatkozó ta­nácsok töltik ki. Emel­lett találni benne kony­hai recepteket, történel­mi visszapillantásokat és élvezetes vízparti szép­­irodalmat. A szerkesztő most is Vigh József, a szerzők pedig a jól ismert nevek, mint például dr. Hunya­di Attila, dr. Zabos Gé­za, Molnár Aurél, Örley Dénes, de szerepel már a jótollú, fiatal Montskó Éva is. Az évkönyv ismét köz­li az úgynevezett örök­­ranglistát, amelynek ösz­­szeállítására csak néhány évenként kerül sor. Ezek szerint a Magyarorszá­gon horgászok által fo­gott és igazolt legna­gyobb halak (zárójelben a fogás éve): ponty 25 kg (1983), harcsa 78 kg (1984), süllő 14 kg (1981), csuka 17,5 kg (1983), ba­lin 8,36 kg (1981), már­na 6,65 kg (1974), kecse­­ge 5,64 kg (1975), amur 28,30 kg (1976), angolna 3,76 kg (1972), compé 2,86 kg (1984), dévér 5,46 kg (1981), domolykó 3,32 kg (1976), pisztráng 5,50 kg (1977). Általában megfigyelhető, hogy a ponty, harcsa, süllő és csuka abszolút rekordját még mostanában is meg­­megdöntik, a kényesebb halak esetében azonban a rekordok már megle­hetősen régiek. Az a fur­csa, hogy még az amur esetében is, pedig ez a vendéghal egyre növek­szik, szakértők szerint már 40 kilós példányok­nak is úszkálni kell vi­zeinkben. Valószínű azonban, hogy ezek a harcos, vad halak, egy bizonyos testsúly felett már minden zsinórt szét­tépnek, tehát nem kerül­nek szákba. Végül egy jó tanács. A kalauzból elég kevés példány került a hírlap­árusokhoz, ezért a nagy horgászegyesületekben könnyebb megvásárolni. F. B. A tompított fény A KRESZ előírja, hogy a forgalomban részt ve­vő járművet éjszaka és korlátozott látási viszo­nyok között ki kell vi­lágítani. Külön paragra­fusban foglalkozik a mo­torkerékpárosokkal, ne­kik kötelező tompított fényt használni nappal és jó látási viszonyok között is. Ami az autó­sokat illeti, számukra az éjszaka nem jelent gon­dot, a kivilágítás szük­ségessége nyilvánvaló, el­térőek azonban az egyé­ni vélemények arról, hogy ki mikor kapcsolja be a világítását, illetve mikor ítéli úgy meg, hogy valóban korlátozott látási viszonyok között közlekedik. Ebből a gyakorlatban megmutat­kozó különbségből elég sok probléma lesz az­tán a közúton. A sötéte­dés első jelentkezésekor „tarka” az úti kép: van­nak, akik korábban be­kapcsolták a tompított fényeket, s vannak, akik változatlanul sötét kocsi­val haladnak továbbra is. A forgalomban ez becslési tévedéseket okoz, a sok tompított fény kö­zött a lámpák nélkül ha­ladót alig lehet észreven­ni, hiszen őt valóságos fényfüggöny takarja. A biztonság megkíván­ja, hogy amennyiben a járművek túlnyomó több­sége már lámpát használ, akkor mindenképpen be kell kapcsolni a saját lámpáinkat is. Az elv: jobb előbb, mint csak kicsivel is később! A tompított fénynek a sze­repe a sötétedés első időszakában sokkal in­kább az, hogy másoknak jelezze a saját jelenlé­tünket, hogy kellő távol­ságból megláthassanak bennünket. Korántsem lehet tehát a bekapcso­lás kritériuma, hogy at­tól mi még „nem látunk” jobban! A korai bekap­csolás a láthatóságot te­remti meg, amely döntő eleme a közlekedésbiz­tonságnak. KÖZLEKEDÉSI ÉRDEKESSÉGEK Aki a kormánykerék mellett elalszik, vagy csak talán elbóbiskol, biztosan veszélyes hely­zetbe kerül. Az álmossá­got — mint azt a leg­újabb vizsgálatok is ki­mutatták — mindig meg­előzi a szem elfáradása. A feszült figyelés — kü­lönösen nehéz vezetési körülmények között — olyannyira terheli a lá­tásunkat, hogy egyre nehezebb lesz szemünket az úttestre irányítani. Ilyenkor leszűkül a látó­mező, s elsősorban azo­kat a tárgyakat, akadá­lyokat nem vesszük ész­re, amelyek oldalról buk­kannak fel. Az elfáradt szem hi­bázik a távolságbecslés­ben is. Kevesen tudják, hogy nem egyformán te­herbíró a két szemünk; az egyik gyorsabban fá­rad el, mint a másik. Így aztán bekövetkezhet­nek olyan percek, ami­kor csak egy szemmel (az erősebbikkel) látunk. Mindezt azonban nem érzékeli közvetlenül a gépkocsivezető, s ezért métereket tévedhet. Gya­korlatilag arról beszél­hetünk, hogy ilyenkor a vezető csak egy szemmel néz, ami pedig nyilván­valóan rontja, sőt, rosz­­szabb esetben meg is szüntetheti a rendkívül fontos térlátást. Különösen meggyorsít­ja a szemek elfáradását a merev, előrevetett fi­gyelem. Ezért kell meg­tanulni azt, hogy vezetés közben a tekintetünket vándoroltassuk, a lehető legkevesebbet rögzítsük egy irányba. Mindemel­lett szükséges lehet az is, hogy időszakonként fél­reálljunk, s szemünket néhány percre lehunyjuk. Erre a felfrissítésre hosz­­szú téli utakon, sötétben bármikor szükség lehet. Petress István : ________________________________ A Fehérít vagy sárgít a napfény? A háziasszonyok gyakran tapasztalják, hogy a nap­fénynek kitett gyapjúhol­mik egyes esetekben fehéred­nek, máskor pedig sárgulnak. Hogy melyik változás kö­vetkezik be, az attól függ, milyen hullámhosszúságú napfény érte a gyapjút. Kaliforniában végzett kutatá­sok arra mutattak, hogy a látható fény fehéríti a szá­raz gyapjút, míg az ibolyántúli fény megsárgítja. A sárgulásra azért kerül sor, mert a 31,5 nanomé­ter körüli hullámhosszú fénysugárzás fotonjainak energiája elegendő ahhoz, hogy áttörjék a gyapjú ve­gyi kötéseit. Ezzel megnövekedik azoknak az anyagok­nak a mennyisége, amelyek kék fényt nyelnek el. Ha viszont a látható fényből a kék fény elnyelődik, a visszavert fény sárgásnak látszik. A fehéredés egészen más módon jön létre. A nagyobb hullámhosszú fény fotonjainak energiája nem eléggé nagy ahhoz, hogy megbontsa a gyapjú vegyi kötéseit, de ahhoz igen, hogy megváltoztassa. Ez a változás ab­ból áll, hogy hatástalanítják a fehér fényt elnyelő anyagokat, ily módon a fehér fény fotonjai, miközben elnyelődnek, egyúttal megsemmisítik az elnyelőt (ab­­szorbeálót). Ebből a tényből az egyik kutató arra a következtetésre jutott, hogy ez a jelenség minden hul­lámhosszon érvényes, tehát a kék fény kékebbé teszi a gyapjút, a zöld fény pedig zöldebbé. A további kísér­letek igazolni látszanak, ezt a feltevést, mégpedig nem­csak a gyapjúszál, hanem a gyapjúhoz hasonló felépí­tésű anyagok esetében is. Téli álmot alvó madár Ismeretes, hogy némely emlősállat az olyan éghajlatú vidékeken, ahol az alacsony hőmérsékletet és a táplá­lék hiányát másképp átvészelni nem képes, valamilyen védettebb helyen téli álmot alszik. A téli álom, helye­sebben a téli alvás — tudományos néven a hibernáció — hetekig, hónapokig is eltarthat, és lényegbevágóan eltér a szokásos napi alvástól. A téli álom idején a szervezetben végbemenő életfolyamatok lassúbbak lesznek, a test hőmérséklete nagymértékben alászáll, és a szervek működése a legcsekélyebbre csökken. A légzés és a szívverés alig észrevehető, így vészeli át a mostoha téli hónapokat többek között a barnamedve, a sün, a pete, a vakondok, a borz stb. Azt azonban még senki sem hallotta, hogy valamely madár tenné ugyan­ezt! Legalábbis sokáig nem tudtak ilyesmiről még a madártan szakemberei, az ornitológusok sem. Megszoktuk, hogy a madarak egy része a zord, téli idő elől melegebb tájakra vonul és onnan csak tavasz­­sza­l tér vissza. Nem a hideg, hanem a táplálékhiány űzi őket délre. Annál meglepőbb volt, sőt szinte hihe­tetlennek hatott az a híradás, amely néhány évtizede kapott szárnyra egy téli álmot alvó madárról. Eleinte nem is vehették teljesen komolyan a hírt, mert egy fajnak egyetlen példányáról volt szó, és ki tudhatta, milyen egyéni véletlen körülmények tartották vissza ezt az egyetlen madarat attól, hogy a rossz idő bekö­szöntével elvándoroljon. Ám az első, hihetetlennek lát­szó híradást sok szerencsés megfigyelés, több türelme­sen gyűjtött adat és sok évre kiterjedő, gyűrűzéssel egybekötött vizsgálat követte. Az Egyesült Államok délnyugati részében fekvő Co­­lorado-sivatag sziklás vidékének apró kőfülkéiben ta­láltak rá a téli álmot alvó sivatagi lappantyúra, amely a mi lappantyúnkkal, vagy más néven kecskefejővel közeli rokonságban álló faj, hozzá nagyon hasonlít, de valamivel kisebb. A Colorado-sivatag, ahol ez a ma­dár tavasztól őszig otthonos, nem teljesen sivatag. Té­lire azonban a növények, akárcsak nálunk, lehullatják a levelüket és látszólagos élettelenségbe dermedve vár­ják az új tavaszt. A rovarok elpusztulnak vagy elrej­tőznek, és a hideg, viharos évszakban a kis lappantyú nem találhatja meg az este és éjjel repülő rovarnépes­ségből álló táplálékát. Ez a sajátságos madár azonban nem vonul el, nem megy délre, hanem valami meg­felelő sziklarepedésbe húzódik, és ott valóságos téli álomba, hibernációba merül. Nagyon meglepő volt, hogy az üregek, amelyekben az éveken át megfigyelt lappantyúk aludtak, alig fél méter magasan voltak. Az alattuk fel-alá járkáló far­kasok nyoma igazolta; ez a madár nemcsak tökéletesen álcázta magát, de még áruló szaganyagot sem válasz­tott ki. A megfigyelt, téli álomba merült állatkák testhőmérséklete csupán 18 Celsius-fok volt. Oly gyen­gén és ritkán vettek lélegzetet, hogy azt alig lehetett megállapítani. Szívműködésüket még sztetoszkóppal sem sikerült kimutatni, meghallgatni. Életműködéseik tehát csaknem teljesen szüneteltek. A téli álom alatt súlymérések mutatták, hogy az állatkák testsúlya — bár az anyagcseréjük csaknem szünetelt — állandóan csökkent. Éjszakai látogatáskor az alvó madár kézbe véve kinyitotta a szemét, de még olyan durva ingerre, mint a felvillantott zseblámpa fénye, sem hunyta be, tehát nyilvánvalóan nem látott semmit. A dühöngő hó- és szélvihar sem ébresztette föl, ámbár olyan kis üregben aludt, amelyet éppen csak betöltött a teste. A kis sivatagi lappantyú esete azzal a tanulsággal szolgál, hogy még az első pillanatra valószínűtlennek látszó megfigyelésekkel is érdemes foglalkozniuk a kutatóknak. TECHNIKA | " SZABAD FÖLD 17

Next