Szabad Föld, 1986. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-26 / 17. szám
1986. Április 26. A Hortobágyi Nemzeti Park Az európai hírű Hortobágyi Nemzeti Parkot 1973-ban 52 ezer hektáron hozták létre, amelyhez a hortobágyi pusztán kívül további 11 ezer hektár védett terület tartozik. E tájon erdő, halastó, legelő, mocsár, rét, kisebb-nagyobb tanyák, tanyakörzetek és pásztorlétesítmények találhatók. Védettségét elsősorban különleges növény- és állatvilága, valamint sajátos tájképi és néprajzi értékei indokolják. A Hortobágy a Hajdúhát, a Nagykunság és a Hajdúság löszös vidéke, valamint a Közép-Tisza homokos övzátonya által határolt egyenletes, nagy kiterjedésű síkság. Az ideérkezők úgy látják, mintha sehol sem lenne vége; a föld és a horizont valahol a messze távolban találkozik. A tájat a természet és az ember formálta ilyenné. A puszta azonban csak látszólag egyhangú; figyelmesen körülnézve számtalan arcát ismerhetjük meg. Legismertebb természeti jelenség a délibáb, amely a talajmenti légrétegek erős felmelegedésekor keletkező légtükröződés. A távoli tárgyak a magasban láthatók, a látóhatáron pedig csillogó, hullámzó kékes-fehér víztükör látszik, s ebben a tárgyak tükörképei jelennek meg. A délibáb persze nem látható állandóan, de kánikulai hőségben — és kis szerencsével — még ma is részesei lehetünk e valóban különleges látványnak. Az ornitológusok mintegy kétszáz madárfajt tartanak számon a Hortobágyon, s a vizeken és a vizek környékén a madarak az év szinte minden szakában ezrével figyelhetők meg. A távolból a hosszú nyakú kócsagok vattacsomóknak tetszenek, de érdekes látványt nyújtanak tavasszal a nászukra készülő túzokok, ősszel pedig a tízezres tömegekben összeverődött vadfibák és vadrécék. A különleges madárfajok közé tartozik a fekete gólya, a fehér szárnyú szerkő, a széki pacsirta, a daru, a kanalas gém, a gulipán, a széki csér és a széki lile. Sajnos, egyre ritkábban, de ősz végén, tél elején megjelenik itt a réti sas is. Az ismertebb állatok közül a fácán, az őz, a nyúl és a vaddisznó is gyakran látható errefelé. A Hortobágy flórája is rendkívül gazdag. A puszta- és ligeterdők hatalmas törzsű tölgyfáin, tatárjuharain kívül az érdeklődő a sztyepp jellegzetes virágait is megtalálhatja itt. Olyanokat, mint a mételyfű, a rucaöröm, a lila ökörfarkkóró, a macskahere, a zsálya, a réti őszirózsa, a sziki kocsord és a sóvirág. A puszta természetesen a jellegzetes magyar háziállatoknak is otthona. Hatalmas gulyákban legelésznek a szürke magyar marhák, lenyűgöző látványt ad a megfuttatott nóniuszokból álló ménes, a pödrött szarvú rackajuhnyáj, no és persze ne feledkezzünk meg a gulyások, a csikósok, a pásztorok segítőiről, a pulikról, a pumikról, a mudikról, a kuvaszokról és a komondorokról sem. A táj néprajzi nevezetességeit a híres-nevezetes kilenclyukú híd mellett álló hortobágyi Pásztormúzeumban gyűjtötték össze. Nádudvaron az ősi fazekasmesterség hagyományait őrző népi fazekasok munkái tekinthetők és vásárolhatók meg. A Hortobágyi Nemzeti Parkot a turisták gépkocsival, autóbusszal és vonattal is elérhetik. Mivel a terület egy része tudományos célokat szolgál, ott nem fogadnak látogatókat. A nagyközönség számára is nyitott területeken azonban igyekeztek minden kényelmet megteremteni ; a madarak iránt érdeklődőknek például magaslesek, megfigyelőtornyok is rendelkezésre állnak. Bizonyára sok látogatót vonzanak idén is a hagyományos nyári programok, a július első hétvégéjén megrendezendő nemzetközi lovasnapok, valamint az augusztus 19-én és 20-án sorra kerülő hídi vásár. A Hortobágyi Nemzeti Parkkal kapcsolatos kérdésekre bővebb felvilágosítást a Tourinform 179-800-as telefonszámán kaphatnak az érdeklődők. Az őzbak vadászatához Május elsejétől ismét engedélyezett leggyakoribb, legismertebb és legkedveltebb trófeás nagyvadunk, az őzbak vadászata. Minden vadász trófeás nagyvadja és egyúttal a jövő nagyvadja is — tartják róla. Egyrészt, mivel több-kevesebb már minden vadászterületen van belőle, másrészt, mivel mezőgazdasági kártevése nem számottevő. Ezért (bár Ozbak-állományunk száma a vadásztársaságok területein már meghaladja a kétszázezret, a szomszédos Ausztriában, ugyanakkora területen ennek többszöröse él!) további gyarapodása sem okoz gondot, kiváltképpen, ha kívánatos állományszabályozását — selejtezés, ivararány-javítás — megfelelőképpen elvégezzük. De bármilyen nagy kedvvel látunk is neki az őzbak májusi vadászatának és főként a vadászturizmus során immár hagyományos több ezer külföldi tavaszi vadászvendégünk vadásztatásának, tartsuk mindig szem előtt hogy őzállományunk jelenlegi helyzete nem a legrózsásabb! A mögöttünk hagyott téli hónapok — ide értve a koratavaszi „téli” heteket is — nem kedveztek az őzállomány áttelelésének — erőnlétének, agancsfelrakásának —, amit a szinte példátlan mérvű, több tízezerre rúgó elhullás még csak tetézett. Ugyanakkor igen megfogyatkozott a már „golyóra érett” kapitális bakok száma, hacsak — Isten ments! — közéjük nem soroljuk a még csak 4-5 éves, „érmes” őzbakokat is. Nézzük hát meg alaposan, hogy mire lövünk, vagy lövetünk! Több vadászterületen már tavaly is eléggé „lefejeztük” az őzállományt. Idén ezt ne folytassuk, mert éveken át látnánk kárát. Nem kívánok a tavaszi őzbakozás örömébe ürömöt csöppenteni, sem a vadászturizmus, sem a saját magunk vadászatának során. De fel kell hívni a figyelmet az utóbbi öt év egyre gyarapodó mínuszpontos agancsaira. 1980- ban 721 mínuszpontos agancs, az érmesek 3,7, 1981-ben 879 mínuszponttos, az érmesek 4,7, 1982- ben 907 mínuszpontos, az érmesek 5,1, 1983-ban 916 mínuszpontos, az érmesek 5,2, 1984-ben 1139 mímínuszpontos, az érmesek 6 százaléka, tavaly pedig még valamivel rosszabb, 6,3 százalék volt mínuszpontos. Reméljük, hogy ebben az évben, a fentieket figyelembe véve nem folytatódik a „gyászos sorozat” és végre ismét kevesebb lesz a mínuszpontos agancs az érmesek között. Hogy igen vagy nem, az elsősorban rajtunk múlik! De, ha jól belegondolunk, már tavaly tavasszal is észre kellett volna venni, hogy nemcsak a már „golyóérett”, idősebb — 7-8 éves — bakokból van kevesebb a kelleténél, de egyes helyeken már a korban ,utánuk következő, 5-6 éves „érmes” bakokkal is elég szűken vagyunk. Dr. Bartóti István Keresztező kerékpárosok Elég sok járművezető azt hiszi, hogy a kerékpáros csak úgy keresztezheti a főútvonalat, hogy előtte leszáll a kerékpárról és gyalogosként áttolja azt. Ez a szabály nem létezik, a KRESZ a kerékpáros számára sem az útvonalra való ráhajtást, sem annak keresztezését nem korlátozza. Ebben a helyzetben az elsőbbség általános szabályai érvényesülnek, illetve a táblák jelzései alapján kell mindkét félnek közlekednie. A gyorsforgalmú főútvonalakat keresztező kerékpárosok azonban kétségtelenül veszélyhelyzetet teremthetnek az autós számára, mivel a kerékpárosok többnyire kis mellékutakról, néha alig látható ösvényekről kanyarodnak fel a főútra. Nehéz észrevenni őket azért is, mert a jármű kicsinysége miatt a kerékpár szinte eltűnik. A kerékpárt tehát mindenképpen tudatosan keresni kell. Amíg ugyanis a gyalogosok a nagyobb sebességgel közeledő kocsi láttán megállnak és megvárják, míg elhalad, a kerékpárosokban hajlandóság van arra, hogy átsuhanjanak még előtte! Különösen azokra jellemző ez, akik a nyeregben ülve számukra jó mozgásütemben érkeznek a főútvonalhoz. Ritkán fordul elő, hogy a tempósan kerekező ilyenkor lefékez és megáll. A sebesség - és távolságbecslései azonban gyakran csődöt mondanak. A járművezető előzetes figyelemmel megelőzheti az ilyen hirtelen kereszteződésből származó bajt, ha nemcsak közvetlenül az út torkolatra tekint, hanem annak belső, ún. felállási területét is szemügyre veszi és felkészül az elhárító manőverre. KÖZLEKEDÉSI ÉRDEKESSÉGEK Újabban ismét sokat foglalkoznak a közlekedési kutatóintézetek munkatársai azzal, hogy a lakott területeken célszerű lenne a bizonyos egységes körzeteket kialakítva — helyenként tovább csökkenteni a megengedett legnagyobb sebességet. A 60 km/óra általános értékként megfelelő, bár a nemzetközi gyakorlat ma már inkább az 50 km/órás sebességet részesíti előnyben a biztonság szempontjából, vannak azonban jócskán olyan negyedek, területek, lakókörzetek, amelyeken belül indokolt lenne a még ennél is kisebb sebesség Lényegében tehát arról van szó, hogy a helyi adottságok szerint differenciálni kellene a sebességhatárokat. Ez nem rövid szakaszra vonatkozó sebességkorlátozást jelentene, hanem egy egész egységes körzetre vonatkozna. Lennének olyan területek, ahol 40 km/óra, olyanok, ahol csak 30 km/óra lenne a megengedett a járművezetők számára, másutt maradhatna a 60, illetve lehetségessé tehető — ahol a körülmények ezt megengedik — a 80 kilométeres óránkénti sebesség is ... Az egy-egy területre érvényes sebességkorlátozáshoz a járművezetők is jobban tudnának alkalmazkodni. Ha a közlekedési zaj ártalmait, a környezetszennyezést, a terület forgalombiztonságát egyaránt figyelembe veszik (főként a lakóterületen élő gyermekek és öregek miatt), a 30 km/órás megengedett legnagyobb sebesség lenne a legkedvezőbb. Fetress István SZABAD FÖLD 17 Környezeti ingerek az állatviágban Az állatok belső felépítésének a környezet legfinomabb változásaihoz való állandó illesztése nem alakváltozással, hanem a magatartás megváltoztatásával valósul meg. A különféle magatartásformák arra szolgálnak, hogy a környezet egy-egy elemét beleillesszék az állat szervezetének működésébe. A környezetnek nem minden része egyformán fontos az állat számára. Például egy nőstény kullancsnak a „világa” igen egyszerű, csupán két dolog számít benne: a meleg és a vajsavszag. A kullancs a fák, bokrok ágain kapaszkodik szinte mozdulatlanul, napokig, hetekig. Ha vajsavillatot érez, azonnal elengedi magát, lezuhan, s ha szerencséjére éppen egy 35-40 Celsiusfokos állatra vagy emberre esik rá, azon táplálékot kereshet. Ha célt téveszt, visszamászik a magasba. Lepottyanását, táplálékkereső magatartását meg lehet indítani meleg vízzel töltött, némi vajssavval szagosított hólyaggal is. A kullancs a meleg vérű állatok élősködője, de a gazdaállatokból mindössze az izzadságmirigyeik termelte vajsav szagát észleli, ez vezérli magatartását. A fejlettebb állatok magatartását szabályozó környezeti ingerek rendszerint jóval bonyolultabbak a kullancsénál. Egy kísérletsorozatban szüleiktől elkülönítve neveltek föl rhesus majmokat, s azt vizsgálták, hogy milyen környezeti ingerekre reagálnak. Az egyik kísérlet során ketrecük egyik falára színes diaképeket vetítettek nekik fajtestvéreikről, egyéb állatokról, gyümölcsökről, tájakról. Egy-egy képet 15 másodpercig mutattak, majd a vetítő kezelését öt-öt percre a majomra bízták. Az állat egy gomb lenyomásával az előzőleg vetített képet újabb 15 másodpercre „előhívhatta” annyiszor, ahányszor csak az öt perc alatt erre kedve támadt. Ha számukra érdekes képet láttak a majmok, azt többször újravetítették, ha érdektelen vagy esetleg félelmet keltő képek jöttek, csak ritkán, vagy egyáltalán nem vetítettek. A kismajom — születésétől két és fél hónapos koráig — egyre növekvő érdeklődéssel nézegette fajtársainak, köztük hasonló korú fiataloknak és felnőtt, „fenyegető” pózban vicsorgó hím majomnak a képeit. A tájképek és geometriai ábrák iránti érdeklődése végig körülbelül azonos fokú volt. Két és fél hónapos korában egyik napról a másikra félni kezdett a fenyegető hímek képétől. Ha ezt vetítették, igyekezett elmenekülni, sikongatott, kezeivel eltakarta a fejét, s a félelem egyéb jeleit mutatta, és ennek megfelelően az ijesztő képeket sokkal ritkábban hívta elő. Eközben a hozzá hasonló kis majmok iránti érdeklődése tovább növekedett. Mivel szüleitől elkülönítve nevelték, sohasem volt alkalma fenyegető hímek, haragos apák viselkedéséről tapasztalatokat gyűjteni, tehát menekülési magatartását zárt genetikai program szabályozza. E program segítségével tanulás nélkül, egyedi tapasztalat nélkül képes felismerni a fenyegető hímet, márpedig ez ebben az esetben nagyon bonyolult környezeti inger, különösen, ha a kullancséval vetjük össze. A kullancsnak a vajsav szagára aktivizáló zuhanásában és a majomnak a nagyon bonyolult látási ingerre bekövetkező menekülési magatartásában az a közös vonás, hogy egyaránt az állat életben maradását szolgálják egy számukra döntő fontosságú pillanatban. Az etológusok azokat a még földerítetlen idegrendszeri berendezéseket, amelyek a környezetnek egy meghatározott ingerére, vagy ingerek egész csoportjának a hatására működésbe lépnek, s az állatot meghatározott cselekvésre késztetik, öröklött kioldó mechanizmusnak keresztelték el. • Hibamegállapítás zajérzékelővel Az orvosok hagyományos műszere a sztetoszkóp, amelynek segítségével a belső szervek felerősített zajaiból következtetnek különféle betegségekre. Gyakorlott gépkocsivezető vagy szerelő is nagy biztonsággal deríti fel zajokból a motorok „betegségeit”. Ám ha a zajokat elektronikus módszerrel felbontják és a megfelelő frekvenciatartományokban felrajzolják, az analízis sokkal pontosabb lehet. Miként a szívzörejek lehallgatása sem adhat az orvos számára olyan pontos információt, mint az elektrokardiogram elemzése. Az orvostudományban a zörejanalízis egyébként jelentős fejlődést ért el. Korszerű rezgésanalizátor segítségével például egyes idegbetegségeknél a beteg állapotában bekövetkező változásokat már akkor felismerhetik, amikor még a legrutinosabb pszichiáter sem figyel fel rájuk. Hasonló készüléket dolgoztak ki szovjet szakemberek a traktorok generálvizsgálatára. A készülék zajérzékelőkből — különleges mikrofonokból —, erősítőkből, frekvenciaszűrőkből és egy kis számítógépből áll, mely a rezgéseket értékeli, és az eredményeket a hozzá kapcsolt írógépen kiírja. Egy számsort kapnak, amely a hibás alkatrész számát adja meg, valamint utasításokat tartalmaz a javítási munkák optimális elvégzésére és a traktor további használatára.