Szabad Föld, 1986. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-10 / 19. szám
186. MÁJUS 10. Versenyezni jó Kétségtelen, hogy a versenyhorgászat önálló sportág. Különleges kézügyesség, nagy gyakorlat és méregdrága felszerelés kell hozzá. Ennek ellenére egyre népszerűbbek az egyesületekben rendezett horgászversenyek. A termelőszövetkezetekben, a falvakban, a kisebb településeken hovatovább a régi „madarak és fák napját” pótolják ezek a rendezvények. A versenyzőkön kívül kivonulnak a családtagok, a rokonok, szárazföldi versengéseket is rendeznek, nagy bogrács halászlét főznek. Ilyenkor persze ügyelni kell, hogy a vetélkedőn az egyszerű horgászok is részt vehessenek. Többfelé ezt úgy próbálják elérni, hogy nincsen semmiféle szabvány, hanem mindenki horgásszon úgy, ahogy akar, azután lemérik a zsákmányt. Ez a módszer nem célravezető. Mert például ponty ritkán esik zsákmányul, tehát a közönség unatkozik. Ezenkívül pedig az a helyes, ha a versenyzők kijelölt, számozott helyeiken, sorsolás alapján egymás közelében, egy sorban állnak. De ha nagyon szoros felállásban fenekezni kezdenek, akkor a szerelékek óhatatlanul összeakadnak, öszszegubancolódnak, veszekedés lesz a dolog vége. Nem javasolnám a hivatalos, CIPS-szabvány szerinti versenyzést sem. Eszerint ugyanis egy hal egy pontot ér, ami a versenyzőket a legapróbb halak, a snecik fogására sarkallja. Ennek viszont a gyakorlati horgászathoz már nem sok köze van. Szerintem az a legcélravezetőbb, ha mindenki csak egy botot használhat és csak úszóval horgászhat, de további megszorítás nincs. Aki akar, alkalmazzon nagyon finom szerelést és a fenék felett lebegtesse a horgot. De aki attól többet vár, használhat erősebb zsinórt és horgászhat akár kishalcsalival is. Ezeket a módszereket minden horgász ismeri, tehát bízni lehet abban, hogy sokan neveznek be. A finom szereléssel gyakran fognak majd keszeget, tehát lesz mit nézni a közönségnek. A komolyabb próbálkozók viszont megakaszthatnak egy-egy termetesebb példányt, vagyis lesz a versenynek szenzációja. Az értékelés pedig úgy történjen, hogy a kifogott hal minden grammja egy pontot ér. Ilyen feltétel mellett már nem érdemes snecizni. Ha az egyesületnek vannak „profi” versenyzői, nyugodtan indulhatnak azok is, sőt helyes, ha önálló bemutatót is tartanak, de az ő eredményüket értékeljék külön. F. B. Idősek és gyermekek kerékpáron Hazánkban több százezer gyermek és idős ember kerékpározik nap mint nap. Az ő számukra a kerékpár egyrészt a mozgás, a játék eszköze, másrészt pedig közlekedési eszköz, amellyel kis távolságokra indulnak el, nemegyszer csak a helyi forgalomban, vagy a két közeli község közötti utakon. Mindkét kerékpáros csoportra jellemző, hogy bizonytalanabbak, nehezebben illeszkednek bele az úton kialakult járműforgalomba, s kevéssé képesek érzékelni a számukra veszélyes helyzetek kialakulását. Ebben megegyezik a két csoport, s az autós feladata, hogy akár kerékpározó gyermekkel, akár idős emberrel találkozik menet közben, többszörös figyelemmel és nagy óvatossággal közlekedjék a környezetükben. A gyermek- kerékpárosokat külön jellemzi a hirtelen, váratlan mozgás. Ez abból ered, hogy a gyermek még nem tudja felmérni a forgalom sok rejtett tényezőjét, s mind a sebesség becslése, mind a távolságok megítélése — a gyakorlatlansága miatt — gyakran hibás lesz. Elhatározásait ösztönösen hozza meg, sokszor mások példája nyomán, s ritkán méri fel valóságos lehetőségeit. A gyermek kockáztatása sohasem tudatos, hiszen éppen a gyakorlati tapasztalatok hiánya miatt a veszélyérzete minimális. A gyermek kerékpárosra ugyanúgy kell tekinteni, mint a gyermekgyalogosra. Ha szükséges, akár meg is kell állni miatta! Az idős embereknél viszont az érzékszervi hiányosságokkal számoljon az autós: látásuk, hallásuk gyengébb, mozgásuk lényegesen lassúbb és bizonytalanabb. Erre kell tekintettel lenni minden járművezetőnek. KÖZLEKEDÉSI ÉRDEKESSÉGEK Egy hazai felmérés szerint az autósok jelentős csoportja rosszul, kényelmetlenül ül a vezetőülésben és emiatt hamarabb fárad el, mint kellene. Pedig az első ülések ma már szinte valamennyi autóban állíthatók, s a háttámlák is dönthetők tetszés szerint. Mégis sokan vagy túl közel ülnek a volánhoz, vagy erősen a kormányhoz hajolnak vezetés közben, márpedig mindkét testhelyzet voltaképpen alkalmatlan a biztonságos kormányzásra, a pedálok kényelmes kezelésére. A helyes: távol ülni a kormánytól, annyira, hogy lehetőleg nyújtott karral vezethessünk! Ez nem teljesen előrenyújtott kart jelent, csak annyit, hogy az alsókar és a felsőkar között bezárt szög mintegy 140 fokos — azaz a könyök teljesen laza, s így a kormányt inkább tolni lehet, semmint magunk felé húzni. Nem igaz az, hogy a közeli üléspozícióban jobban lehet igazán gyors pedálmunkát végezni, közvetlenül a kocsi orra elé pedig ritkán szükséges nézni, akkor pedig amúgy is olyan lassú a haladási sebesség, hogy nyugodtan előre lehet hajolni arra a kis időre. A test méretei szerint persze van, akinek hátrább tolt ülésen kell elhelyezkednie, a lényeg azonban az, hogy kellő távolságban legyen mind a kormánytól, mind a pedáloktól. Ha szorosan a háttámlának támaszkodunk, az ülésbe pedig jól belesüppedünk, s ugyanakkor a csaknem kinyújtott kezünk, lábunk még kényelmesen és megfelelő erővel tudja mozgatni a volánt, illetve a pedálokat, akkor ülünk jól, akkor tudjuk a legkényelmesebben és a leggyorsabban végrehajtani cselekvéseinket. Petress István Az Aggteleki Nemzeti Park Az 1985-ben megalakult nemzeti park hazánk északi részén, Borsod- Abaúj-Zemplén megyében található. A 400—600 méter közötti átlagos magasságú karsztvidék földtani szerkezete Európában egyedülálló. Ezen a területen található hazánk legnagyobb barlangja, a Baradla, amely nagyságrendben a világ 42. barlangja. A környék legrégebbi kultúrtörténeti emlékei is az aggteleki barlangból kerültek elő. Ugyancsak itt található Magyarország egyetlen függőleges barlangja, a Vecsem-bükki zsomboly is. A nemzeti park növényvilágára jellemzőek a hűvös, nedves klímát igénylő fajok. Míg a völgyekben, a patakok és a források mentén egész évben üde zöld vegetáció díszült, addig a kopár mészkőhegyoldalakra a korán elsárguló növényzet a jellemző. A vidék két, nagyon dekoratív és az országban meglehetősen ritka növénye a kakasmandika és a lilapiros virágú tornai vértő. Ez utóbbi ritkaságára jellemző, hogy a Magyarországon található több ezer növényfajból ez az egy került fel a legszigorúbban védendő európai növények listájára. Az erősen elkarsztosodott területen nagy számban található barlangok igen sok, csak itt előforduló állatfajnak teremtenek helyet. Az állatvilág gazdaságára jellemző, hogy több mint háromszáz faj vált ismeretessé az aggteleki karszt barlangjaiból. A gazdag madárvilág néhány — másutt igen ritka — faja itt még nagy számban található. Ilyenek például a parlagi sas, a vándorsólyom és a vörös vércse. A madarakhoz hasonlóan gazdag az emlősfauna is. A környék látnivalói közül elsősorban az aggteleki Barlangmúzeumot említjük. A Baradla-barlangot bemutató kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum és a Természettudományi Múzeum anyagából készült. Megismertet a karsztosodás és a barlangképződés természeti folyamataival, elvezet a cseppkövek világába. Bemutatja a vidék ásványvilágát, ízelítőt ad a barlang és a karsztvidék növény- és állatvilágából is. Megismertet a cseppkőbarlang kutatásának történetével, és bemutatja az emberi kultúrának azon emlékeit is, amelyeket a Baradla-barlangot lakó népcsoportok a neolítikumtól az Árpádkorig hátrahagytak. Érdekes látnivaló a barlang kipusztult állatának, a barlangi medvének a csontváza. (A Barlangmúzeum naponta 10-től 14 óráig látogatható.) Ugyancsak a Borsod megyei Szalonna község központjában román kori templom áll. Ha erre járunk, feltétlenül keressük fel. XII—XIII—XV. századi freskói 1400-tól ismerteti, ám — ásatás és régészeti feltárás híján — az épületről, annak építéstörténetéről keveset tudni. A templom egyébként országos jelentőségű középkori műemlék. Szendrőn a Borsod- Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság kiállítóhelyeként működik 1966 óta egyik sajátos ipartörténeti emlékünk, a Kékfestő ház. A kiállítás „otthona” nem egyéb, mint a XVII. századból ▼aló városfal egyik tornyából az 1850-es években, népies barokk stílusban átépített kékfestő műhely. A bemutató két részből áll. Megismerteti a XVIII. századtól hazánkban is elterjedő mesterség régi eszközeit s azokat a termékeit, amelyek a XIX. századtól kezdve mind nagyobb szerepet kaptak a paraszti viseletben is. Az anyag másik része a középkori eredetű vár és település történetét mutatja be. Rajzok és metszetek segítségével felvázolja a vár történetét, megismertet a várháborúk korának fegyvereivel, a várvédők eszközeivel, a település középkori életével. Az épület pincéjében a paraszti kenderfeldolgozó eszközöket tekinthetjük meg, s nyomon követhetjük, mi minden kell hozzá, hogy a kenderből kész vászon legyen... (A Kékfestő házat áprilistól októberig, naponta 10-től 18 óráig találjuk nyitva.) Az Aggteleki Nemzeti Parkról és a környékbeli látnivalókról bővebb felvilágosítást a Tourinform 179-800-as telefonszámán kaphatnak az érdeklődők. A szem a lélek tükre Régi megfigyelés, hogy a szem nagyságának, alakjának, játékának — a hunyorításnak, a kacsintásnak, a tekintet irányának — fontos szerepe van az emberek társas kapcsolataiban. Ezért mondjuk gyakran, hogy a szem a lélek tükre, s ezért használják a szemre a „beszédes” jelzőt Ha ugyanis valakinek a szemébe nézünk, abból örömöt, bánatot, csodálkozást, érdeklődést stb. olvashatunk ki, s anélkül, hogy az illetővel szót váltanánk, sok mindent megtudhatunk pillanatnyi érzelmi állapotáról, véleményéről, szándékáról. A gyakorlott szemű ember esetenként olyan dolgokat is ki tud olvasni mások szeméből, amelyeket amazok el akartak titkolni. Mintegy két évtizeddel ezelőtt figyelt föl egy amerikai tudós arra, hogy bizonyos magatartási helyzetekben az embereknek — egyénenként változóan — meghatározott méretű a pupillájuk, s ha a viselkedésük bármi miatt megváltozik, azt azonnal követi a pupilla átmérőjének változása is. A pupilla méretének szubjektív meghatározása sok hibával jár, ezért ma már olyan elektronikus pupillométert használnak, amely automatikusan állapítja meg a pupilla átmérőjét. Az egyik vizsgálatban étellel, itallal bőségesen megrakott asztalt ábrázoló színes diaképeket vetítettek húsz, már öt-nyolc órája éhező és ugyanennyi olyan személynek, akik kiadón ebédet fogyasztottak. A terített asztal láttán az éhes embereknek nagyobb mértékben tágult a pupillájuk, mint a jóllakottakénak, sőt emezek között olyanok is voltak, akiknek szűkült a szembogaruk. A tág pupilla ez esetben azt mutatja, hogy az éhes ember mintegy rácsodálkozik a terített asztalra, a jobbnál jobb falatokra. Más alkalommal azt vizsgálták, hogy a pupilla nagysága milyen információt nyújt — „mit mond” — egy másik embernek. Ugyanarról a fiatal, vonzó arcú nőről készült két egyforma fényképet mutattak meg férfiaknak, s a képek csak abban tértek el egymástól, hogy az egyikre tág, a másikra szűk pupillát retusáltak. Érdekes módon a pupilla méretbeli eltérését egyik férfi sem vette észre, ám amikor megkérték őket, hogy jellemezzék a fényképen látott két arcot, csaknem egyhangúlag megállapították: az az arc a barátságosabb, nőiesebb, a csinosabb, amelynek nagyok a pupillái, míg a szűk pupillájú arcot keménynek, önzőnek, hidegnek ítélték. Tehát a nagyobb pupilla vonzóbbá teszi a nőt a férfiak számára. A pupilla vonzó vagy taszító hatásának nagy jelentősége van a szexuális kommunikációban. Amikor régóta házas férfiaknak és nőknek ugyanarról a női és férfi arcról készült tág és szűk pupillájú arcképet mutattak, a férfiak és a nők is azt a másik nemű arcot ítélték vonzóbbnak, amelyiknek tág volt a pupillája. A saját nemükhöz tartozók arcát nézve a férfiak pupillája sem a tág, sem a szűk pupillájú fényképre nem változott, ellenben a nők szembogara a nagy pupillájú női arc láttán általában szőkébb lett. Ez azt mutatja, hogy a férfiak által vonzóbbnak ítélt női arcot a nők akaratlanul is szigorúbban, kritikusabban, hidegebben méregetik. Több kísérlet során nem fénykép vagy diakép, hanem valóságos arcok keltette pupillareakciókat mértek. Kísérleti személyeknek két másik nemű embert mutattak be, s amikor arra kérték őket, hogy válaszszák ki a számukra rokonszenvesebbet, kivétel nélkül arra esett a választásuk, akinek előzetesen szemcseppel kitágították a pupilláját. Amikor megkérdezték tőlük, hogy miért épp azt a személyt választották ki, egyikük sem tudott határozott választ adni. Ez azt mutatja, hogy választásukat minden bizonnyal a pupilla mérete szabta meg, ám ez nem tudatosan történt, mert észre sem vették, hogy ezen az alapon választottak. A pupilla nagyságának, úgy látszik, a homoszexuálisok és a szerelmi partnert gyakran váltogató „Don Juanok” párválasztásában is szerepe van. Kanadai kutatók figyelték meg, hogy a homoszexuális férfiak csaknem kivétel nélkül a szűk pupillájú partnert részesítik előnyben. De a „nőfalók” is inkább szűk pupillájú nőkkel teremtenek kapcsolatot. Feltehetően azért, mert a tág pupillájú nőkkel való tapasztalatuk szerint ezek mélyebb érzelmi kapcsolatra törekszenek. A gyermekek, különösen a kisgyermekek különbözőképpen reagálnak a szűk és a tág pupillájú felnőttekre. Megfigyelték, hogy a három, három és fél hónapos gyermekek, akik még nem félnek az idegenektől, sokkal gyakrabban mosolyognak azokra a felnőttekre, akiknek tág a pupillájuk. Úgy tetszik, hogy a tág pupilla látványa olyan érzést vált ki a gyermekből, amelynek a mosolygás az egyik megnyilvánulási módja. De a gyermekek reakciójával azonos volt az anya magatartása is. Amikor a kutatónő mesterségesen kitágított pupillákkal érkezett látogatóba, az anya fiatalnak, nyíltnak, kedvesnek, szelídnek ítélte meg őt, ellenben amikor a pupilláját ugyancsak mesterségesen szűkítette, nemcsak a csecsemő nem tüntette ki őt mosolyával, hanem az anya is rendszerint arról számolt be, hogy valahogy ma olyan szigorúnak, keménynek, hidegnek érzi a tekintetét. A kísérletek azt erősítik meg, hogy a pupilla nagyságára való érzelmi reakciónk velünk született, nem pedig tanult folyamat. SZABAD FÖLD 17