Szabad Föld, 1986. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-15 / 11. szám
mzsi TM Iit látott és tapasztalt embölcs belenyugvását, lefölényességét és cinizmusmivel az orfeum mágnáslégeire tekint. Neki aztán imponálnak, ismeri őket is-belül. főhercegi palota vendégeimár nem ilyen kíméletes, ácsi mágnásokat nem szenteti, s színlelt ügyefogyottmögül csak úgy repkednek mg apró mérgezett nyilai. megfigyelte azt is Feleki, " egyes vendégeknek menye bizalmasai az alkalmaz magatartású lokálpincérekik öntik ki bánatukat, ez hajnaltájt velük is sák. ismertebb színészvendés a pincérek azonban,hatni, egy kasztot alkotmulatóban. Mindig megöri egymást. Még talán elmondhatjuk: bizalmainak egymásnak. . .alhatok még egy műhelyt. Feleki hálás volt azoka szerzőknek, akik jó szelet írtak neki. De bizony minden író részeltette őt a az örömben. Ilyenkor itt a legnagyobb titokban B barátaihoz, Kellérhez, Békeffi Istvánhoz, Nán Lászlóhoz, Halász Rusz, akik a legteljesebb tirtás mellett, kijavítgatták új megírt szerepeit, dalgeit, s ez többnyire segílegbensőségesebb viszonyban Kellér Dezsőhöz fűzlég egészen fiatal korukró, ez a kapcsolat. Mind- nagyon szerették a szó, és mindketten, sajnos, in korán el is veszítették Talán innen is ez a ro- ska barátság. Több kuplét, éjelenetet, revülibrettót, átdolgozást írt Kellér már régtől fogva, amelyekkel Feleki sikert aratott. Amit ő írt Felekinek, azon soha semmit sem kellett javítani. — Dezső nagyon tud a nyelvemen beszélni, illetve írni — mondja Feleki. — Talán elsősorban azért, mert neki sem kenyere a poénhajhászás, a szóviccgyártás. Négy évvel a Csárdáskirálynő bemutatója után, 1958 karácsonyán volt a premierje Lajta Lajos Három tavasz című operettjének. Ennek a szövegkönyvét is Keiler Dezső írta. És ki más állt volna a darab középpontjában, mint Honthy Hanna, a primadonna. Az igazság azonban az, Cecíliát Miska, Freuryt Sir Basil nélkül elképzelni szinte lehetetlen. Ahogyan a Három tavaszban is a vonzó egyéniségű, utolérhetetlen primadonnát a pöttömnyi, aranyos, mókás kis portásboy nélkül. Mert Kellér Dezső akkor azt találta ki, hogy az éppen ötvenéves Feleki Kamusnak egy ilyen bűbájos kamaszszerepet ír. S mintha újfent csak a színészi anyanyelvén beszélt volna. Mindazonáltal el ne feledkezzünk arról, hogy Feleki rendelkezett egy szjáh , azt lehet mondani, ugyanúgy senki más által nem „beszélt” anyanyelvivel, roppant kifejező erejű, bravúros, szellemes tánctudásával, ami minden operett- és revüszerepében felülmúlhatatlanná tette. És hogy mi is a lényege annak, ami Feleki Kamillt enynyire varázslatos színészegyéniséggé emelte? Így énekel erről a Három tavaszban: „Nekem élet a színház, én csak ott vagyok én. Nekem kívüle nincs más, a nagy Föld kerekén.” Sas György Vége iai apa holtan esik össze, dederített rá kedvre az magyar férjkölcsönző. El- okoztunk továbbá azon is, bizonyos koron túl ildea hölgyeknek ruhájuk hitt túlméretezni, nem haszn-e a t diszkrétebb fedés,zt kinek-kinek magának megítélnie, a néző legfelöprengéseinek adhat bank egyedül. A virággal kött, ajándékokkal kedvesnőnap „másik oldala” tájt ebben az okosan szert (dr. Halák László érérdekesen kérdező — r: Szegvári Katalin — éstartón feltáró — rendező: bhy Mariann — dokumen■nben. Az „apanyákról” neküket egyedül nevelőről hallhattunk-láthat- csonka családok új oldala okozott meg, hiszen ha bbi fogalmat emlegetjük, tek zömében egyedülálló esik szó. Négyen nyilait , három elvált, egy öt- A kétféle állapot termén más-más- kategória abban is lehetnek esetleg fájaink, hogy a feleség van elviselhetetlen volt-e, s olyan ridegen, nem tömődön hagyta-e el félgyerekét, mivel a másik sem kérdeztél: meg. De fel, hogy minden úgy ahogyan a férfiak elk. Döbbenetes esetek. És : mit tehetnek? Magukna a háztartási tennivaigyekeznek pótolni az anyából következő érzelmi űrt. A megszólalók esetében — úgy tetszett — sikerült. Rengeteg áldozat, lemondás, hiszen csupán a gyerek érdeke a fontos. A legmegdöbbentőbb az özvegyen maradt fiatal orvos és két gyermekének sorsa. Társat keresne, feleséget és anyát, de milyen nehéz találni hasonlót is, mint amilyen az elveszített volt. Talán nem is sikerül Mennyi megfontolás, próbálkozás kel is ahhoz, hogy valamennyire is elszánja magát az ember. És képtelem a gondolattól szabadulni: hiába minden, az elsőt senki sem fogja pótolni. Nehéz, nagyon nehéz a csonka családok sorsa, alaposabban, felelősebben kellene meggondolniuk az érdekelt feleknek mind az együttélést, mind az elválást. Játék a kastélyban. Ha valaki felszabadultan, derűsenb kíván szórakozni, Molnár Ferenchez most is fordulhat. Régen nevettünk ilyen felszabadultan, rekeszizmot zsibbasztóan, mint a jeles darab harmadik felvonásán. Márkus László felejthetetlenül személyesítette meg Túráit, mintha Molnár egyenesen neki írta volna a szerepeit. Kitűnő volt Zenithe Ferenc az alkotótárs alakjában, s Lőte Attila, aki különösen az ál-Saxdondarab előadásában nyújtott emlékezeteset. Dicsérhetjük Lengyel Györgyöt, aki rendezésében nem igyekezett „elidegeníteni”, hagyományos színházait csinált, s hagyta Molnár humorát érvényesülni. Példamutató előadás, mely egész heti szomorúságainkat elűzte. L M. . Paudits az orfeológus A századeleji, bohém Budapest, amely egyformán a keblére tudta ölelni a franciás könnyedséggel verselő Heltay Jenőt és katonásan szigorú Kacsóh Pongrácot, 1907-ben búcsúztatta utolsó orfeumát — a Royalt —, hogy helyt adjon édesgyermekének, a kabarénak. A kabaré testvérműfajokat segítve, ma is „színpadon van”, közöttünk él. De egy nagypapaöltővel a Royal után, múlt év decemberétől várja vendégeit a Halló Orfeum, vagy inkább a Paudits Orfeum. Hiszen ami a Majakovszkij utcai lokálból teremtődött, az Paudits Béla mikrovilága, ahol, mint száz éve Somossy szmokingban a vendégek között tölti az éjszakát, nappal számlákkal bíbelődik, műsort szerkeszt, fellépőket keres. Paudits nem korcsmáros — ahogyan néhányan olcsó szenzációként szárnyra röppentették a hírt —, amit életre hívott, az halálosan komoly és könnyfakasztóan derűs: az orfeum. Kézenfekvő lenne az első kérdés, hogy kedvelték meg egymást Paudits és az orfeum, mégis nehezen hihető, hogy valaki kényszerítő ok vagy okok nélkül hátat fordítson egy olyan szakmának, hivatásnak, pályának, amely hírnevet, megbecsülést, jólétet és feltehetően örömöt jelentett. — Minden külső kényszerítő ok nélkül döntöttem, amikor elhatároztam, hogy elmegyek a Madáchból. Egyszerűen elég volt. A színészszakmában naponta tűnnek fel és él emberek, egyszer rám is sor kerülhetett volna. Elképzeltem magam húsz év múlva így .. „ na, nem, ebből nem kérek. Higgye el egy dolog nem hiányzik az életemből: a színpad. A vendéglősség régóta érdekelt, az orfeum világa meg főiskolás korom óta „kísért”. Így a kettő együtt teljesen kielégít. De a saját színpadára csak fellép? — Nagyon ritkán. Egyrészt ez az Orfeum nem azért nyílt, hogy én kedvemre kijátszhassam magam, másrészt nincs is energiám az üzlettel járó munka mellett szerepelni. Akkor most kanyarodjunk vissza beszélgetésünk elejére. Ha vendéglátó, miért pont orfeum ?. — Főiskolás koromban egy olyan albérletben laktam, amely maga volt egy orfeum, színpaddal, bútorokkal Akkor — talán a lakás hangulata tette —, beleszerelmesedtem ebbe a korba, ennek az időnek a muzsikájába. Aztán elkezdtem dolgozni, jártam az éjszakát és rájöttem, hogy nem szeretem a bárokat. Sem a lepusztultakat, sem a nagyon hivalkodókat. Viszont nem volt olyan éjszakai szórakozóhely, amely eltért volna ezektől. Az orfeum műfajára a legjobb meghatározás az, hogy műfajtalan. Ezt hogy értsük? — Úgy, hogy minden belefér. A kabaré- és a varietéjelenetek, sőt még esetleg egy Adyvers is. Előfordult már itt, hogy egy tehetséges színészpalánta éjjel kettőkor „kőkemény” verssel állt elő. A közönség „vette” ezt, és feszülten figyelt. Ami még jellemző volt az orfeumra, az a pikantéria — minden mennyiségben. Szende arcú lánykák és asszonyok szavalták, énekelték a legfrivolabb verseket, kuplékat. A Halló Orfeum műsorában — viszont úgy vettem észre —, jobbára azok szerepelnek, akik egyébként is a pesti éjszakában. Nem érzem a különbséget már ami a műsort illeti. — Igen, sajnos, mivel az utolsó orfeum hetvennyolc éve bezárt, nekünk most újra kell teremteni ezt a műfajtalan műfajt, most keresek embereket művészeket, akikből aztán igazi orfeumot varázsolunk. — Kikre gondol? — Például nyolcvan-kilencven kilós profi táncosnőkre, merthogy a századelőn négy ilyen amerikai lány izgalomba hozta a várost. Aztán kell még konferansz és még sorolhatnám. © Ön itt tulajdonos, bérlő, netán alkalmazott? — Nem, én kértem ezt az „intézményt” a Kelet-pesti Vendéglátóipari Vállalattól. © Mi az, amit nem játszott el, amiért újra színpadra állna? — A Kabarét Hernádival. © Lehet, hogy az Orfeumban sor kerül erre is? — Mindenképpen terveztek ide jeleneteket, darabokat, talán matinéelőadást is, de hogy Hernádival fellépünk itt, azt... maradjunk abban, hogy nem tudom. Menyhért Mészáros László A HAZÁRÓL, A NEMZETRŐL ÍRTÁK Föl-földobott kő, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. (Ady Endre) Legszentebb vallás a hazas emberiség. (Vörösmarty Mihály) Szívet cseréljen az, aki hazát cserél. (Tompa Mihály) Édes és dicső dolog meghalni a hazáért. (Horatius) A nemzeti érzés a hazaszeretetnek — mondhatni — poézise. (Wesselényi Miklós) Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe s fiadnak Hagyd örökül, ha kihúnysz: A haza minden előtt. (Kölcsey Ferenc) Minden ország kultúrája lengje körül a hazámat. De egyik se szakítson el szülőföldem talajától. (Gandhi) Tied vagy, tied, hazám E szív, e lélek. Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek? (Petőfi Sándor) Veszve csak azon nemzet lehet, amely lemondott önmagáról. (Kossuth Lajos) Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyermekkorom világa. (Radnóti Miklós) Elment egy képíró Pályatársat, kollégát kísértünk utolsó útjára március 5-én a rákoskeresztúri temetőben. Kotroczó Istvántól, az utóbbi évtizedek egyik legtehetségesebb fotóriporterétől búcsúztunk. Ez a negyvenkilenc évet élt képíró nekem nemcsak kollégám, hanem évtizedeken át szerzőtársam, országjáró útitársam és barátom volt. Ez a pengevékony ember mindent tudott a fény-árnyék titkairól. Büszke volt arra, hogy falusi származású, a Békés megyei Kevermesen született, és édesanyja József körúti házmester lakásában érte a vég. Nagyon fiatalon fedezték föl a tehetségét. A Falusi Vasárnap című hetilapnál kezdte a pályát, aztán majd két évtizeden át a Magyar Ifjúság rovatvezetője, az utóbbi években pedig a Lapkiadó Vállalat fotóriportere volt. Talán nincs is olyan magyar lap, ahol nem jelentek meg fotói. Egyedül állok a csikorgó hidegben a koszorúkkal borított márványlap előtt. Most hogy már mindenki elment, én is emlékezem. Mindig két-három napos riportutakra mentünk, hajnalok hajnalán indultunk. Mi a fővárosból előbb ott voltunk a Dráva partján lévő vízvált tsz zárszámadó közgyűlésén, mint a járás vezetői. És István barátom képein valóban látni lehetett, hogy „szikrázott” a levegő. Csak a Hold volt a lámpásunk, amikor úttalan utakon bolyongtunk az öcsödi tanyavilágban. Burai Jóskát kerestük, aki Szolnok megyében először vett cigány létére magyar lányt feleségül. Egyetlen petróleumlámpa volt a tanyai szobácskában, de a képek „beszéltek” magukért. Sárisápon Varga Fábián nyugdíjas bányász és felesége aranylakodalmán olyan fotók születtek, hogy „érezni lehetett” a képek láttán is: ez a két ember boldogságban élte le az életét. Százával sorolhatnám még tovább, hiszen István barátomat nagyon sokáig csak a munka éltette. A képírás mélységélességéről mindent tudott, de a tulajdon életének mélységeit nem akarta tudomásbá venni Németh Sándor SZABAD FÖLD 13