Szabad Föld, 1986. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-18 / 42. szám

1986. OKTÓBER 17. MEGKEZDŐDTEK A TESZÖV-KÜLDÖTT KÖZGYŰLÉSEK A szövetkezeti gazdálkodás megújulásáért október elejétől november derekáig tartják meg a megyei Teszöv-ök kül­döttközgyűléseiket. Erre elsőként Szol­nok megyében került sor. Az elmúlt öt esztendőről szólva, miről is adhattak volna számot a Szolnok megyei szövet­kezetek? Mindenekelőtt természeti csa­pásokkal birkózó, eredményes gazdál­kodásunkról. Mind az írásbeli anya­gok, mind pedig a szövetség elnöké­nek és titkárának szóbeli kiegészítője jól tárta fel napjaink szövetkezeti gaz­dálkodásának lényegét és ellentmon­dásait. A tények: Szolnok megyében (Jászság, Kunság, Tisza vidék) 55 me­zőgazdasági termelőszövetkezet az or­szág szántóterületének 7,6 százalékán gazdálkodik. Megtermelik az ország gabonatermésének 7,2, a napraforgó 12,1, a cukorrépa 12,8, a rizs 48,3 száza­lékát. A megye közös gazdaságai állít­ják elő az ország hústermelésének 6,1 százalékát. Ezek már jelzik is: meghatározó sze­repet tölt be Szolnok megye mezőgaz­dasága a magyar agrártermelésben, a szövetkezeti mozgalom kezdetétől nap­jainkig általánosítható tapasztalatok­kal szolgál; figyelni kell tehát az ott zajló történésekre, kedvező vagy ked­vezőtlen tendenciákra. A gazdaközös­ségek összteljesítménye a tavalyi év végére meghaladta a 15 milliárd forin­tot, s ez 20,6 százalékkal több, mint 1981-ben volt. A termelésnövekedés azonban nem fejlődött egyenletesen, a VI. ötéves tervidőszak első felében ta­pasztalható dinamikusság megtört, 1983—1984-ben súlyos aszály tarolt a tájon, nagy jövedelemkiesést okozva, így — az elismerésre méltó teljesítmé­nyek ellenére — az egyes ágazatok­ban, területeken és üzemekben a szi­gorodó követelményeknek nem sike­rült eleget tenniük. Habár összességé­ben csökkent a fajlagos anyag- és energiafelhasználás, gazdálkodási ha­tékonyságot javító üzem- és munka­­szervezési módszereket vezettek be, a téeszek közötti differenciálódás növe­kedett. A megyében a közelmúltban 58-ról 55-re csökkent a téeszek száma, 7500 hektár fölé emelkedett az átlagos üzemnagyság. Látszatra mintha ez megoldotta volna a talponmaradás gondjaival küszködő szövetkezetek sorsát, hiszen beleolvadtak a nagy gaz­daságokba. Ám a gondok ezek után a befogadó közösségek vállára nehezed­tek, mivel a területi koncentrálódás egybeesett a közgazdasági viszonyok általános romlásával, s a kedvezőbb­nek vélt, ideálisabbnak tűnő üzemi méret közepette sem lett látványosabb a gazdasági növekedés. Bár ezek a na­gyobb üzemek stabilabbak, színvona­lasan is működnek, de korántsem azon a szinten, mint ahogy az egy kívánatos technikai színvonal esetében lehetővé válhatna. A szolnokiak tapasztalata az, hogy a gazdaságpolitikai érdekeket, célkitűzé­seket nem mindig időben és megfelelő­en támasztották alá a közgazdasági fel­tételek, s „nem kerültek velük mindig szinkronba”. Így aztán az elemi csapá­sokat is figyelembe véve, a termelés el­fogadható mértékben ugyan, de a szándékaiktól erőfeszítéseiktől kisebb ütemben, éves átlagban 4,1 százalék­kal növekedett. Ám a 100 forint költ­ségre jutó eredmény aránytalanul csökkent. (1985-ben például 12,6 fo­rintról 8,5 forintra.) Az üzemi tartalékok elfogytak. A gazdasági megújuláshoz, az erőfor­rások megteremtéséhez, a meglévő le­hetőségek kihasználásához elsősorban új eszközbefektetések útján juthatnak. A jelenlegi helyzet megváltoztatásához korszerű szemléletű, munkájára igé­nyes vezetés kell, amely a felelősséget is vállalja, nem engedi meg a termelési rend, a fegyelem lazulását, a szövetke­zeti tagok és szövetkezetek közötti kapcsolat elszemélytelenedését, erősíti az értékelhető munka becsületét, te­kintélyét. Gazdag tartalmú, a reális igényeket felsorakoztató kongresszusi ajánlásuk­ban joggal vetik fel, hogy ma már a to­vábbfejlesztésnek igen komoly akadá­lya a túlszabályozás, amely hátrányo­san hat a belső önszabályozásra is, pél­dául a tag és a téesz vagyoni kapcsola­ta, az eredményfelhasználás, az éssze­rű földhasználat, a saját gépjármű­használat, az üzemi gépkocsi- és autó­busz-használat, a környezetvédelem stb. terén. Jogszabályoknak nem mi­nősülő utasítások, utólagos állásfogla­lások döntenek több millió forintos költségvetési kapcsolatok felett, a gaz­daságok rovására. Milyen dolog az, hogy a Pénzügyminisztérium saját ko­rábbi álláspontját felülvizsgálva utó­lag, 3-5 évre visszamenőleg állapíthat meg költségvetési befizetési kötelezett­ségeket? Vagy egyes hatóságok arra utasítják a szövetkezeteket, hogy az önkormányzati szabályzataikban mit, milyen terjedelemben szabályozzanak! A kongresszusi irányelveket a tée­szek különböző önkormányzati fóru­main 31 közgyűlésen, 25 más önkor­mányzati fórumon, 6 közös vállalatnál termelési tanácskozáson 19 500 téesz­­tag hallgatta meg, és 710-en nyilvání­tottak véleményt. Leginkább azt sum­mázták, hogy gazdálkodásuk, anyagi helyzetük, termelési feltételeik kedve­zőtlenebbek, mint azt az irányelvek hangsúlyozzák. A termelés, a vállalat­szerű gazdálkodás komplex feltételei romlottak. Az ár- és jövedelemszabá­lyozás egyre kevesebb önkormányzati hatáskörben maradó jövedelmet hagy meg. A téeszvezetők a gazdasági meg­szorító intézkedések okát ismerik, s úgy vélik, aránytalanul nagy terhelés alatt dolgoznak, naponta ütköznek a teljesítménykényszer és jövedelem­kényszer között. Szabó István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a TDT elnöke hozzászólásában kiemelte: az utóbbi két esztendő teljesítményét leginkább az aszály nyirbálta meg, nem szabad mindent a szabályozókra hárítani, a gondok közepette is talpon maradt a mezőgazdaság, éppen a szövetkezeti közösség ereje tartotta és tartja meg. Elismerés a Szolnok megyei közös gaz­daságoknak is helytállásukért, meg a mozgalomnak is. De a jövőben szüksé­ges a megújulás. Az az erőfeszítés, amelyet eddig felmutatott a szövetke­zeti mozgalom, már kevés, régi módon már nem lehet haladni, és az sem jár­ható út, hogy a téeszek bruttó üzemi bevétele 17 százalékkal csökkent, de 20 százalék fölött emelték a béreket. A legfontosabb, hogy valamennyi gaz­daközösségnél megvalósuljon az egy­szerű újratermelés, a közepeseknél a szintentartás, míg a jobb téeszekben a bővített újratermelés. Sz. Lukács Imre (Korányi Éva felvétele) Maszekvilág, jó világ? Így tartják sokan ma is, akik nem is­merik az érem másik oldalát. Még min­dig sokan vannak, akik berzenkednek az új vállalkozási formák iránt és min­den maszek vállalkozó zsebében sú­lyos milliókat sejtenek. Legendák keringenek a gmk-kal kapcsolatban: ezekben a szervezetek­ben egy kis túlmunkával a rendes fize­tés többszörösét is meg lehet keresni. És egyáltalán! Minek, kinek kellenek ezek a maszek vállalkozások? Gyöngyösön megnézték az érem másik oldalát. Végső következtetésük így summázható: az új üzemeltetési formákkal elősegítették a lakosság jobb ellátását és — ami a legfontosabb — az új formájú gazdasági egységek nem jelentettek árfelhajtó erőt a város­ban és környékén. Az utóbbi öt évben közel kétszáz gmk alakult, ebből 74 önállóan működik. A kisiparosok szá­ma 663. A gmk-k többsége jól végzi dolgát, ott tisztességes munkával tisz­tességes keresethez jutnak az embe­rek, tizennégy viszont abbahagyta a vállalkozást. Nem sikerült! Az öt esztendő alatt 185 kiskereske­dő kapott működési engedélyt, sajnos csak 32 tevékenykedik a vendéglátás­ban. Több kellene Gyöngyösön, a Mát­ra kapujában, de a Mátrában is. A „maszekok” természetesen nem ke­rülik ki az ellenőrzést és néhányan kö­zülük több-kevesebb bírságban is ré­szesültek. Bírósági eljárás mindössze egy vállalati és két önálló gmk-val szemben indult. A bírságolás slágerlis­táján első helyen áll a bizonylati fegye­lem hiánya. Húszezer forintjuk bánta a kisebb-nagyobb hanyagságok miatt. Mindent összevetve a széles körű, több évre visszatekintő vizsgálat ked­vező eredményeket hozott, hiszen a célt, a lakosság jobb ellátását sikerült előrébb vinni, a kedves vásárlóknak új lehetőségeket nyújtani. A legjobbak, a legügyesebbek, a legszorgalmasabbak — mitagadás — jól élnek, sokat keres­nek, vannak viszont, akik alaposan rá­fizetnek a boltra, akik megbánták a vállalkozást, el is kopott a pénzük és most másutt keresnek boldogulást. Pi­ac és konkurencia, ismert közgazdasá­gi fogalmak érvényesülésük a mi vi­szonyaink között is lehetséges, de mindinkább csakis tisztességes ala­pon. A városban kedvező tapasztalatok vannak a szerződéses üzletek vonatko­zásában is, de jónak tartják a jövede­lemérdekeltségű formát is. Ezen üzle­tek árukínálata jobb és választékosabb a többiekénél, hiszen a vezetők maguk futnak az áru, illetve a pénzük után. — Maszekvilág, jó világ? — Mi az, hogy maszek és mi az, hogy jó? Csupa kérdés az élet. Mindenesetre a mi sajátos viszonyaink között egy fel­tétellel ebben a szférában is van mit kereskedni, tisztességesen! A cél pedig, amely ugyan nem szen­tesíti az eszközöket, a lakosság jobb, zökkenőmentesebb, kulturáltabb ellá­tása. Szalay István SZABAD FÖLD 3 O­któber 's göf i£* 1 \ Ugye, Önök sem hallották már évek óta, azt a rosszalló szót, hogy „vándormadár”. Pedig valamikor, egészen a 70-es évek végéig valósággal szégyenbélyeg volt azokon, akik kicsi­vel jobb fizetésért elhagyták régi munkahelyüket. Aztán egy­­szercsak abbamaradt szidalmazásuk. Sőt egyesek rájöttek, hogy nem az a baj, hogy a dolgozó elmegy, hanem az, hogy ahonnan elmegy, ott a vezetők nem jól sáfárkodnak az adott le­hetőségekkel, ezért nem tudják megfizetni az embereket. Len­gyel József, a magyar irodalom klasszikusa már 1970 januárjá­ban azt írta naplójába, hogy nem a vándormadár, hanem a „csü­csülőmadár” ellen kellene szólni. Hogy ki ez a bizonyos mozdu­latlan madár? Nem tudnám olyan szépen elmondani, ezért hadd idézzem a naplórészletet, újra emlékeztetvén az Olvasót, hogy a sorok 1970-ben íródtak, amikor még mások voltak a pénzvi­szonyok. „A csücsülőmadár az az igazgató, aki nem megy el 80 fillér órabéremelésért a 60 forintos órabérű állásából, 15 év óta nyomja az íróasztal mellett a széket, és legjobban szeretné csendőrrel kényszeríteni a munkást, hogy nála maradjon, de fi­zetni nem tud, mert ostobán vezet. Ellensége a jobban fizető üzem ... Barátai, akik nem rúgják ki.” Azóta természetesen nagyot változott nálunk a világ. Jóval kevesebb lett a csücsülőmadár (már csak azért is, mert nem­csak a téeszekben, hanem az állami vállalatok többségében is helyben választják az első számú vezetőt­ és csökkent az eltá­vozó munkások száma is. De azért a problémakör nem került le teljesen a napirendről, hiszen itt-ott ma is van csücsülőmadár és ma is vannak barátai. Igaz, nem egészen fent, mondjuk mi­nisztériumokban, hanem lejjebb, sőt a közvélemény régi be­idegződések hatása alatt gondolkodó tagjai sorában is. Ezért panaszkodhatott nekem nemrégiben egyik téeszel­­nök ismerősöm, hogy a megyeszékhelyen nagyon rossz szem­mel néznek rá, amiért a város egyik gyárától „elcsábított” két esztergályost. Ott 35 forint órabért kaptak, nála pedig, az új melléküzemágban pontosan a kétszeresét. „Tudod, az bosszan­tott, hogy amikor egy másik gyár hozott el onnan embereket, akkor senki nem szólt semmit. De most, hogy egy szövetkezet »vetemedett« ilyesmire, hát legszívesebben a fejemet vennék.” Micsoda régi, rossz előítélet kísért ebben a példában. Hát a téesz talán valami „idegen test” a gazdaságban?! Pedig egy­szerű a dolog. Az a bizonyos melléküzem olyan kurrens, nagyon sok valutát is hozó cikket gyárt, hogy az „elcsábított” esztergá­lyosok órabérük három-négyszeresét termelik meg, míg ahon­nan eljöttek, ott akármilyen szorgalmasak szerettek volna lenni, sokszor annyi értéket sem tudtak produkálni, amennyi fizetést a gyár adott nekik. Hát jó ez? Sajnos manapság még sok az olyan üzem (a mezőgazda­ságban is), ahol keveset keresnek az emberek, de akármennyi­re igyekeznének, annak a kevésnek az ellenértékét sem tudják munkájukkal előállítani, mert vagy nem kell a piacnak, amit ter­melnek, vagy csak ráfizetéssel lehet értékesíteni. Az ilyen válla­latok vezetői sok mindenre hivatkozhatnak: a kormány szigorú szabályozó rendszerére, a külpiaci nehézségekre, a szűkös hi­tellehetőségekre, de ha ez szépen is hangzik, az állam, a társa­dalom nem tudja hozzájuk igazítani a gazdálkodás mércéjét, mert akkor az ország „becsukhatná a boltot”. Ezért lenne jó, ha mindannyian egyetértenénk abban, hogy mindenki ott dolgozzon, ahol munkájával a legtöbb hasznot tud­ja hozni önmagának és az országnak. Bízva abban, hogy ez nemsokára bekövetkezik, tisztelettel üdvözlöm önöket.

Next