Szabad Föld, 1987. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-27 / 13. szám
1987. MÁRCIUS 27. Kövek és emberek Évmilliók óta hallgatnak a Börzsöny, a Cserhát s a Mátra andezitpúpjai, azóta, hogy végleg megszűnt a katarzis, a vulkáni tűz kihunyt, megdermedt, megfagyott és kőzet formájában maradt fönn az időben. A Nógrádkövesd fölé tornyosuló Dallos-hegy tetején, tengerszint fölött jó 400 méternyire, hatalmas, simára tarolt kőlapon beszélgetünk Molnár Jánossal, a Közép-magyarországi Kőbánya Vállalat nógrádkövesdi üzemének gépészeti vezetőjével. Rétegelt, itt-ott piroxéntől csillogó, vaskos andezitlapok meredeznek elő a magasban, vélnéd, lezuhannak, ám szorosan összefogja azokat a mérhetetlen, minden mást roppantó nyomás. A fal, amelyen végigcsorog a tegnapi eső alig látható erecskéje, most pihen. Állhatsz alatta, nem veszélyes. Hanem az átelleni, tíz emelet magas, szürkés, meredek „sebhelyt” csak messziről szabad nézni. Az most munkaterület, a kőjövesztők birodalma. Tövében a minap lerobbantott, 40-50 ezer tonnányi kőzethalom, messziről úgy tűnik, szekélnyi zúzalék csupán. Ám elegendő tizenöt-húsz méternyire megközelíteni azt a halmot, s máris emeletnyire nőnek az aláhullott andezittömbök. Mozdony nagyságú dömperek dübörögnek el mellettünk kőterhükkel: egyegy dömperen 25-30 tonna andezit utazik a közeli őrlőbe. Ott apróra roppantják a mangánkalapácsok, majd a már csak gyermekfejnyi kődarabokat szállítószalag hordja föl az őrlőbe. Onnan már egyszerű a kőzet útja: három kilométeres drótpálya viszi le a csillesort a falu alatti gyűjtőbe. Asztalnyi kődarabok szorítják egymást a munkafal tövében, azokat „aprítja” egy hatalmas, vídiahegyű villanyfúróval Sebők Ferenc. A fiatal férfin sárga védősisak, vastag pufajka, kezén bőrkesztyű. Molnár János jelzi, álljon le, szót váltanánk. Nincsen jókedvében a fiatalember, nehezen hasad a kő, ez a vágat valahogy keményebb sziklákat dobott a platóra. Lefekteti a fúrógépet, s köszön. Jó szerencsét! Megigazítja sisakját, s már hajol is az ötvenkilós masináért. Megemelieti, s a fúró végét ráigazítja a következő kőzettömbre. — Tizenhat éve vagyok a felszíni munkások között, magam is vérbeli kőjövesztő lettem azóta — mondja Molnár János, miközben félrefordult sarkú cipővel, oldalazva haladunk le a hegyoldalon. Ebben a bányaüzemben 220 fizikai munkás dolgozik, környékbeli falvak lakói, akik műszak után sietnek haza, második gazdaságukba. Málnáznak, szőlőt termesztenek, jószágot tenyésztenek. Nem csupán azért, mert a kőbánya pora szennyezte tüdejüket ki kell szellőztetniük, inkább azért, hogy megéljenek. Mert a kőbányászok nagyon keveset keresnek ... — Mennyit? — kérdezem a mellénk kerülő Tokaji Jánost, aki kőjövesztő volt, s most a személyszállító dzsipet uralja. — Jó esetben megvan az ötezer — mondja eltűnődve. Jó esetben . . . Mit neveznek jó esetnek a kőbányászok? Ha nem zuhog az eső, ha nem kell leállni a hó miatt, ha nem törik a szerszám, s nem robban le az öreg, elavult, nullára leírt markológép. Isten szabad ege alatt dolgoznak a „legmagasabban” járó bányaipari ágazat munkásai, kitéve magukat az időjárás szélsőségeinek. — Helyesbítek — mondja kísérőm —, mi nem a nehéziparhoz s nem is a bányászati ágazathoz tartozunk. A mi gazdánk az Építőipari és Városfejlesztési Minisztérium, ám ebben az ágazatban is valahol a sor végén kullogunk, legalábbis ami az elismerésünket illeti. Ugyan, ki gondol a kőbányászokra egyegy avatóünnepségen? Ezek a kemény munkát végző kemény emberek bányászták ki azt a sok százezer tonna andezitet is, amely felaprítva a Ferihegy II. és a Hungaroring betonpályáit alapozta. — Aranykezű, ezer mesterséget érző emberek ők — mutat körbe Molnár János —, , szinte pótolhatatlanok. Ha valamelyikük ma kilép, holnaptól eggyel több lesz homlokomon a ránc, mert a távozó helyére sehol sem tudnék embert találni. Ennyi pénzért szóba sem állnának velem: huszonnyolc-harminc forintos órabérben dolgoznak a munkások. Többségük azért hű marad hozzánk, van, aki a harmadik ikszet kezdi ebben az ütemben az idén . . . — Szakmai elismerés — kérdez vissza rezignáltam — Nézze, szinte megoldhatatlan probléma jellemzi a kőbányászatot: az, hogy a szigorú bányatörvény minden pontja vonatkozik rá, ugyanakkor az építőipari ágazatba tartozik. Munkásaink jó szerencsét köszönnek, mint a föld alatt dolgozó „testvéreik”, ám valahol nagyon mostohának érzik magukat. Nem a bányásznapot akarják magukénak s nem is a sujtásos egyenruhát — inkább a szén- és ércbányászokéhoz hasonló juttatásokat. Például a hűségpénzt, a kiemelt műszakpótlékt, mert egyelőre ezekről csak álmodoznak. Másról töprengeni úgysincs idejük, hiszen műszak után sietnek az otthoni gazdaságba, s dolgoznak inuk szakadtáig. Ha marad még erejük. Mert a kőkemény ellenfél, nem adja meg könnyen magát, ám a kőbányászok még szívósabbak — amíg fiatalok. Itt azonban hamar megöregszik az ember ... A vállalat tavalyi nyeresége — négy bányaüzem tartozik a „Középkő ”-höz — 12 millió forint volt, ebből egyedül a nógrádkövesdi üzem 9,2 milliót hozott. Egy fizikai munkás átlagosan 66 ezer forintot keresett 1986-ban. — Több fórmon elhangzott panaszunk: vékony a kőbányászok borítékja — szól ismét Kovács Dezső. — Egyetértettek, s minden maradt a régiben. Márpedig, ha sokáig tartja magát ez a mostani állapot, nem lesz, aki követ bányásszon, holott míg világ a világ, zúzott kőre szüksége van az országnak. Vállalati szinten 20-25 százalékos a fluktuáció, ennél csak az a nagyobb gondunk,hogy a legtapasztaltabb kőhasítók, kőtövesztők mennek el tőlünk. Szerencsénkre egyre több a megrendelés, a Bős—Nagymarosi Vízlépcső építkezéseihez is mi szállítunk zúzott követ. Fölberreg a telefon, Molnár János veszi fel a kagylót. Éppen őt keresik, merthogy a kőroppantó villanymotorja leégett, intézkedjék. Nincs hát tovább helye a beszédnek . . . Besze Imre Fotó: ifj. Bohanek Miklós ■■■■■■■■■■■a __v Barátságünnep Bakonysárkányon Barátságünnep, faluünnep... Vinkovits Lászlótól kaptam a pár sort: két napig náluk lesznek a nemesócsai gyerekek. Itt lesz velük Ravasz Ödön is. Kicsoda Vinkovits László? Igazgatóhelyettes a bakonysárkányi általános iskolában. És Ravasz Ödön? Ő meg úttörővezető a nemesócsai iskolában, így nem is lenne a kis híradásban semmi különös. Ám Bakonysárkány — a neve mutatja — élete a Bakonyhoz kötődik, itt húzódik meg a Bakonyt a Vértestől elválasztó völgyben. Nemesócsa? Az meg Szlovákiában található mint a komáromi járás egyik faluja. Éppen ezért Ravasz Ödönt pionírvezetőnek mondják, az ottani iskolát pedig alapiskolának. De a pionírcsapat a Petőfi Sándor nevét viseli. Most éppen ötéves a kapcsolat a két falu iskolája között. Azóta évről évre jönnek és mennek a gyerekek, sohasem okozva sem szállás-, sem ellátásgondot. Mindig az itteni vagy az ottani barátok fogadják, látják vendégül az érkező, a látogató gyerekeket. Faluünnep... A művelődési házban mulatság. Köszöntő, méltató szavak. Néhány szál virág, meleg taps, és egy úttörő-kitüntetés: elismerő oklevél Ravasz Ödönnek, az úttörőszövetség nevében. Vidámság, diszkóféle, nevetés. Ugyan ki itten a bakonysárkányi és ki a nemesócsai? Nézelődöm, aztán kiderül, attól kérdezősködöm, akit keresek. Hallgatom Ravasz Ödönt, már mentve a vidám zsivajtól, a fiatal pedagóguspár, Rumán Sándor és Rumán Sándorné otthonában. (Rumán Sándor a bakonysárkányi iskola úttörővezetője.) — ... Koppánymonostoron kezdődött. Az úttörőtáborban együtt voltunk a bakonysárkányiakkal. Nagyon összemelegedtek a gyerekek. Címeket cseréltek, jöttek-mentek a levelek. Fölvetettem az iskolaigazgatónak — dr. Bartanusz Attilának —, mi lenne, ha szorosabbra fűznénk a kapcsolatot? Helyeselt, támogatott. Átjöttünk egy kis küldöttséggel, szerződésbe foglaltuk kapcsolatunkat. Azóta hagyományossá váltak találkozásaink, egyik alkalommal itt, a másik alkalommal otthon, Szlovákiában. Találkozunk karácsonykor, farsang idején, tavaszszal a sportnapon, nyáron és télen is a táborban, illetve sítáborban. Legutóbb a bakonysárkányiak jöttek át fenyőünnepre, januárban pedig sítáborozásra. Tavasszal nemzetközi sportnapot tartottunk iskolánkban, a pionírszervezet megalakulásának évfordulóján, arra várjuk az ittenieket. Mi meg majd gyermeknapra jövünk . . . Vinkovits Lászlótól, Cser Tamás igazgatótól, Rumán Sándortól, Sándornétól jegyezgetek tábori epizódokat. Hallok a legutóbbi havas kalandokról, és valami régebbi időből fölvillant tokaji horgászatról. Tizenhárom horgot vittek el a tiszai (vagy bodrogi?) halak . . . És hogy milyen hely Nemesócsa? Mondják, falu, mint a többi. Élnek, dolgoznak lakói a termelőszövetkezetekben, és egy helybeli üzemben. A gyerekek iskolába járnak, a családok igyekeznek boldogulni, közöttük a Ravasz család is. Ravaszéknak két gyermekük van, a kisebbik tízhónapos, a nagyobbik első osztályos, iskolás. Ravasz Ödönné is pedagógus, most éppen gyesen. Hogyan lesz valaki magyar iskola nevelője — Szlovákiában? Úgy, mint Ravasz Ödön. Ő a dunaszerdahelyi gimnázium után Léván végzett nevelési szakot, s lett úttörővezető. (Náluk főhivatásban végzik ezt a munkát.) Mostanában készített — díjat is nyert vele — egy pedagógusi dolgozatot, a két iskola kapcsolatáról. A dolgozatban szemelvények is találhatók a magyarországi lapokból, többek között a Szabad Földből, a barátság híreiből. A nemesócsai iskolában magyar nyelven folyik a tanítás, emellett szlovák nyelvet is tanulnak a gyerekek. Itt nem „hobbi” a kétnyelvűség ... S hogy milyen eredménnyel készülnek az életre? — Vannak főiskolát végzett egykori tanulóink. Az iskolánkban is van néhány olyan kollégánk, akik tőlünk indultak, nálunk tanultak, magyar iskolában. Előrejutnak más pályákon is. A nemesócsai és a bakonysárkányi úttörők kapcsolata már régen kinőtt az iskoláskorból: családok, iskolát elvégzett, felnőtt fiatalok találkoznak rendszeresen, „szerződés” nélkül is. Ravasz Ödön — és a bakonysárkányi kollégák — együtt sorolják az ottani családokat, az ittenieket: Janigáék, Szücsék, Ihászék, Rigóék .. . (Kinőtt már a kapcsolat Bakonysárkányból is. Esztendeje Ászár iskolája is részese ennek a baráti kapcsolatnak.) . Barátságünnep, faluünnep: országhatárokat átlépő családi, emberi ünnep Bakonysárkányon, Ászáron — és ha ott a sora —, Nemesócsán. (Vincze) SZABAD FÖLD 5