Szabad Föld, 1987. július-december (43. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-07 / 32. szám

*­é ). A SZÉPLAKI CSÓNAKOS Fején reklámsapka görbül tarkójára, mellén minduntalan marokra fogja trikóját a Bakony felöl ide suhant szél, kopott nadrágja szárvé­geit rojtossá nyűtte a hínáros víz. Résnyire összehúzott szemhéjai között vibrál a balato­ni fény; bronzbarna, göcsörtös kezében simá­ra koptatott evezőlapát libikókázik. A csóna­kázni, vízi biciklizni vágyó, üdülőlakó gyere­kek körbeállják, úgy lesik minden mozdulatát. Szabó József, a balatonszéplaki csónakos, úszó- és udvarmester szakszerűen billenti a sójahídra s engedi vízre az ingatag ladikokat. Csobbannak az evezők, forognak a vaslapá­tok — nekünk, szárazföldi, gyértalpú embe­reknek édeni muzsika most minden, fa- és bádogverte vízi zene: mindenki Józsi bácsija messzenéző szemekkel pásztázza a végte­lent, a Felvidék dombjainak kontúrját. A vízen túl Tihany piheg, párába vesző magaslatai ké­kellő derűvel múlatják az időt. Szabó József — hatvannegyedik nyarát éli a Balaton partján — ott született, a visszhangos félszi­geten, hatodik gyerekként a szapora földmű­ves családban. Két magzat követte őt még anyja méhében s alig múlt nyolcéves, amikor az apa meghalt. A Szabó fiúk napszámos gyerekként dolgoztak szegődött bérért, úri koncért — kenyérért. — Földön is, vízen is — emelteti emlékeit a nyugvó tó fölött. — Volt, hogy nyolcvan fil­lért kerestem naponta, de egyszer akadt százpengős virtusom is. Nagy pénz volt az harmincnégyben! A helybéli birtokos, András gróf egy nap elém állt: No gyerek, ha Tihany és Szántód között átúszod a Balatont, a túl­parton vár száz pengő. Átúsztam s meg is kaptam a jutalmam. Nyaranként horgot akasztottam, csónakot javítottam s így keres­tem egy-két pengőt víz alatt és víz fölött. A mólón kicsinyek ugrálnak alá, nem baj, itt térdig ér a víz, vastag az iszap, mentési mun­kája nemigen akad a csónakmesternek. Hál’ istennek, mondja, miközben az egyik rakon­cátlan csónakot igazítja békésebb irányba. — Tudom a Balaton titkait, mégis kevés a tudományom a halászokhoz képest — folytat­ja a széplaki csónakos —, mert én csak olyan hétvégi, kocahalász voltam. Munkás napokon falat raktam, tetőt ácsoltam, mert bárhogy is vonzott a vízi világ, a kőművesszakma jobban érdekelt. A falrakás tudománya, a fészeképí­tése. Nem is tettem le a kőmüveskalapácsot 83-ig, amikor megkaptam vállalatomtól az ob­­sitot. Két asszonyt temettem, négy gyereket neveltem, van négy unokám is , s most egyedül élek Balatonendréden. Onnan buszo­­zok minden reggel Széplakra s este haza a falumba. Május nyolcadikától szeptember el­sejéig köt ide a mindennapos munka. Nincs szabad szombat, nincs vasárnap, az embe­rekre ügyelni kell. Virtuskodnak, ügyetlenked­nek, aztán a csónakokat is kell valakinek ke­zelni, javítgatni. Benépesült a móló és környéke, tengernyi nap- és vízfürdőző birtokolja a déli part e szakaszát. Játékos kézicsata dúl a vízi járgá­nyokért, ám az öreg csónakos hamar rendet teremt. Aki fél óráig evezett, átadja a helyét a következőnek, így van rendjén. — Szerettem a szakmát, de a Balatont is. Ha abban rendet tanultam, emebben — a tó­ban — százszor tiszteltem azt. Nem használ­tam én órát, kérdeznem sem kellett az idő múlását: megmutatta nekem azt a víz, a leve­gő, az árnyék, a halrajok mozgása. A náda­sokban szerettem tanyázni olykor, halászni, pákászni, vagy csak úgy ledőlni a csónakba s nézni a viaskodó felhőket. Műszak után ott mostam ki magamból a kőport, a téglalisztet. Akkor még olyan tiszta volt a Balaton, akár ihattam is belőle, nem kaptam semmiféle fer­tőzést. — Vannak, akik gyerekükről feledkeznek meg. Míg a mama flörtöl s az apuka sörözik valahol, a néhány éves apróság elindul a víz belsejébe. Hajh, de sok bajom volt már a fele­lőtlen szülőkkel! No, komolyabb baleset még nem történt az elmúlt négy esztendő alatt, amióta nyugdíjasként alkalmaz az egyik válla­lat. Erőm is, szemem is van a mesterséghez, hát elvállaltam. Havonta 3700 forint a nyugdí­jam, amit itt keresek, az csak kiegészítés. De­­hát mit is csinálnék otthon? Víz mellett szü­lettem, a falakat is vízparti településeken lak­tam. Fecskék cikkannak mellettünk a víz fölött, néhány csíkbogár bukkan föl a víz alól s evez­nek a part felé. Szabó József átmutat a tó fö­lött, a túlsó partra. — Látja, tisztul a levegő, élesednek a túl­­parti erdőképek, milyen közelinek látszik Ti­hany is. Hamarosan föltárnád a szél, eső lesz, tán még a partra is kicsap a víz. A csíkboga­rak is azért igyekeztek szárazra. Int a csónakázóknak, hozzák ki a partra a ladikokat. Az evezősök értetlenül néznek az öregre: verőfény van, szélcsend, forróság, ugyan miért is hagynák itt a vizet? Ebben a percben nagyot dördül az ég. Nem égiháború hangja riasztja szárazra az embe­reket — sárga rakéta szórja tűzcsóváit fejünk felett. Emelkednek a hullámok, teli tüdővel fújják felénk hangtalan nótájukat a csopaki szőlőhegyek. Szabó József, a széplaki csó­nakos leül az egyik, felfordított ladikra, rá­gyújt s somolyogva pöfékel. „Lám, én megmondtam előre...” — olva­­som résnyire összehúzott szemhéjai között a vízi emberek igazát. Besze Imre 12 SZABAD FÖLD KÉPEK A FIÓKOMBÓL Horváth Tivadar meg a hegedűje Amikor egy régi képet előve­szek a fiókomból, megpróbálom először csak úgy fejből „kivallat­ni”. Nem ütök fel könyvet, nem kérdezek meg senkit, csakis a ma­gam emlékezetére és felismerőké­pességére hagyatkozom. Ezúttal nem kellett több egyetlen pillan­tásnál, hogy teljes bizonyossággal megállapítsam: ez a nyurga fiatal­ember itt, ezzel a kihívó nézéssel és fejtartással, kezében a hegedű­vel, senki más sem lehet, mint a ma is nagyon kedvelt színész és sanzonénekes, Horváth Tivadar, ifjúkorában , A cigány című filmben. Elő az adattárral és a lexikon­nal! A cigány című filmet 1941-ben készítették Deésy Alfréd rendezésében. Ahogyan a címből sejteni lehetett, Szigligeti Ede még azokban az időkben is rendkívül népszerű népszínművének film­­változatáról van szó. A címszere­pet Rózsahegyi Kálmán játszotta. Szerepelt még benne a pályakez­dő Gábor Miklós, továbbá Ador­ján Éva, Dajbukát Ilona, Zimonyi Mária, Bilicsi Tivadar, Pataky Je­nő. Tartalmaz a szereposztás még jó pár nevet, de hol van közöttük Horváth Tivadar? No, nézzük a Filmlexikont. Ott az áll Horváth Tivadarról, hogy­ 1949-ben szerepelt először filmen, méghozzá a Ludas Matyiban. Ak­kor pedig ez a kép felfedezés a ja­vából, hiszen napnál világosabban tanúsíthatja, hogy Horváth Tiva­dar a lexikonban jelzettnél nyolc évvel előbb is filmezett. Szerencsére, módom van a leg­hitelesebb forráshoz folyamodnom felvilágosításért. Felkeresem a képpel magát Horváth Tivadart. Merengő mosollyal nézegeti negy­venhat évvel ezelőtti önmagát. — Hogyan lehetséges az — té­rek hamarosan a tárgyra —, hogy kifelejtődött a Filmlexikonból ez a szereplése? — Ugyan — feleli —, ki jegyez­te volna fel akkor egy másodéves színiakadémista nevét a majdani lexikon számára? — így legalább — mondom —, még kedvesebb meglepetést sze­rez ma nekünk ez a kép, pályain­dulásának hiteles tanúsítója. — Mondok én ennél még meg­lepőbbet. Ki nem találná, ki volt az az ember, aki a saját noteszába mégiscsak feljegyezte a nevemet. Beviharzott a színiakadémiára az­zal, hogy a filmgyárból jött. Deésy rendező úr nem ért rá személye­sen idefáradni, de ő a jobb keze, és mint ilyen a rendező úr teljes bi­zalmát élvezi. Együtt van már A cigány című film teljes szerep­­osztása, egyetlen fontos karakter­figura kivételével. Ezt jött ő most a színinövendékek között megkeres­ni. És azonmód mustrát is tartott a fiúk közt. Egyszercsak engem kez­dett el méregetni. — Cigányképű­ben maga látszik itt a legmegfele­lőbbnek. Csak tudja, mi a baj? — Mi? — Nekem olyan valaki kell, aki tud valamicskét hegedülni... — Hát, ha csak ez a baj, én vélet­lenül tudok. Méghozzá, azt mond­ják, eléggé tűrhetően. Ugyanis mi­előtt színiakadémista lettem, zene­­akadémista voltam. És jártam böl­csészkarra is ... Nagyon megörült erre a mozgékony filmgyári fiatal­ember: — No, akkor éppen maga kell nekünk cigánynak. Vitt is mindjárt magával a forgatásra. Hát, így történt. És tudja, ki volt az illető? Pécsi Sanyi. — A színművész? — Ő bizony. Pécsi Sándor, a zseniális színművész. De akkor még ezt senki sem nézte ki belőle. Ott „slapajkodott” a filmgyárban a rendezők mellett és közben is­merkedett a színészet rejtelmeivel is. Övé az érdem, hogy felfedezett engem, mint filmszínészt. Utána hamarosan őt is felvették a színi­akadémiára. Jó barátok voltunk, együtt nyaraltunk, söröztünk, egy társaságban éreztük magunkat a legjobban . . . Nagyon fáj, hogy Sanyi olyan korán itthagyott min­ket. — Említést tett az imént művé­szi sokoldalúságáról. Honnan me­rítette az energiát ahhoz, hogy ennyi mindent megtanuljon? — A családi hagyományok is erre ösztönöztek. Dédapám opera­énekes volt. Édesanyám is az ope­raénekesnői pályán indult el, de aztán a család, a gyerekek otthon marasztották. Színházszeretetünk­­höz egy kicsi adalék. Édesanyám az iskolában egy padban ült Bajor Gizivel. Ebből a kislányból min­den idők egyik legnagyobb szí­nésznője lett. S a mi famíliánkban bátorító példakép. — Bajor Gizi az Ön számára sem valamilyen távolban lebegő bálvány. Jól emlékszem hatalmas sikerű közös szereplésükre 1947-ben az egykori Magyar Szín­házban Hervé Lili című operettjé­ben. Az Ön hírnevét is gyarapítot­ta ez az előadás. Hány éve volt ak­kor már színész? — Hány éve? Attól függ, mikor­tól számítom. Én már egy gyerek­színtársulat tagja voltam. Kilenc­évesen be kellett ugranom a János vitézben Bagó szerepébe egy má­sik gyerek helyett. — A sokféle színpadi műfaj kö­zül, amelyeket művel, melyikben érzi magát a legotthonosabbnak? — A színiakadémián tanáraim olyan hatalmas drámai hősök vol­tak, mint Gál Gyula, Lehotay Ár­pád, Nagy Adorján. Ők úgy véle­kedtek, hogy színesen tudok bán­ni a hangommal, de hogy drámai hős nem lesz belőlem, az biztos. Mégis Shakespeare III. Richárdja volt a vizsgaszerepem. Azt követő vidéki éveimben Szegeden, Pé­csett is nagy klasszikus prózai sze­repeket bíztak rám. Voltam példá­ul Az ember tragédiájában Luci­fer. Általában az intrikus színpadi figurák álltak közelebb a színészi alkatomhoz. — Hogyan kanyarodott az útja az operett, a musical, a revü, a ka­baré színjátszás és rendezés irá­nyába? — Fontos, nélkülözhetetlen ágai ezek a szórakozásnak. Nép­szerűségük révén jó eszközei az íz­lésformálásnak. A kabaré pedig egyenesen hatásos része a közgon­dolkodásnak ... Vonzó terület azért az olyan művészek számára, akikben megvan a hajlam és a ké­pesség, hogy itt fejtsék ki legjobb tudásukat. E gyönyörű, küzdelmes és nehéz könnyű műfajban. — Olyan kedves slágerek fű­ződnek Önhöz, mint a Párizsban szép a nyár . . . Örül neki? — Már hogyne örülnék. Imá­dok a slágerek világában mozogni, keringőzni. Ha mással nem, hát a televízióban rendezett Slágermú­zeum című sorozat rendezésével tanúsíthatom. Fényes Szabolcs Maya című operettjét, amelyben egymást érik az örökzöld slágerek, hét országban­­rendeztem. — Itt, ezen a régi képen pedig a cigánymuzsika hívének mutatko­zik. Kit ismer fel még a fotón? — Ezt a peckes hajdút, aki szembenéz velem, egy ma igen közkedvelt színész, Balázs Péter édesapja, Balázs János játszotta. Ő meg arról volt híres országszer­te, hogy a Rádióban éveken át Gergely bácsit személyesítette meg Völcsey Rózsi, azaz Mari néni oldalán. A két falusi öreg perleke­désein mindenki szívből derült. — Letette-e már a hegedűt a kezéből? — Nem én, azóta se. Ma is he­gedűt kapok az állam alá minden este, amikor a Vidám Színpadon a Ki van odafenn? című politikai ka­barét adják. Hadd adjak erről én egy képet. Jó lesz összehasonlítá­sul a negyvenhat év előttivel. Tő­lem jobbra Bodrogi Gyula, Börön­­di Tamás és Forgács Gábor látha­tó. — Köszönöm a képet. Remé­lem még hosszú időn át „hegedüli el" mindnyájunk kedvenc nótáit. Sas György 1987. AUGUSZTUS 7.

Next