Szabad Föld, 1988. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-10 / 24. szám
10 SZABAD FÖLD RA Tóth Benedek:A BÍRÓSÁGI TEREMBEN Minden a helyén a megyei bíróság nagytermében. Az ügy már eddig is nagy feltűnést keltett. A megyeszékhely országosan ismert szövetkezeti elnöke a fő vádlott. Abból a cikkből, mely a helyi lapban a rendőrségi nyomozás alapján megjelent, nem kevesebb derült ki, minthogy Barics István tsz-elnök jogtalan előnyök szerzésével, megvesztegetésekkel érte el, hogy a gazdaságuk a legjobbak közé került. Akik közelről ismerték Baricsot, azok egy szót se hittek az egészből. A megyei lap szerkesztőségében is voltak, akik helytelenítették a nyomozati anyag ismertetését, mondván, hogy az megalapozatlan. Meg kellett volna várni a bíróság ítéletét. A főszerkesztő végül is azzal mentegette a tudta nélkül megjelent cikket, hogy a tárgyalást éber figyelemmel kísérik majd, és az ítéletet nagy terjedelemben ismertetik. Ez a per első napja. A tárgyalás pontosan kezdődött. Mind a 16 vádlott megjelent. A terem zsúfolt. Bevonul a háromtagú bírósági tanács. Mindenki feláll. Nincs jobb szó erre, mint hogy ünnepélyes a hangulat. Persze lehet, sőt biztos, hogy a vádlottak nem ezt érzik. A szövetkezet elnöke, Barics István, az elsőrendű vádlott leült az első sorba. Minden figyelem rá összpontosult. Idős, 60 év körüli, gondosan öltözött, középmagas, sima arcú, csak alig kopaszodó férfiú a bírósági tanács elnöke. Láthatóan tetszik neki a zsúfolt terem, a nagy érdeklődés. Itt mától napokig mindenki az ő szavára, szeme pillantására fog figyelni. Az ügyész ismerteti a vádiratot. Monoton hangon minősíti az egyes vádlottak cselekményét. Szinte mindegyiknél szerepel a „bűnszövetkezet” kifejezés. Ez súlyosbíthatja az egyes büntetéseket. A szövetkezet ipari ágazata valóságos megvesztegetési alapot létesített, kitalált nevekre, „holt telkekre ” is elszámoltak munkabéreket, és ezeket külön borítékokban tartották. Ebből fedezték a csúszópénzeket, a hálapénzeket. Barics István tsz-elnök pedig — a vádirat szerint — nemcsak a kötelező ellenőrzést mulasztotta el, hanem tudott ezekről a visszaélésekről és fedezte azokat. Közvetve anyagi haszna származott a visszaélésekből a tsz-elnöknek is, hiszen a nagyobb nyereség után neki is több prémium járt. Igaz — ez már a vádiratból is kiderült —, csak egyetlen ember, az ipari ágazat vezetője állította, hogy az elnök is tudott az üzelmeikről. Mindenki azt várta, hogy a bíróság a tsz-elnök kihallgatásával folytatja a tárgyalást. Hamar nyilvánvalóvá tett azonban, hogy a bíró más utat választott. Előbb a részletek bemutatásával, egy-egy vesztegetési ügy aprólékos megtárgyalásával kezdte. Tény: havi ötszáz forintot adott a tsz ipariágazat vezetője annak a vasúti tisztnek, aki soron kívül értesítette az ágazatot, ha az állomásra áruja vagy üres, berakandó vagonja érkezett. A vita akörül folyik, hogy ez egyébként is munkaköri kötelessége volt-e a vádlottnak. Mindez persze nem forrósítja fel a hallgatók padsorait. Érződik: ez pici ügy. Pedig az ügyész még azt is kiszámolja, hogy havi 20 ezer forint ,meg nem szolgált jövedelemhez jutott volna a vasúti tiszt, ha mind a negyven vállalattól — mellyel kapcsolatban állt — úgy kapott volna pénzt, mint a tsz-től. No, de nem kapott. Tovább az ügyész sem erőlteti a fantáziáját. A következő ügy is méltó az elsőhöz. A kőőrlő részleg egy malomkő vásárlásánál 1000 forintot juttatott annak az embernek, aki az egyik kőbányánál az eladási ügyletet bonyolította. A vádlott elismerte bűnösségét, így a moralizáló keresztkérdésektől megszabadult. Az újabb vádlott az, aki a köőrleményt átvette: ez a tsz bányarészleg vezetőjétől egy gázbojlert kapott ajándékba. Feltételezhető, hogy így elnézőbb volt a tsz kőőrleményeinek a vizsgálatakor. A vádlott csak azt ismeri el, hogy segített az őrlőmalom beállításában, a kőőrlemények minőségének a javításában. Az átvételt ugyanis nem ő, hanem az emberei végezték. Unalom terjeng a levegőben. Mindez messze elmarad attól, amit a megyei lap beharangozó cikke után várni tehetett. Egyelőre a bíró, az ügyész, a védők békében hagyják a tsz-elnököt, nem firtatják a szerepét, felelősségét. Hirtelen felélénkül a terem. Az ipari ágazat vezetőjét kéri a bíró a terembe. Jól öltözött, 40 év körüli, gondosan beretvált férfi. Mozgása magabiztos. Tudja, hova kell állnia, miként kell viselkednie. A bíróság előtt már volt, de büntetlen előéletű. Nem érzi magát most sem bűnösnek. A bíró emlékezteti, hogy a rendőrségen elismerte a bűnösségét. Igen, mondja a vádlott, de ezt most visszavonja. — Megmagyarázná, hogy miért vonja vissza? — érdeklődik a bíróság elnöke. — Előzetes letartóztatásban voltam, és abban a helyzetben jobbnak láttam, ha a bűnösségemről sokat nem vitatkozom. — Talán bántalmazták a rendőrségen? — folytatja a bíró. — Nem, de azért más volt a hangulat, mint itt. Derültség a teremben. Még a fegyőrök is mosolyognak. A bíró hatásos szünetet tart, lapozgat az irataiban. Időt hagy a vádlottnak is, hogy lehiggadjon. Majd furcsa kérdést tesz fel: — Kérem, ön azt állítja, hogy nem érzi magát bűnösnek. Mit válaszol viszont arra a kérdésre, hogy az ön által is ismert törvényeink szerint bűnözött-e? Az ágazatvezető mintha várta volna ezt a kérdést, mert várakozás nélkül válaszol: — Tisztelt bíróság, én arra az előző kérdésre válaszoltam, hogy én bűnösnek érzem-e magam? A válaszom egyértelmű volt. Az újabb kérdésre azt tudom épp ezért mondani, hogy én azért, amit tettem, nem ítélném el magam. Újra élénkség és derültség támad a teremben. Úgy látszik, a tanácsvezető bíró valamit eldöntött magában, mert újabb kérdésével továbbment a sikamlós úton: — Válaszában olyasmit érzek, hogy ön olyan törvényeket, rendeleteket szeretne, melyek alapján az ismert tettei nem minősülnének bűncselekménynek. Tudna erről valamit bővebben mondani? — Igen, tudnék, és szívesen is mondanék. De ehhez egy-két szónem elég. Sokat gondolkoztam az elmúlt hetekben a helyzetemen. És hogy félreértésnek elejét vegyem, én Barics Istvánt, a tsz elnökét se tartom bűnösnek. De most is állítom: ő is tudja, milyen körülmények között kell gazdálkodnunk. Folytathatom, tisztelt bíróság? — Igen, hiszen én kérdeztem — bólintott a bíró. — Nos, akkor nem kertetek. Előttem teljesen nyilvánvaló, hogy hiánygazdálkodást folytatunk. Nincs elég gép, elég anyag, akadozik az alkatrészellátás. A szolgáltatások fejletlenek. Ezek objektív körülmények. Mit tegyen tehát a tsz elnöke vagy az illetékes tsz-vezető akkor, ha nagy károktól, melyek a tsz-t és a népgazdaságot is súlyosan érintenék, meg tud szabadulni ezer vagy 5000 forint csúszópénz árán. Mi a nagyobb bűn, ha odaadja az ezer forint csúszópénzt vagy hagyja, hogy félmillió forint értékű termény tönkremenjen. Mit választ a legtöbb tsz-elnök? Odaadja a csúszópénzt, esetleg a magáéból. Mi a tsz érdekében, a tsz pénzéből fizettünk ott, ahol csikorogni kezdtek a fogaskerekek. Ha megszűnne a hiánygazdálkodás, ha rejtettek lennének a szolgáltatások, akkor senki se adna hálapénzt. Viszont amíg megtesz az ok, addig hiába ítéljük el csak magát az okozatot. Lehet büntetni a csúszópénzt, de ez az alkatrészhiányt nem szünteti meg. Én kimondom, még ha rontok is a helyzetemen, hogy ide, a vádlottak padjára most nem engem és vádlott-társaimat kellene ültetni, hanem azokat, akik a hiánygazdálkodásért, vagyis azok létezéséért felelősek. Köszönöm, hogy mindezt elmondhattam, így már könnyebb a lelkiismeretem. A felélénkült, hangos zsivajnak a bíró néhány asztalkoppantással véget vetett, majd a már megszokott, csendes-szenvtelen hangján az ipari ágazat vezetőjéhez, a vádlotthoz fordult. — Nagyon figyeltem az okfejtésére, jegyzőkönyvbe is vesszük. De azt nyilván maga is jól tudja, hogy az érvényben lévő törvényeket büntetlenül megsérteni nem lehet. Ha ettől az alapelvtől eltekintünk, akkor az teljes zűrzavarhoz, anarchiához vezet. És ennek társadalmi kára jóval nagyobb lenne, mint ami akkor keletkezik, ha egyes, kötelező, merev rendelkezéseket nagyobb mérlegelés nélkül alkalmazunk. Térjünk tehát vissza az ön ellen szóló vádpontokra. Ön aláírt útfelszámolásokat olyan utakért, melyeket az illető sohasem tett meg. Ki is fizették neki a pénzt, de aztán ezt is a feketekasszába tették. Ezt nem tekinti csalásnak? — Akkor tekinteném csalásnak, ha az illető használta volna fel a pénzt. De mi a tsz pénzét a tsz céljaira fordítottuk. — Igen, és így újabb bűncselekményt követtek el, szinte mindenkit megvesztegettek, aki az útjukba került, így volt? — Nem mindenkit, csak azt, aki elvárta, csak akkor, ha különben a szövetkezetünk kárt szenvedett volna. Ha kellett egy darus kocsi két órán belül, és nem akartunk rá két hetet várni, akkor pénzhez kellett nyúlnunk. Mindenki meglepetésére a bíró nemcsak kérdezett, hanem érvelt is. Mintha a nagyszámú hallgatóságot és a jelen lévő újságírókat igyekezett volna meggyőzni: — Ez azért van így, mert a gazdasági vezetők ilyen furcsa, megengedhetetlen elveket követnek. Ezt a helytelen szemléletet kell megfordítani. A megvesztegetés bűncselekmény. Mindenki ért majd a szóból, a büntetésből. — Tehát mentegeti az ellenőrzést? — Nincs szándékomban. Csak a kérdésre válaszolok. A bíró az ügyészhez fordult: — Van kérdése a vádlotthoz? — Igen. Nagy Gábor vádlott emlékszik-e a tszelnök olyan kijelentésére, hogy a szövetkezetben nem állami, bürokratafejjel kell gondolkozni, hanem rugalmasan, a lehetőségeknek megfelelően, gyorsan kell a problémákat megoldani. — Emlékszem. — Ezt a kijelentést az elnök négyszemközt vagy többek előtt tette, egyszer vagy többször is mondta? — Sokak előtt, többször is, közgyűlésen is hangoztatta. — A tsz-ben általában hogyan értelmezték a rugalmas, gyors, a lehetőségeknek megfelelő megoldásokat? Belefért ebbe az értelmezésbe a csalással kifizetett bér, a feketekassza, a megvesztegetés fogalma is? — Arra, hogy általában hogyan értelmezték, nem tudok válaszolni. — Akkor maradjunk annál, hogy maga miként fogta ezt fel? — Én alkalmazkodtam a bennünket körülvevő gazdálkodási légkörhöz. Nem vártam két hétig egy darus kocsira, inkább adtam 3 darab százast, így a kocsi ott volt két órán belül, és elhárítottam egy 50 ezer forintos kiesést. Az úgynevezett feketekasszából csak ilyen célra használtam fel pénzt. Az én kezemhez egy fillér közös pénz se tapad! — Csak épp felvett tavaly is 40 ezer forint prémiumot. Mennyivel lett volna jobb a tsz-nek és a népgazdaságnak, ha az építkezésekhez, útépítésekhez olyannyira szükséges köveket csak felerészben termeltük volna ki, és millió forintos károkat, lemaradásokat, kieséseket okoztunk volna? Ha ezt tesszük, akkor talán valóban joggal ültettek volna a vádlottak padjára. Én a prémiumért megdolgoztam. — Igen, de hogyan? Csalással, vesztegetéssel? — Már mondtam, az nem az én hibám, hogy csak ilyen eszközökkel lehetett boldogulni. — Kérem, válaszoljon egyértelműen a kérdésemre. A tsz-elnök, Barics István bizonyítottan elhangzott kijelentései alapján ön úgy érezte, úgy gondolta, hogy élhet az alkalmazott módszerekkel? — Értem az ügyész úr ismételt kérdésének a hátsó szándékát... A bíró ingerülten és fenyegetően közbeszól: — Vádlott! Ne az ügyész kérdését minősítse, hanem valóban egyértelműen válaszoljon. — Igenis, válaszolok. De egy szóval, igennel vagy nemmel nem tudom kifejezni az igazságot, a valóságos helyzetet. Engem nem az elnök — egyébként helyes és megszívlelendő — kijelentései vittek el az alkalmazott módszerekhez, hanem még egyszer hangsúlyozom, a bennünket körülvevő gazdálkodási körülmények. Ágazatunk önállóan elszámoló egység volt. Tőlünk és főleg tőlem függött, hogy az adódó nehézségeket miként oldjuk meg. A tsz-elnökünk ebbe nem szólt bele. Éppen ezért itt most, újólag visszavonom azt, ami a rendőrségi vallomásomban olvasható, miszerint az elnök tudott konkrétan a mi üzelmeinkről és fedezte azokat. — Tehát újra menti az elnökét? — kérdezett közbe gúnyosan az ügyész. — Senkit se mentek, csak az igazságot mondom. — Remélem, megmarad az igazságnál akkor is, ha arra kérem a válaszát, mi tett a tsz-üknél a veszteséges ágazatok sorsa? — Alaposan megvizsgálta a veszteség okát a tsz vezetősége, és ha nem lehetett kiküszöbölni a veszteség okát, akkor az ágazatot megszüntette. — Ha jól értem a szavait, akkor a megszüntetéstől való félelem kényszerítette arra, hogy a részletezett, meg nem engedhető módszereket alkalmazza? — Immár harmadszor hangsúlyozom, hogy bennünket a tőlünk és a tsz vezetésétől, a tsz elnökétől függelenül létező feltételek kényszerítettek az ügyész úr által kifogásolt módszerek alkalmazására. — Soha nem beszélt az elnökkel arról, hogy a sokat emlegetett gazdasági légkörből adódó nehézségeket miként oldjál meg? Sohase dicsérte meg az elnök az ön rugalmasságát? — Ilyen beszélgetésre nem emlékszem. — Ki adta át önnek a tavalyi 40 ezer forint prémiumot? — A főkönyvelő irodájában vettem át. Egy ívet kellett aláírnom, és borítékban kaptam meg a pénzt. — Semmi ünnepélyesség nem volt? Senki még csak kezet se fogott magával? — Nem. Ez a bérszabályzatunk szerint a fizetésünk egy része. A havi fizetésünk felvételénél se fogott velünk kezet senki. — Nincs több kérdésem — mondta végül fáradt, kedvetlen hangon az ügyész. — A védők következnek — jelentette be a bíró, és már fel is tette a kezét Nagy Gábor védője. — Tessék — intett a bíró. — Volt-e arról tudomása, hogy a tsz más ágazatai is adtak bizonyos esetekben csúszópénzt? — Igen, hallottam az anyagbeszerzők ilyen tevékenységéről. Számukra prémiumot utaltak ki, hogy abból adjanak csúszópénzt. — Ez nem váltott ki önben olyan érzést, hogy a tsz-ben általános szokás a hálapénzjuttatás, és hogy ez szinte polgárjogot nyert az egész népgazdaságban? Közbekiáltott az ügyész: — Tiltakozom: ez nem kérdésfeltevés, hanem a válasz teljes megfogalmazása. — Kérem a védőt — hangzott a bíró udvarias figyelmeztetése —, hogy maradjon a kérdésfeltevés körében. Véleményét a védőbeszédében fejtse majd ki. — Ehhez fogom tartani magam, és elnézést kérek — jelentette ki, szintén csendes, színtelen hangon a védőügyvéd. — Újra felteszem átfogalmazva az előző kérdésem: mire gondolt, mikor értesült arról, hogy a tsz más ágazatai adnak hálapénzt? — Arra, hogy ők is hasonló csizmában járnak. — Vagyis ön is úgy érezte, hogy húzhat hasonló csizmát? — Igen, természetesen. — Értesült arról, hogy más tsz-ek különféle ágazatai is adnak csúszópénzt? — Igen. Hiszen az köztudott, hogy például egyes gépalkatrészeket csak pult alól, csúszópénzért tehet kapni. — Mi történik akkor, ha egy tsz nem ad csúszópénzt? — Akkor nem kap alkatrészt, és viseli az ebből eredő károkat. — Kérem annak jegyzőkönyvbe vételét — fordult a védő a tanácsvezető bíróhoz —, hogy a vádlott a csúszópénz fizetését általános szokásként érzékelte, és ezért élt vele maga is. — Rendben van, elrendelem a védő által kért szövegrész szó szerinti jegyzőkönyvbe vételét — mondotta a bíró, majd kis szünetet tartva folytatta. — Következik Barics István tsz-elnök, elsőrendű vádlott kihallgatása. Alig néhány másodperc múlva jött is Barics István. Mindenki őt nézte, halk mormogás is hallatszott, de ez nem zavarta a tsz-elnököt. Sok viharos tsz-közgyűlést élt át az évek során. Igaz, ez más, ez bírósági terem, de előre alaposan tájékozódott, hogy miként kell viselkednie, mi a szokás. Egyszerű szabású barna ruhát viselt, nyakkendőt is kötött. Nehezen lehetett volna megmondani, hogy a 40. vagy az 50. évhez jár-e közelebb. Nem hízott el. Közepes termetével sem keltett feltűnést, viszont a kreol színű, hosszúkás arca, magas homloka, nyugodt, magabiztos tekintete nagy határozottságról tanúskodott. A délelőtt hátralévő része az elnök kihallgatásával telt el. A bíróság elnöke körültekintő udvariassággal bánt a vádlottal. Még véletlenül se vágott Barics István szavaiba, és nem igyekezett keresztkérdésekkel zavarba hozni. A bíróság elnöke nem akarta az ügyészt feleslegessé tenni. Sokat adott arra, hogy a bírói pártatlanságát külsőségekkel, a hanghordozásával, de a kérdései jellegével is egyértelműen kifejezze. Fél egykor a bíróság ebédszünetet rendelt el. A folytatás délután 3 óra. Ez is eljött. A bírósági terem éppolyan zsúfolt volt, mint reggel. A bíróság azonban késett. Aztán egy bírósági altiszt kihívta az ügyészt a teremből. Ez nagy feltűnést keltett, de senki se tudta, mi történt. Öt perc múlva az ügyész visszajött, Barics István védője azonnal odament hozzá, de az ügyész egy szót se szólt, csak mosolyogva széttárta karját. Tépelődésre azonban már nem volt idő. A bíróság bevonult. Mindenki szokás szerint felállt. Mivel azonban a bíróság elnöke állva maradt, senki se ülte. A bíróság elnöke pedig komoly, ünnepélyes hangon bejelentette: " A bíróság a Barics István tsz-elnök ellen folytatott büntetőeljárást ezennel megszünteti. A volt vádlottat minden hátrányos jogi és anyagi következményektől mentesíti. A per költségeit a kincstár viseli. A bíróság így határozott, mert ma 14 órakor megérkezett a megyei bírósághoz az Elnöki Tanács leirata, melyben Barics Istvánt eljárási kegyelemben részesíti. Ritkaság, hogy egy bírósági teremben vad éljenzésbe törjön ki a hallgatóság. De itt most ez történt. Majd elcsendesedett a terem, és akkor újabb váratlan esemény következett. Barics István a vádlottak padja elől a bírósági emelvényhez indult. Szót kért, és már hallatszott is erős, határozott hangja: — Tisztelt bíróság! Jóleső érzéssel hallottam, hogy az Elnöki Tanács eljárási kegyelemben részesített. Köszönet érte. Én azonban nem kívánok élni ezzel a kegyelemmel. Kérem, hogy a bűnvádi eljárást folytassák le ellenem. Nem szeretném, hogy bárki is úgy vélje: bűnös vagyok, de megkegyelmeztek. Aki ismer, tudja, hogy ez a kérés a részemről nem póz, nem a feltűnés keresése. Egyszerűen igazságot, és nem kegyelmet akarok. 1988. JÚNIUS 10.