Szabad Föld, 1988. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

1988-06-10 / 24. szám

10 SZABAD FÖLD ­­RA Tóth Benedek:A BÍRÓSÁGI TEREMBEN Minden a helyén a megyei bíróság nagytermé­ben. Az ügy már eddig is nagy feltűnést keltett. A megyeszékhely országosan ismert szövetkezeti elnöke a fő vádlott. Abból a cikkből, mely a helyi lapban a rendőrségi nyomozás alapján megjelent, nem kevesebb derült­ ki, minthogy Barics István tsz-elnök jogtalan előnyök szerzésével, megveszte­getésekkel érte el, hogy a gazdaságuk a legjobbak közé került. Akik közelről ismerték Baricsot, azok egy szót se hittek az egészből. A megyei lap szerkesztőségé­ben is voltak, akik helytelenítették a nyomozati anyag ismertetését, mondván, hogy az megalapo­zatlan. Meg kellett volna várni a bíróság ítéletét. A főszerkesztő végül is azzal mentegette a tudta nélkül megjelent cikket, hogy a tárgyalást éber fi­gyelemmel kísérik majd, és az ítéletet nagy terje­delemben ismertetik. Ez a per első napja. A tárgyalás pontosan kezdő­dött. Mind a 16 vádlott megjelent. A terem zsúfolt. Bevonul a háromtagú bírósági tanács. Mindenki feláll. Nincs jobb szó erre, mint hogy ünnepélyes a hangulat. Persze lehet, sőt biztos, hogy a vádlottak nem ezt érzik. A szövetkezet elnöke, Barics István, az elsőrendű vádlott leült az első sorba. Minden fi­gyelem rá összpontosult. Idős, 60 év körüli, gondosan öltözött, középma­gas, sima arcú, csak alig kopaszodó férfiú a bírósá­gi tanács elnöke. Láthatóan tetszik neki a zsúfolt terem, a nagy érdeklődés. Itt mától napokig min­denki az ő szavára, szeme pillantására fog figyelni. Az ügyész ismerteti a vádiratot. Monoton han­gon minősíti az egyes vádlottak cselekményét. Szinte mindegyiknél szerepel a „bűnszövetkezet” kifejezés. Ez súlyosbíthatja az egyes büntetéseket. A szövetkezet ipari ágazata valóságos megveszte­getési alapot létesített, kitalált nevekre, „holt tel­kekre ” is elszámoltak munkabéreket, és ezeket kü­lön borítékokban tartották. Ebből fedezték a csú­szópénzeket, a hálapénzeket. Barics István tsz-el­­nök pedig — a vádirat szerint — nemcsak a kötele­ző ellenőrzést mulasztotta el, hanem tudott ezekről a visszaélésekről és fedezte azokat. Közvetve anya­gi haszna származott a visszaélésekből a tsz-elnök­­nek is, hiszen a nagyobb nyereség után neki is több prémium járt. Igaz — ez már a vádiratból is kiderült —, csak egyetlen ember, az ipari ágazat vezetője állította, hogy az elnök is tudott az üzel­­meikről. Mindenki azt várta, hogy a bíróság a tsz-elnök kihallgatásával folytatja a tárgyalást. Hamar nyil­vánvalóvá tett azonban, hogy a bíró más utat vá­lasztott. Előbb a részletek bemutatásával, egy-egy vesztegetési ügy aprólékos megtárgyalásával kezdte. Tény: havi ötszáz forintot adott a tsz ipari­­ágazat­ vezetője annak a vasúti tisztnek, aki soron kívül értesítette az ágazatot, ha az állomásra áruja vagy üres, berakandó vagonja érkezett. A vita akörül folyik, hogy ez egyébként is mun­kaköri kötelessége volt-e a vádlottnak. Mindez persze nem forrósítja fel a hallgatók padsorait. Ér­ződik: ez pici ügy. Pedig az ügyész még azt is ki­­­­számolja, hogy havi 20 ezer forint ,meg nem szol­gált jövedelemhez jutott volna a vasúti tiszt, ha mind a negyven vállalattól — mellyel kapcsolat­ban állt — úgy kapott volna pénzt, mint a tsz-től. No, de nem kapott. Tovább az ügyész sem erőlteti a fantáziáját. A következő ügy is méltó az elsőhöz. A kőőrlő részleg egy malomkő vásárlásánál 1000 forintot juttatott annak az embernek, aki az egyik kőbá­nyánál az eladási ügyletet bonyolította. A vádlott elismerte bűnösségét, így a moralizáló keresztkér­désektől megszabadult. Az újabb vádlott az, aki a köőrleményt átvette: ez a tsz bányarészleg­ vezető­jétől egy gázbojlert kapott ajándékba. Feltételez­hető, hogy így elnézőbb volt a tsz kőőrleményei­­nek a vizsgálatakor. A vádlott csak azt ismeri el, hogy segített az őrlőmalom beállításában, a kőőrle­­mények minőségének a javításában. Az átvételt ugyanis nem ő, hanem az emberei végezték. Unalom terjeng a levegőben. Mindez messze el­marad attól, amit a megyei lap beharangozó cikke után várni tehetett. Egyelőre a bíró, az ügyész, a védők békében hagyják a tsz-elnököt, nem firtat­ják a szerepét, felelősségét. Hirtelen felélénkül a terem. Az ipari ágazat ve­­­zetőjét kéri a bíró a terembe. Jól öltözött, 40 év kö­rüli, gondosan beretvált férfi. Mozgása magabiz­tos. Tudja, hova kell állnia, miként kell viselked­nie. A bíróság előtt már volt, de büntetlen előéletű. Nem érzi magát most sem bűnösnek. A bíró emlé­kezteti, hogy a rendőrségen elismerte a bűnössé­gét. Igen, mondja a vádlott, de ezt most visszavon­ja. — Megmagyarázná, hogy miért vonja vissza? — érdeklődik a bíróság elnöke. — Előzetes letartóztatásban voltam, és abban a helyzetben jobbnak láttam, ha a bűnösségemről sokat nem vitatkozom. — Talán bántalmazták a rendőrségen? — foly­tatja a bíró. — Nem, de azért más volt a hangulat, mint itt. Derültség a teremben. Még a fegyőrök is moso­lyognak. A bíró hatásos szünetet tart, lapozgat az iratai­ban. Időt hagy a vádlottnak is, hogy lehiggadjon. Majd furcsa kérdést tesz fel: — Kérem, ön azt állítja, hogy nem érzi magát bűnösnek. Mit válaszol viszont arra a kérdésre, hogy az ön által is ismert törvényeink szerint bű­nözött-e? Az ágazatvezető mintha várta volna ezt a kér­dést, mert várakozás nélkül válaszol: — Tisztelt bíróság, én arra az előző kérdésre vá­laszoltam, hogy én bűnösnek érzem-e magam? A válaszom egyértelmű volt. Az újabb kérdésre azt tudom épp ezért mondani, hogy én azért, amit tettem, nem ítélném el magam. Újra élénkség és derültség támad a teremben. Úgy látszik, a tanácsvezető bíró valamit eldöntött magában, mert újabb kérdésével továbbment a si­kamlós úton: — Válaszában olyasmit érzek, hogy ön olyan törvényeket, rendeleteket szeretne, melyek alap­ján az ismert tettei nem minősülnének bűncselek­ménynek. Tudna erről valamit bővebben monda­ni? — Igen, tudnék, és szívesen is mondanék. De ehhez egy-két szó­­nem elég. Sokat gondolkoztam az elmúlt hetekben a helyzetemen. És hogy félre­értésnek elejét vegyem, én Barics Istvánt, a tsz el­nökét se tartom bűnösnek. De most is állítom: ő is tudja, milyen körülmények között kell gazdálkod­nunk. Folytathatom, tisztelt bíróság? — Igen, hiszen én kérdeztem — bólintott a bíró. — Nos, akkor nem kertetek. Előttem teljesen nyilvánvaló, hogy hiánygazdálkodást folytatunk. Nincs elég gép, elég anyag, akadozik az alkatrész­­ellátás. A szolgáltatások fejletlenek. Ezek objektív körülmények. Mit tegyen tehát a tsz elnöke vagy az illetékes tsz-vezető akkor, ha nagy károktól, me­lyek a tsz-t és a népgazdaságot is súlyosan érinte­nék, meg tud szabadulni ezer vagy 5000 forint csú­szópénz árán. Mi a nagyobb bűn, ha odaadja az ezer forint csúszópénzt vagy hagyja, hogy félmillió forint értékű termény tönkremenjen. Mit választ a legtöbb tsz-elnök? Odaadja a csúszópénzt, esetleg a magáéból. Mi a tsz érdekében, a tsz pénzéből fi­zettünk ott, ahol csikorogni kezdtek a fogaskere­kek. Ha megszűnne a hiánygazdálkodás, ha rejtet­tek lennének a szolgáltatások, akkor senki se adna hálapénzt. Viszont amíg megtesz az ok, addig hiá­ba ítéljük el csak magát az okozatot. Lehet büntet­ni a csúszópénzt, de ez az alkatrészhiányt nem szünteti meg. Én kimondom, még ha rontok is a helyzetemen, hogy ide, a vádlottak padjára most nem engem és vádlott-társaimat kellene ültetni,­­ hanem azokat, akik a hiánygazdálkodásért, vagyis az­ok létezéséért felelősek. Köszönöm, hogy mind­ezt elmondhattam, így már könnyebb a lelkiisme­retem. A felélénkült, hangos zsivajnak a bíró néhány asztalkoppantással véget vetett, majd a már meg­szokott, csendes-szenvtelen hangján az ipari ága­zat vezetőjéhez, a vádlotthoz fordult. — Nagyon figyeltem az okfejtésére, jegyző­könyvbe is vesszük. De azt nyilván maga is jól tud­ja, hogy az érvényben lévő törvényeket büntetle­nül megsérteni nem lehet. Ha ettől az alapelvtől eltekintünk, akkor az teljes zűrzavarhoz, anarchiá­hoz vezet. És ennek társadalmi kára jóval nagyobb lenne, mint ami akkor keletkezik, ha egyes, kötele­ző, merev rendelkezéseket nagyobb mérlegelés nélkül alkalmazunk. Térjünk tehát vissza az ön el­len szóló vádpontokra. Ön aláírt útfelszámolásokat olyan utakért, melyeket az illető sohasem tett meg. Ki is fizették neki a pénzt, de aztán ezt is a fekete­kasszába tették. Ezt nem tekinti csalásnak? — Akkor tekinteném csalásnak, ha az illető használta volna fel a pénzt. De mi a tsz pénzét a tsz céljaira fordítottuk. — Igen, és így újabb bűncselekményt követtek el, szinte mindenkit megvesztegettek, aki az útjuk­ba került, így volt? — Nem mindenkit, csak azt, aki elvárta, csak akkor, ha különben a szövetkezetünk kárt szenve­dett volna. Ha kellett egy darus kocsi két órán be­lül, és nem akartunk rá két hetet várni, akkor pénzhez kellett nyúlnunk. Mindenki meglepetésére a bíró nemcsak kérde­zett, hanem érvelt is. Mintha a nagyszámú hallga­tóságot és a jelen lévő újságírókat igyekezett volna meggyőzni: — Ez azért van így, mert a gazdasági vezetők ilyen furcsa, megengedhetetlen elveket követnek. Ezt a helytelen szemléletet kell megfordítani. A megvesztegetés bűncselekmény. Mindenki ért majd a szóból, a büntetésből. — Tehát mentegeti az ellenőrzést? — Nincs szándékomban. Csak a kérdésre vála­szolok. A bíró az ügyészhez fordult: — Van kérdése a vádlotthoz? — Igen. Nagy Gábor vádlott emlékszik-e a tsz­­elnök olyan kijelentésére, hogy a szövetkezetben nem állami, bürokratafejjel kell gondolkozni, ha­nem rugalmasan, a lehetőségeknek megfelelően, gyorsan kell a problémákat megoldani. — Emlékszem. — Ezt a kijelentést az elnök négyszemközt vagy többek előtt tette, egyszer vagy többször is mond­ta? — Sokak előtt, többször is, közgyűlésen is han­goztatta. — A tsz-ben általában hogyan értelmezték a ru­galmas, gyors, a lehetőségeknek megfelelő megol­dásokat? Belefért ebbe az értelmezésbe a csalással kifizetett bér, a feketekassza, a megvesztegetés fo­galma is? — Arra, hogy általában hogyan értelmezték, nem tudok válaszolni. — Akkor maradjunk annál, hogy maga miként fogta ezt fel? — Én alkalmazkodtam a bennünket körülvevő gazdálkodási légkörhöz. Nem vártam két hétig egy darus kocsira, inkább adtam 3 darab százast, így a kocsi ott volt két órán belül, és elhárítottam egy 50 ezer forintos kiesést. Az úgynevezett feketekasszá­ból csak ilyen célra használtam fel pénzt. Az én ke­zemhez egy fillér közös pénz se tapad! — Csak épp felvett tavaly is 40 ezer forint pré­miumot.­­ Mennyivel lett volna jobb a tsz-nek és a nép­gazdaságnak, ha az építkezésekhez, útépítésekhez olyannyira szükséges köveket csak felerészben termeltük volna ki, és millió forintos károkat, le­maradásokat, kieséseket okoztunk volna? Ha ezt tesszük, akkor talán valóban joggal ültettek volna a vádlottak padjára. Én a prémiumért megdolgoz­tam. — Igen, de hogyan? Csalással, vesztegetéssel? — Már mondtam, az nem az én hibám, hogy csak ilyen eszközökkel lehetett boldogulni. — Kérem, válaszoljon egyértelműen a kérdé­semre. A tsz-elnök, Barics István bizonyítottan el­hangzott kijelentései alapján ön úgy érezte, úgy gondolta, hogy élhet az alkalmazott módszerekkel? — Értem az ügyész úr ismételt kérdésének a hátsó szándékát... A bíró ingerülten és fenyegetően közbeszól: — Vádlott! Ne az ügyész kérdését minősítse, hanem valóban egyértelműen válaszoljon. — Igenis, válaszolok. De egy szóval, igennel vagy nemmel nem tudom kifejezni az igazságot, a valóságos helyzetet. Engem nem az elnök — egyébként helyes és megszívlelendő — kijelenté­sei vittek el az alkalmazott módszerekhez, hanem még egyszer hangsúlyozom, a bennünket körülve­vő gazdálkodási körülmények. Ágazatunk önálló­an elszámoló egység volt. Tőlünk és főleg tőlem függött, hogy az adódó nehézségeket miként old­juk meg. A tsz-elnökünk ebbe nem szólt bele. Ép­pen ezért itt most, újólag visszavonom azt, ami a rendőrségi vallomásomban olvasható, miszerint az elnök tudott konkrétan a mi üzelmeinkről és fedez­te azokat. — Tehát újra menti az elnökét? — kérdezett közbe gúnyosan az ügyész. — Senkit se mentek, csak az igazságot mon­dom. — Remélem, megmarad az igazságnál akkor is, ha arra­ kérem a válaszát, mi tett a tsz-üknél a vesz­teséges ágazatok sorsa? — Alaposan megvizsgálta a veszteség okát a tsz vezetősége, és ha nem lehetett kiküszöbölni a vesz­teség okát, akkor az ágazatot megszüntette. — Ha jól értem a szavait, akkor a megszüntetés­től való félelem kényszerítette arra, hogy a részle­tezett, meg nem engedhető módszereket alkalmaz­za? — Immár harmadszor hangsúlyozom, hogy bennünket a tőlünk és a tsz vezetésétől, a tsz elnö­kétől függelenül létező feltételek kényszerítettek az ügyész úr által kifogásolt módszerek alkalmazá­sára. — Soha nem beszélt az elnökkel arról, hogy a sokat emlegetett gazdasági légkörből adódó nehéz­ségeket miként oldjál meg? Sohase dicsérte meg az elnök az ön rugalmasságát? — Ilyen beszélgetésre nem emlékszem. — Ki adta át önnek a tavalyi 40 ezer forint pré­miumot? — A főkönyvelő irodájában vettem át. Egy ívet kellett aláírnom, és borítékban kaptam meg a pénzt. — Semmi ünnepélyesség nem volt? Senki még csak kezet se fogott magával? — Nem. Ez a bérszabályzatunk szerint a fizeté­sünk egy része. A havi fizetésünk felvételénél se fogott velünk kezet senki. — Nincs több kérdésem — mondta végül fá­radt, kedvetlen hangon az ügyész. — A védők következnek — jelentette be a bíró, és már fel is tette a kezét Nagy Gábor védője. — Tessék — intett a bíró. — Volt-e arról tudomása, hogy a tsz más ágaza­tai is adtak bizonyos esetekben csúszópénzt? — Igen, hallottam az anyagbeszerzők ilyen te­vékenységéről. Számukra prémiumot utaltak ki, hogy abból adjanak csúszópénzt. — Ez nem váltott ki önben olyan érzést, hogy a tsz-ben általános szokás a hálapénzjuttatás, és hogy ez szinte polgárjogot nyert az egész népgaz­daságban? Közbekiáltott az ügyész: — Tiltakozom: ez nem kérdésfeltevés, hanem a válasz teljes megfogalmazása. — Kérem a védőt — hangzott a bíró udvarias fi­gyelmeztetése —, hogy maradjon a kérdésfeltevés körében. Véleményét a védőbeszédében fejtse majd ki. — Ehhez fogom tartani magam, és elnézést ké­rek — jelentette ki, szintén csendes, színtelen han­gon a védőügyvéd. — Újra felteszem átfogalmazva az előző kérdésem: mire gondolt, mikor értesült ar­ról, hogy a tsz más ágazatai adnak hálapénzt? — Arra, hogy ők is hasonló csizmában járnak. — Vagyis ön is úgy érezte, hogy húzhat hasonló csizmát? — Igen, természetesen. — Értesült arról, hogy más tsz-ek különféle ágazatai is adnak csúszópénzt? — Igen. Hiszen az köztudott, hogy például egyes gépalkatrészeket csak pult alól, csúszópén­zért tehet kapni. — Mi történik akkor, ha egy tsz nem ad csúszó­pénzt? — Akkor nem kap alkatrészt, és viseli az ebből eredő károkat. — Kérem annak jegyzőkönyvbe vételét — for­dult a védő a tanácsvezető bíróhoz —, hogy a vád­lott a csúszópénz fizetését általános szokásként ér­zékelte, és ezért élt vele maga is. — Rendben van, elrendelem a védő által kért szövegrész szó szerinti jegyzőkönyvbe vételét — mondotta a bíró, majd kis szünetet tartva folytatta. — Következik Barics István tsz-elnök, elsőrendű vádlott kihallgatása. Alig néhány másodperc múlva jött is Barics Ist­ván. Mindenki őt nézte, halk mormogás is hallat­­szott, de ez nem zavarta a tsz-elnököt. Sok viharos tsz-közgyűlést élt át az évek során. Igaz, ez más, ez bírósági terem, de előre alaposan tájékozódott, hogy miként kell viselkednie, mi a szokás. Egyszerű szabású barna ruhát viselt, nyakken­dőt is kötött. Nehezen lehetett volna megmondani, hogy a 40. vagy az 50. évhez jár-e közelebb. Nem hí­zott el. Közepes termetével sem keltett feltűnést, viszont a kreol színű, hosszúkás arca, magas hom­loka, nyugodt, magabiztos tekintete nagy határo­zottságról tanúskodott. A délelőtt hátralévő része az elnök kihallgatásá­val telt el. A bíróság elnöke körültekintő udvarias­sággal bánt a vádlottal. Még véletlenül se vágott Barics István szavaiba, és nem igyekezett kereszt­kérdésekkel zavarba hozni. A bíróság elnöke nem akarta az ügyészt feleslegessé tenni. Sokat adott arra, hogy a bírói pártatlanságát külsőségekkel, a hanghordozásával, de a kérdései jellegével is egyértelműen kifejezze. Fél egykor a bíróság ebédszünetet rendelt el. A folytatás délután 3 óra. Ez is eljött. A bírósági te­rem éppolyan zsúfolt volt, mint reggel. A bíróság azonban késett. Aztán egy bírósági al­tiszt kihívta az ügyészt a teremből. Ez nagy feltű­nést keltett, de senki se tudta, mi történt. Öt perc múlva az ügyész visszajött, Barics István védője azonnal odament hozzá, de az ügyész egy szót se szólt, csak mosolyogva széttárta karját. Tépelődésre azonban már nem volt idő. A bíró­ság bevonult. Mindenki szokás szerint felállt. Mi­vel azonban a bíróság elnöke állva maradt, senki se ült­­e. A bíróság elnöke pedig komoly, ünnepé­lyes hangon bejelentette: " A bíróság a Barics István tsz-elnök ellen folytatott büntetőeljárást ezennel megszünteti. A volt vádlottat minden hátrányos jogi és anyagi következményektől mentesíti. A per költségeit a kincstár viseli. A bíróság így határozott, mert ma 14 órakor megérkezett a megyei bírósághoz az El­nöki Tanács leirata, melyben Barics Istvánt eljárá­si kegyelemben részesíti. Ritkaság, hogy egy bírósági teremben vad éljen­zésbe törjön ki a hallgatóság. De itt most ez tör­tént. Majd elcsendesedett a terem, és akkor újabb váratlan esemény következett. Barics István a vádlottak padja elől a bírósági emelvényhez in­dult. Szót kért, és már hallatszott is erős, határo­zott hangja: — Tisztelt bíróság! Jóleső érzéssel hallottam, hogy az Elnöki Tanács eljárási kegyelemben része­sített. Köszönet érte. Én azonban nem kívánok élni ezzel a kegyelemmel. Kérem, hogy a bűnvádi eljá­rást folytassák le ellenem. Nem szeretném, hogy bárki is úgy vélje: bűnös vagyok, de megkegyel­meztek. Aki ismer, tudja, hogy ez a kérés a ré­szemről nem póz, nem a feltűnés keresése. Egysze­rűen igazságot, és nem kegyelmet akarok. 1988. JÚNIUS 10.

Next