Szabad Föld, 1988. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1988-06-10 / 24. szám
1988. JÚNIUS 10. Vargáékkal, a Varga úton Úgy látszik, a valóság olykor aládúcolja a képzeletet. Nemrégen egy tárcacikkben eltűnődtem gyermekkori falum Varga során, mégpedig azon, hogy nevének eredetét akkor már senki sem ismerte. Talán csizmadia, azaz varga lakhatott ott valamikor, de az is meglehet, hogy egy Varga nevezetű ember, aki valami nevezetes tettével örökre beírta nevét a szűkebb haza történetébe. Ez volt a tárca lényege. Napok múlva cseng a telefon. Fáradt asszonyhang érdeklődik, honnan merítettem a témát. Mondom, mesélem az igazságot, mire csalódottan sóhajt. — Akkor sajnos tévedtem. Már-már kattan a készülék, de bátorítom, azért csak mondja el miben is tévedett. — Én azt hittem — mondja —, arról a keskeny betonútról van szó, ami Sári községet összeköti egy kis pusztával, Mán-telekkel. Mert annak tudjuk a történetét. Aztán férfikézbe kerül a telefon, az út nevének a történetét a férj, Varga István mondja el: — Van nekem egy kis gazdaságom Alcsúton, nyaranta ott méhészkedem, hiszen már régóta nyugdíjas vagyok. Hát a feleségemmel együtt ott csíptük el fél füllel két férfi beszélgetését. Az egyiket még annyi év után is felismertem, hiszen ez Lakatos Jóska, akinek véletlenül a foglalkozása is lakatos, Mánteleken. Valami Varga utat emlegettek. Megdobbant a szívem, de az asszonyé is. Mert hirtelen egymásra néztünk. Csak tán nem arról az útról van szó, amelyik az én időmben épült? Merthogy ott voltam én igazgató. Lakatos Jóska néhány mondat után szintén felismert. Tőle tudjuk hogy az öregebbeknek csakugyan az én nevemről jött a szájukra a betonút neve, így történt hát, hogy kocsiba ültünk együtt, mert nem akármilyen élmény Vargáékkal végigmenni a Varga úton. Az út keskeny, mint a kiszáradt patak. Itt-ott foltocskák, javítgatások nyomai látszanak rajta, ami nem csoda, hiszen megélt már néhány fagyos telet, ha jól számolja az emlékezet, éppen idén harmincesztendős. Meg abba is gondoljunk bele, hány és hány rakomány hízott sertéssel, báránnyal, tehénnel, mennyi továbbtenyésztésre alkalmas kismalaccal száguldott ezen az úton a pótkocsis teherautó vagy a kamion. Merthogy ahol járunk, az nem más, mint a Húsipari Hizlaló Vállalat mánteleki üzemegysége. De ne térjünk ki a Varga út elől. Immár rajta is vagyunk. Keskeny, mint a kiszáradt patak medre, de Sáritól odahömpölyög. Hát valamikor nem sodort ez az út... — Nem is sodorhatott — így mondja Varga István. — 1957-ben neveztek ki ide igazgatónak. Azt mondják, úgy is érzem, hamar megtaláltam az emberekkel a közös szót. Mondhatom: a közös anyanyelvet. Ugyanis Végegyházáról származom. Végegyháza szlovák anyanyelvű község. Az első világháborúban meghalt az apám, a nagyanyám nevelt. Hát ő csak szlovákul kiáltott rám, ha esteledvén be kellett mennem, ha már elütötte a toronyóra a nyolcat vagy a kilencet. Itt ugyanígy kiáltottak a gyereknek akkoriban. És én megértettem. Hej, emlékszem, mennyire meglepődtek az asszonyok, amikor először köszöntem jó napokat az anyanyelvükön. De éppen az asszonyokról jut eszembe, hogy folytassam a Varga út történetét. Szörnyű állapotot találtam itt Mánteleken. Rendes ebédlő híján, kint a szabadban, földre tett tányérokról ebédeltek a munkások. Megtörtént, hogy a gulyáslevest homokkal, porral sózta meg a szél. Az akkori útról még most is csak fejcsóválva beszélhetek. Keskeny kis földút volt. Gidres-gödrös, csakugyan olyan, mint a kiszáradt patak medre. Esős időben a szekér is nehezen ment el rajta, kerékagyig ért a sár. S képzeljük el szegény asszonyokat, akik iyen úton cipekedtek a meszszi-messzi falusi boltból, így hozták a kenyeret, így vitték iskolába a gyereket, így orvoshoz a csecsemőt. Éjjel-nappal gondolkodtam, törtem a fejem, miként is segíthetnék rajtuk. Miként, miből lehetne utat építeni. De ’56 után voltunk, az amúgy sem gazdag országot sokmilliárdos kár érte. Abból, meg az egyéb bajokból kellett kilábalni először is. Útépítésre gondolni, főleg ilyen isten háta mögötti településen, szinte egyenlő volt a szellemi ámokfutással. De mondom, ahogy elnéztem szegény asszonyokat, gyerekeket, elszorult a szívem. És döntöttem, így nem mehet tovább. Levelet írtam Kossa István miniszternek, kértem, fogadjon. Szinte postafordultával érkezett a válasz, hogy vár, csak menjek. Tudni kell Kossáról, micsoda remek ember volt. Éjt nappallá téve dolgozott, de ha csak tehette, bárki előtt kitárta az ajtaját. Mi pedig már régóta személyesen is ismertük egymást. Hanem indulatos ember volt. Ahogy előálltam a kérésemmel, azt hittem, menten kilódít az ajtón. Hogy képzelem én, mint képzelem én! Miből gondolom én, hogy most éppen Mántelek a legfontosabb, mintha a világ közepe lenne! Aztán, mert a lírára hajlamos volt, olyan szép szavakkal sorolta az ország gondjait-bajait, hogy mármár meghátráltam. De nekem is szárnyakat adott a muszáj. Szinte költővé tett. Soroltam, soroltam gondunkat, bajunkat. Úgy szóltam az asszonyokról, meg a gyerekekről, mint életemben soha. Mert nekem igenis Mán-telek volt akkor a világ közepe. Még a könnyem is kicsordult. Gondolhatta is a miniszter — nagy ripacs ez a Varga István. De végül vállamra tette a kezét. — No, az igaz, hogy én vagyok a tárca gazdája, de nem egyedüli felelőse. Most nem mondhatok, nem ígérhetek semmit. Illetve csak azt, hogy sürgősen megtárgyalom az okosaimmal, mit tehetünk azért a világ közepéért. Végül fenyegetőleg felemelte a mutatóujját. — Ám, ha sikerül, el ne járjon a szád, te Varga! El ne áruld, hogy történt, mint történt, honnan van a pénz! Mert... Mert tudod te mennyi Mán-telek van? Mind jönne, mind kérne, mind sírna, és sajnos jogosan. Hihetetlenül gyorsan kaptam az értesítést, hogy mehetek a pénzért. ❖ Mán-telek most csöndes, szinte kihalt, hiába napfényes délelőttön, dologidőben érkeztünk. Az üzem rendésze, Kovács Károly régi ember itt. Vele együtt kutatjuk, ki él még itt a régiek közül. Sajnos, mind több név után hangzik a komor mondat, meghalt, bizony már meghalt szegény. — Hát az öreg Maris? Azaz Maris Tivadar, az állattenyésztési brigádvezető? Ekkor felderült végre a rendész arca. — Ő él, egészséges. Meg a felesége, Piroska néni is. Itthon is vannak, előbb jártam arrafelé. Aztán odakísér minket, bekopogtat. — Vendégeket hoztam, de nem mondom meg kiket. Azt bizony ki kell találniuk. A meglepett öregek jobbról-balról, meg szemből is nézegetik Vargáékat, keresnek, kutatnak az emlékezetükben, de sikertelenül. Varga István siet a segítségükre. — Sári felől jöttünk. Hogy hívják azt az utat? — Hívják így is, hívják úgy is, de mi idősebbek csak Varga útnak nevezzük. — Erről nem jut eszükbe valami? Erre felpattan, s már öleli is a volt igazgatót. — Hát te vagy az, pajtás? Jaj de restellem, pajtás, hogy nem ismertelek meg. De mit is beszélek! Arra már nem emlékszem, hogy tegeződtünk vagy magázódtunk, így jött a számra hirtelen. — Mindegy az, pajtás — feleli Varga —, de én jól emlékszem, akkor is tegeződtünk ... Aztán mind a ketten, mintha restellnék a hetvenöt éves korral járó felejtést, amolyan emlékezetpárbajba kezdenek. — Arra emlékszel-e, igazgató, mennyi volt akkor az állatállományunk? Mert én emlékszem. De nekem kutya kötelességem erre emlékeznem, merthogy én voltam a közvetlen gazdájuk. Varga percekig a homlokát ráncolja, majd az egykori brigádvezető bólogatása közben sorolja a számokat. — Háromszáz tehén, tízezer hízó, kétezerötszáz-háromezer malac, meg negyven darab ló. Hát te brigádvezető, emlékszel-e arra, mi volt akkoriban a prémium? — Már hogy az istenben ne emlékeznék! Minden száz darab egészséges felnevelt malac után öt a gondozójának jutott. Hajtott is érte a nép. Éjjel-nappal hajtott. Ügyelt a jószágra, de még a családtagok is ott voltak, ha kellett. Jól emlékszem, egyszer huszonöt darabot vihettem haza. Varga Istvánnénak szól a brigádvezető következő vizsgáztató kérdése. — Arra emlékszik-e, hogy Pirikét, a feleségemet, ezt a vénaszszonyt ni, hogy nevezték akkor? — Bába néninek. Mert ha nehezen fiadzott valamelyik koca, csak érte szaladtak. — Hát arra emlékszel-e pajtás, amikor elloptak tíz malacot? Nagy nevetés. — Az jó eset volt. Szegény kislány, mármint a gondozójuk, sírástól maszatos arccal szaladt hozzám. Maris bácsi, elloptak tíz malacomat. Én sejtettem, hogy nem bűnről van szó, csak viccelődnek vele a többiek. Ellopták csakugyan tíz malacát, de szétosztották őket tíz anyakoca alá. No, mondom, gyere lányom, megkeressük azokat az elbitangolt malacokat. Mert itt vannak azok! Itt kell, hogy legyenek. Azonnal meg is találtuk mind a tízet. Mert azoknak nem kellett az idegen anya, meszsziről is látni lehetett, hogy nem oda tartoznak. A sarokban kucorogtak szegénykék, ilyen a kismalac tulajdonsága. Emlékszel? Emlékszel? Végtelenül peregnének a kérdések, de már ferdén zuhog a napsugár a Varga útra. A Varga útra, amely keskeny, mint a kiszáradt patak, de járható, jó út, Sáritól idehömpölyög. Ballagunk, még sétálhatunk rajta picit, Vargáékkal. Vargáékkal a Varga úton. Gyereklány biciklizik szembe velünk. Illedelmesen köszön. Nem is sejti, hogy kinek köszönt... Simon Lajos „Emlékszel?” díj: Bohanek Miklós felvétele SZABAD FÖLD 13 NYÁRON, SZABADTÉREN Ha lesz nyár — már tudniillik az időjárás tekintetében —, akkor meglehetősen színes lesz a budapesti szabadtéri színházak programja. A nyári műsorok centrumában a margitszigeti előadás-sorozat áll — annál is inkább, mert a patinás létesítmény az idén ötvenesztendős. A félszázadik születésnapot a szigetiek két mű bemutatásával ünnepük: az egyik Leonard Bernstein Miséje lesz, amelyben szerepet kap többek között Bontovics Kati, Vikidel Gyula, Deák Bill Gyula és Rozsos István — a másik mű a magyar történelmet idézi, Páskándi Géza és a Kormorán együttes A költő visszatér című rockoperája 1848—49-es szabadságharc és Petőfi hatásának múlt századi utóéletéről szól. A két bemutató mellett — a hagyománynak megfelelően —■ most is színpadra lép az Állami Népi Együttes, szám szerint három, szál. Nincs változás a Budai Parkszínpad műsorstruktúrájában sem; folytatódik az egzotikus táncszínházi vendégjátékok sorozata, s emellett zenés produkciók kerülnek színre. Az első kategóriához a tahiti táncegyüttes és a moldáviai Zsokt néptáncegyüttes — a másodikhoz például a Rolling Stonescirkusz című műsorával az olaszországi Assemblea Teatro mozgásszínház, vagy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című műsorával a veszprémi Petőfi Színház tartozik. Ugyanitt bemutatkozik egy másik vidéki társulat: az Egri Gárdonyi Géza Színház a Charley nénje című művet viszi színpadra. A Tóparti rockparti sorozatban a Parkszínpadon koncertezik a Bankó Dixieland Band, az Első Emelet és az Edda Művek. Lesz műsor a Hilton Szálló Dominikánus udvarában, egyebek közt az először 199 évvel ezelőtt Eszterházán bemutatott A párizsi festő című Cimarosa darabot lehet itt megtekinteni, de műsoron lesz még több hangverseny — fellép itt a szegedi Weiner kamarazenekar, Kovács Dénes, Hamari Júlia, a Magyar Barokk Trió és a Győri Filharmonikusok. A Városmajori Szabadtéri Színpadon nem színházi, hanem mozielőadások lesznek; több premier előtti filmet mutatnak be itt Zenesorozatok lesznek a Pest Megyei Tanács díszudvarán és a Budai Várban. Ugyancsak a nyári eseményekhez tartozik, hogy a Thália Színház a Körszínházban fog szerepelni; harminc esztendő elteltével ismét bemutatják az Antigonét Zolnay Zsuzsa és Igó Éva főszereplésével —•, mellette pedig Arisztophanész Plutosz (Gazdagság) című vígjátékot Szabó Gyula főszereplésével. — ms — ! Krémer József PAJKOSAN JÁTSZOL Keresem a szemed, a tekinteted Nem veszel észre — Szomorú gondolataim között Vidáman rám nevetsz! Felvillan egy csillag az égen Csak egy hulló meteor fénye Más karján táncolsz boldogan A sarokban állok — Könnyed mozgásod andalít Butává, esetlenné válok Szép szemedben a fiatalságod Nekem a szemem nem ragyog — Te pajkosan játszol mással Én szerelmes vagyok! !