Szabad Föld, 1988. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

1988-06-10 / 24. szám

12 SZABAD FÖLD SZABAD KEZET KAP-E A VÁLLALKOZÓ? Maszek mozi Nyíregyházán Nem áprilisi tréfának szánta annak idején a Magyar Távirati Iroda Szabolcs-Szatmár megyei kirendeltsége, amikor pár soros hírben közreadta: szerződéses üzemeltetéssel folytatja ténykedését április 1-jétől a nyíregyházi Béke mozi. A hírügynökség megerősített információja szerint ez a forma — egyelőre — egyedülálló az országban! A nyíregyháziak azóta csak „maszek moziként” emlegetik a Békét, ami egy régi moziüzemis családból származó fiatalember, Igaz Géza vállalkozása lett. A hír „igaz” voltában természetesen nem kételkedünk, ám a hírlapírót ösztönös kíváncsiság hajtja: miért és miben válhatott magánvállalkozássá egy kétszáztíz férőhelyes, premierkategóriájú, nemrégiben felújított belvárosi mozi üzemeltetése? A kérdés első felére dr. Hamvas László, a Szabolcs-Szatmár Megyei Moziüzemi Vállalat igazgatója válaszolt. — Azért, mert a Béke mozi is veszteséges volt. Tavaly január 1-jétől, amióta jelentősen csökkent az állami dotáció, több mint félmillió forintnyi ráfizetést produkált. Pedig nem egy lerobbant falusi „filmszínház” a Béke, hanem fiatalok által látogatott, kedvelt hely. Ezzel persze nagy újságot nem mondok, és eléggé ismertek az okok is: a túlbiztosított létszám, a fölösleges státusok, hogy csak egyet említsek a néhány közül. Minket azonban kötnek a munka- és pénzügyi szabályok, s a bérszintgazdálkodás eleve megköveteli a „vatta” embereket. — A szerződéses vállalkozót nem? — A szerződéses vállalkozónak az első és legfontosabb kötelezettsége, hogy befizesse a szerződésben megállapított összeget. Hogy a bevételt hány emberrel állítja elő, az az ő dolga. Igaz Géza például négyre csökkentette a korábbi tizenkét fős létszámot. A mozinak van most egy vezetője, egy gépésze, egy jegypénztárosa, egy jegyszedője, ... na és egy részmunkaidős mindenese. De nincs például két főállású takarítója. A stáb most maga tart rendet. . . — Honnan jött az ötlet ilyen váratlanul? — Nem volt az annyira váratlan, hanem egy hosszas kísérlet végeredménye. Engedjen meg egy kis kitérőt. A mi vállalatunk kétszáz mozit üzemeltet a megyében. Ezek kétharmada a falvakban működik, s a kistelepüléseken lévők rendre veszteségesek. De tulajdonképpen még a közepes települések mozijai is azok. Egyértelműen lemérhetők a veszteség mértékei a jegyek dotációján. Átlagban egy mozijegyre 11 forint állami támogatás jut. A sikerfilmeknél ez 2 forint 40 fillér, a magyar és a szovjet filmeknél pedig 17, illetve 20 forint... Ezzel szemben az átlaghelyár 16 forint... Nos, tavaly már elindítottuk a szerződéses formát vidéken, de nem magánszeméllyel, hanem különböző szervezetekkel. Igen tarka volt a kép. Vállalkozott rá tanács, téesz, gamesz, művelődési ház. Őszintén szólva a veszteség így is megmaradt, csak másfelé „osztódott”, és ezek a szervezetek talán könnyebben megbirkóznak vele, mint a moziüzemi vállalat. — Hány szerződéses mozi van most a megyében? — Huszonhárom. — A falvakban nem lett volna erre magánvállalkozó? — Vidéken ezt egyelőre lehetetlenség megvalósítani! Vegyünk egy kistelepülést nyolcszázezer lakossal, és kétszáz férőhelyes mozival. Nincs az a sikerfilm, ami minden alkalommal telt házat csinál! A fenntartási költségek, a rezsi viszont elviszik a pénzt. A férőhely és a rezsi között antagonisztikus az ellentmondás . . . — Nincs erre semmilyen megoldás? — Ez a helyzet akkor változna, ha az állam a kistelepüléseken nem a filmeket támogatná (megszűnne a támogatott és járulékos kategória), hanem az intézményt magát. Krokodil Dundee. Júliusban a Béke moziban is újra műsorra tűzik a nagy sikerű ausztrál filmvígjátékot — Sokan jelentkeztek a Béke mozira? — Először hirdetésben tettük közzé, és magunk is elcsodálkoztunk, milyen kapós lett. Nagypénzű, tőkeerős emberek kilincseltek nálunk, a jó üzlet és a gyors meggazdagodás reményében. De egyiknek sem volt köze a mozis szakmához. Ezért úgy döntöttünk: feltételeket szabunk. — És a feltételeknek éppen Igaz Géza felelt meg. Miért? — Igen, a pályázatot ő nyerte el, és nem véletlenül. Tizenkét éve dolgozik a szakmában, a vállalatunknál volt alkalmazott, és a családja is régi „moziüzem is”. Ez a fiatalember ismeri a szakma minden csínját-bínját, kölcsönös bizalommal álltunk egymáshoz. Ami a legfontosabb, ő nagyon jól tudja, mi az, ami nekünk kötelező és anyagiag terhes, neki viszont nem kötelező csinálnia ... * Miben vált igazán magánvállalkozássá ez a mozi? Mennyire kap szabad kezet a vállalkozó? A kérdés második felével Igaz Gézát kerestük fel a „cégénél”, a Béke moziban. — Ezek után azt vetíthet, amit akar? — Szép is volna! Illetve, tényleg szép volna, de én is csak a „közös kosárban” kotorászhatok. Abból választok, ami bejön az országba. Az persze már rajtam múlik, hogy a kínálatból mit emelek ki. A szerződésemben benne van, mekkora kell hogy legyen a támogatott filmek aránya. Abban viszont szabad kezet kapok, hogy ezt az egyharmados arányt milyen filmekből alakítom ki. Nekem nincs központi műsorleosztásom, mint más moziknak. Velem ezt nem lehet megcsinálni, csak velem együtt. A jegyárakon is változtathatnék, de nincs szándékomban. A mozi kényelme, rendje, tisztasága rajtam múlik. Egyelőre nem sok tennivalóm van, mert teljesen felújítva vettem át. Csak egy büfé hiányzik, erre szeretnék keríteni egy szerződéses vállalkozót. — Hogy telt az önállóság első két hónapja? — Köszönöm, jól. A befizetési kötelezettségemnek sikerült eleget tenni. Igazán önálló műsorszerkesztésről csak június-júliustól beszélhetnék. Nyártól folyamatosan nagy sikerű filmeket vetítünk: műsorra kerül az „Elfújta a szél, a Taxisofőr, Az ezeregy éjszaka virága, A Mississippi szirénje, a Krokodil Dundee” stb. Szeretném jobban kihasználni a klubszerű vetítési lehetőséget is, ami a rétegműsoroknak kedvez. Papoknak vetítjük le például Tarkovszkij: Áldozathozatal című filmjét. Mint volt vándormozis — mert korábban ezt csináltam a cégnél —, felhasználva a tapasztalataimat, szeretnénk többször eljutni iskolákba, intézményekbe, vagy éppen a tanárképző főiskolára, ahol régi és jó hírű klub, a Montázs filmklub működik. Keresztény Gabriella A városi ember egy kiskunsági tanyán üdül. A szóban forgó napon már reggel óta azzal mutatja magát, hogy a szeme — mint szegen a figyelésben elfáradt látcső — a korhadt gémeskút csúcsán függ. A tanya verandáján ül egy összecsukható nyugvószéken és szemmel láthatóan élvezi a táj nyugalmát. A május végi zöld és az arany olyan mély és sok és olyan szabályosan tölti ki a teret, hogy a fantázia számára már szinte semmi munka sem akad. Játékos képzeletében csak a gémeskút változik: egyszer leszerelt árboc szélmentes tengeren, kéményalacsonyan járó felhőfüsttel, másszor májusra, a felhők közül kiszakadt napos égdarab ráilleszkedő csokrával; majd a hirtelen támadt szélben, mely a földekről a zöld közé sodorja a futóhomok fellegeit — akasztófa, amelynek tövében a homokfelhőbe vesző csendbiztosok utolérik a betyárt, hogy felhúzzák a magas póznára, ijesztőül az egész látóhatár rossz lelkiismeretének. A kútban sekély a víz, békának, csíkornak, siklónak való. A tanyaudvaron modern szivattyús kút önti szét lüktető sugarát a kanyargós csővezetékekbe. Itt az alföldi síkságon, ahol régen a nehéz göröngy is könnyebben mozdult, mint az emberi gondolat a legcsodásabb ígérettől, a legmeggyőzőbb logikától, a legelemibb nemzetgazdasági törvénytől — a gémeskút immár műemlékké időszerűtlenedett. A traktort éppoly nehezen vették be, mint amilyen nehéz volt elhitetni velük, hogy a villás szarvú magyar szürkénél jobb a szimentáli, s még annál is jobb: a feketefehér lapálymarha. Hja, a sok száz éves hagyomány makacsul ragaszkodott a megszokotthoz, érthető, ha a bonyolult technikával szemben még mélyebb volt az idegenkedésük. Először a villany, majd a szivattyús kút hódította meg a tanyabelieket. Megejtette őket az egyszerű, könnyen kezelhető gépezet célszerűsége. S különben is: a hagyományos vízmérést valamiképp mindig is afféle szolgai munkának tekintették, míg a szántás-vetésnek volt valamilyen biblikus áhítata és — jó értelemben vett — úri méltósága. A kenyércsinálás ősi műveleteit tehát vonakodva engedték át a gépeknek. — A föld nem gyár! — mondogatta sokáig feudális gőggel az öreg gazda, a paraszti hagyományok legfőbb őrizője, aki mára — láss csodát! — olyannyira megbékélt az új technikával, hogy ő végzi a gépi fejést, ő kezeli a villanymotorral működő szivattyús kutat. Most tehát a városi ember nézi a kiérdemesült gémeskút csúcsát és hallgatja a szivattyús kút bugyborékoló nevetését. Embert reggel óta nem látott. Az öreg gazda valahol hátul a méhesben szöszmötöl; a fia a kutyáival nekivágott a határnak és elmerült a zöldben; a fiatalasszony a piros Ladával behajtott a városba, túladni a primőr salátán, paprikán; a gyerekek kollégiumlakó középiskolások, s csak a hét végi napokon látogatnak ki a tanyára. Messziről, a természet színfalai mögül néha a szél idehozza egy legelésző nyáj kolompjának szelíd taktusát. Ám ezt csak ő hallja, nem hiszi, hogy akik itt gyökereznek érzékelnék, hogy — például — a most támadt távoli csattogás a szeged—budapesti gyors másodpercnyi átvillanása a táj legtávolabbi csücskén, ahol az ég már a földdel összeér. S aztán megint csönd, a hallható csönd, amely a fűnek, fának néma hullámzásából táplálkozik. S megint a gémeskút. Mivel nincs mással elszórakoznia, ezt fúrja-faragja a képzelete, amely végül délutáni szendergéssé mélyül. Nem alvássá, mert félébren hallja a bogárzizegést, a méhek andalító zsongását. Már vörösen égnek a fák a táj peremén, a lenyugvó nap készül tüzet a homokpusztába oltani, amikor hangos zűrzavarra, izgatott jövés-menésre riad. Összefut a tanya: apa, fia, háziasszony, szomszéd az istálló körül sürög, ahonnan a verandáig csap az állatok meleg szaga a hűvösödő alkonyati levegőben. — Mi történt? — kérdi a gazdától. — Ellik az öreg tarka. Felugrik és siet az istálló felé, hogy tanúja legyen a misztikus eseménynek. A széles hátú, embermagas tehén kínlódva feszíti fejét a jászol felé, bőgve kér segítséget mindannyiunk anyjától. Férfiak és asszonyok buzgó szakértelemmel segítenek neki. Gusztustalan, véres, ijesztő látvány és végtelenül megható. De a többiek arcán csak jóindulat, gyöngédség és öröm van. A termés betakarításának öröme. Új borjú, kisborjú. S ni, már el is szakadt anyjától, már mozog is, támolyogva zuhan anyja felé és örökké rejtélyes biztonsággal találja meg a tőgyét. Az anyja ráhajtja bús fejét, nyalogatja. Már elfelejtette fájdalmát. — És ezt a tehenet akartad te eladni? — förmed a háziasszony az urára. A fiatal gazda bűntudattal, de mosolyogva dünnyög valamit. Nagyon elégedett. Mindenki elégedett. Olyan öröm ez, amit városi ember nem élhet át. Kollektív öröm, a létezés, a tenyészet folytonos csodája felett érzett ősi, önzetlen elragadtatás. Az istálló előtt összesereglik a tanyai nép, a születés körülményeit tárgyalják. Mindenki újra elmondja a maga szerepét az aktusban. Mindenki részt kér a csodából. Mintha először kerültek volna szembe effajta szenzációval, olyan frissen, újonnan reagálnak rá szóval, mosollyal, tekintettel és vaskos, az élet elevenébe markoló vidámsággal. Fenn, a szürkülő égbolton hangos berregéssel úszik át egy óriás TU—134-es utasszállító repülőgép. A zajba szinte beleremeg a táj, de senki sem figyel rá, senki sem néz a magasba. Hja, ezt a csodát már megszokták. MI KÁLMÁN Csoda a tanyán 1988. JÚNIUS 10.