Szabad Föld, 1988. július-december (44. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-02 / 36. szám

1988. SZEPTEMBER 2. SZABAD FÖLD 11 -----------1 Mi Kölcseytől, Móricztól tanultunk hazát és szülőföldet szerezni Egy kórustalálkozó margójára „Ha valaki az ország szívében távolságot akar érzé­keltetni azt mondja, messzebb van még Szabolcstól is”! Az Erdőhát, Csenger pedig még a szabolcsiaknak is a világvége! Hamarabb érünk Pestre Nyíregyházá­ról a vonattal, mint Csengerbe ... Az Erdőhát népét, szerintem Czine Mihály iroda­lomtörténész jellemezte legjobban, amikor azt írta ró­luk, hogy az alföldiek kemény nyakassága és az erdé­lyiek szíve, lelke jellemző rájuk. Ez még nem Erdély, de már nem az Alföld. Itt lép be Magyarországra a méltóságteljesen hömpölygő Szamos. Olyan csendes­nek és szelídnek tűnik ez a folyó amióta új, erős gátak közé kényszerítették, hogy az ember még rosszindu­lattal sem feltételezné róla, hogy alig néhány éve fé­­kezhetetlen, vad szilaj­sággal falvakat törölt le örökre, hazánk térképéről, s tett földönfutóvá, a templom ege­rénél is szegényebbé sok ezer embert. Azóta már nagy nemzeti összefogással újra állnak a házak, virágzanak, teremnek a híres szatmári alma­fák, zöldellnek a vetések. Nyomát sem látni a régi pusztításnak. Az Erdőháton féltőn őrzik az emberek régi szokásai­kat, dalaikat, hagyományaikat. Az egyik ilyen hagyo­mányőrző, -ápoló közösség a Hajnal Árpád vezette csengersimai pávakör. A nagy árvíz után indultak iga­zán fejlődésnek. Róluk elmondható, hogy daloltak bá­natukban, daloltak örömükben! Az évek során ez a kis falucska elküldte dalosait az ország szinte minden részébe, de többször eljutottak Európa több országába is. Legutóbb például sikerrel szerepeltek Belgium né­hány városában. Mostanában örömmel mutogatják a francia kulturális minisztérium meghívását a Nagy Francia Forradalom megünneplésének kétszázadik évfordulójára. A Magyar Rádióban szinte minden hónapban fel­hangzik néhány daluk, főleg az „Élő népdal” című műsorban. Se szeri se száma az elismerő oklevelek­nek, serlegeknek. Nagyon régen ismerem Hajnal Árpádot, a családját, s rajtuk keresztül az egész Csengersimát. Gondjaikat, bajaikat, örömeiket, sikereiket magaménak érzem, s büszke vagyok rájuk. Minden évben többször meglá­togatom őket, élvezem vendégszeretetüket. Ilyenkor éjszakába nyúlnak beszélgetéseink. Egyik ilyen alka­lommal beszámoltam a budaörsi művelődési központ „Pro Musica” kórusáról, annak neves vezetőjéről Sap­­szon Ferencről. Hajnal Árpád megjegyezte, hogy szí­vesen megismerkedne Sapszon Ferenccel, akit névről már jól ismer és nagyra értékel. Talán a fáradtságnak, vagy a vacsora előtt elfogyasztott kupica „szilvafapá­­jinkának” köszönhetően, azonnal rávágtam: szívesen összehozlak benneteket, meg a két kórust! Amikor ki­­mondtam, akkor döbbentem rá, milyen könnyelmű­ség volt ebben a pénz nélküli világban ilyet megígér­ni! Negyven-ötven ember utaztatása, szállása, étkezte­tése, rengetegbe kerül. Bizony, nem sokat aludtam ak­kor éjjel. A reggelinél az Árpád szeme is arról tanúskodott, hogy ő sem sokat aludt. Be is vallotta, hogy neki is ha­sonló gondok jártak a fejében, mint nekem. Törtük a fejünket a megoldásokon egész álló nap. Először az ju­tott eszünkbe, hogy csináljunk mellé egy kézimunka­kiállítást az erdőháti szőttesekből a beregi hímzések­ből. Ez kézenfekvő volt, hiszen az Árpád felesége, Ka­tika messze földön híres szövőnő és kézimunkázó. Ta­nítványai százainak adta már át a tudományt, szeret­tette meg velük a népművészetet. Terveinkről értesült dr. Farkas József, a mátészal­kai múzeum igazgatója is. Azonnal felajánlotta, hogy néhány múzeumi darabbal hozzájárul a kiállításhoz, sőt a csengeri helytörténeti gyűjtemény anyagából is kér számunkra néhány tárgyat. Lassan testet öltöttek elképzeléseink. Már címet is adtunk a rendezvény­nek: Bemutatkozik a csengeri erdőház... A kézimun­kák, dalok, fotók, néprajzi és múzeumi tárgyak mellé csatlakoztak még egy ügyes kezű fafaragó és egy fes­tőművész alkotásai is. Amikor alaposabban számba vettük a lehetőségein­ket kiderült, hogy hiányzik az új, a lassan iparosodó Csenger! Felkerestük a csengeri Auróra Cipőgyárat, ahol szeretettel, megértéssel fogadtak és rendelkezé­sünkre bocsátották legszebb termékeiket, sőt felaján­lották, hogy a kiállítási anyagot, valamint a kórust Bu­daörsre szállítják teljesen ingyen! Megoldódott a leg­nagyobb gondunk! Egy nyomdász barátunk — szin­tén erdőháti gyerek — ízléses és olcsó meghívót készí­tett néhány nap alatt. A budaörsi Pro Musica kórus tagjai vállalták a vendéglátást. Nem akartunk hinni a szemünknek! Régen láttunk ilyen lelkesedést! A kiál­lítás megnyitására felkértük dr. Erőss Pált, az Igaz­ságügyi Minisztérium osztályvezetőjét, aki maga is az Erdőház szülöttje, annak a nyelvét beszéli. Most már minden készen állt. Elhárultak a nehézsé­gek. Mentek a meghívók sok-sok címre. A Pro Musica kórus tagjai is készültek a vacsorával, szervezték a kö­zönséget. Az előjelek a közönség létszámát illetően kedvezőek voltak. A megnyitó napján özönlöttek a vendégek. Voltak vagy kétszázan! Akadtak olyan erdőhátiak, akik évek vagy talán évtizedek óta nem látták egymást. Sokan elpityeredtek, amikor meglátták a faragott „rédelyt” és a díszes „culápot”, a különböző, ma már alig ismert réges-régi háztartási eszközöket, népviseleteket. A gyönyörű kézimunkák és szőttesek előtt is sokan álltak. Voltak akik még a minták neveit is tudták, so­rolták is szépen: ez a gránátalmás, ez a szegfűs, amaz a pacsirtás . .. A megnyitó gyönyörű szövegéből nekem egy mondat nagyon tetszett: ... „Mi erdőhátiak, Kölcseytől, Mó­ricztól tanultunk hazát és szülőföldet szeretni!” ... Az Erdőházat dr. Farkas József mutatta be a hallgatóság­nak értőn, szeretettel. Ezt követően a művelődési központ nagytermébe vonultunk. A csengersimai kórus műsora következett. Minden szám után vastapsot kaptak. Először csak hal­kan, később egyre hangosabban velük dalolt a közön­ség. Ezek után fehér asztalnál folytatódott a program. Szövődtek a barátságok a két kórus tagjai és a vendé­gek között. Sor került egy kis közös éneklésre is. Mint­ha évek óta együtt énekeltek volna úgy zengett az ének:... „Jör közénk és énekelj”... Valaki azt kérdezte tőlem: ugye ennek a programfé­lének lesz folytatása? Adsz lehetőséget másoknak is, hogy bemutatkozzanak? Végigfutott a fejemben min­den kínlódás, ami ezt a találkozót megelőzte. Meditá­­lásra azonban nem volt időm, így rávágtam: természe­tesen! Várom az ország minden apró falujának kóru­sait. Jöjjenek, mutatkozzanak be, hozzák el dalaikat, népművészetüket és mindent amire büszkék! Hívják ők is meg a fővárosba szakadt földijeiket, ünnepel­jünk, örüljünk együtt! Azóta megint nem alszom rendesen. Töprengek, osztok, szorzók és nagyon boldog népművelő va­gyok ... Kósa Pál, A budaörsi Jókai Mór Művelődési Központ igazgatója Az ismert szlogent kiforgatva, nyugodtan le merem írni, ha toll, akkor az Budapest, Balázs Béla utca 6. Ugyanis itt van a Ráckeve és Vidéke Áfész (központ: Kiskun­­lacháza) tollfelvásárló bázisa, amely a fővároson túl, közel­i tá­voli vidékek tollaira is „ráteszi a kezét”. Furcsa, sajátos vitág ez, olyan begyakorolt törzsgárdával, amely­nek tagjai, ha gyerekkorukban nem is arról álmodoztak, hogy toll­­felhőben élik életüket, ma már aligha vezényelnének önmaguk­nak hátraarcot. Öten vannak, köztük a sok évig vezető, most nyugdíjas Szalai Gyula, aki behunyt szemmel, csu­pán a toll morzsolása révén, pon­tosan tudja, miféle minőséggel van dolga, érthetően ma is bese­gít. Az utód, Benczik István sem tegnaptól tollas. Aztán itt vannak a legények, azaz inkább öreg legények, több évtizedes szakmai múlttal. A kor­elnök Molnár József 1955 óta gyű­ri az ipart. Géczi József neve 1960-ban került rá a havi bérfize­tési listára, nála volt ugyan egy kis kitérő, de aztán visszahúzta a toll — és nem a pénz — szaga. A „benjamin”, Pócsik József is 1960 óta tollas. „VETTE, TALÁLTA, LOPTA?” Amúgy, bár elvileg a Balázsban új, vagyis használatlan (tépett) tol­lat is vásárolnak, gyakorlatilag a testet ,,megjárt” dunyha- és pár­nahuzatot kiszolgált, azaz használt toll dominál. S kik az eladók? Hát, az igazi vegyes felvágott, de itt is vannak „kiemelt tollászok”. Min­denekelőtt a vásáron jövő-menő cigányok, aztán az ószeresek, köz­terület-fenntartók, kukások, csö­vesek és ha miniszterek nem is, de a társadalom csaknem minden ré­tege beugrik ide, egy-egy kiszol­gált dunyhával, párnával. De nézzünk egy erős napot, a hétfőt, mert ugye, szombaton, va­sárnap nincs felvásárlás, így ösz­­szegyűlt a portéka. Égőszemű, fiatal cigányasszony, még égőszeműbb lányával Isa­­szegről rándult át két jókora duny­hával. Kérdem Lakatos Máriát. — Vette, találta, lopta? Az utóbbi szóra nagyra tágul­nak az amúgy is nagy szemek, nyilván küld a devlának. — Én, naccságos úr, lopni? Itt szakadjon le a kezem, égjen ki a szívem, egyen meg a rák, ha én valamihez is csak úgy hozzányú­lok. Szabadkozom, hogy tréfáltam, és most már naccságos úrhoz mél­tóan érdeklődöm. — Méltóztatott venni, találni? — Vettem, persze, hogy vet­tem. De lehet, hogy ezzel is becsa­lódom, mint a múltkor. Vettem 2000 ficcsért dum­át, és kaptam ezért, hogy a... — itt valamit ci­gány nyelven mond, amit nem ér­tek. — Most is biztos át fognak verni. Na, nézzük. A vásárló mindig „csalhatatlan”, mint ahogy az el­adó is. A Mária által adott tétel — őszerinte — a hízottkacsa-toll I/A kategóriába tartozik. Az átvevők viszont az I., a hízottkacsa-toll (forrázott) kategóriába sorolják. A differencia kilónként 90 forint. Óriási vita — főleg Mária részé­ről. Érthető, innen visszavinni Isa­­szegre a tollat?! Annyit ugyanis tud, hogy az esetleges maszek biz­tos kirabolja. Tehát óriási gyanak­vással ugyre, de átadja a tollat. Hogy kinél az igazság? Nos, a kereskedelem szövevényeiben er­re nehéz rátalálni. Mégis úgy ér­zem, a Balázs érve a jobb. Persze a kétkedés azért fennáll — ez szí­vem joga. GÉZÁLARC _______________________ És jön, jön az átadók folyama. Bámulatos alakok. De nem kevés­bé bámulatosak az itteni munká­sok, Molnárral az élen. Mit is csi­nálnak? Sok mindent, de a „leg­főbb”, a legérdekesebb a toll keve­rése, finomítása, ami elég „rohadt munka” — én legalábbis így lá­tom. Arcukon gézálarc — hogy meg ne fulladjanak ebben a toll-, porzuhatagban. S miért pont géz? Egyszerű. Mert az fölszívja az izzadságot, míg például a vászon vagy egyéb maszk rátölti az izzadságot az arc­ra, jöhetne a fulladás, az asztmati­kus roham. Mint ahogy egyikük asztmás is, de úgy csinál, mintha nem lenne az. Egyöntetűen mond­ják: azért isszuk a pasztőrizált te­jet, hogy megvédjük magunkat a baciktól. Mi is az a pasztőrizált tej? Semmi különös. Az egyiknek pá­linka, a másiknak sör, a harmadik­nak bor. Pianóban. Én a Balázs­ban részegest még nem láttam. Kivéve a „bedolgozókat”. S­ közben panaszkodnak is az öreg legények. A summájuk. — Sokan semmit se tudnak er­ről az úgynevezett szakmáról. Meghal valaki — elhozzák a kuká­ból a büdös dunyhát, párnát. És nekünk benne kell turkálni. Bár néha vannak „kincset” érő fölfedezéseik is. Találtak már hu­zatban dollárt, fontot — forintról nem is beszélve. Annak ellenére, hogy az eladók zöme mielőtt el­hozná a Balázsba a cuccot, nyilván tesz némi „környezettanulmányt”. De nem mindig sikerrel. Molnár mutat nekem egy ön­gyújtót — igazi, békebeli sárgaréz unikum. — Ezt tegnap találtam egy pár­nában, valóságos ereklye. A toll a világ minden táján — így hazánkban is — valamiféle nosztalgiahullám terméke lett. Kontra műanyag. Ami azt jelenti, hogy tollasaink, mármint a szak­mabeliek — tollasodnak. Érthető, hiszen kellemesebb egy tollas pár­na, dunyha, paplan, mint egy mű­anyag hacuka. Más kérdés, hogy az átverés az lehetséges, sőt biztos. Na, ezzel én nem a Balázs Béla utcaiakra gon­dolok. Hiszen ők csak átvevők. És őket is átverik, miközben gondo­lom, ők sem kímélik a partnere­ket. Vagy igen? Azt hiszem, a kereskedelem­ is, is ... Nagy S. József (Fotó: Geleta)

Next