Szabad Föld, 1988. július-december (44. évfolyam, 27-53. szám)
1988-09-02 / 36. szám
12 SZABAD FÖLD Dekoratív dáma és remek üzletasszony Feltűnő jelenség és bizarr, különc egyéniség, aki azonban vállalja önmagát. Ha bárhol megjelenik egy társaságban, rögtön köréje csoportosulnak. Nem lehet nem észrevenni, nem hagy senkit közömbösen. Egészében véve nem mindennapi asszony. Életművész, aki azonban egész életében végletes érzéseket keltett az emberekben és kelt ma is. Talán azért, mert benne és körülötte is végletek találkoznak-váltakoznak. Szókimondás és leplező ravaszság, gazdagság és kicsinyesség, adakozás és fukarság, valódi érték és alpári giccs, vidámság és szomorúság. A korát nem árulja el — annyi bizonyos: bőven nyugdíjas lenne már —, energiája viszont egyszerűen bámulatos, külseje dekoratív, karcsú és nagyon fiatalos. Spéter Erzsébetet — róla van szó — néhány éve az egész ország megismerhette Vitray Tamás Teleferéjéből. Akkor eredeti válaszaival és azzal keltett feltűnést, hogy a Nemzeti Színház építéséhez 80 ezer dollárt ajánlott fel. Aztán, amikor köztudomású lett, hogy a Nemzeti Színház ügye gyakorlatilag „ad acta” lett téve, az amerikai magyar özvegy ismét hallatott magáról. „Henry és Erzsébet Spéter” néven 200 ezer dolláros alapítványt tett, a magyar állam illetékes szerveivel megállapodva, hogy eme összeg kamatának háromnegyedével a magyar művészeti és irodalmi élet kimagasló egyéniségeit a magyar tévé nyilvánossága előtt megjutalmazzák. Az Erzsébet-díjat minden év november 18-án adják át. A vegyes visszhangot kiváltott első díjazásra a múlt évben került sor. Nem egészen úgy sikerült, ahogy az alapítványtevő szerette volna, de hát nemcsak alapítványa, hanem annak az amerikai Oscar-díj átadásához hasonló külsőségei is példa nélkül álltak nálunk. Kilenc kategóriában 37 zsűritag (köztük például olyanok, mint Kállai Ferenc, Tolnay Klári, Király István, Jancsó Miklós, Kéry László, Juhász Ferenc, Szinetár Miklós, Karinthy Ferenc, Szabolcsi Miklós) bírálja el a díjazottakat, akik a pénzjutalom mellett kis Erzsébet-mellszobrot is kapnak. Erzsébet asszony az idei ünnepségre még az amerikai Oscar-díj bizottság elnökét is meghívta. Spéter Erzsébet azonban nemcsak dekoratív dáma, hanem pontosan számító remek üzletasszony is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy addig alkudozott, kufárkodott, amíg 200 ezer dollárját a legmagasabb kamatért adta a Nemzeti Banknak. Még ráadásul azzal a feltétellel, hogy a díjazottak az évi kamat felét dollárban kapják meg. — Ez az egész Oscar-ötlet onnan jött — meséli —, hogy amikor visszahullott az ölembe a Nemzeti Színház felépítésére adott 80 ezer dollárnyi hozzájárulásom, pont akkor sugározták Amerikában az Oscar-díj átadását... Innen aztán adódott a párhuzam: ilyen még nem volt Magyarországon, miért ne legyen, próbáljuk meg! Nagyon nehezen ment az ötletem kivitelezése, de erről már ne beszéljünk ... A rosszat el kell felejteni, csak a szépre, a jóra szabad emlékezni, és az életet mindig a humoros oldaláról kell nézni! Ez a fiatalság titka, jól jegyezd meg! Sárga virágú, fekete, földig érő, mélyen kivágott ruha van rajta, jellegzetes hajpántja szintén sárga-arany csíkos, kontyában művirág, verdeső műszempillák — és mezítláb ül egy élénkpiros báránybőrön . .. Egyébként ez a Molnár Farkas tervezte négylakásos társasházban lévő otthon is „megér egy misét”, olyannyira hű tükre egyéniségének. Minden puha, bolyhos, leginkább piros és aranysárga. Rengeteg élő, száraz és művirág. Színes babák, mütyürkék tömege a világ minden részéből, színes villanykörték, trükkös kapcsolók. Aranysárga drapéria, aranysárga mennyezet. Mályvaszínű fürdőszoba. A szobában látszólag minden szanaszét, de ha jobban megfigyeljük, nagyon is kiszámított rendben, gondosan, centire elrendezve. Ez a lakás „meg van komponálva”. Látszik, aki itt él, nagyon ad környezetére. — Nekem a gyerekszülésen kívül minden megadatott az életben. „Prímán” éltem ... — mondja. — Kevesen mondhatják el, ha újra választhatnának életet, ugyanazt választanák. Hát én ezt tenném! Három férfihoz négyszer mentem férjhez, mindig szerelemből, és mind a négy házasságom boldog volt. Egy jóval idősebb román herceg volt az első, még odahaza, Kolozsvárott ... 1956 végén települtem át Erdélyből, és azután kezdődött az igazi világjáró kaland az életemben. Éppen akkor másodszor mentem férjhez, nem volt pénzünk, s mivel én hat nyelven beszéltem, Tamási Áron — akivel mindvégig igen jó barátságban voltam — ajánlására mixem ő lettem. A férjem ezt nem akarta, de én nem bántam meg. Semmilyen munka nem szégyen. Nemsokára elváltam, s megint kellett a pénz. Egy vendéglátós ismerősömtől azt kértem: küldjön le a Balatonra egy szezonra pincéjének, így kerültem Siófokra, a Tündébe, s az ott keresett pénzből vettem ezt a lakást, ahol ma is lakom. Aztán az IBUSZ-hoz kerültem üzletkötőnek, s beutaztam a fél világot. Olyan jó külföldi partnereket szereztem, hogy azt mondták: én vagyok az aranytojást tojó tyúk ... Üzletkötőként jutottam el New Yorkba is, ahol összekerültem Henryvel, s így lettem aztán amerikai feleség . .. Mellesleg ő másod-unokatestvérem volt, a nevünk is azonos. — Henry biztosan örülne az alapítvány ötletének, hogy a nevünk így maradjon fenn. Meg azért is örülne, mert a pénzünk itt nemes célt szolgál. Amíg a férjem élt, az életem három hónap Budapest, három hónap New York és hat hónap Miami tartózkodásból állt. De mióta meghalt, és mióta az alapítványt létrehoztam, túlnyomórészt Magyarországon élek. Szépen, választékosan beszél magyarul, gondosan fogalmaz. Sokszor visszatér rá, mennyire szereti a művészeket, a színházat. — Vajon miért nem lett színésznő? Hiszen minden külső és belső adottsága megvan hozzá... — kérdezem. — Rátapintottál! Szerettem volna az lenni! De valami mégis hiányzott belőlem... Az az „isteni szikra”, ami nélkül csak közepes színésznő lettem volna. Az pedig nem akartam. Én csak azt csinálom, amiben hiszek. És ha igazán hiszek valamiben, azt tűzön-vízen keresztül viszem. Eöry Éva 1988. SZEPTEMBER 2. -Ai. ÚA Az embereken és a házakon egyaránt nyomokat hagy az idő, miközben alkalmat ad a tűnődésre, az emlékezésre. Akik szerencsés csillagzat alatt születtek, és életük fonala hoszszúra nyúlott, emberi műemlékekként léteznek a múló időben, és együtt vénülnek a házzal, amelynek értékét éppen a régisége adja. — Kurtanemesi porta a tizennyolcadik századból. Olvasom a táblát, amellyel a műemlékesek védelmet kívánnak nyújtani az ősi kúriának, biztosítva a ház nyolcvanesztendős lakóját, hogy számára az írás semmi rosszat nem jelent, sőt — ha netán valahonnan egy kevés hivatalos pénz kerülne — ingyen varázsolnák újra a Kivés-portát. — Örülök, hogy eljöttél. A keze reszket, de a magasra tartott ujj, mint egy makacs felkiáltójel mered az ég felé, miközben a sokráncos arcon megjelenik egy akaratos dac, amely egyszerre visszavisz a múltba, és ebben megtalálom a lélek viaszába is véshető műemléktáblácskát! — Kivés Jánosné, Csattos Emerencia. Galambok tollászkodnak a borzas háztetőn, piros taréjú tyúkok kapirgálnak a porban, a nagy kertet felverte a dudva, ásót, kapát nem látott ez a föld már esztendők óta. — Janiék nem dolgozzak? Egy mélyről felszakadt sóhajtás néha többet mond minden beszédnél, szavakkal azt legföljebb kiegészíteni lehet, hogy kerekebb legyen a kép. — Építkeznek az új soron! Kétszintes palotát ad egy szem lányuknak. — Nem szereti a dédunokáját? A sámlin töpörödő öregasszony kérdőjelként hajol maga elé. Hallgat, nézi a földet, gondolhatom azt is, hogy nem érti a kérdést. — A lábam fáj mindig! Tavaly még magam jártam el az ebédért, de az idén már a házhoz küldeti a tanács. Elunom a heverészést, lemegyek a kert végébe a patakhoz, ahol túlnőtte már a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a környékre, amelytől titokzatos lett minden, mint a mesék, amelyeket útra készülő öregemberek mondanak. Az ember megérzi, ha nézik. Emerenc néni csoszog utánam, restellkedem is, hogy ilyen messzire jöttem. Félkarral átölelem a madárcsontú asszonyt, és magam mellé ültetem a korhadó fűzfára. — Titkot akarok mondani! Ölbe emelhető kicsinységével tapad rám, szemében riadalmat látok, a hangjában fojtogató félelmet. Itt most a patak partján még soványabbnak tűnik, arcán a mélyen futó barázdák fekete árnyékot kapnak, kendője alól kibuggyanó fehér hajtincseit felkapja a szél. — Janiék kicsalták a pénzemet. Személyemben egy új kérdőjel ereszkedik a másik mellé, fejemet és törzsemet meghajlítja a gond, hirtelen támadt a néhány szavas lecke. Rágom a fűszálat, bámulom az előttem sütkérező, aranyban, ezüstben pompázó gyíkot, amely gondtalan mozdulatlansággal pihen. — Mire kellett? — Ha a tyúkok háromnál többet tojnak, még azt is elviszi a dédunokám. Minek neked már a pénz, nagyi? Innen a kert végéből látom a kutat, a kurtanemesi porta hiányozhatatlan tartozékát, egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. Ebbe a kútba fojtotta bele az életét sok esztendővel ezelőtt Kivés János, amikor erőszakkal betáblásították a földjét, lefoglalták a rozoga cséplőgépét. Az arc, amely most rám néz, az öregasszony kétségbeesett tekintete juttatja eszembe a már-már feledett tragédiát. — Adta vagy elvették? — A menyem azt mondta, hogy majd viszszaadják. Később úgy ígérték, hogy ráíratják majd a haszonélvezetemet az új házra. Csakhogy nekem nem kell az új ház, innen engem élve ki nem visz senki... Ha a kutya csak felugat és abbahagyja, akkor közeli ember jön a házhoz, és inkább csak jelzésnek számít a vakkantás. Jani öblös, csonttorokból érkező hangját ezer közül is megismerném, száz passió egyetlen Jézusa sem adott ki a száján igazibb basszust. — Láttam a kocsit a ház előtt. Kezelünk, bemegyünk a házba, ülünk a lócán hármasban, mint a verebek. Annyira tele vagyok még az imént hallottakkal, hogy udvarias kérdésekhez sincs kedvem, így aztán az unoka a nagyanyja felé fordul. — Holnap bemehetne a tanácshoz! Dallamos zúgás támad a fejem fölött, egy méhecske téved be valahonnan az ablakon, vele foglalkozom, nézem, ahogy leül a fehér abroszra, a leszakított egy szál őszirózsára, amelyet az előbb behoztam, aztán kiröppen, mint aki jól végezte a dolgát. — Minek mennék? — Kérjen segélyt! A rádió mondta, hogy jár a szociális juttatás a magaféle öregnek ... Júdás árulását érzem a jézusi baritonban, nem is bírom tovább nézni a kapzsi, farizeus ábrázatot, a mindenéből kiforgatott asszony riadt szomorúságát. — Már az állam kegyelemkenyere is kellene! — hallom elmenőben Emerenc néni félig síró, remegő hangját, de a magam mögött becsapott ajtó, mint az olló a papírt, úgy vágja el a szót. Az udvaron a kút körül sétálgatok, az ajtó bizonyára helyettem beszélt, mert a Jani elmenőben rám se néz, sértett dúvabként rohan ki. — Rántottét süssek-e? Azt mindig szeretted. — Mit mondott még? — Kérdezte, hogy tudsz-e a pénzről. — Mi közöd hozzá! — vágtam neki. — Fejébe szaladt a vér, aztán az ujjával megfenyegetett ... Magára hagyom az öregasszonyt, most már nagyobb sétát teszek a környéken. Dél felé jár, amikor egy ponyványi kis akácosba érek. Nem zizeg talpam alatt az avar, mert kövér fűszálak nőnek rá, csupa békés zsongás ez a kis erdő, úgy érzem, jó lenne itt maradni, leheveredni az akácok sátrai alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, az álmokat, az esztendőket. Mint csatából menekült kerülök vissza. Kiülök a nyári konyhába, ahol egy fazékon forró víz emelgeti a fedőt, és Emerenc néni tésztát gyúr. — Tepertős-túrós! Arcán már nem látom az előbbi szomorúságot, annál inkább az igyekezetét, hogy a kedvemben járjon. — Csinálnék én is valamit.. — Hozz egy vödör vizet az artézi kútról. Viszem a vödröt, s vele az öregasszony gondját. Az előbbivel elbánok, de az utóbbit alighanem a kurtanemesi portán hagyom. Amelyre esetleg egyszer majd műemléktáblácska kerül... Szalay István Emerenc néni