Szabad Föld, 1988. július-december (44. évfolyam, 27-53. szám)

1988-10-07 / 41. szám

20 SZABAD FÖLD csmád, ormon, szabadidő CSENGETÜNK Egyszer váratlanul érkeztem anyám háza elé. Olyan sötét volt, hogy az orrom hegyéig is alig láttam, nem fénylett az ab­lak, az utcai lámpa sem világí­tott, aludt a ház, szundított a környék, talán még a szomszéd házőrző kutyája is. Késő ősz volt, a karórám tizenegyet mu­tatott éppen. Lenyomtam a vasrácsos kapu kilincsét, de az nem engedett. Ököllel döngettem a vaslemezt, aztán belerugdaltam, de erre sem neszettek fel a házban. Gyermekfej nagyságú kavicsot használtam kopogtatónak, arra sem gyulladt fény. — Ej, mit nekem — gondol­tam, miközben felnéztem a ka­pu tetejére —, kölyökkoromban ennél magasabb kerítéseket megmásztam, s még csak a nad­rágomat sem szaggattam el. A kapu tetején pedig három mozdulattal ugrottam át akkor, ügyesebben, mint a macska. Nekifutásból, két talppal felpat­tantam a kilincsre, onnan egy lendülettel a kapu tetejére, on­nan pedig páros lábbal, ruga­nyos térddel le a földre. Nem részletezem most, hogy akkor a sötétben miként jutot­tam át a kapun, csak annyit: a nadrágom ugyan nem szakadt el, csupán a bal tenyeremet hor­zsolta le kissé a konyhába veze­tő betonjárda. A konyha nem volt kulcsra zárva, és a szoba sem, így anyám csak akkor ébredt fel, amikor villanyt gyújtottam. — Jézusmária! — kapta sze­méhez a kezét riadt örömmel. — Hát te? — Egy kicsit hazaugrottam. — írhattál volna. — Nem tudtam, hogy jövök. De holnap hivatalos dolgom lesz errefelé. — Maradt valami vacsorafé­le. Megmelegítem. Vagy tojást sütök. Vagy hozok a kamrából valamit — mondta, miközben a ruhájába bújt. — Nem vagyok éhes — sza­badkoztam. — Hoztam útra va­lót, meg ettem az étkezőkocsi­­ban. Inkább álmos vagyok és fáradt. — Az ám! — mondta anyám. — El is felejtem kérdezni: ho­gyan jöttél? — Hegyeshalomig gyorssal, onnan gyalog vágtam neki, de út közben utolért egy cammogó tehervonat, annak felkapasz­kodtam az utolsó fékezőfülkéjé­be. — De ide hogy jöttél be? — Hát, a kapu tetején. — Te, te ... — mondta gyer­metegen dicsekedve. — Nem kellett volna ám bemásznod! Csengetni kellett volna. Már harmadik hete lesz holnap, hogy bevezették a csengőt. Csak meg kellett volna nyomni, én meg kimentem volna. Sokáig nem tudtam elaludni. A fene egye meg az ember buta fejét, hogy egészen lényegtelen dolgok miatt nem tud elaludni! Nekem a kapucsengő járt foly­ton az eszemben. Forgolódtam, csak forgolódtam, pedig már nem is szalmazsák van az ágy­ban, hanem valami puha, ruga­nyos, műanyag matrac. S ahogy hátamra fordultam, ahogy fe­jem alá tettem a tenyeremet, s ahogy megint eszembe jutott a csengő, hirtelen nem is a fejem­ből, hanem a szívemből pattant ki az emlék: amikor gyerek vol­tam, még ölben hordott gyerek, de már a szavakat megőrizte a fülem, s amikor esténként han­­cúroztam a megvetett ágyon, anyám hátamra fordított, muta­tóujjával megnyomta az orro­mat, és közben azt mondta: „Csengetünk a Rendeshez.” Aztán már nem a csengő, ha­nem a gyerekkori játék eredete izgatott. Anyám találta ki vagy tanulta valahonnan? És miért éppen a Rendeshez csenget­tünk, miért nem a Rendetlen­hez? Reggel alig vártam, hogy a csengőre tereljem a szót, de csak azért, hogy apropóként megkérdezzem: mi is volt az a csengő és ki is volt az a Rendes? — Kartalan — magyarázta —, ahol te meg a Mariska szü­lettetek, ott volt egy orvos. Ren­desnek hívták. Csakugyan fi­nom ember volt. Akár él, akár holt, nem mondhatok én róla rosszat. Kiváltképpen a gyere­keket szerette, mindig teli volt a köpenye zsebe, de még az aszta­la is cukorral. Hát az ő házán volt csengő az egész faluban. Tisztázódott tehát a csengetés históriája. Többé nem gondol­tam volna sem a csengőre, sem Rendes doktorra. Csakhogy néhány év múlva megszületett a lányom. Aztán hamarosan akkorára csepere­dett, hogy élvezte a játék örö­mét, mint a kiscica. Egyszer hancúrozott a rekamién, s ami­kor hátára fordult, akaratlanul is megnyomtam az orrát és ki­szaladt a számon: „Csengetünk a Rendeshez.” Aztán a másik lányom is megszületett. Ahogy csepere­dik, ő is tud játszani. És egyik este mit látok, mit hallok? Nagy viháncolás után a rekamién ha­nyatt fekszik a kicsi, a nagyob­bik pedig nyomkodja az orrát: „Csengetünk a Rendeshez.” De ez még semmi. Rá vagy két napra azt látom, hogy egy rokkant hajasbaba orrát nyom­kodja a pici. Úgy, mint a csen­gőt szokták, mutatóujjal. Simon Lajos t -------------------- — '■ A pincemester Zsendü­ a kökény a sziklák alatt, ördögszekeret kerget a szél a pincék előtt. A kertekben ráncos már a lekvárnak való szilva, a terhüktől tört gallyak alázatosan a földet csókolják, mintha meg akarnák köszönni az idei termést. Háromszintes a cserépfalui pincesor. Most, hogy itt állunk Csont Istvánnal egymást ölelve, a szét­szórtság utáni találkozás örömétől megpárásodott szemmel, hirtelen zavarunkban a tájat dicsérjük. — Nem ismertelek meg! — restellkedik. A falu fölötti háromszintes pincesor piktor ecset­jére kínálkozna, a fehérre meszelt, piros cserepes borházak és a belőlük szétágazó, hegy alá nyúló tufapincék már érlelik az új bort. Nyitott ajtajukon bekukkant a napsugár, megvillan az öreg faprés szvette fáján. A nyári hűvösség hátrább bújik, ahol csend van, a sötét sarkokba, ahol a régi szüretek nótái vannak eltemetve. Fenn a tetőn, a száz hektáros rizlingesben hol­das estéken ezüstre válik a szőlőlevél. Még állunk a borház előtt, mérincseljük egymást testben és lélekben, passzítgatjuk szavainkat, il­­lesztgetjük gondolatainkat, mint az eltörött bögrét a gyerek. Előttünk zárulnak a dombok, és morcos hegyor­mok állják útját még a melengető gondolatoknak is. Itt kezdődik a Hórvölgye, a déli Bükk, az ország egyik legcsodálatosabb, de legjárhatatlanabb útja, amely az összeboruló lombsátor alatt elkanyarog a világhírű ősemberbarlang, a Subalyuk alatt, magá­hoz öleli a mészkemencéket, a szénégető boksá­kat, még a hajdani üveghutákat is, a Suselka család sírját, ahol évszázados fenyők, kopjafák helyett áll­nak vigyázzállásban. Répáshuta fölött a közút ka­nyarog, amellyel ez, a hórvölgyi hajdani makadám Hollóstetőnél találkozik. A délutáni halvány nap­fényben jól látszanak a triászkori mészkő sziklák ormai, amelyek lábánál bújócskát játszik az arra já­rókkal a Hór-patak. Belépünk, és letelepszünk a borházba, ahol a szarufák között darazsak zümmögnek és nagyokat roppannak a lócák, halkan koccan a boroskancsó az asztalon, közelítenek az idők távlatai, miközben belőlük sarjadnak az új kíváncsiságok. Hajdani ide­­kerülésemet azzal magyarázhatom, hogy nem vol­tam református. Katolikus igazgató kellett a refor­mátus iskolába, a tantestület olyan megosztásá­ban, hogy a tucatnyi tanító felét képviselte a hely­béli felekezet. — Kóstold a rizlinget! Koccan a pohár, fájni kezdenek a régi idők ütés­foltjai, sebhelyeinket sem titkoljuk már, felemlíté­sük ily nagy idők távlatában szinte elkerülhetetlen. Annál is inkább, mert a ránk szabott vallási ellenté­tek az akkori emberségínségben sem nehezültek gyűlölette, sőt átlátva a szitán, inkább együvé tarto­zásunkat erősítették a vállainkra nehezedő eszten­dők során. Térdig gázolunk a múlt emlékeiben, békeköl­csönt, kuláküldözést, erőszakos beszolgáltatást emlegetünk, és ezek útvesztői közül jutunk ki a vi­lágosságra, éppenséggel a mához, amelyhez száz kíváncsi kérdésünk tapad. Csont István nem akármilyen ember. A lába miatt már bottal jár, de a gerince egyenes maradt, bár­mennyire is próbálkozott vele az idő. Legénykorá­ban földdel, szőlővel bánó ember volt, aztán a föld­műves-szövetkezet szolgálatába szegődött. Volt téeszelnök, húsz esztendeig tanácstag. 1971 óta a négy falut egyesítő bogácsi termelőszövetkezet pincemestere. Amilyen rövid a karunk, olyan széles időket öle­lünk át a beszélgetésben, és ez a diskurzus már ré­gen nem rólunk szól, sokkal inkább a faluról, a világ soráról, amelybe természetesen mi magunk is be­letartozunk. Az idei szőlőtermés, az értékesítés szaporodó gondjai éppen úgy idetartoznak, mint kilábalásunk és előbbre jutásunk a mostani bajainkból. A Hór­völgye Termelőszövetkezet háromszáz hektár sző­lője szerencsére kitűnő pezsgőalapanyag, magas savtartalma miatt kedveli és vásárolja fel a Hunga­­rovin. Egy emberöltővel ezelőtt bizonyára senki sem hitte volna az akkor élők közül, hogy a Bükk szok­nyanyúlványain valaha is szőlőt termelnek majd. Er­dőrengetegek, tölgyesek, cseresek borították ak­kortájt e vidéket, és a legöregebbek még ma is emlegetik, hogy házépítéshez a mestergerendát a Keserűalma völgyéből hozták. A falu köztiszteletben álló, tekintélyes embere Csont István. Hetven esztendejével olyan történel­mi időket élt meg, amelyek átformálták a világot, és megpróbálták a boldogulás érdekében a lehetet­lent is. Szálas, nyílt tekintetű ősmagyar típus, aki­nek barátságos, meleg pillantása a családnak vala­mennyi tagjára jellemző. Napszálltakor elbúcsúzunk egymástól. Piros ar­ca megfehéredik, bújócskázik egy-egy könnycsepp a szemünkben, amikor kezet fogunk. Áll mozdulat­lanul, a tekintetét elém küldi a csipkékkel és gala­gonyákkal benőtt ösvényre. Egész lényével integet, pedig a karját nem is mozdítja . .. Szalay István KUTYAPOSTA Jó és megbízhatóA házőrzőt nem pótol­ja sem biztonsági zár, sem pedig ri­asztóberendezés — írja levelében Jászladányból régi olvasónk, L. József, aki kérte, ne írjuk ki a nevét, mivel e témában nem akar „nagyokos képében” föl­tűnni az ismerősök körében. Miről is van szó? Csupán arról, hogy az őszi betakarítás ide­jén gyakran előfordul: reggel­től késő délutánig senki nem tartózkodik odahaza a családi házban. Ezt az alkalmat igye­keznek kihasználni a kis- és nagyközségekbe érkező betö­rők. „Ne higyje senki — írja ol­vasónk —, hogy ezek a sze­mélyek toprongyos öltözék­ben, fejükön micisapkával és foltozott zsákkal a hátukon osonnak az utcákon. Nem. In­kább gépkocsival és többen érkeznek, afféle békés család benyomását keltve, hiszen nő is van közöttük s mindenkép­pen egy fiatalkorú leány vagy fiú.” — Abban is igazat adunk levélírónknak: elsősorban azokba a magukra hagyott családi házakba igyekeznek behatolni, amelyeket kutya nem őriz. Sokszor előfordul, hogy a kutyát „megetetve” ha­tolnak be a házba. Hogy ez ne történhessék meg, ajánlja L. József, közöljük kutyatulajdo­nos olvasóinkkal, hogyan szoktathatjuk rá kutyánkat, hogy idegentől ne fogadjon el élelmet. Az élelem megtagadásának legjobb iskolája a következő: néhány hónapos kutyánkat kí­náljuk meg kedvenc falatkájá­val s mondjuk, hogy: „Egyedi A tiéd!" Legközelebb tegyük elé a falatka húsdarabot s ugyanakkor adjuk ki a paran­csot: „Pfúj, nem szabadi” A kutya lefekszik szemben az étellel, a farkát csóválja élén­ken és alig várja, hogy felold­juk a tilalmat. Ezt azonban kezdetben egy-két, majd ké­sőbb öt-tíz percig ne oldjuk föl. Eközben ismételgessük: „Pfúj, nem szabadi’ A tilalom feloldásának parancsa: „Egyed! A tiéd!" Ha már több napon át többször gyakoroltuk ezt kutyánkkal, kérjünk föl egy idegent, aki odadobja elé ked­venc falatját. Amint ez megtör­ténik, közbelépve adjuk a ve­zényszót. Elismételve ezt né­hányszor, a kutya megérti: csak a gazdája parancsára ehet meg valamit. Fölösleges itt mondani: a kutya minden etetése előtt adjuk ki a paran­csot: „A tiéd! Egyedi” Ameny­­nyiben ezt nem hallja, addig le­fekszik és nem eszik. Ezt a sok héten át tartó gya­korlatsorozatot „koronázza meg”, amikor felkérünk egy is­merősünket, persze a kutyánk számára idegent, hogy megbe­szélt időben, elhaladva a por­tánk előtt, dobjon be a keríté­sen át egy falatkát és vezé­nyeljen a kutyának. Tapasztal­ni fogjuk, hogy kutyánk vad csaholással ugatja majd a be­dobott ételt és ide-oda rohan­gálásával adja tudtunkra: „ott a kedvenc étel, kérem a paran­csot az elfogyasztására!” Mi pedig egy „Pfúj! Nem sza­bad !”-dal leszereljük a kutyát. Érdemes tehát megtaníta­nunk kutyánkat, hogy csak pa­rancsunkra ehet. Sok tucat hi­teles történet és eset bizonyít­ja: az idegenek által bedobott és a kutya által el nem fo­gyasztott falatka mentette meg a családi ház épségét: a dühösen ugató állat eltérítette a betörőket szándékuktól. Per­sze, ennek ellenkezője is elő­fordul. Itt az ideje, hogy más­ként legyen. Bíró András Könyv mellé könyvjelzőt A könyv az egyik legkedve­sebb ajándék. S külön meglepe­tés lehet egy saját kezűleg hím­zett szép kis könyvjelző. Amely­re — stáusosan — néhány szál virágot öltögetünk, mint azt a bemutatott minta ábrázolja. ❖ A könyvjelzőt célszerű erő­sebb vászonból kiszabni, s rá a mintát előbb pauszra, majd ko­­pírpapíron át másoljuk rá. A hímzéshez gyöngyperié fona­lat használjunk. ❖ A virágok szárát száröltéssel, az alsó virágokat hosszúra fel­húzott láncöltésekkel, a felsőt pedig finom kis laposöltésekkel varrjuk. A színezés egyéni ízlés alapján történik, de szép össze­állítás a rózsaszín-sötétciklá­­men, a világos- és sötétlila, na­­rancsvörös­ égszínkék, s termé­szetesen zölddel a virágszárak. Aki nem tud hímezni, de ügyesen rajzol, pergamenpapír­ra megrajzolva, ráfestheti a kis kompozíciót. S. K. — olcsóbb A gyerekholmik tetemes ára miatt, mind többen vállalkoznak ar­ra, hogy gyermeküknek maguk varrják meg az egyszerűbb holmi­kat. Rajzunk egy 96—98 cm testmagasságú gyermek számára alkal­mas nadrágot mutat be. Anyaga lehet szövet, dzsörzé, kordbársony, düftin vagy flanell, amiből 120x80 cm-es darab kell. Ha még egy­szer ennyi anyagot veszünk, készülhet béléssel, így praktikus, me­leg téli nadrágja lesz a kicsinek. Mivel még oldalvarrása sincs, igen egyszerűen elkészíthető. A szabásmintát 10 x 10 centis kockahálózatra felnagyítjuk. Vág­juk ki, fektessük rá az anyagra, és szabjuk ki a nadrágot, ügyelve a szálirányra és a varrásráhagyásra. Először a belső nadrágszárat varrjuk össze, majd az elejénél kezdve, a két darabot. Befejezésként fent visszahajtjuk, levarrjuk és gumiházat fűzünk bele, végül a nad­rág alját is eltisztázzuk. Tetszés szerint — a térd alatt vagy fölötti magasságban kétoldalt — nagyobb fedeles zsebet is varrhatunk rá. 1988. OKTÓBER 7. -----------------------------------------------------------------------------­A Fővárosi Építő és Műszaki Vállalat azonnalra és téli munkára szerződő építőipari brigádokat Bérezés, megegyezés szerint. Üzemi konyháról ebéd, valamint a vidéki dolgozók részére munkásszállás. Jelentkezni lehet a munkaügyön. Fővárosi Építő és Műszaki Vállalat Budapest V., Beloiannisz u. 6. 1/2 em. 26. 1054. Telefon: 326-142 V_____________________________________

Next