Szabad Föld, 1988. július-december (44. évfolyam, 27-53. szám)
1988-10-07 / 41. szám
20 SZABAD FÖLD csmád, ormon, szabadidő CSENGETÜNK Egyszer váratlanul érkeztem anyám háza elé. Olyan sötét volt, hogy az orrom hegyéig is alig láttam, nem fénylett az ablak, az utcai lámpa sem világított, aludt a ház, szundított a környék, talán még a szomszéd házőrző kutyája is. Késő ősz volt, a karórám tizenegyet mutatott éppen. Lenyomtam a vasrácsos kapu kilincsét, de az nem engedett. Ököllel döngettem a vaslemezt, aztán belerugdaltam, de erre sem neszettek fel a házban. Gyermekfej nagyságú kavicsot használtam kopogtatónak, arra sem gyulladt fény. — Ej, mit nekem — gondoltam, miközben felnéztem a kapu tetejére —, kölyökkoromban ennél magasabb kerítéseket megmásztam, s még csak a nadrágomat sem szaggattam el. A kapu tetején pedig három mozdulattal ugrottam át akkor, ügyesebben, mint a macska. Nekifutásból, két talppal felpattantam a kilincsre, onnan egy lendülettel a kapu tetejére, onnan pedig páros lábbal, ruganyos térddel le a földre. Nem részletezem most, hogy akkor a sötétben miként jutottam át a kapun, csak annyit: a nadrágom ugyan nem szakadt el, csupán a bal tenyeremet horzsolta le kissé a konyhába vezető betonjárda. A konyha nem volt kulcsra zárva, és a szoba sem, így anyám csak akkor ébredt fel, amikor villanyt gyújtottam. — Jézusmária! — kapta szeméhez a kezét riadt örömmel. — Hát te? — Egy kicsit hazaugrottam. — írhattál volna. — Nem tudtam, hogy jövök. De holnap hivatalos dolgom lesz errefelé. — Maradt valami vacsoraféle. Megmelegítem. Vagy tojást sütök. Vagy hozok a kamrából valamit — mondta, miközben a ruhájába bújt. — Nem vagyok éhes — szabadkoztam. — Hoztam útra valót, meg ettem az étkezőkocsiban. Inkább álmos vagyok és fáradt. — Az ám! — mondta anyám. — El is felejtem kérdezni: hogyan jöttél? — Hegyeshalomig gyorssal, onnan gyalog vágtam neki, de út közben utolért egy cammogó tehervonat, annak felkapaszkodtam az utolsó fékezőfülkéjébe. — De ide hogy jöttél be? — Hát, a kapu tetején. — Te, te ... — mondta gyermetegen dicsekedve. — Nem kellett volna ám bemásznod! Csengetni kellett volna. Már harmadik hete lesz holnap, hogy bevezették a csengőt. Csak meg kellett volna nyomni, én meg kimentem volna. Sokáig nem tudtam elaludni. A fene egye meg az ember buta fejét, hogy egészen lényegtelen dolgok miatt nem tud elaludni! Nekem a kapucsengő járt folyton az eszemben. Forgolódtam, csak forgolódtam, pedig már nem is szalmazsák van az ágyban, hanem valami puha, ruganyos, műanyag matrac. S ahogy hátamra fordultam, ahogy fejem alá tettem a tenyeremet, s ahogy megint eszembe jutott a csengő, hirtelen nem is a fejemből, hanem a szívemből pattant ki az emlék: amikor gyerek voltam, még ölben hordott gyerek, de már a szavakat megőrizte a fülem, s amikor esténként hancúroztam a megvetett ágyon, anyám hátamra fordított, mutatóujjával megnyomta az orromat, és közben azt mondta: „Csengetünk a Rendeshez.” Aztán már nem a csengő, hanem a gyerekkori játék eredete izgatott. Anyám találta ki vagy tanulta valahonnan? És miért éppen a Rendeshez csengettünk, miért nem a Rendetlenhez? Reggel alig vártam, hogy a csengőre tereljem a szót, de csak azért, hogy apropóként megkérdezzem: mi is volt az a csengő és ki is volt az a Rendes? — Kartalan — magyarázta —, ahol te meg a Mariska születtetek, ott volt egy orvos. Rendesnek hívták. Csakugyan finom ember volt. Akár él, akár holt, nem mondhatok én róla rosszat. Kiváltképpen a gyerekeket szerette, mindig teli volt a köpenye zsebe, de még az asztala is cukorral. Hát az ő házán volt csengő az egész faluban. Tisztázódott tehát a csengetés históriája. Többé nem gondoltam volna sem a csengőre, sem Rendes doktorra. Csakhogy néhány év múlva megszületett a lányom. Aztán hamarosan akkorára cseperedett, hogy élvezte a játék örömét, mint a kiscica. Egyszer hancúrozott a rekamién, s amikor hátára fordult, akaratlanul is megnyomtam az orrát és kiszaladt a számon: „Csengetünk a Rendeshez.” Aztán a másik lányom is megszületett. Ahogy cseperedik, ő is tud játszani. És egyik este mit látok, mit hallok? Nagy viháncolás után a rekamién hanyatt fekszik a kicsi, a nagyobbik pedig nyomkodja az orrát: „Csengetünk a Rendeshez.” De ez még semmi. Rá vagy két napra azt látom, hogy egy rokkant hajasbaba orrát nyomkodja a pici. Úgy, mint a csengőt szokták, mutatóujjal. Simon Lajos t -------------------- — '■ A pincemester Zsendü a kökény a sziklák alatt, ördögszekeret kerget a szél a pincék előtt. A kertekben ráncos már a lekvárnak való szilva, a terhüktől tört gallyak alázatosan a földet csókolják, mintha meg akarnák köszönni az idei termést. Háromszintes a cserépfalui pincesor. Most, hogy itt állunk Csont Istvánnal egymást ölelve, a szétszórtság utáni találkozás örömétől megpárásodott szemmel, hirtelen zavarunkban a tájat dicsérjük. — Nem ismertelek meg! — restellkedik. A falu fölötti háromszintes pincesor piktor ecsetjére kínálkozna, a fehérre meszelt, piros cserepes borházak és a belőlük szétágazó, hegy alá nyúló tufapincék már érlelik az új bort. Nyitott ajtajukon bekukkant a napsugár, megvillan az öreg faprés szvette fáján. A nyári hűvösség hátrább bújik, ahol csend van, a sötét sarkokba, ahol a régi szüretek nótái vannak eltemetve. Fenn a tetőn, a száz hektáros rizlingesben holdas estéken ezüstre válik a szőlőlevél. Még állunk a borház előtt, mérincseljük egymást testben és lélekben, passzítgatjuk szavainkat, illesztgetjük gondolatainkat, mint az eltörött bögrét a gyerek. Előttünk zárulnak a dombok, és morcos hegyormok állják útját még a melengető gondolatoknak is. Itt kezdődik a Hórvölgye, a déli Bükk, az ország egyik legcsodálatosabb, de legjárhatatlanabb útja, amely az összeboruló lombsátor alatt elkanyarog a világhírű ősemberbarlang, a Subalyuk alatt, magához öleli a mészkemencéket, a szénégető boksákat, még a hajdani üveghutákat is, a Suselka család sírját, ahol évszázados fenyők, kopjafák helyett állnak vigyázzállásban. Répáshuta fölött a közút kanyarog, amellyel ez, a hórvölgyi hajdani makadám Hollóstetőnél találkozik. A délutáni halvány napfényben jól látszanak a triászkori mészkő sziklák ormai, amelyek lábánál bújócskát játszik az arra járókkal a Hór-patak. Belépünk, és letelepszünk a borházba, ahol a szarufák között darazsak zümmögnek és nagyokat roppannak a lócák, halkan koccan a boroskancsó az asztalon, közelítenek az idők távlatai, miközben belőlük sarjadnak az új kíváncsiságok. Hajdani idekerülésemet azzal magyarázhatom, hogy nem voltam református. Katolikus igazgató kellett a református iskolába, a tantestület olyan megosztásában, hogy a tucatnyi tanító felét képviselte a helybéli felekezet. — Kóstold a rizlinget! Koccan a pohár, fájni kezdenek a régi idők ütésfoltjai, sebhelyeinket sem titkoljuk már, felemlítésük ily nagy idők távlatában szinte elkerülhetetlen. Annál is inkább, mert a ránk szabott vallási ellentétek az akkori emberségínségben sem nehezültek gyűlölette, sőt átlátva a szitán, inkább együvé tartozásunkat erősítették a vállainkra nehezedő esztendők során. Térdig gázolunk a múlt emlékeiben, békekölcsönt, kuláküldözést, erőszakos beszolgáltatást emlegetünk, és ezek útvesztői közül jutunk ki a világosságra, éppenséggel a mához, amelyhez száz kíváncsi kérdésünk tapad. Csont István nem akármilyen ember. A lába miatt már bottal jár, de a gerince egyenes maradt, bármennyire is próbálkozott vele az idő. Legénykorában földdel, szőlővel bánó ember volt, aztán a földműves-szövetkezet szolgálatába szegődött. Volt téeszelnök, húsz esztendeig tanácstag. 1971 óta a négy falut egyesítő bogácsi termelőszövetkezet pincemestere. Amilyen rövid a karunk, olyan széles időket ölelünk át a beszélgetésben, és ez a diskurzus már régen nem rólunk szól, sokkal inkább a faluról, a világ soráról, amelybe természetesen mi magunk is beletartozunk. Az idei szőlőtermés, az értékesítés szaporodó gondjai éppen úgy idetartoznak, mint kilábalásunk és előbbre jutásunk a mostani bajainkból. A Hórvölgye Termelőszövetkezet háromszáz hektár szőlője szerencsére kitűnő pezsgőalapanyag, magas savtartalma miatt kedveli és vásárolja fel a Hungarovin. Egy emberöltővel ezelőtt bizonyára senki sem hitte volna az akkor élők közül, hogy a Bükk szoknyanyúlványain valaha is szőlőt termelnek majd. Erdőrengetegek, tölgyesek, cseresek borították akkortájt e vidéket, és a legöregebbek még ma is emlegetik, hogy házépítéshez a mestergerendát a Keserűalma völgyéből hozták. A falu köztiszteletben álló, tekintélyes embere Csont István. Hetven esztendejével olyan történelmi időket élt meg, amelyek átformálták a világot, és megpróbálták a boldogulás érdekében a lehetetlent is. Szálas, nyílt tekintetű ősmagyar típus, akinek barátságos, meleg pillantása a családnak valamennyi tagjára jellemző. Napszálltakor elbúcsúzunk egymástól. Piros arca megfehéredik, bújócskázik egy-egy könnycsepp a szemünkben, amikor kezet fogunk. Áll mozdulatlanul, a tekintetét elém küldi a csipkékkel és galagonyákkal benőtt ösvényre. Egész lényével integet, pedig a karját nem is mozdítja . .. Szalay István KUTYAPOSTA Jó és megbízhatóA házőrzőt nem pótolja sem biztonsági zár, sem pedig riasztóberendezés — írja levelében Jászladányból régi olvasónk, L. József, aki kérte, ne írjuk ki a nevét, mivel e témában nem akar „nagyokos képében” föltűnni az ismerősök körében. Miről is van szó? Csupán arról, hogy az őszi betakarítás idején gyakran előfordul: reggeltől késő délutánig senki nem tartózkodik odahaza a családi házban. Ezt az alkalmat igyekeznek kihasználni a kis- és nagyközségekbe érkező betörők. „Ne higyje senki — írja olvasónk —, hogy ezek a személyek toprongyos öltözékben, fejükön micisapkával és foltozott zsákkal a hátukon osonnak az utcákon. Nem. Inkább gépkocsival és többen érkeznek, afféle békés család benyomását keltve, hiszen nő is van közöttük s mindenképpen egy fiatalkorú leány vagy fiú.” — Abban is igazat adunk levélírónknak: elsősorban azokba a magukra hagyott családi házakba igyekeznek behatolni, amelyeket kutya nem őriz. Sokszor előfordul, hogy a kutyát „megetetve” hatolnak be a házba. Hogy ez ne történhessék meg, ajánlja L. József, közöljük kutyatulajdonos olvasóinkkal, hogyan szoktathatjuk rá kutyánkat, hogy idegentől ne fogadjon el élelmet. Az élelem megtagadásának legjobb iskolája a következő: néhány hónapos kutyánkat kínáljuk meg kedvenc falatkájával s mondjuk, hogy: „Egyedi A tiéd!" Legközelebb tegyük elé a falatka húsdarabot s ugyanakkor adjuk ki a parancsot: „Pfúj, nem szabadi” A kutya lefekszik szemben az étellel, a farkát csóválja élénken és alig várja, hogy feloldjuk a tilalmat. Ezt azonban kezdetben egy-két, majd később öt-tíz percig ne oldjuk föl. Eközben ismételgessük: „Pfúj, nem szabadi’ A tilalom feloldásának parancsa: „Egyed! A tiéd!" Ha már több napon át többször gyakoroltuk ezt kutyánkkal, kérjünk föl egy idegent, aki odadobja elé kedvenc falatját. Amint ez megtörténik, közbelépve adjuk a vezényszót. Elismételve ezt néhányszor, a kutya megérti: csak a gazdája parancsára ehet meg valamit. Fölösleges itt mondani: a kutya minden etetése előtt adjuk ki a parancsot: „A tiéd! Egyedi” Amenynyiben ezt nem hallja, addig lefekszik és nem eszik. Ezt a sok héten át tartó gyakorlatsorozatot „koronázza meg”, amikor felkérünk egy ismerősünket, persze a kutyánk számára idegent, hogy megbeszélt időben, elhaladva a portánk előtt, dobjon be a kerítésen át egy falatkát és vezényeljen a kutyának. Tapasztalni fogjuk, hogy kutyánk vad csaholással ugatja majd a bedobott ételt és ide-oda rohangálásával adja tudtunkra: „ott a kedvenc étel, kérem a parancsot az elfogyasztására!” Mi pedig egy „Pfúj! Nem szabad !”-dal leszereljük a kutyát. Érdemes tehát megtanítanunk kutyánkat, hogy csak parancsunkra ehet. Sok tucat hiteles történet és eset bizonyítja: az idegenek által bedobott és a kutya által el nem fogyasztott falatka mentette meg a családi ház épségét: a dühösen ugató állat eltérítette a betörőket szándékuktól. Persze, ennek ellenkezője is előfordul. Itt az ideje, hogy másként legyen. Bíró András Könyv mellé könyvjelzőt A könyv az egyik legkedvesebb ajándék. S külön meglepetés lehet egy saját kezűleg hímzett szép kis könyvjelző. Amelyre — stáusosan — néhány szál virágot öltögetünk, mint azt a bemutatott minta ábrázolja. ❖ A könyvjelzőt célszerű erősebb vászonból kiszabni, s rá a mintát előbb pauszra, majd kopírpapíron át másoljuk rá. A hímzéshez gyöngyperié fonalat használjunk. ❖ A virágok szárát száröltéssel, az alsó virágokat hosszúra felhúzott láncöltésekkel, a felsőt pedig finom kis laposöltésekkel varrjuk. A színezés egyéni ízlés alapján történik, de szép összeállítás a rózsaszín-sötétciklámen, a világos- és sötétlila, narancsvörös égszínkék, s természetesen zölddel a virágszárak. Aki nem tud hímezni, de ügyesen rajzol, pergamenpapírra megrajzolva, ráfestheti a kis kompozíciót. S. K. — olcsóbb A gyerekholmik tetemes ára miatt, mind többen vállalkoznak arra, hogy gyermeküknek maguk varrják meg az egyszerűbb holmikat. Rajzunk egy 96—98 cm testmagasságú gyermek számára alkalmas nadrágot mutat be. Anyaga lehet szövet, dzsörzé, kordbársony, düftin vagy flanell, amiből 120x80 cm-es darab kell. Ha még egyszer ennyi anyagot veszünk, készülhet béléssel, így praktikus, meleg téli nadrágja lesz a kicsinek. Mivel még oldalvarrása sincs, igen egyszerűen elkészíthető. A szabásmintát 10 x 10 centis kockahálózatra felnagyítjuk. Vágjuk ki, fektessük rá az anyagra, és szabjuk ki a nadrágot, ügyelve a szálirányra és a varrásráhagyásra. Először a belső nadrágszárat varrjuk össze, majd az elejénél kezdve, a két darabot. Befejezésként fent visszahajtjuk, levarrjuk és gumiházat fűzünk bele, végül a nadrág alját is eltisztázzuk. Tetszés szerint — a térd alatt vagy fölötti magasságban kétoldalt — nagyobb fedeles zsebet is varrhatunk rá. 1988. OKTÓBER 7. -----------------------------------------------------------------------------A Fővárosi Építő és Műszaki Vállalat azonnalra és téli munkára szerződő építőipari brigádokat Bérezés, megegyezés szerint. Üzemi konyháról ebéd, valamint a vidéki dolgozók részére munkásszállás. Jelentkezni lehet a munkaügyön. Fővárosi Építő és Műszaki Vállalat Budapest V., Beloiannisz u. 6. 1/2 em. 26. 1054. Telefon: 326-142 V_____________________________________