Szabad Föld, 1988. július-december (44. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-02 / 36. szám

10 SZABAD FÖLD A CSENGELEI DRÁMA Az augusztus 16-i (keddi) lapok­ban jelent meg az MTI közlemé­nye: „Súlyos bűncselekmény tör­tént hétfőn a hajnali órákban a Csongrád megyei Csengelén. Ha­­jagos Tóth Imre 43 éves kiskunfél­egyházi lakos négy órakor égő benzinespalackokat dobált be a csengelei 129-es számú tanya ab­lakán, ahol tizenegy személy tar­tózkodott. A keletkezett tűzben égési sérüléseibe a helyszínen be­lehalt a tizenhat éves Sebők Móni­ka és a hatvanöt éves Kállai Erzsé­bet. A mentők a helyszínről hat személyt súlyos, közülük ötöt élet­­veszélyes állapotban a szegedi bőrgyógyászati, valamint gyer­mekgyógyászati klinikára szállí­tottak. A tettes a tanyán lakó Csányi Lajos Csabánét pisztollyal arra kényszerítette, hogy vele menjen. Egy Lada gépkocsival távoztak a helyszínről. A rendőrség e jármű keresésére helikoptert is igénybe vett. Mint Barna Sándor Csongrád megyei rendőrfőkapitány az eset­tel kapcsolatban tartott sajtótájé­koztatóján bejelentette, a keresett gépkocsit, benne Csányi Lajos Csabáné és a tettes, Hajagos Tóth Imre holttestével megtalálták. Mindketten lőtt sebeket fedeztek fel.” Terhes nő, égő ruhában Szerda, augusztus 17. A csenge­lei Aranyhomok Tsz szarvasmar­­hatelepén érdeklődöm, merre van a 129-es tanya. A porta előtti lócán két serdülőforma fiú ül, őket szólí­tom meg. Csakhamar kiderül, azokkal beszélek, akik a poklok poklából ép bőrrel megmenekül­tek. Tarjányi István 21, Kormányos Zoltán 16 éves. Alkalmi munkás­ként, libagondozóként laktak a ta­nyán, s ők ketten a kisszobában aludtak, ahova s­em dobott palac­kot Hajagos. Zoltán, ahogy a füst­ből kivergődött az udvarra, meg sem állt a szomszéd tanyáig, ott fé­lelmében elbújt, s ki se jött a tűz végéig. Igaz — mint mondja —, Hajagos az udvaron ráordított, hogy „tűnés”. Amint kiugrott az ablakon, Ist­ván is szembe találta magát a gyil­kossal, aki pisztolyt szegezett rá. A ház körül, a földön benzinespa­lackokat látott. Az ordításra, jajve­székelésre felébredt Gulyás László és Őze Antal is, előbbi a színben, utóbbi az udvaron álló fia teherau­tójában aludt. Megpróbálták ki­menteni, akit­­csak lehetett. Első­nek a gyilkos egyéves unokáját, Hajagos Tóth Tomikát sikerült biztonságos helyre letenni. Édes­anyja, ifjabb Hajagos Tóth Imré­né, aki hat hónapos terhes volt, égő ruhában k­önyörgött: „csak a fiamat mentsétek meg!...” A lányok közül kivonszolták az udvarra a többi gyereket is: a 11 éves Csányi Tímeát, a 12 éves Csányi Bernadettet és a 11 éves Sebők Józsefet. Eloltották égő ru­hájukat, István megitatta őket, Őze Antal az Ifával, Gulyás László pedig gyalog segítségért rohant. Minden csődöt mondott A téesz majorjában volt a legkö­zelebbi telefon — egy kilométerre a tanyától —, de az iroda be volt zárva. Nagy nehezen sikerült be­jutni, de sem a mentőállomás, sem a tűzoltóság nem felelt. Mint utó­lag kiderült, valamit­­rosszul csi­náltak a telefonálók. A 15-20 kilo­méterre lévő kisteleki mentőállo­máson csak 5 óra 43 perckor csen­gett a telefon — nyilatkozta dr. Al­­páry Lajos főorvos, a szegedi men­tőállomás vezetője —, ráadásul csak egy sérültről­ szóltak. Ké­sőbb, miután az első kocsi (hat óra után 2 perccel) a helyszínre érke­zett, még újabb két mentőt kellett hívni. Az itás riasztotta a csengelei tűz­oltókat. Az egység egyetlen kocsi­ját már hosszabb ideje nem lehe­tett beindítani, most is az Ifával kellett behúzatni. Fél hét után megérkeztek a félegyházi és a sze­gedi tűzoltók is, de sok mindent már nem tehettek. Ezen a rettenetes hajnalon egyébként szinte minden csődöt mondott. Nem működött az Ifa porral oltója, a tanya csőkutas szi­vattyúja, s még Halál István szom­széd motorbiciklije sem indult be, amikor segítségért akart menni. Ő aztán maga jött segíteni. A romok alól élve, de rettenete­sen­ összeégve szedték ki Sebők Józsefnét, de kislánya, Mónika és édesanyja, a 78 esztendős Kállai Józsefné (az MTI hírében tévesen szerepelt 65 éves Kállai Erzsébet) már halott volt. A mentők helyszíni elsősegély­­nyújtás után 8 óra, fél 9 tájt érkez­tek meg Szegedre, a kórházba. „Olyan feketék, mint a ruhám ’’ A romhalmazzá lett tanya előtt megáll egy autó, gyászba öltözött emberek szállnak ki belőle. Tarjá­nyi István súgja, a férfi Csányi La­jos Csaba, az agyonlőtt asszony volt férje, a két nő Sikár Mihályné, Veronka, az asszony testvére és if­jabb Kállai Józsefné, az egyik só­gornője. Mindannyian borzalma­san összetörtek. Most jöttek Sze­gedről, a klinikákról.­­ — Bár ne is láttuk volna őket — mondja sírva Veronka. — Iste­nem, képzelje, olyan feketék, mint a ruhám. A holttestek, anyámé meg a kislányé, Mónikáé ilyan ki­csire összeégve, összezsugorodva. Ildikónak (ifjabb Hajagos Tóth Imre felesége) meghaltak a hat hónapos ikrei, el kellett őket csá­szárral venni. Erzsi, a testvérem, szegény... ez az állat, mielőtt végzett vele és magával, megerő­szakolta. Jaj, ha nem félnék a ha­lottaktól, kikaparnám a földből azt a pokolfajzatot, és a két kezemmel tépném szerteszét. Csányi Lajos Csaba mondja, ki­sebbik lánya, Tímea életben mara­dására már szinte semmi remény. Bernadett is nagyon rosszul van. A szép arcú férfi géplakatos Fél­egyházán, hét éve történt különvá­lásuk óta nem nősült újra. Szerette a barna, hosszú hajú Erzsit, lánya­ival ,rendszeresen találkozott, imádja őket. — Azt mondta az adjunktus úr, mindent megtesznek — szól köny­­nyeit nyelve. — Bízunk a csodá­ban, de tudjuk, milyen szenvedés, micsoda kínok várnak azokra is, akik életben maradnak. „A rendőrséget nagyon hibáztatom” — Maguk szerint elkerülhető lett volna a tragédia? — kérdezem. — Erzsi ki volt szolgáltatva — zokogja Veronka, akit pesti mun­kahelyén értesítettek hétfőn.­­ Ez a szörnyű ember nem hagyta bé­kén. Három évig éltek együtt, de már akkor is ütötte-verte. Őt is, a gyerekeket is. Aztán amikor elme­nekült Piroshoz (Sebők Józsefné­­hez, az ő házát gyújtotta fel Haja­gos), ez folyton zaklatta, hogy menjen hozzá vissza. Most május­ban, majd júniusban megint elra­bolta. Először nagykéssel kénysze­rítette, utána meg levelet írt neki az ügyvédje nevében, az erdőnél megleste, levette a kismotorról, otthon altatót adott neki, összekö­tözte, beragasztotta a száját, és megerőszakolta. Amióta tavaly ki­jött a börtönből, állandóan azzal fenyegetőzött, hogy kiirtja őt, de a ház valamennyi lakóját is, ha nem megy vissza hozzá. Rettegtek tőle, de a rendőrség hagyta szabadon mászkálni, pedig még a tárgyalás­ra sem ment el soha. Én a rendőr­séget nagyon-nagyon hibáztatom. — Vagyonmegosztási ügyük volt — mesélik a szomszédok —, s az asszony elrablása és megerő­szakolása miatt is folyt a per. Hét­főn, a gyilkosság napján lett volna a szembesítésük. — Az biztos — mondja Kormá­nyos Imréné, a megmenekült Zol­tán édesanyja —, hogy ha a rend­őrség komolyabban veszi a fenye­getőzéseit, ezt el lehetett volna ke­rülni. Mindenütt hangoztatta, hogy végez az egész családdal, de még amikor késsel, baltával táma­dott Erzsire, akkor sem vitték el. — A börtönben kiismerte a tör­vényt — folytatja a férje. — Min­denre föl volt készülve. Különben, ha megnyugodott, dolgos, szorgal­mas ember volt. — Lehetett vele értelmesen be­szélni? A kérdésre többen a fejüket ráz­zák, Kormányos Imre azonban igennel felel. — Vadállat tudott lenni, hado­nászott tőrrel az én orrom előtt is, de nagyon szerette azt a nőt. Hús­­vétkor úgy sírt nálunk, mint egy gyerek. Hogy nem tud Erzsi nél­kül élni, a romokat, és látom a gyerekeket, a lángoló testüket, itt a fülemben a jajveszékelésük. Egyéves a kislá­nyom, Mónika, amikor az ölembe vettem, és belegondoltam, jaj, ha ő is . . . Miért is kellett ennek így lennie, miért? ... .. ilyen pokolfajzat élt a világon” rk­­u Ki-ki embersége szerint A szomszédok — a két-három­­száz méterre levő tanyák lakói — különben nemcsak Hajagos Tóth Imrétől tartottak, hanem a Kállai lányokat — Pirost, Erzsit — sem szerették. A libák miatt — a több mint ezer libából egyébként egy sem lett a lángok martaléka — voltak vitáik (birtokháborítás, kár­okozás). Látták azt is, hogy köny­­nyen bánnak a pénzzel, ha fizettek a kocsmában vagy a boltban nyolcszáz forintot, az ezresből a maradékot általában otthagyták borravalónak. Köztiszteletnek ör­vendett viszont idős Kállai József­né, az elhunyt édesanya, aki „lá­nyainak is megmondta az igazat”. A tűzvész hajnalán akadt olyan szomszéd — bevallja —, aki a lán­gok láttán még némi kárörömet is érzett, de amikor megtudta, hogy nemcsak a ház ég, hanem embe­rek is, elborzadt. Egy másik szom­széd, amikor Gulyás László bezör­getett hozzájuk, megtagadta a se­gítséget, mondván, hogy őt ebből hagyják ki , és magára zárta a ta­nyája ajtaját. Ki-ki embersége szerint viselke­dett. Gulyás László és Tarjányi István például kihozták az égő házból a már tűzforró gázpalacko­kat (négy palackot). István, mi­után két társa segítségért ment, egyedül maradt a tanyán, mentet­­­te, ápolta, próbálta nyugtatgatni a 30—70 százalékban összeégett bő­rű, őrjöngő gyerekeket, majd elin­dult velük Olajos Ferencék tanyá­jára. — Este az eszméletlenségig leit­tam magam, hogy ne tudjak sem­miről, de amikor éjjel magamhoz tértem, megint ott volt minden. S most már nappal is csak ezt lá­tom, ha egyedül maradok. Nézem Akik a mentésben részt vettek, úgy gondolják — és László is arra­­gyanakszik —, hogy Hajagos Tóth Imre nem egyedül követte el ször­nyű tettét. Erre utalnak bizonyos jelek, események, még fenyegetés is — mondják. (A rendőrség azóta országos körözést adott ki Ladányi János többszörösen büntetett csongrád-bokrosi juhász elfogatá­­sára. Ladányi — a rendelkezésre álló adatok szerint — részt vett a súlyos bűncselekményben. — A szerk.) A borzalmak hajnalának eddig — az elvetélt ikrekkel együtt — hat halálos áldozata van. Félő, hogy az orvosok szívós küzdelme ellenére számuk növekedni fog, hiszen e sorok írásakor még mind­azok, akik kórházban feküsznek, élet-halál határán lebegnek. Dulai Sándor : •· “ v o . . Társtettes is volt? *• * ‘ • ■*% 1988. SZEPTEMBER 2. Vérbosszúra készülnek? Este a kiskunfélegyházi Vörös Csillag Tsz telepén találkozom Ha­jagos Tóth Lászlóval, a gyilkos testvérével. Neki is lúdfarmja van a közeli erdő mellett. — Félek, vérbosszúra készül­nek ellenünk — mondja kétségbe­esetten. — Kállai József, Erzsi testvére délután megtámadta a nyolcvanéves apánkat, leütötte, és ha nem lépnek közbe, leszúrja. Megígérte, hogy engem is megöl. Anyjáért az apámat, Erzsiért en­gem. Uram, mit tegyek? Hogyan mondjam el nekik, hogy a csalá­dunkban mindenkivel haragban volt a bátyám, hogy már csak én álltam vele szóba, de én rám sem hallgatott, hogy a temetésére egyi­künk sem megy el, legfeljebb anyánk. Hát maga elmenne egy hóhér temetésére? Hát tehetünk mi arról, hogy egy ilyen pokolfaj­zat élt a világon? Hogyan is jutha­tott el idáig? Tudja, mennyire saj­nálom azokat a szerencsétleneket? Nézze, én öt évig együtt éltem Pi­rossal, az Erzsi testvérével. Én úgy szerettem azt a Mónikát, olyan tündérszép, aranyos, drága kis­lány volt. Miért kellett nekik, az ártatlanoknak elpusztulni? Ó, hogy vetné ki magából a föld ezt a sátánt, ezt az átkozottat.

Next