Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 8. szám
12 SZABAD FÖLD TÍVÉHÁTÉrfi Egy, kettő . . 1989 első váláshíre — amely talán országos érdeklődésre is számíthatott — a Tv2 és a Tv2 látványos elkülönülése volt. A felek ugyanazon otthonban élnek együtt továbbra is, hasonlóképpen azokhoz a házastársakhoz, akik valamilyen érdekből, valamely előny megszerzése céljából névleges válóperes eljárásban mondatják ki függetlenségüket. Mi volt ebben az esetben a cél, az érdek? A nézők korszerűbb, erőteljesebb kiszolgálása, valamiféle felnőtt televíziózás meghonosítása. Külön programigazgatókat is kineveztek a két műsor élére: az 1-eset Wisinger István, a 2-eset Horvát János irányítja. Mindketten régi televíziósok, nemcsak hazai, de bőséges és alapos külhoni ismeretekkel is felvértezett szakemberek. Működésük megkezdése óta mindössze néhány hét telt el, könnyelműség volna bármiféle messzemenő következtetéseket levonni. Kétségtelen, hogy vannak szembetűnő változások. Már a két program jelzésében is. A Tv2 felirat lágy zene közben a magasból hull alá, puhán, finoman, mint hópehely, mint súlytalan papírlap. A Tv2 erőteljesen forog a saját tengelye körül, majd keményen megállva, betölti a képernyőt. Maradjunk egyelőre az utóbbinál. Itt volt szükség a látványosabb beavatkozásra, mert úgy tetszett: a TV2 korábban a kevésbé sikerült vagy mondanivalóját tekintve „kényesének nyilvánított programok zömének gyűjtőhelye volt. Afféle árnyékadó, amely túl szorosan kötődött az 1-esen szerkesztett műsorokhoz. Ha például a Tvl labdarúgó-mérkőzést sugárzott, a másik programra valami érdektelent szerkesztettek, hogy a közönséget ne terheljék a választás gondjával. Ehhez képest a mostani 2-es műsor alaposan megfordult. Korszerűsödött azáltal is, hogy naponta 2-2 műsorvezető „viszi végig”, időközönként megjelennek a képernyőn, lehetőleg frissen kapcsolódnak a gyorsan pergő eseményekhez, szakértőket hívnak meg beszélgetésre. Micsoda változás a korábbiakhoz képest az is, hogy A chateauvalloni polgárok című 26 részes francia sorozatot a 2-esen kezdték sugározni! Jellemző lett a rendszeresség egyfelől: a műsorok jelentkezésének időpontja állandósult — tudhatjuk, mikor van film, mikor a Híradó stb. —, másfelől azonban hiányolják a nézők, hogy több program kezdésének idejét nem tüntetik fel, csupán annyit olvashatunk egy-egy hosszabb műsortömb elején, hogy benne: riportok, időjárás, zene stb. Ezzel talán azt kívánták elérni, hogy a néző szorosabban kötődjék a képernyőhöz, s ha látni akar, járja végig az óhajtott műsorhoz vezető utat, ne csupán a szükséges percben kapcsolja be készülékét. Igen fontos — a közönséget közvetlenül érintő elhatározás —, megszűnik „gyermekkori” védettségünk. Gyakran megesik majd, hogy azonos időben azonos érdekességű látnivalót kínál mindkét program, s bizony, a választás a mi dolgunk lesz. A Híradót sem „kímélik”: a 2-esen vele szemben közönségsikerre számító filmeket is vetíthetnek. (Korábban a Híradóval szemben kevésbé vonzó programokat igyekeztek szerkeszteni.) Az sem jellemző, hogy a kezdés-befejezés időpontokat mindig „elvágólag” egyeztetik. Párhuzamosan pereghetnek filmek, egyik még tart, amikor a másik kezdődik, „indulás” és „érkezés” időpontjait nem mindig hangolják össze. „Tessék választani!” — ajánlják a kedves nézőnek, s nem rakják alánk a széket. Vannak persze, apróbb szeplők, amelyeket a tapasztalatok szerint igyekeznek eltávolítani, így például több helyütt megadják majd a pontos kezdés óráját, percét, és valószínűleg a jövő nézőgenerációját nevelő mese is visszakerülhet az 1-esre, lévén a 2-es program az országban még nem mindenütt zavartalanul fogható. Az indítás mindenesetre lendületes és biztató. A hasonló folytatásra megvan minden esély. Reméljük, a pénz sem fogy ki, s változatlanul telik tartalmas filmekre csakúgy, mint élményt adó tévéjátékokra. Mert, hogy a saját „termésről” se feledkezzünk meg, az év eseményének ígérkezik az európai regényírás egyik remeke, Németh László Égető Eszter című művének tévéfeldolgozása. Merész húzás: az 1-es műsorban látható, főidőben, azaz 20.05-kor. És a 2-esen vele szemben közönséget „elszippantó” programok szerepelnek. Az Égető Eszter nem ígér könnyed szórakozást. Ám, aki megnézi, a regény értékeit, szépségét tekintve, bizonyosan gazdagodik általa. Simon Emil Két népszerű műsorvezető: Endrei Judit és Ipper Pál Négyen voltunk testvérek és nagyon nehéz sorból küzdöttük fel magunkat. A szüleim hagymatermelők voltak, apám úgy tartotta, urat nem nevel a családjából, dolgozni kell mindenkinek. Én voltam a legidősebb gyerek, bizony sokszor megjártam gyalog a hetedhét határt. Éhezni azért nem éheztünk, csak az ötvenes években ettük hónapszámra a kukoricakenyeret, mert hiába álltunk oda hajnali kettőkor az üzlet elé, mire ránk került a sor, elfogyott a kenyér. Férjhez mentem, de nem kaptunk mi semmiféle hozományt, a tíz ujjunkkal kapartuk ki magunknak a megélhetést. Három házat váltottunk, a mostaniban már harminc éve lakunk. Az esküvő után olyan házba szorultunk, amelyikbe nem fért el a szekrény, csak akkor, ha eldöntöttük. Minden munkát vállaltunk, megragadtunk, csak beszerezzük a mindennapi élelmet, öt nap alatt négy holdat arattunk le a férjemmel. Az első lányommal állapotos voltam, s nyolc hónapos terhes, már alig tudtam gyalogolni, mégis hagymamunkát vállaltunk, bizony le kellett kucorognom az úton. Égett kezünk alatt a munka. Hajnalban ki a határba, éjszaka vissza a városba. Soha el nem felejtem, egy szombati napon késő estig dolgoztunk, és mákostésztát kívánt a párom, hogy majd készítek neki. Naplementével indultunk, s mire hazaértünk, már nem sok hiányzott az éjfélből, úgy elfáradtunk, hogy lábat se mostunk, nem hogy mákostésztát főzzek! Mi tagadás, így éltünk. S éppen akkor megvettem a Feketéék házát. Aztán elmondtam az uramnak, ő csak nézett. Miből? Abból, amit majd éppen a hagymából kapunk év végén, meg aztán raktam össze egy kis pénzt, amiről ő nem tudott. A saját keresetemből. Hívtak minket munkára, mert rengeteget dolgoztunk, s így megéltünk. A földosztáskor két holdat tussoltunk. Hagymát termesztettünk. Mondjam, hogy 77 éves vagyok, de nem bírok otthon lenni, amikor a hagyma szezonja van? Olyan rendkívül szeretem. A férjem is, pedig legénykorától fáj a lába, mégis csinálta. Mi nem akartunk termelőszövetkezetbe lépni, de az átszervezés idején odajött az elnök, aki ismert bennünket nagyon, hogy lépjünk a téeszbe. Csak azt mondtam, nem és nem. Nem a csoda! Végül 60-ban csak beléptünk. Egy csikót, s egy öreg lovat vittünk. Szerencsére abban is egyetértettünk a párommal, megértettük egymást, de nagyon, különben nem is éltük volna meg az 54 éves házasságot. Egész éjszaka nem aludtunk, s reggel már mentünk is a téeszirodába. Úgy voltunk vele, a téeszben csak könnyebb lehet. Különben is a természetünkben volt, hogy ne mások után kullogjunk! Miért maradnánk el a többiektől? Miért más tapossa nekünk az utat? Ha elsők is lehetünk, mint a munkában, akkor miért lennénk utolsók? Így írtuk alá a belépést. A szekér nem kellett, régi kocsi volt az, de a két hold föld igen, oda lett tudva. Azt mondom, talán mi kapzsiak is voltunk, mert mindig azt néztük, hogy miből, mikorra lesz több, igaz az eredménye is megmutatkozott. Tényleg kapzsiak vagyunk, hiszen 83 éves az uram és még mindig hizlalunk disznókat. Én feltaláltam magam a téeszben, mindig is szerettem a közösséget. Nem a másikét, hanem, hogy jó ott dolgozni. Mindenben benne voltam, amire csak kértek. Mindjárt a nőbizottságba választottak, aztán meg egy év múlva a szociális bizottságba. Nem ebből éltem, hanem munkacsapat-vezető lettem. Először azt mondták, hogy 12 személyre kell ügyelnem, a végén meg 22-en lettünk, mert ahogy folyamatosan léptek a téeszbe az asszonyok, odahozták őket hozzám a brigádvezetők, hogy ángyikám, maga nagyon ért a nyelvükön, meg tudja magyarázni nekik, hogy csinálják. Hallgattak is a szavamra, így mindenki jól járt. Amikor meg félidőn kevesebb lett a munka, akkor eljártunk a Mezőkerhez cukrot tasakolni. Egy nap alatt hatan 70 mázsát is tasakoltunk. Megállás nélkül, reggeltől estig, egy zsákba 25 csomagot tettünk. Az biztos, hogy rengeteget dolgoztunk ebben az életben. A munkacsapat vezetéséért nem kaptam én többet egy fillérrel sem, ott dolgoztam közöttük mindig. A kereset az megvolt. Eleinte néhányszor fizettek előleget, és a zárszámadásnál 25-26 ezer forintot kaptam. Az évi keresetem meghaladta az 50 ezer forintot. Szép pénz, még a férfiak sem kerestek meg annyit. Mindjárt az első évek után látszott, hogy igen jól döntöttünk. A téesz vitt bennünket kirándulni, engem 1962-ben Dobogókőre küldtek pihenni, a másik évben pedig Hévízre. Aztán meg az NDK-ba, de oda nem akartam menni. Behívatott az elnök, s azt mondta: már pedig el kell menni, mert lehet, hogy az életben még egyszer nem lesz rá lehetőség, és ez megéri. No, az tényleg jó is volt, csak hát az ottani koszt. Én majdnem éhen haltam. Más idegen országban nem jártam. Világ életemben a földben dolgoztam, és a többieket is tudtam lelkesíteni, hogyan csinálják, hogy boldoguljanak. Nem lehetett azt a munkát se elnagyolni, se szív nélkül csinálni. Minden örömömre volt a téeszben. Borzasztó dolgos vagyok, de még mindig, a háznál. A nyugdíjam 3500 forint. Amit gondoltam, azt elértem, hiszen kaptam kitüntetést is. Kiváló termelőszövetkezeti dolgozó lettem, két ízben. Nem mondom, hogy keveset dolgoztam, mert az nem igaz. Azért könnyebb volt a sorsom, mint a szüleimnek. Ők abba belefáradtak, hogy szerteszét jártak a határban, mert annyifelé volt a föld. Most már ritkábban fordulok meg a városban, meg a szövetkezetben. Gyalog nem szeretek járni, biciklin meg félek, néha kicsit szédülök is, fáj a fejem. Messze van már a téesz, na. Ha fiatal lennék, újrakezdeném. Szívesen. Hiszen még arra is rávettek, hogy agitálni járjak, méghozzá olyan helyekre, ahol ismertek. Majd elsüllyedtem. Hiszen korábban én dehogy akartam a téeszbe lépni, majdnem kizavartam, aki ilyesmivel jött hozzám! És hát nem elmentem agitálni? Most az örömöt másban találom. Két unokám van, s öt dédunokám. A hagymamunkán születtünk, nőttünk fel, soha nem próbálkoztunk mással, még talán amikor iskolába jártam, varrónő akartam lenni, de hát az ilyent könnyen elfelejti az ember. Most a nyugdíjból azért nem telik annyira, mert rengeteg a fizetnivaló. Erre a családi házra 4800 forint adót róttak, bent van a víz, a villany, ezekért is fizetni kell, a szeméthordásért, most a gázt vezetik, de az sokba kerül, nem kell az már nekünk, úgysem élvezzük sokáig. Van tizenegy malacunk, vesződünk vele, meg kell egy kis tartalék. Nem gondolok különösebben a múlttal, meg a jövővel sem. Akkor mindjárt az jutna az eszembe: jaj, istenem, már holnap? ... Imádnak az unokáim, én is imádom őket. Hogyne lenne hát az a vágyam, csak sokáig fekvő betegnek ne maradjunk, ez az egy, amit igazán szeretnék! Káldi János TÉLI FÁK Mennek a fák át a réten Zengő ággal, törhetetlen, hófüggönyök közt, fehéren, világtépő förgetegben. Télen át és holdvilágon szüntelenül őket látom. Szívemen át—szélzsivajban— mennek, mennek múlhatatlan. Eget-földet igézően tündökölnek az időben, így mennek már többszáz éve az elvesző messzeségbe. Öles hóban sok-sok fáklya, bánat húzza, vész cibálja. 1989. FEBRUÁR 24.