Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-24 / 8. szám

12 SZABAD FÖLD TÍVÉHÁT­Érfi Egy, kettő . . 1989 első váláshíre — amely ta­lán országos érdeklődésre is szá­míthatott — a Tv2 és a Tv2 látvá­nyos elkülönülése volt. A felek ugyanazon otthonban élnek együtt továbbra is, hasonlóképpen azokhoz a házastársakhoz, akik valamilyen érdekből, valamely előny megszerzése céljából névle­ges válóperes eljárásban mondat­ják ki függetlenségüket. Mi volt ebben az esetben a cél, az érdek? A nézők korszerűbb, erőteljesebb kiszolgálása, valami­féle felnőtt televíziózás meghono­sítása. Külön programigazgatókat is kineveztek a két műsor élére: az 1-eset Wisinger István, a 2-eset Horvát János irányítja. Mindket­ten régi televíziósok, nemcsak ha­zai, de bőséges és alapos külhoni ismeretekkel is felvértezett szak­emberek. Működésük megkezdése óta mindössze néhány hét telt el, könnyelműség volna bármiféle messzemenő következtetéseket le­vonni. Kétségtelen, hogy vannak szembetűnő változások. Már a két program jelzésében is. A Tv2 fel­irat lágy zene közben a magasból hull alá, puhán, finoman, mint hó­pehely, mint súlytalan papírlap. A Tv2 erőteljesen forog a saját tengelye körül, majd keményen megállva, betölti a képernyőt. Ma­radjunk egyelőre az utóbbinál. Itt volt szükség a látványosabb be­avatkozásra, mert úgy tetszett: a TV2 korábban a kevésbé sikerült vagy mondanivalóját tekintve „ké­nyesének nyilvánított programok zömének gyűjtőhelye volt. Afféle árnyék­adó, amely túl szorosan kötődött az 1-esen szerkesztett műsorokhoz. Ha például a Tvl labdarúgó-mérkőzést sugárzott, a másik programra valami érdekte­lent szerkesztettek, hogy a közön­séget ne terheljék a választás gondjával. Ehhez képest a mosta­ni 2-es műsor alaposan megfor­dult. Korszerűsödött azáltal is, hogy naponta 2-2 műsorvezető „viszi végig”, időközönként meg­jelennek a képernyőn, lehetőleg frissen kapcsolódnak a gyorsan pergő eseményekhez, szakértőket hívnak meg beszélgetésre. Micso­da változás a korábbiakhoz képest az is, hogy A chateauvalloni polgá­rok című 26 részes francia soroza­tot a 2-esen kezdték sugározni! Jellemző lett a rendszeresség egy­felől: a műsorok jelentkezésének időpontja állandósult — tudhat­juk, mikor van film, mikor a Hír­adó stb. —, másfelől azonban hiá­nyolják a nézők, hogy több prog­ram kezdésének idejét nem tünte­tik fel, csupán annyit olvashatunk egy-egy hosszabb műsortömb ele­jén, hogy benne: riportok, időjá­rás, zene stb. Ezzel talán azt kí­vánták elérni, hogy a néző szoro­sabban kötődjék a képernyőhöz, s ha látni akar, járja végig az óhaj­tott műsorhoz vezető utat, ne csu­pán a szükséges percben kapcsol­ja be készülékét. Igen fontos — a közönséget köz­vetlenül érintő elhatározás —, megszűnik „gyermekkori” védett­ségünk. Gyakran megesik majd, hogy azonos időben azonos érde­­kességű látnivalót kínál mindkét program, s bizony, a választás a mi dolgunk lesz. A Híradót sem „kímélik”: a 2-esen vele szemben közönségsikerre számító filmeket is vetíthetnek. (Korábban a Hír­adóval szemben kevésbé vonzó programokat igyekeztek szerkesz­teni.) Az sem jellemző, hogy a kez­dés-befejezés időpontokat mindig „elvágólag” egyeztetik. Párhuza­mosan pereghetnek filmek, egyik még tart, amikor a másik kezdő­dik, „indulás” és „érkezés” idő­pontjait nem mindig hangolják össze. „Tessék választani!” — ajánlják a kedves nézőnek, s nem rakják alánk a széket. Vannak persze, apróbb szeplők, amelyeket a tapasztalatok szerint igyekeznek eltávolítani, így pél­dául több helyütt megadják majd a pontos kezdés óráját, percét, és valószínűleg a jövő nézőgeneráció­ját nevelő mese is visszakerülhet az 1-esre, lévén a 2-es program az országban még nem mindenütt za­vartalanul fogható. Az indítás mindenesetre lendü­letes és biztató. A hasonló folyta­tásra megvan minden esély. Re­méljük, a pénz sem fogy ki, s vál­tozatlanul telik tartalmas filmekre csakúgy, mint élményt adó tévéjá­tékokra. Mert, hogy a saját „ter­mésről” se feledkezzünk meg, az év eseményének ígérkezik az eu­rópai regényírás egyik remeke, Németh László Égető Eszter című művének tévéfeldolgozása. Me­rész húzás: az 1-es műsorban lát­ható, főidőben, azaz 20.05-kor. És a 2-esen vele szemben közönséget „elszippantó” programok szere­pelnek. Az Égető Eszter nem ígér könnyed szórakozást. Ám, aki megnézi, a regény értékeit, szép­ségét tekintve, bizonyosan gazda­godik általa. Simon Emil Két népszerű műsorvezető: Endrei Judit és Ipper Pál N­égyen voltunk testvérek és na­gyon nehéz sorból küzdöttük fel magunkat. A szüleim hagymater­melők voltak, apám úgy tartotta, urat nem nevel a családjából, dol­gozni kell mindenkinek. Én voltam a leg­idősebb gyerek, bizony sokszor megjár­tam gyalog a hetedhét határt. Éhezni azért nem éheztünk, csak az ötvenes években ettük hónapszámra a kukoricakenyeret, mert hiába álltunk oda hajnali kettőkor az üzlet elé, mire ránk került a sor, elfogyott a kenyér. Férjhez mentem, de nem kaptunk mi semmiféle hozományt, a tíz ujjunkkal ka­partuk ki magunknak a megélhetést. Há­rom házat váltottunk, a mostaniban már harminc éve lakunk. Az esküvő után olyan házba szorultunk, amelyikbe nem fért el a szekrény, csak akkor, ha eldöntöttük. Min­den munkát vállaltunk, megragadtunk, csak beszerezzük a mindennapi élelmet, öt nap alatt négy holdat arattunk le a fér­jemmel. Az első lányommal állapotos vol­tam, s nyolc hónapos terhes, már alig tud­tam gyalogolni, mégis hagymamunkát vál­laltunk, bizony le kellett kucorognom az úton. Égett kezünk alatt a munka. Hajnalban ki a határba, éjszaka vissza a városba. So­ha el nem felejtem, egy szombati napon késő estig dolgoztunk, és mákostésztát kívánt a párom, hogy majd készítek neki. Naplementével indultunk, s mire hazaér­tünk, már nem sok hiányzott az éjfélből, úgy elfáradtunk, hogy lábat se mostunk, nem hogy mákostésztát főzzek! Mi taga­dás, így éltünk. S éppen akkor megvettem a Feketéék házát. Aztán elmondtam az uramnak, ő csak nézett. Miből? Abból, amit majd éppen a hagymából kapunk év végén, meg aztán raktam össze egy kis pénzt, amiről ő nem tudott. A saját keresetemből. Hívtak minket munkára, mert rengeteget dolgoztunk, s így megéltünk. A földosztás­kor két holdat tussoltunk. Hagymát ter­mesztettünk. Mondjam, hogy 77 éves va­gyok, de nem bírok otthon lenni, amikor a hagyma szezonja van? Olyan rendkívül szeretem. A férjem is, pedig legénykorától fáj a lába, mégis csinálta. Mi nem akartunk termelőszövetkezetbe lépni, de az átszervezés idején odajött az elnök, aki ismert bennünket nagyon, hogy lépjünk a téeszbe. Csak azt mondtam, nem és nem. Nem a csoda! Végül 60-ban csak beléptünk. Egy csikót, s egy öreg lo­vat vittünk. Szerencsére abban is egyetér­tettünk a párommal, megértettük egymást, de nagyon, különben nem is éltük volna meg az 54 éves házasságot. Egész éjszaka nem aludtunk, s reggel már mentünk is a téeszirodába. Úgy vol­tunk vele, a téeszben csak könnyebb le­het. Különben is a természetünkben volt, hogy ne mások után kullogjunk! Miért ma­radnánk el a többiektől? Miért más tapos­sa nekünk az utat? Ha elsők is lehetünk, mint a munkában, akkor miért lennénk utolsók? Így írtuk alá a belépést. A szekér nem kellett, régi kocsi volt az, de a két hold föld igen, oda lett tudva. Azt mondom, talán mi kapzsiak is voltunk, mert mindig azt néztük, hogy miből, mikor­ra lesz több, igaz az eredménye is meg­mutatkozott. Tényleg kapzsiak vagyunk, hiszen 83 éves az uram és még mindig hiz­lalunk disznókat. Én feltaláltam magam a téeszben, mindig is szerettem a közössé­get. Nem a másikét, hanem, hogy jó ott dolgozni. Mindenben benne voltam, amire csak kértek. Mindjárt a nőbizottságba vá­lasztottak, aztán meg egy év múlva a szo­ciális bizottságba. Nem ebből éltem, ha­nem munkacsapat-vezető lettem. Először azt mondták, hogy 12 személyre kell ügyelnem, a végén meg 22-en lettünk, mert ahogy folyamatosan léptek a téeszbe az asszonyok, odahozták őket hozzám a brigádvezetők, hogy ángyikám, maga na­gyon ért a nyelvükön, meg tudja magya­rázni nekik, hogy csinálják. Hallgattak is a szavamra, így mindenki jól járt. Amikor meg félidőn kevesebb lett a munka, akkor eljártunk a Mezőkerhez cuk­rot tasakolni. Egy nap alatt hatan 70 má­zsát is tasakoltunk. Megállás nélkül, reg­geltől estig, egy zsákba 25 csomagot tet­tünk. Az biztos, hogy rengeteget dolgoz­tunk ebben az életben. A munkacsapat­ ve­zetéséért nem kaptam én többet egy fillér­rel sem, ott dolgoztam közöttük mindig. A kereset az megvolt. Eleinte néhányszor fizettek előleget, és a zárszámadásnál 25-26 ezer forintot kaptam. Az évi kerese­tem meghaladta az 50 ezer forintot. Szép pénz, még a férfiak sem kerestek meg annyit. Mindjárt az első évek után látszott, hogy igen jól döntöttünk. A téesz vitt ben­nünket kirándulni, engem 1962-ben Dobo­gókőre küldtek pihenni, a másik évben pe­dig Hévízre. Aztán meg az NDK-ba, de oda nem akartam menni. Behívatott az elnök, s azt mondta: már pedig el kell menni, mert lehet, hogy az életben még egyszer nem lesz rá lehetőség, és ez megéri. No, az tényleg jó is volt, csak hát az ottani koszt. Én majdnem éhen haltam. Más idegen or­szágban nem jártam. Világ életemben a földben dolgoztam, és a többieket is tudtam lelkesíteni, ho­gyan csinálják, hogy boldoguljanak. Nem lehetett azt a munkát se elnagyolni, se szív nélkül csinálni. Minden örömömre volt a téeszben. Bor­zasztó dolgos vagyok, de még mindig, a háznál. A nyugdíjam 3500 forint. Amit gon­doltam, azt elértem, hiszen kaptam kitün­tetést is. Kiváló termelőszövetkezeti dol­gozó lettem, két ízben. Nem mondom, hogy keveset dolgoztam, mert az nem igaz. Azért könnyebb volt a sorsom, mint a szüleimnek. Ők abba bele­fáradtak, hogy szerteszét jártak a határ­ban, mert annyifelé volt a föld. Most már ritkábban fordulok meg a városban, meg a szövetkezetben. Gyalog nem szeretek jár­ni, biciklin meg félek, néha kicsit szédülök is, fáj a fejem. Messze van már a téesz, na. Ha fiatal lennék, újrakezdeném. Szívesen. Hiszen még arra is rávettek, hogy agitálni járjak, méghozzá olyan helyekre, ahol is­mertek. Majd elsüllyedtem. Hiszen koráb­ban én dehogy akartam a téeszbe lépni, majdnem kizavartam, aki ilyesmivel jött hozzám! És hát nem elmentem agitálni? Most az örömöt másban találom. Két uno­kám van, s öt dédunokám. A hagymamunkán születtünk, nőttünk fel, soha nem próbálkoztunk mással, még talán amikor iskolába jártam, varrónő akartam lenni, de hát az ilyent könnyen el­felejti az ember. Most a nyugdíjból azért nem telik annyira, mert rengeteg a fizetni­való. Erre a családi házra 4800 forint adót róttak, bent van a víz, a villany, ezekért is fizetni kell, a szeméthordásért, most a gázt vezetik, de az sokba kerül, nem kell az már nekünk, úgysem élvezzük sokáig. Van tizenegy malacunk, vesződünk vele, meg kell egy kis tartalék. Nem gondolok különösebben a múlttal, meg a jövővel sem. Akkor mindjárt az jut­na az eszembe: jaj, istenem, már hol­nap? ... Imádnak az unokáim, én is imá­dom őket. Hogyne lenne hát az a vágyam, csak sokáig fekvő betegnek ne maradjunk, ez az egy, amit igazán szeretnék! Káldi János TÉLI FÁK Mennek a fák át a réten Zengő ággal, törhetetlen, hófüggönyök közt, fehéren, világtépő förgetegben. Télen át és holdvilágon szüntelenül őket látom. Szívemen át—szélzsivajban— mennek, mennek múlhatatlan. Eget-földet igézően tündökölnek az időben, így mennek már többszáz éve az elvesző messzeségbe. Öles hóban sok-sok fáklya, bánat húzza, vész cibálja. 1989. FEBRUÁR 24.

Next