Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-03 / 9. szám
1989. MÁRCIUS 3. AZ EMBERRŐL Beküldendő az idézet megfejtése. A megfejtéseket kérjük március 10-ig levelezőlapon szerkesztőségünk címére beküldeni. A nyertesek névsorát a Szabad Föld március 17-i számában közöljük. A február 17-én megjelent keresztrejtvény helyes megfejtése: — De még kilenc hónappal ezelőtt. Ötvenforintos könyvutalványt nyertek: Gábor Éva, Kiskundorozsma; Botor Antalné, Hajdúböszörmény; Farkas Kálmánné, Feketeerdő; Frank Istvánné, Szeged; Geszti Mihályné, Kunhegyesi'Holkó Éva, Budapest; Karsai Béla, Vecsés; Molnár Józsefné, Tatabánya; Németh Klára, Komárom; Oslán Lászlóné, Göd; Szabó Géza, Veresegyháza; özv. Szalántzy Ernőné, Budapest; Szeiter Julianna, Soltvadkert; Újvári Mária, Tarnaszentmiklós; Varga Lászlóné, Alattyán. A könyvutalványokat a Hírlapkiadó Vállalat postán küldi el. - SEGÍTSÜNK EGYMÁSON! Idős, nyugdíjas férfi, aki alkonyati éveit jórészt írással tölti, írógéphez szeretne jutni. A mai viszonyok közt nyugdíjból nemigen lehet ilyesminek a vásárlására félretenni. Ezért hálásan fogadna kiselejtezett, ám de még mindig használható masinát csekély térítés ellenében. Címe: Pohl Ferenc, Budapest, Műszerész u. 1. 1164. Évek óta cukorbetegségben szenvedő vidéki embernek nagy szüksége volna inzulinbelövő készülékre. Aki nélkülözni tud ilyet, csekély térítés ellenében küldte el Hocker Józsefnek, Vaspör, Vörösmarty u. 8. 8998-ra. Kalandos történet magyarázza egyik olvasónk kérését. Idézzük: „Negyvennégy szeptember 28-án hajnalban értek a szovjet csapatok Mezőhegyesre, ahol katonáskodtam. Én már előtte úgy döntöttem, nem követem a visszavonuló alakulatomat már csak azért sem, mert korábbi lakóhelyem alig tíz kilométerre volt Mezőhegyestől. Négy nap múlva, azaz október 2-án, abban a tudatban, hogy már a mi falunkban is ott vannak az oroszok, elindultam hazafelé, oda, ahol feleségem és négyéves kisfiam lakott. Két kilométerre lehettem a falumtól, amikor egyik vasúti őrháznál magyar katonákat pillantottam meg. Ők is észrevettek engem. Tudtam, ha menekülni próbálok, az számomra a biztos halált jelenti, mivel mozgásomból rögtön fölismerhették, hogy katonaszökevény vagyok, így aztán elfogtak. Hiába mondtam, hogy az egyik majorban kukoricát törni voltam, jöttek a szovjetek és most az alakulatomat keresem. Bekísértek a századparancsnokságra, majd egy zászlóalj tisztjei elé kerültem. Azt gondoltam, ez a vég. Iparkodtam úgy viselkedni, mint akinek teljesen rendben van a szénája. Kikérdezésem vagy öt percig tartott, de az a tiszt, aki vallatásomat végezte, igy fordult hozzám: ,Az őrvezető elkíséri magát az ezredparancsnokságra és ha valóban ártatlan, onnan elengedik ..." Elindultunk hát az őrvezetővel a 13-14 kilométerre levő ezredparancsnokságra. Kísérőm csőre töltötte puskáját, még szuronyt is tűzött a fegyverére. Én mentem elöl, ő olyan távolságban követett, hogy se az elfutásra, se a vele való szembeállásra nem volt esélyem. Nagyon féltem. Hosszú baktatás után valami olyan történt velem, ami szinte teljesen a csodák körébe utalható. Eleredt az eső és kísérőm azt mondta, menjünk be az egyik útbaeső tanyára, mert bőrig ázunk. Én helyeseltem. Meggyorsítottam lépteimet, és amikor vagy húsz méterre lehettem az első tanyaépülettől, mögöttem az őr pedig tíz-tizenöt méterre volt, megugrottam és bevágódtam egy napraforgótáblába. Hallottam az állj kiáltást, majd az őr lövését. Nagy izgalmamban összeestem. Ám szerencsémre a napraforgó szára eltakart, sötétedett is és kísérőm nem talált rám. Ennek következtében tizenöt-tizenhat órai rejtőzködés után hazajutottam ... Azóta is sokat gondolok kísérőmre, akinek nyilván baja lett abból, hogy sikerült tőle megszöknöm. Ha él még, vagy esetleg ebből a történetből valaki ráismer a személyére, levélbeli értesítést kérek. Zeme Mihály vagyok. Budapesten lakom a Karcag utca 62. III. emelet 23-ban. Postai irányítószámom: 1116." Csecsemőgondozásra járó 14 éves iskolásfiú panaszolja, hogy nem rendelkezik baba-, illetőleg csecsemőruhával, kiskáddal, pólyával, illetve pólyahuzattal. Mivel ezek beszerzése nehézségekbe ütközne számára, kéri, hogy aki tud ilyet küldeni, segítse ki őt. Címe: Lovász Péter Hatvan, Münnich F. u. 13. IV/1. 3000. Ismételten felhívjuk azok figyelmét, akik ehhez a rovathoz fordulnak valamilyen óhajjal: jeligés közleményt nem teszünk közzé. Csak olyan írjon, aki vállalja, hogy teljes nevével és lakcímével jelenjék meg szövege. CIMÁD, OTTHON, SZABADIDŐ Öregszünk... Az ősmagyar közmondás így sommázza a búzacsíra áldásos hatását: „Aki 120 éven át búzacsírát fogyaszt, hosszú életű lesz a Földön!” A búzacsíra fogyasztásával kapcsolatban számtalan vidám történetet írtak már le. Közülük íme egy: Nagyon öreg bácsi ül a parkban, és keservesen sír. Meglátja a rendőr, odalép hozzá: — Miért sír, bácsi? Valami baja van? — Nincs semmi bajom, csak . .. megvert apukám! — Apukája? Ugyan, hát hány éves a bácsi? — Kilencvenhárom! — Nahát! Hihetetlen! Hány éves lehet akkor az apukája? — Száztizenkettő! — Száztizen . .. ? Jól hallottam? ... És miért verte meg az apukája? — Mert nyelvet öltöttem a nagypapára! — A nagypapára? — Mert tudja meg, biztos úr, annyira erőlteti a dédi, hogy minden étkezéskor együnk meg egy evőkanál búzacsírát... Bánatos vagyok és elszomorodom, mert átléptem a 64. évemet, s érzem, sőt tudom, hogy ezentúl sok mindenről lemaradok. Eljött az idő, amikor már nem vennének fel villamosvagy buszvezetőnek, nem lehetek már repülőgép-pilóta, s hiú ábránd, hogy valaha is hajóskapitány lenne belőlem. Katonának sem kellenék már, maholnap életbiztosítást sem kötnek velem. Bánatos és szomorú vagyok, nem tehetek róla. De a tegnapi eset végképp megrendített. Katinka kisunokám azt mondja az ebédnél: — Nagypapa, tudod, hogy téged nem vennének fel az óvodába? — Tudom hát, Katinkám! Engem már sehova nem vennének fel. Esetleg az öregek otthonába. De mondd, kérdeztem a gyerektől: Miért nem vennének fel az óvodába? — Azért, mert szürcsölöd a levest! Nyomban elmúlt az öregség miatti bánatom! Dénes Géza Kalocsai párna Sokan kedvelői a színpompás kalocsai kézimunkáknak, és a hímzéshez értők közül többen is kértek olyan motívumot, amit párnára kivarrhatnának. A szép virágos kompozíciót négyzetháló segítségével nagyíthatjuk fel a kívánt méretre, majd pauszpapíron (kopírpapírt alátéve) keresztül másolhatjuk át az anyagra. A virágokat eredeti színükhöz híven hímezzük, s lehetőleg a tüzes színek harmonikusan olvadjanak össze a pasztellárnyalatokkal. Hóvirágok Osszák a kis kertet három egyenessel hét részre úgy, hogy minden részbe egy hóvirágbokor jusson. Beküldési határidő: március 10. Címünk: Szabad Föld szerkesztősége. Gyermekvilág, Budapest, Somogyi Béla u. 6. 1978. A február 17-i megfejtés: A 4-es szám az igazi. A sorsoláson negyvenforintos könyvvásárlási utalványt nyertek: ifj. Mihálkó László, Szentlőrinc; Rumann Anita, Magyarboly; Erős András, Körmend; Potendán Florentina, Méhkerék; Kóródi Ottó, Encsencs; Nagy Edit, Pécel; Tóth Tamás, Ládbesenyő; Vladár Krisztina, Gyöngyös; Gyimesi Krisztián, Cegléd; Katók Gabriella, Miskolc; ifj. Nagy Sándor, Csanádalberti; Kár dosi Adrienn, Balassagyarmat; Ács István, Bagód; Kristóf Krisztina, Fadd; Szitkó Zsolt, Ujiráz. Téli kirándulás — Gyerekek! Láttatok már csilingelő lovas szánkót? — kérdezte Kati néni az unokáitól. — Én láttam! — nyújtotta kezét magasba a kis Jutka, de a nagyobbak hallgattak. — Hol láttál te olyat, kis pöttömkém? — A képeslapon meg a tévében. — Nem olyanra gondoltam én, hanem igazira. Igazi lovakra, igazi szánkóra, amelybe bele is ülhettetek. A gyerekek hallgattak, így Kati néni folytatta: — Szóval ti még nem láttatok valódi lovas szánkót, pedig nagy kár! De jól lehet azon száguldozni. Röpítik a lovak, mint a pelyhet, a nyakukban pedig csilingelnek a csengők. A gyerekek sürgetni kezdték Kati nénit, hogy mondjon el egy történetet. Hogyan, hova, miért ült a lovas szánkóra. — Még iskolás voltam — kezdte el a történetet Kati néni —, amikor egy szép, havas karácsony napján csilingelő szánkó állt meg a házunk előtt. A nagy eseményre valamennyien az utcára szaladtunk. Nem a szánkó volt a nagy esemény, hiszen abban az időben sok olyan szaladozott a havas téli utakon. Némelyiken csengő sem volt, szállításra használták őket. Aztán olyan is akadt, amelyiken minden havas időben megszánkóztatták az utca gyerekeit. Ez a szánkó azonban túltett mindegyiken. Úgy nézett ki, mint egy szép, díszes hintó. A lovakon a sok kicsi csengő úgy csilingelt, hogy még a falu végén is meghallották az emberek. — János bácsi, a lovas szánkó tulajdonosa büszkén ült a bakon, engedte, hogy körülgyönyörködjük a nagy művét. Mi pedig áhítattal néztünk fel rá. Csoda ügyesnek tartottuk, hiszen olyat alkotott, amire még az uraság is büszke lehetett volna. — Gyertek, lányok! Szánkózzunk egyet! — bökte ki végre a nagy mester. — Mi azt sem tudtuk, hogyan vettük magunkra meleg ruháinkat, gondolom, igen sebesen, mert néhány pillanat alatt a szánkón ültünk. A kényes, kipihent lovak prüszköltek, a csengettyűk muzsikáltak, mi pedig a mennyországban éreztük magunkat. Daloltunk a csengettyűszóra, aztán kacagtunk. Oda voltunk a gyönyörűségtől. A boldogságunk azonban nem tartott sokáig, mert a velünk szemben jövő szánkónak helyet adva, az út szélére rakott kavicscsomóra futott a szánkó egyik talpa, és a hirtelen mozdulatra megbillent, mi pedig a hóban találtuk magunkat. A kényes lovak a szánkó talpával elrohantak, a szép, kifaragott felsőrész oldalt dőlve meredezett felénk. János bácsi felugrott a hóból, és úgy, ahogy volt, a lovai után futott. Mi nem tudtuk, hogy mit csináljunk, hiszen az oldalt dőlt kényelmes ülésre nem lehetett felülni, így megszeppenve visszafelé indultunk, közben hátrahátranézegettünk, nem jön-e János bácsi szánkója. Jó ideig bukdácsoltunk a hóban. Már azt hittük, soha nem érünk haza. A vége felé sírtunk, zokogtunk a fáradtságtól, mikor végre a faluba értünk. Anyánk el nem tudta képzelni, mi történt. Éppen mesélni kezdtük, hová lett János bácsi szánkójával, lovával együtt, amikor csengő csilingelésre lettünk figyelmesek. János bácsi integetett a szánkóról, magyarázta, hogy már nincs semmi baj, folytathatjuk a kirándulást. Hiábavaló volt azonban a szíves hívás, mi úgy tettünk mintha nem hallanánk. Megvetően néztük az ablakon át a díszes járművet, amely úgy tűnt, nem is olyan csodálatos. Sz.-né Bodnár Mária Leveleznének Baranya megyéből: Rendes Zsuzsanna 8. oszt., Lánycsók, Mező Imre u. 13. 7759. Bács-Kiskun megyéből: Szabó Mária 5. oszt., Tabdi, Dózsa György út 8. 6224. Márkó Tünde 8. oszt., Soltszentimre, Vörösmarty út 25. 6223. Békés megyéből: Koszti Kata 6. oszt., Szarvas, Dimitrov u. 21. 5540. Zelenák Ildikó oszt., Gyula, Bicere 58. 5700. Csongrád megyéből: Nagy Ágnes 8. oszt., Kistelek, Mező Imre u. 26. 6760. Hajdú-Bihar megyéből: Tarr Zoltán 7. oszt., Hajdúnánás, Mátyás király út 65. 4080. Pénzes Márta 5. oszt. és Pénzes Tímea 2. oszt., Balmazújváros, Tamási Áron u. 9. 4060; Diószegi Beáta 7. oszt., Debrecen, Domokos Lajos utca 1. 2/10. 4027; Tóth László 7. oszt., Hajdúhadháztéglás, Bezerédi u. 36. 4242. Pest megyéből: Haris Norbert 8. oszt., Majosháza, Kossuth Lajos u. 118/A. 2339; Lábár Helga 7. oszt., Nagykőrös, Vadas u. 3/A. 2750; Kristófi Adrien 7. oszt. Nagykőrös, Ifjúság u. 20. 2750; Horchi Beáta 7. oszt. és Horchi Zsuzsanna 3. oszt., Kösd, Kossuth u. 9. 2612; Urbán Zsuzsanna 6. oszt., Kösd, Kossuth u. 1. 2612; Kiss Annamária 7. oszt., Alsónémedi, Nap u. 4. 2351. Szabolcs-Szatmár megyéből: Zsell Szilvia 8. oszt., Pap, Jókai út 53. 4631; Lisku Andrea 8. oszt., Nyírmártonfalva, Széchenyi u. 81. 4263; Bagaméri Erika 5. oszt., Nyírbéltek, Esze Tamás út 36. 4372. Szolnok megyéből: Major Krisztina 8. oszt., Jászárokszállás, Kazinczy F. u. 21. 5123; Pethes Csaba 7. oszt., Jászárokszállás, Tavasz út 39. 5123; Czinege Annamária 7. oszt., Kunmadaras, Nyárfa út 18. 5321; Demján Attila 8. oszt., Karcag, Kisújszállási út 82/B. 5300; Pricz Beáta 8. oszt., Kunmadaras, Rendőr út 1. 5321; Soós Viktória 6. oszt., Túrkeve, István király út 7. 5320; Sallai Éva 7. oszt., Abádszalók, Hétvezér út 21. 5241; Szentmihályi Rita 5. oszt., Túrkeve, Kenyérmezei u. 8/B. 5420. Vas megyéből: Gulyás Zsanett 6. oszt., Kissomlyó, Kossuth utca 84. 9555. SZABAD FÖLD 19