Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 8. szám
1989. FEBRUÁR 24. Folynak az üzemi próbák Mátészalkán, a Szamosmenti Tangazdaság új gyümölcsfeldolgozójában. Az olasz gépekkel felszerelt, zárt rendszerű gépsoron évente mintegy 32 ezer tonna gyümölcsöt dolgoznak fel MTI Fotó : Elek Emil Országos téeszkonferencia Dolgavégezetlenül nem megyünk haza Február 24—25-én összeül az országos téeszkonferencia, hogy az elmúlt évek agrárszövetkezetpolitikájáról számot adjon, elemezze, miért nem teljesültek a termelőszövetkezetek V. kongresszusának a határozatai, milyen is ma a mesterségesen és ésszerűtlenül megkopasztott mezőgazdaság, mit csinált (tudott?) a szövetkezeti érdekképviselet, de főleg, merre és hogyan tovább, lehet-e megújítani a mozgalmat, milyen elvekre és gyakorlati intézkedésekre alapozódjon az új agrár- és szövetkezetpolitika, s mit tehet ebben az újjászervezendő érdekvédelem? A korábbi hetekben se szeri, se száma nem vett a TOT-sajtótájékoztatóknak (legutóbb megtudtuk, hogy 30—32 ezerrel csökkent a közös gazdaságok dolgozóinak és alkalmazottainak a száma, s leginkább Borsod és Szabolcs térségében), TDT elnökségi üléseken többször is megvitatták a konferenciára kerülő anyagokat, valamenynyi területi szövetség küldöttgyűléseken tárgyalta meg, s határozatot fogadott el, hogy milyen főbb téziseket juttat el a konferenciára. Az is bizonyos, a felhalmozódott gondok, és a további gazdálkodás, az új törvények megjelenése-készülése sürgeti a VI. termelőszövetkezeti kongresszus előrehozatalát. Például a csongrádiak is intenzíven készültek a konferenciára, annál is inkább, mivel az 1988-as esztendő nem a legfényesebben sikerült, így aztán a termelésben tapasztalható feszültségek jobban kiéleződtek. Miről is van szó? A szigorodó közgazdasági környezet a nyereség erőteljes mérséklődését eredményezte, ne is szóljunk az aszályról, a jelentős fagykárokról. A következmény: a pénzügyi források és a szabályozás korlátai elsősorban a beruházásokat csökkentették, éppen abban az időben, amikor egy kombájn majd ötmillió forintba kerül. Amíg 1987-ben a termelőszövetkezetek nyeresége egymilliárd 181 millió forint, addig 1988-ban csak 697 millió forint, vagyis majd a fele, ugyanígy megcsappant a szövetkezeti eredmény is. A szakszövetkezeteknél ez az arány némiképp jobb. Tegyük hozzá, hogy krónikussá váltak a fizetési gondok, az ésszerű gazdálkodás helyett a kényszermegoldások erősödtek, melyek néhány szövetkezetben további vagyonfeléléshez vezettek — mondja Haskó Pál, a megyei Teszöv titkára. — Nem javultak a kereskedelmi és pénzügyi viszonyok, a beszerzés oldalán a hiány, a minőségi kifogások váltak jellemzővé, az eladási piacon a kínálat és a gyakran előforduló igazságtalan minősítések. A váltó alkalmazása (azóta se merték más ágazatban kipróbálni) nem aratott népszerűséget, hiszen nem funkcionált igazi bankjegyként. Jelenleg Csongrád megyében a téeszeknek 74 millió forintjuk van váltóban, de senki az égvilágon nem akarja leszámítolni. Romlottak a foglalkoztatási körülmények is, elmaradt a kereset más ágazatokban dolgozóktól (kivételt képeznek a gazdasági vezetők), s érthetően nőtt a téesztagság idegessége. Több gazdaságban bomlott meg a tagság és a vezetés közötti összhang. — Mi jellemző most? — Az év kezdete sem könnyű, rendkívül vontatott a szerződéskötések menete, kiéleződtek a felvásárlási és átvételi minősítési viták, romlott egyes vállalatok fizetőképessége, nem jobbak a téeszek hitelfelvételi lehetőségei. Mindezek fokozottabb követelményeket támasztanak a szövetséggel szemben is, elsősorban következetesebb, megalapozottabb, harciasabb kiállást a jogos érdekek védelmében. Miben is ütköztünk keményen? Legutóbb a húsiparral folytattunk kemény vitát, míg végül a sertések árajánlatát 2 forinttal kilónként megnövelték. Ez a kistermelőkkel együtt közel 100-120 millió forint többletbevételt jelent a gazdaságoknak. Sajnos, nem minden esetben tudunk ilyen pozitív eredményről beszámolni, például a Pincegazdasággal szemben rendre alulmaradunk. A felvásárlási árat 30-50 százalékkal csökkentette az elmúlt évben, de jó néhány szövetkezetben még ezt sem fizette ki, és a pénz használatának a kamatáról hallani se akar. Többen felvetik azt a kérdést, hogy a 6-8 forintos kilónkénti szőlőből miként lehet 60 forintos palackozott bor, ki teszi el ezt az extraprofitot, a 3 forint 60 filléres búzából hogyan lehet 11 forint 40 filléres liszt? — Mit javasolnak a konferencián? — Javaslatokból bőven van a tarisznyánkban — mondja Molnár Lajos, a Csongrád megyei Teszöv elnöke —, csak legyen idő sort keríteni rá. Pedig a hangulat igencsak olyan, hogy addig nem megyünk haza, míg a dolgunkat el nem végezzük. A legnagyobb ellentmondások közé tartozik, hogy a termelőtőke (föld, termelőeszközök, emberi tudás) forgalomképtelen. Az árugazdaságban katasztrofális az a helyzet, hogy a bankkamat tartósan (háromszor-négyszer) meghaladja a vállalkozói nyereséget. Tovább nőtt a közvetlen adók, SZJA, ÁFA, MÜFA stb. és a járulékok, így a társadalombiztosítás mértéke (mind a bruttó bér, mind a nyereségrészesedés után). Tovább csökken az állami támogatások (fejlesztési és üzemviteli) köre és mértéke, arra se elegendő, hogy a magas ipari árakat ebből megfizesse a szövetkezet, például, hogy a szükséges mennyiségű műtrágyát megvegye. A termelőüzemek ki vannak rekesztve a piacról. A monopolvállalatok (állami) erőfölényükkel, a gazdasági struktúrában elfoglalt helyzetükkel visszaélve áthárítják a belső, rossz hatékonyságukat (ráfizetésüket mással fizettetik meg), s ezzel lehetetlen helyzetbe sodornak üzemeket. A fenti folyamatokat az érdekképviselet ugyan felismerte, de észrevételei talán nem kaptak kellő nyilvánosságot, főleg a kormányzati munkában megértést. Új helyzet bontakozott ki, s ez új módszereket és eszközöket igényel az érdekvédelemtől. Szeretnénk megvitatni a szövetkezeti mozgalom zavartalan fejlődése érdekében a teljes körű piaci viszonyok kialakítását, melyben exporttámogatás a téeszeknek is jut, a szövetkezetpolitikát, s abban meghatározni a termelés terjedelmét és az újratermelés feltételeit. A szövetkezeti tagság bevonásával készüljön el idén az új szövetkezeti törvény, mely a társasági törvény és a szövetkezeti demokrácia szellemének megfelelően helyezze vissza a tagot jogaiba. Mondjuk ki, annak valóságos értékét, hogy a föld legfőbb termelőeszközünk, és az új földtörvény garantálja a forgalomképességét. Vissza kell szorítani az állami beavatkozás jellegét és mértékét. Az adó mértékét ne a költségvetés hiánya, hanem a gazdálkodó szervezetek teherviselő képessége szabja meg. * Mi lesz a konferencián? Reménykedünk, az érdekvédelem is megtalálja a hatékonyabb módszereket, hiszen a szövetkezetek mint fenntartók igénylik ezt, jobban megnézik ezentúl, mire adják ki a pénzüket, és a szakbizottságok, egyesületek, testületek (pártok?!) között azokat támogatják, akik az élet által diktált követelményekhez igazodnak. Sz. Lukács Imre Somogy megye múltjából... A tudományos kutatások vidéki fellegvárai viszonylag ritkábban kerülnek a közfigyelem vagy a szakágak érdeklődésének középpontjába, mint a fővárosiak. Pedig egyikük-másikuk esetenként könyv alakban is közzétett kutatási eredményei olykor a tudományág egészét gazdagítják, egy-egy kérdéskört is más megvilágításba helyezve új szempontok alapján. Mindezt annak kapcsán írjuk le, hogy a forráskutatás, a történelemvallatás egyik fontos vidéki bázisa, a Somogy Megyei Levéltár tekintélyes vastagságú kötetben adta közre a kutatók munkáit. Ez a figyelemre méltó könyvsorozat — a ,,Somogy megye múltjából" — most érkezett el a tizenkilencedik kötethez. A levéltári évkönyvek közül az első 1970-ben jelent meg. A sorozatot ma is az időközben nyugállományba vonult, de a tudományos és közéleti tevékenységben változatlanul aktív levéltár-igazgató, Kanyar József szerkesztette, és tanulmányával — a címe: Könyv és nyomdakultúra a Dunántúlon a kései feudalizmus idején — szerzője is a kötetnek. Akárcsak az új igazgató, Andrássy Antal, ő 1918 őszét tette vizsgálódás tárgyává: a polgári forradalomtól a szocialista forradalomig. Tehát a háborúból hazatért katonák szerepétől a polgárság forradalmi cselekvésein át a munkásság megmozdulásáig. A kötetben — melynek szerzői között levéltárosok, történészek, egyetemi oktatók, tanárok egyaránt vannak — több forrásközlés is található. Nem hiányoznak az új kötetből a gazdálkodástörténeti tanulmányok sem. Beöthy Ferenc a dél-balatoni borvidék történetét dolgozta föl, Kaposi Zoltán pedig a varászlói uradalom gazdálkodását vizsgálta meg, a XIX. század első felét véve alapul. Az igazgatástörténet foglalkoztatta Dobai Andrást, az 1860. október és az 1865 közötti időszakról írt tanulmányt, Géger László a tegnapot kutatta, a tanácsok megalakulásának körülményeit vizsgálva. A kultúrtörténet köréből mának szóló tanulságokkal szolgál Bősze Sándor dolgozata a Csokonya-vidéki Népnevelési Egyletről. A somogyi levéltári kötet azonkívül, hogy árnyalva gazdagítja a történelemtudomány több ágazatát, segít a honismeret és az azonosságtudat elmélyítésében. (leskó) SZABAD FÖLD 3 Február Népfelkelés vagy ellenforradalom? Hogyan is jellemezhető 1956 tragikus ősze? Ahogy lapunkban is hírül adtuk , február elején ez a kérdés élénken foglalkoztatta az ország közvéleményét. Gondolom, ilyen vagy amolyan állásfoglalásra késztette olvasóinkat is. S hogy felfrissítsem emlékezetüket, ez úgy kezdődött, hogy Pozsgay Imre, a Politikai Bizottság tagja egy rádióinterjúban az 1956-os eseményeket népfelkelésnek minősítette, mondván: egy létrehozott albizottság „a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek ... Az a sommás ítélet, amelyik egyetlen kifejezéssel ellenforradalomnak minősítette az 1956-ban történteket... az eddigi kutatások alapján nem állja meg helyét”. Ezt követően különböző nyilatkozatok hangzottak el. Grósz Károly, az MSZMP főtitkára: „... Pozsgay Imrének és a bizottságnak talán vannak dokumentumai, amelyre építik ezt a megállapítást — én ilyen dokumentumokkal eddig nem találkoztam ...” Németh Miklós miniszterelnök: „... Az értékelésben a népfelkelésnek éppen úgy helye lehet, mint a nemzeti tragédiát okozó szocializmusellenes terrorlázadásnak, mert egész más volt az eleje, mint a vége.” Lukács János, a Központi Bizottság titkára: „Pozsgay Imre nyilatkozata nem a Politikai Bizottság vagy a Központi Bizottság állásfoglalása. A rádióban elhangzottak Pozsgay elvtárs egyéni véleményét tartalmazták.” Nem véletlen, hogy a vezető politikusok egymásnak ellentmondó nyilatkozatai rendkívüli visszhangot, szenvedélyes vitákat váltottak ki. Voltak, akik — leveleikben, állásfoglalásaikban — elégedetten üdvözölték az „új értékelést”, mások pedig a „régi értékelés” pártján állva törtek lándzsát ellene. Mindez bebizonyította: több mint 32 év után is mennyire fehér folt nemzetünk történelmében és mennyire fájó seb az ország testén 1956 viharos októbere, és ennek megítélésében egyértelműen megosztott a társadalmunk. Nem véletlen tehát az sem, hogy az ország népe feszült várakozással várta a Központi Bizottság február 10—11-ei ülését: vajon a történelmi albizottság tanulmányának ismeretében miképpen voksol 1956 ügyében? Olvasom a megjelent közleményben: „A Központi Bizottság a vitában megerősítette: 1956-ban a vezetés megújulásképtelensége vezetett a politikai robbanáshoz. Valóságos felkelés, népfelkelés tört ki, melyben szerepet játszottak a demokratikus szocializmus erői, azonban a kezdetektől fogva elkülöníthetetlenül jelen voltak a restaurációra törekvő erők, deklasszálódott és lumpen elemek, s október végétől felerősödtek az ellenforradalmi cselekmények.” Úgy tűnik, a KB-ülés vitája ebben a kérdésben kompromisszummal zárult. Ezen a központi bizottsági ülésen azonban nemcsak a népfelkelés vagy ellenforradalom vitája szerepelt, hanem korunk egyik sarkalatos politikai kérdésére — egypárt- vagy többpártrendszerben épüljön-e jövőnk — adott állásfoglalás is. Nos, a nyilvánosságra hozott közleményből kiderült: a Központi Bizottság „meggyőződése, hogy a politikai rendszer pluralizálása — az adott hazai helyzetben — a többpártrendszer keretei között valósítható meg”. Megérett erre az idő, hiszen szemtanúi vagyunk annak: sorra-rendre „zászlót bontanak” az új társadalmipolitikai szervezetek, bizonyítván: a nemzet — szakítva a sztálini modellel — csak a többpártrendszer keretében biztosíthatja életképességét. Életképességünkre — a közmegegyezésre, az összefogásra — rég volt ennyire szükség, mint napjainkban, hiszen hazánk gazdasági-politikai és erkölcsi válságban van. Ebből azonban meg kell találnunk a kiutat. Ezzel természetesen együtt jár, hogy a jelen és a jövő építéséhez — a költő szavaival élve — „a múltat be kell vallani...” Ez azonban nem a politika, hanem a történelemtudomány feladata. Gondolom, ezzel egyetértenek olvasóink is: bízzuk a független, minden befolyástól mentes történészekre, hogy eltűnjenek a hazánk történelmi térképén éktelenkedő „fehér foltok”. És soha többé ne kerüljön sor olyan sérelmekre és bűnökre, amelyek 1956 tragikus októberét kiváltották ... Mert csakis így történhet meg a nemzeti megbékélés, és közös erőfeszítéssel — s nem kis áldozatvállalással — csakis így húzhatjuk ki az ország szekerét abból a kátyúból, amelybe jutott, hogy végre megérkezhessünk az új idők Európájába. trajlr