Szabad Föld, 1989. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-04 / 27. szám
is Vállalkozó orgoványiak A bácsi töpörödött, és az első alkalommal némileg zavart is volt talán. Amíg viseltes tarisznyájában kotorászott, a takarékszövetkezeti ügyintéző arra gondolt: bizonyára aprópénzt gyűjtöget, hogy lottószelvény megvásárlásával birizgálja a szerencsét. Ugyancsak meglepődött, amikor a bütykös ujjak százezer forintot számoltak le elé. Érdekes, sőt ámulatba ejtő emberek, persze nem csupán a betétesek, hanem a hitelért folyamodók között is szép számmal akadnak — tudtam meg Konfár Józseftől, az Orgovány és Vidéke Takarékszövetkezet ügyvezető igazgatójától. — Köztük említette azt a gépkocsivezetőt, aki félmilliót kért ezüstrókák vásárlására. Ma nyugateurópai országokba exportál, többféle prémet. Aztán egy lakatost, aki a külföldről behozott tetőablakok diadalútjára fölfigyelve, saját — a Kermi által is elfogadott — prototípust szerkesztett, amelyeket a korábbi ár feléért épít be a gépkocsikba. — Nos, neki kétmillió forint kellett a sorozatgyártás beindításához. És mert a rendeletek csak egymilliót engedélyeztek, társult egy kisiparossal. A kért összeget egy helyett fél év alatt fizették vissza. A leghosszasabban egy üzemgazdász fiatalról beszélt Konfár József. Arról, aki a tanulmányainak elvégzése után kétszáz márkával a zsebében kiutazott az Amerikai Egyesült Államokba. Ott másfél évig dolgozott egy farmer mellett, aztán hazajött a falujába, ahol most ötödmagával számítógépes programokat készít. Először az álló- és forgóeszközök nyilvántartását, később a mezei leltárkészítést dolgozták föl Hogy milyen színvonalon, azt jól érzékelteti talán, hogy ügyfeleik között olyan cégek vannak, mint a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát. A bámulatba ejtő emberek sorát bővíteni eggyel: Konfár Józseffel, az ügyvezető igazgatóval. Azzal, aki sokat tett azért, hogy az 1961-ben megalakult takarékszövetkezet tagjainak száma 300-ról 14 ezerre, betétállománya 400 ezerről 400 millió forintra, vagyona pedig a nulláról 47 millióra növekedjék. Azzal, aki most milliókat ruház be egy Baja környéki gyógyszálló és egy orgoványi étterem építésébe olyan elképzeléssel, hogy az ebből származó haszon olcsóbbá teheti majd a hitelnyújtást. Azzal a Konfár Józseffel, aki úgy véli: egy pénzintézet nyereséges működtetéséhez a hideg számítások nem elegendők. Közelebb kell kerülni az emberekhez, meg kell ismerni a termelési kultúrájukat — és ehhez semmi sem alkalmasabb, mint a bizalmon alapuló együttműködés. — káposztás — 1989. JÚLIUS 4. Nemzetközi sajtótájékoztatót tartottak az MSZMP újonnan megválasztott elnökségének tagjai: Nyers Rezső elnök, Grósz Károly főtitkár, Németh Miklós miniszterelnök és Pozsgay Imre államminiszter. MTI Fotó : Varga László Csaknem ellátnak hazáig... Egy derűs, középkorú férfi járja az erdélyi menekültek táborait Debrecentől Békéscsabáig, és „gyűjti” magához a fiatalokat. Gyűjti, mégpedig jóleső érzéssel, mert úgy érzi, két jó ügyet is szolgál egyszerre. Munkaerőt szerez a csodálatos, tízemeletes gyulai gyógyüdülőnek, és munkát, hajlékot, megélhetést biztosít a rászorulóknak. Jelenleg negyvenhét magyar és hét román nemzetiségű fiú és lány, ifjú házaspár dolgozik már a különböző munkahelyeken, a konyhán, az éttermekben, az uszodában, a szaunában, a sportszereknél. S úgy tűnik, ez a létszám még nőni fog, mert az igazgató, Dömény Ferenc továbbra is utazik, telefonál, levelez, hogy az újonnan érkezettek közül felvegyen, el tudja helyezni őket. — Miért viseli annyira szívén az erdélyiek sorsát? — Mert egykoron magam is menekültként érkeztem a Felvidékről, jobban bele tudom élni magam a helyzetükbe — válaszol a joviális külsejű igazgató, de hozzáteszi: — Engem sajnos nemcsak a jóindulat, hanem a nagyon kemény érdek is vezet. Itt ugyanis minden ellenkező híreszteléssel szemben, kevés a munkaerő, ezt azért tudom egészen pontosan, mert én vagyok a városi szakszervezeti titkár is, és egy meglehetősen pontos felmérést készíttettem az elkövetkezendő évek munkaerőhelyzetéről. Nekünk ezután is munkaerő-problémáink lesznek, mert legnagyobb fájdalmunkra nagyon keveset fizethetünk alkalmazottainknak. Egy felszolgáló például 3800 forintot kaphat, ezért a pénzért helybéli fiatal nem jön hozzánk, de még a környező községekből sem. Ellenben van valami, ami a menekülteknek többet jelent a szép fizetésnél, ez pedig a teljes ellátás, szállás, sportolási, szórakozási és kulturális lehetőség. S mindezért néhány száz forintot fizetnek havonta. . S az igazgató lelkesen dicséri az erdélyieket. Nagyon takarékosak, s a legtöbbjüknek az a célja, hogy előbbutóbb egy kis házat vegyen valamelyik faluban, tanyán. Erre több példa is van: az egy évvel ezelőtt érkezett nagyon ügyes Attila már a közeli faluban gazdálkodik, s rövidesen meg is házasodik itt megismert szerelmével. Néhány kárpitos Vésztőn egy remek kis gmk-t alapított, s már meg is kapták a magyar állampolgárságot. Két traktoros az egyik tsz-ben helyezkedett el, már egy kis házat is vett. De került már innen a különböző településekre lakatos, asztalos, cipész, szabó, esztergályos, s a falu örömmel fogadja őket, mert végre kisiparos került a közelükbe. — Meg is kérdezte egyik-másik vállalati igazgató — nevet fel Dömény Ferenc —, megéri neked, hogy idehozod őket, aztán alighogy megmelegszenek, továbbállnak? — Megéri — válaszol szinte magának —, mert azért a többség, akinek eddig nem volt szakmája, itt marad, másrészt bűn lenne megakadályozni, hogy valaki a szakmájában helyezkedhessen el. Egyébként a hosszú beszélgetés során az is kiderült, hogy ebben a hatalmas üdülőben is szükség van mindenféle szakmunkásra. Itt is kell vízvezeték-szerelő, festő-mázoló, lakatos, varrónő, kárpitos . . ., s ha valaki nyugdíjba megy — jövőre többen is — az erdélyiek közül helyükbe léphetnek. Ma huszonhatan tanulnak közülük, s egy év múlva vizsgáznak, aminek eredményeképp államilag elismert felszolgálói szakmunkás-bizonyítványt kapnak. De természetesen más tanfolyamokra is beiskoláznak (pár száz méternyire van a szakmunkásképző intézet és a szakközépiskola) fiatalokat, szívesen küldik őket nyelvtanfolyamokra, abban a reményben is, hogy két-három év múlva idegenvezetőként dolgoznak majd, esetleg szállodai portásként. Csinos egyenruhába öltözött lányokkal, fiúkkal ülünk az összetolt asztalok mellett. Sok mindent láttak-hallottak, éreztek már, noha őket fizikailag nem bántalmazták. Legtöbben az érettségi utáni munkavállalástól féltek, attól, hogy elviszik őket Románia túlsó felébe, sok száz kilométernyire szüleiktől, testvéreiktől, el a magyarságtól, szétszórva a románok közé, mint ahogy az sok érettségizett ismerősükkel megesett. Egy szép arcú román fiatalember az élelmiszerhiánnyal, a rideg életminőséggel indokolja jöttét. Aztán egy filigrán fiatalasszony, gondterhelt férjével ... Kicsinyeiket a nagymamánál hagyták, a gyors családegyesítés reményében. Már régen készültek, de valami mindig visszatartotta őket. Az utolsó csepp, amitől betelt a pohár az volt, amikor a magyar iskolában az igazgató rendőrrel verette meg a gyerekeket, mert állítólag nagy volt a hajuk. A fiatalasszony varrónő, itt felszolgálóként fog dolgozni, férje esztergályos, jó kilátásai vannak egy magánkisiparosnál szép fizetésre. Gyulai rokonoknál laknak. Bár tetszik nekik a város, vágyuk, egy kis darab föld és egy ház, ahol nyugodtan gazdálkodhatnának és élhetnének gyerekeikkel együtt. Mert a közeli családegyesítésben nagyon reménykednek. Most mindenkit az állampolgárság megszerzése foglalkoztat az ittlévők közül, a házaspárt is. De a honvágy időről időre odaszólítja őket a szálló tizedik emeletén elhelyezett csillagászati távcsőhöz, melyet ha Románia felé fordítanak, csaknem ellátnak hazáig . . . Rapai Piroska SZABAD FÖLD 3 Ezekben a hetekben Európa legtöbb országában takaréklángra áll a társadalmak élete, az állampolgárok ugyanis megszolgált és megérdemelt nyári szabadságukra készülődnek. Tíz- és százezrek kerekednek föl s lepik el a világ légi és földi országútjait, hogy aztán majd ki-ki a maga többhetes pihenője után — ott folytassa a munkáját, ahol most abbahagyja. Nincs ebben semmi különös; természetes tartozéka ez már jó idő óta a nálunknál szerencsésebb történelmi múlttal rendelkező országok állampolgárainak és nem kell sem nagypocakú, vastag szivart rágó tőkésnek, sem az úgynevezett és a szemináriumokon oly sokat emlegett „úri osztályához tartozónak lenni ahhoz, hogy köznapi realitás legyen azok számára mindez, akik év közben a napi munkájukat tisztességgel elvégzik. Megértem és rögvest csillapítani szeretném azt a magyar állampolgárt, aki most fölháborodik és azt mondja: ő is tisztességgel végzi a dolgát, mégsem képes a családja számára még csak megközelítőleg sem hasonló lehetőséget biztosítani. Ki, vagy mi fosztja meg őt ettől? Nos, először is: ez ilyen sarkosan azért nem igaz, mert nekünk is volt már néhány olyan esztendőnk, amikor azt hihettük, mi is kezdünk fölzárkózni e téren is Európához. Sajnos illúzió volt, most fizetünk érte. Aztán: mi sem volna könnyebb dolog, mint két kézzel mutogatni ez ügyben is a történelemre — a távoli és a közelmúlt évekre —, de aligha lenne ez több annál, mint közömbös sebtapaszt tenni egy ország — mélyebb régiókat érintő — sérüléseire. Tudomásul kell vennünk, hogy ez a nyár nekünk, magyaroknak nem a pihentető üdülések nyara, hanem olyan nemzetmentő, történelmi időszak, amikor a takarítónőtől a miniszterelnökig mindenkinek egy ügyet kell szolgálnia: hazánk társadalmi, politikai-gazdasági megújhodását, talpraállítását. Tudom, naponta halljuk, írjuk, mondjuk ugyanezt, rádióban, újságban, utcán és a sarki fűszeresnél, és túl nagyok már bennünk az indulatok, a felgyülemlett feszültségek ahhoz, hogy ezt így, egyszerűen, füstölgés nélkül tudomásul vegyük. Pedig nincs más kiút! A bajainkból való kilábalás érdekében föl kell vállalnunk a lemondásokat, köztük bizony sokunknak a nyári pihenés feladását, a másoktól oly gyakran elirigyelt családi üdüléseket is. És nem is csak azért, mert nincs rá pénzünk. És nem is csak azért, mert a fölvállalt munka nem engedélyez rá időt. Hanem egyszerűen azért, mert ez az ország s benne az állampolgárok többsége ma lelkileg vigyázzban áll és nincs az a csodaüdülője a világnak, amely ezt a lelki stresszt, ezeket a sejtjeinkbe ivódott gondokat feledtetni tudná. Nem is lehet. Ezeket ugyanis nem feledtetni, hanem megoldani kell, ennek pedig ára van. Több és nagyobb, mint egy nyári üdülés! Ezzel együtt is azt kívánom mindazoknak, akiknek rövidebb-hoszszabb nyári pihenőre módjuk s alkalmuk nyílik, hogy töltsék el kellemesen, új erőt gyűjtve. Akinek meg ez most elmarad, az reménykedjék velem együtt abban 1989 júliusában, az esztendő 27. hetében, hogy kárpótol majd bennünket egy gondjaiból kilábaló Magyarország a mostaninál szebb, ígéretesebb sok-sok nyara.