Szabad Föld, 1990. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-24 / 17. szám

16 SZABAD FÖLD B­ ­lk­ivébmBI II­I^ Pénzt és anyut nem dobunk ki Változhatnak idők és az ízlések, egyelőre megdönthetetlennek látszik emberi természetünk azon vonása, hogy a legjobban a más kárán va­gyunk képesek nevetni. Különösen azok kárán, akiket eleinte nagyon irigylünk. A Pénzmánia című amerikai mozibolondság bő alkalmat kínál elébb a sárga irigységünk, majd a fék­telen kárörvendezésünk kiélésére. Mozibolondságnak neveztem a film műfaját. Hadd egészítsem ki most ezt azzal, hogy a film szereplői ennek megfelelően szinte egytől egyig futó­­­ bolondok. Ki járatja, helyesebben ki futtatja velük a bolondját? A sors sötét,­­ ám kajánul kacagó játéka. No, meg a tulajdon kapzsiságuk. Egy testestől-lelkestől egymásba bo­londult szerelmespár, akiknek az eskü­vői képét holtbiztosan nem teszi ki a kirakatába a fényképész, olyannyira csúfak, valamint ennek ellentételezé­seképpen három szexis bombaszép­ség, egy őket szélhámosságával bolon­­dító lovag kíséretében, autóútjuk köz­ben fölfrissülni betérnek egy útszéli csárdába. Ugyanide egy korosabb férfi is beállít, és pár perc múlva holtan te­rül el a földön. Mielőtt a szemét végleg bezárná, van még annyi ideje, hogy a kocsmában jelenlevők füle hallatára elsuttogja: az ország négy különböző helyén ebül szerzett négymillió dollár­ja van elásva. De pontos lelőhelyüket már nem tudja kinyögni. A fültanúk­nak csak annyi támpontjuk van, hogy hidak közelében kell keresgélniük... Természetesen mind a vendégek, mind a vendéglősök nekilendülnek. Útközben két nyomozó is a nyomukba ered. Úgyhogy immár a két kezünkön ki lehet számolni, hányan futnak — mit futnak?, száguldanak! — a pénzük után. Mert mi sem kézenfekvőbb, mint hogy ezt a pénzösszeget a saját öröksé­güknek tekintik. Hanem amikor már csak a kezüket kellene kinyújtani az áhított­­bankó­kért, amikor már úgy látszik, hogy a gazdagság az ölükbe hullt, mindig tör­ténik valami rémes eset, ami miatt ál­muk a semmibe foszlik, meghiúsul. Egyszerűen nem akarnak hinni a sze­müknek. De nem adják föl. Nem olyan fából faragták őket. Nem ám. Van tehát okunk irigységre is, kár­örömre is. És nem utolsósorban, szinte megállás nélkül, oldalunkat fájdító ne­vetésre. Igazán tiszteletreméltó, hogy a film forgatásakor már a hetvenedik életévén is túllépett rendező, Richard Fleischer, akinek a háta mögött félszáz körüli rendezése állt, ennyire bírta szusszal, ötletekkel, irammal. Igen szé­les skálán mozog a tudása. Elég talán, ha megemlítem, hogy ő vitte mozivá­szonra a torokszorítóan izgalmas és hajmeresztő Bostoni fojtogatót meg Mark Twain Koldus és királyfijának filmváltozatát. Akkor már nem is te­kinthető csodának, hogy ez a remekül átgondolt, mégis abszolút gátlástalan komédia szépen belefért az idős mes­ter életművébe. Nem fogjuk klasszikus alkotásaként számon tartani, de a mozijegy árát, amit érte kifizetünk, sem könyvelhet­jük el kidobott pénznek. Kellemes szé­dületként és búfelejtésként többet ér egy liter zamatos bornál. Nyilván a címével is már megbot­ránkoztat a másik nagyon elevenen iramló amerikai burleszk, a Dobjuk ki anyut a vonatból. Enyhíthetné a dol­got, ha ez az anyu csupán afféle be­cenév volna, amit fiatal hölgyekre is szoktunk néha aggatni. De ez az anyu valóban egy anyuka, akitől a már szépen felnőttkorba cseperedett fiacskája szeretne megszabadulni. Nem vitás, anyu nehezen elviselhető, szüntelen szidalmakat szóró, magzatá­nak az életét megkeserítő matróna. Vannak, akik az ilyen dámákat mind közönségesen hárpiáknak nevezik. No de mégis, csak úgy egyszerűen kihají­tani a robogó vonatból?! Danny DeVito, a film rendezője és első számú főszereplője minden bi­zonnyal nem is tenné meg a saját ma­májával. De filmjének alapgondolata­ként gyermeki örömmel játszik el a gondolattal, hogy más anyukájával ezt megcselekedje. Az ég szerelméért, ne­hogy az anyósára gondoljunk! Akinek a fejében, a filmben, ez a gondolat megfordul, nőtlen. Ellenben nős ama másik férfi, akitől kitartó szorgalom­mal gyilkolni tanul, lévén ez a férfi a krimiirodalom professzora. A legmeg­­hökkentőbb gyilkosságok ismeretét igyekszik a tanítványába belecsöpög­­tetni. Mielőtt a kedves olvasó elkérné a cí­mét, hogy maga is beiratkozzék az em­lített krimiiskolába, el kell árulnom, hogy a mester maga egy nagy balek. A felesége ellopta tőle a legjobb regényötletét, megírta a saját nevén könyvnek, az olvasók pedig nem győ­zik kapkodni. Ráadásul ott is hagyta a kifosztott írót. Az azonban az írói siker­nél is nagyobb célra akarja fölhasznál­ni sok-sok fejtörésének és szakértelmé­nek gyümölcsét. Elhatározza, hogy ki­nyírja az enyvesagyú asszonyt. Igen ám, de hogyan? Mindkettőjükön, s legkiváltképpen Danny DeVito filmalkotón a filmkri­mik és horrorok legkiemelkedőbb atyamestere, Alfred Hitchcock segít. Egyszerűen kisajátítják az Idegenek a vonaton című filmjének az ideáját. Te­hát eszerint a professzor fogja „elintéz­ni” tanítványa anyukáját, az pedig a professzor a feleségét. A rendőrség pe­dig nyomozhat, úgyse jut messzire, hi­szen egyikük esetében sem tud felfe­dezni és kimutatni semmiféle indíté­kot. Danny DeVito eljárása annyiban kü­lönbözik Hitchcockétól, hogy ő, habár szintén halálosan komolyan veszi a gyilkosságcsere gondolatát, de a vég­sőkig feszíti e gondolat kivitelezésének a komikus elemeit is. Korántsem hoz létre olyan világraszólót, mint Hitch­cock, mivelhogy tehetség dolgában a nagy példaképet nehéz utolérni. De a kacagtatásra — amelynek eszközeit azonban nem mindig e legelismerésre­­méltóbb igényességgel választja meg és alkalmazza — eléggé bővérűnek mutatkozik Danny DeVito vénája. Sas György Jelenet a Pénzmánia című filmből VARGA S. JÓZSEF AZ ALKU Kis Ferenc megadta a módját. Hajnalok hajnalán megborotválkozott, min­denből tisztát vett, s naftalinszagú bársonynad­rágja elé tiszta kötényt kanyarított. — így e­l­hökkent asszonyára, s fejébe il­lesztve a fácántollas kalapot, kimasírozott az utcai kapun. S csodák csodája, a kocsma előtt elbaktatva nem szakította meg útját, s úgymond nem vette magához a mindennapi féldecit. Hagyta. Tudta jól, lesz még ma alkalma bepótolni. — Jó reggelt, István! — dörrent a faluvégi portán, s szegletes arcán szinte tapintható fáj­dalom honolt. Hogyisne fájna neki ez a nap, mert, okosko­dott, akármit adnak is érte, azért fizetnie kell, s felettébb megkeserítette, hogy kiadása lesz. — Adjon az Isten, Feri — így a gazda, s a fé­nyes nyelű vasvillával, rajta aranyló szalmával befordult az istálló ajtaján. — Teszi? — lépett utána Kis Ferenc. — Teszem, amíg tehetem. Ennyiben maradtak, s hagyták, hadd hálózzon köröttük a sűrű csend, hogy ne háborgassa semmi a jámbor teheneket kitartó kérődzésük­­ben. — Jók amilyenek? — kérdezte István gazda, s moccanatlanul támaszkodott a vasvilla nyelé­re. — Megjárják. Lehetnének jegyesebbek is — hangzott a felelet. S tovább hallgattak. De már nem önmagukról, helyről, időről feled­kezve, hanem szándékosan. Józan megfonto­lásból. Úgy tettek, mintha fogalmuk sem volna, hogy a másik mit akar, s kiváltképp, hogy Kis Ferenc miért jött. Pedig nem a tehenek meg­szemlélése húzta ide. Dehogy. Ma szándékozik megvenni a malacokat. Azt a négy hízónak valót. Úgy esett, hogy István gazda legszebb kocá­ja négyet ellett. Mindössze négy malacot. Még ilyet. Mert ezen a portán tizen alul fialó göbének nincsen helye. Itt ez a jelszó. És István gazda tesz róla, hogy tartsa magát elhatározásához. Mit kezdjen négy malaccal? Felhizlalni, négyet? Hisz’ annyi munkával tízet is lehetne. Eladja őket. S ezért üzent a múlt nap Kis Ferencnek. A tízpercnyi, érdektelenséget színlelő várako­zás után Kis Ferenc volt az, aki feladta. Nem bír­ta tovább. Mert ha vár, érezte, kifúrja oldalát a kíváncsiság. Hogy milyenek azok a malacok, csakugyan olyan takarosak, ahogyan megüzen­ték? — Hol vannak azok a híresek? — kérdezte, s amint megszólalt, menten tudta, veszített előbbi pozíciójából, hisz a vevő addig számolhat hely­zeti előnnyel, amíg képes elhitetni az eladóval, hogy kisebb gondja is nagyobb az üzletkötés­nél. — Menjünk!­­ István gazda előrecsörtetett ormótlan, klaf­­fogó gumicsizmájában. Menyasszonyi ruhába öltözött gyümölcsfák alatt haladtak, házukat a tavaszi verőfény mele­gítette, s szinte lépteik ritmusához igazodott tü­zes takácsolásával a gyöngykakas. Megálltak az ól előtt, kicsit később a kifutó deszkájára nehezültek, s befelé kémleltek. — Cöne, cöne te. A hangra négy turcsi orrú malac törtetett elő, reménykedőn a vizesvályú elé soroltak, s mert­hogy az üres volt, keserű tekintetet vetettek a deszkán könyöklőkre. — Egyformák — jegyezte meg tapogatózón István gazda —, akár a párna. — Jól mondja — csapott le a szóra a vevő —, egyformák, akár a kispárna meg a nagy. A gazda tágra meresztette a szemét, váratla­nul érte az epés megjegyzés. — Léneát tehetünk rájuk. Lefogadom, víz­szintesen állna. — Vízszintesen, akár a hegyi ösvény. Ez már több volt a soknál. István gazda kicsit oldalt fordult, mintha csak a gyufa lángját óvná a széltől, s indulattal bodor füstöket eregetett ásatag pipájából. A vevő, látva, hogy túllőtt a célon, békalé­­nyen kérdezte: — Mi az áruk? — Kétezer. — Az összesért? — Mindjárt mondok valamit, hogy magam is megbánom. Kétezer darabja. — Kettőőőő? — húzta a szót a vevő felhábo­rodottan. — Hát az nagyon sok. Akkor a négy kitesz nyolcezret. — Jól mondja. Éppen annyit. Se többet, se kevesebbet. — Ajka — pottyant ki a szó a vevőből, s áb­rázata is eltorzult, akárha utólag nyilallt volna a fájdalom rég kihullott szemfogába. Hallgattak. A gazda. — Hanem szelídek ám. Ha nem tudnám, hogy a Piri koca az anyjuk, arra is gondolhat­nék, hogy birka vetette őket. Mert szelídek, akár a húsvéti bárány. — Az nekem még nem mond semmit. Nem az a lényeg, hogy szelíd-e a malac, hanem hogy eszik-e, iszik-e, és kiváltképp, hogy hízékony-e. Az a lényeg. Máskülönben mivel tartja őket? — Táppal meg vízzel. Ott az önetető, az ita­­tóvölyú, három napra való elfér bennük. Oda se kell nézni rájuk. — Nem-e? — háborgott a vevő. — Ilyet az­tán nekem ne mondjon. A jószághoz igenis, minden áldott nap oda kell menni. Ha esik, ha fúj. Akkor is. — Nem úgy értettem — mentette magát az eladó —, azt akartam mondani, ha akartam vol­na, akár oda se nézek hozzájuk három napon át. — Az más. Ha nem — tolta feljebb fénylő homlokán a kalapot Kis Ferenc —, én a maga helyében moslékon tartottam volna őket. Attól gyomrosabbak, mélyebbek, meg sűrűbbek is. — Én másképp látom. És a táppal kevesebb a dolog is. — Ha maga így látja, hát így látja. Semmi kö­zöm hozzá. Hanem annak a kis göbének ott — bökött befelé gyökér ujjával a vevő — felemás a szeme. Az egyik kék, a másik fekete. Nem jó. Ha nekem ilyen malacom volt, arra mindig ráfi­zettem. Raginálódott, turkálódott, válogatott és pocsékolt. Csak éppen nem evett. — Ezzel én megint nem értek egyet. Mert ne­kem is volt felemás szemű malacom. És az?! Olyan étvágya volt, hogy leette volna a felhőt is az égről. — No hiszen — mosolyodott el fanyarul Kis Ferenc —, jókat mond. Még hogy a felhőt is az égről. Hanem idevigyázzon, megmondom az őszinteséget. Sokallom a kétezret darabjáért. Mert ott az a kis értény például. Az a legkisebb, akkora, akár a kopott papucs talpa. Azért meg­ajánlok ezerhétszázat. Egy fillérrel se többet. Meg azért a felemás szeműért ezernyolcszázat, mert hogy kicsit nagyobb. Akár a szódásüveg — vágott a másikhoz gúnnyal. — Jó. Legyen úgy. A vevő, önmaga is meglepődve az engedé­kenységen, menten előhozakodott az újabb ajánlattal: — A másik nagyobbik ártányért megajánlok ezerkilencszázat. Ne mondja, hogy sóher a ma­­gyar. — Rendben — már-már lelkesülten szólt a gazda. — Hanem mondok én is valamit — s ar­cát megkeményítette, hogy lássék rajta, semmi­képpen sem enged abból, amit mondani szán­dékozik. — Ha az a legkisebb, ott, megér magá­nak ezerhétszázat, akkor mit ér a legnagyobb? Akkora már, mint egy kutya. —­ Attól függ, milyen kutya. Zsebkutya? — Mint a vizslakutya. Amilyen az elnöknek is van. Én azért kettőezerhatszázat kérek. És a bogaistennek se adom alább. A vevő tűnődött: igen, engednie kell neki is, hisz’ az eladó a három ajánlatra azonnal igent mondott. Hát akkor ebben az egy esetben ré­széről is igen lesz, döntött, s kibökte a szót. S hogy ilyen szépen zöld ágra vergődtek egy­mással, menten leparoláztak, s az áldomási pá­linka reményében, felhevülten nyomakodtak be­felé a konyhaajtón. — Mire végeztek? — fogadta őket az asz­­szony, s úgy állt, hogy testével takarja a kony­haszekrényen álló pálinkásüveget. — Megegyeztünk. Nehezen, de azért enge­dett a gazdáram — kedélyeskedett a vevő, s éledő önelégültséggel összedörzsölte a tenye­rét. — Nyolcezer? — vágott férje felé az asz­­szony. — Nem egészen. Vegyél elő papírt, ceruzát, oszt add össze. Majd szépen fölsoroljuk. S az asszony engedelmesen a papír fölé ha­jolt, s mert hogy menten fejfájást érzett, amint szemébe ütöttek a számok, idegesen babrált fejkendőjének csomóján. — Nézzed csak te is, Pista! — tolta férje elé a papírt. — Mert akárhogy nézem, megvan ez. Úgy, ahogy elterveztük. A vevő fölvonta bozontos szemöldökét, s még szerencse, hogy vastag üvegből volt az a kupica, mert menten összeroppantotta volna gyökér ujjaival. — Csakugyan annyi az — így István gazda. — Nyolcezer. — A betyárját nekije. Annyi? — álmélkodott a vevő. — Nyolcezer — így az asszony. A vevő roppant komoly képet vágott, arcát fölfelé vetette, s önelégültségnek magasáról ekképpen szólt: — Igaz, hogy nyolcezer. De azért mégse úgy nyolc, hogy darabjáért adtam volna kettőt — vágta ki a szót. — Jól mondja — szólt elismerően István gazda —, azért így mégiscsak másabb. S ünne­pélyesen emelte a kupicát 1990. ÁPRILIS 24.

Next