Szabad Föld, 1990. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-24 / 17. szám
16 SZABAD FÖLD B lkivébmBI III^ Pénzt és anyut nem dobunk ki Változhatnak idők és az ízlések, egyelőre megdönthetetlennek látszik emberi természetünk azon vonása, hogy a legjobban a más kárán vagyunk képesek nevetni. Különösen azok kárán, akiket eleinte nagyon irigylünk. A Pénzmánia című amerikai mozibolondság bő alkalmat kínál elébb a sárga irigységünk, majd a féktelen kárörvendezésünk kiélésére. Mozibolondságnak neveztem a film műfaját. Hadd egészítsem ki most ezt azzal, hogy a film szereplői ennek megfelelően szinte egytől egyig futó bolondok. Ki járatja, helyesebben ki futtatja velük a bolondját? A sors sötét, ám kajánul kacagó játéka. No, meg a tulajdon kapzsiságuk. Egy testestől-lelkestől egymásba bolondult szerelmespár, akiknek az esküvői képét holtbiztosan nem teszi ki a kirakatába a fényképész, olyannyira csúfak, valamint ennek ellentételezéseképpen három szexis bombaszépség, egy őket szélhámosságával bolondító lovag kíséretében, autóútjuk közben fölfrissülni betérnek egy útszéli csárdába. Ugyanide egy korosabb férfi is beállít, és pár perc múlva holtan terül el a földön. Mielőtt a szemét végleg bezárná, van még annyi ideje, hogy a kocsmában jelenlevők füle hallatára elsuttogja: az ország négy különböző helyén ebül szerzett négymillió dollárja van elásva. De pontos lelőhelyüket már nem tudja kinyögni. A fültanúknak csak annyi támpontjuk van, hogy hidak közelében kell keresgélniük... Természetesen mind a vendégek, mind a vendéglősök nekilendülnek. Útközben két nyomozó is a nyomukba ered. Úgyhogy immár a két kezünkön ki lehet számolni, hányan futnak — mit futnak?, száguldanak! — a pénzük után. Mert mi sem kézenfekvőbb, mint hogy ezt a pénzösszeget a saját örökségüknek tekintik. Hanem amikor már csak a kezüket kellene kinyújtani az áhítottbankókért, amikor már úgy látszik, hogy a gazdagság az ölükbe hullt, mindig történik valami rémes eset, ami miatt álmuk a semmibe foszlik, meghiúsul. Egyszerűen nem akarnak hinni a szemüknek. De nem adják föl. Nem olyan fából faragták őket. Nem ám. Van tehát okunk irigységre is, kárörömre is. És nem utolsósorban, szinte megállás nélkül, oldalunkat fájdító nevetésre. Igazán tiszteletreméltó, hogy a film forgatásakor már a hetvenedik életévén is túllépett rendező, Richard Fleischer, akinek a háta mögött félszáz körüli rendezése állt, ennyire bírta szusszal, ötletekkel, irammal. Igen széles skálán mozog a tudása. Elég talán, ha megemlítem, hogy ő vitte mozivászonra a torokszorítóan izgalmas és hajmeresztő Bostoni fojtogatót meg Mark Twain Koldus és királyfijának filmváltozatát. Akkor már nem is tekinthető csodának, hogy ez a remekül átgondolt, mégis abszolút gátlástalan komédia szépen belefért az idős mester életművébe. Nem fogjuk klasszikus alkotásaként számon tartani, de a mozijegy árát, amit érte kifizetünk, sem könyvelhetjük el kidobott pénznek. Kellemes szédületként és búfelejtésként többet ér egy liter zamatos bornál. Nyilván a címével is már megbotránkoztat a másik nagyon elevenen iramló amerikai burleszk, a Dobjuk ki anyut a vonatból. Enyhíthetné a dolgot, ha ez az anyu csupán afféle becenév volna, amit fiatal hölgyekre is szoktunk néha aggatni. De ez az anyu valóban egy anyuka, akitől a már szépen felnőttkorba cseperedett fiacskája szeretne megszabadulni. Nem vitás, anyu nehezen elviselhető, szüntelen szidalmakat szóró, magzatának az életét megkeserítő matróna. Vannak, akik az ilyen dámákat mind közönségesen hárpiáknak nevezik. No de mégis, csak úgy egyszerűen kihajítani a robogó vonatból?! Danny DeVito, a film rendezője és első számú főszereplője minden bizonnyal nem is tenné meg a saját mamájával. De filmjének alapgondolataként gyermeki örömmel játszik el a gondolattal, hogy más anyukájával ezt megcselekedje. Az ég szerelméért, nehogy az anyósára gondoljunk! Akinek a fejében, a filmben, ez a gondolat megfordul, nőtlen. Ellenben nős ama másik férfi, akitől kitartó szorgalommal gyilkolni tanul, lévén ez a férfi a krimiirodalom professzora. A legmeghökkentőbb gyilkosságok ismeretét igyekszik a tanítványába belecsöpögtetni. Mielőtt a kedves olvasó elkérné a címét, hogy maga is beiratkozzék az említett krimiiskolába, el kell árulnom, hogy a mester maga egy nagy balek. A felesége ellopta tőle a legjobb regényötletét, megírta a saját nevén könyvnek, az olvasók pedig nem győzik kapkodni. Ráadásul ott is hagyta a kifosztott írót. Az azonban az írói sikernél is nagyobb célra akarja fölhasználni sok-sok fejtörésének és szakértelmének gyümölcsét. Elhatározza, hogy kinyírja az enyvesagyú asszonyt. Igen ám, de hogyan? Mindkettőjükön, s legkiváltképpen Danny DeVito filmalkotón a filmkrimik és horrorok legkiemelkedőbb atyamestere, Alfred Hitchcock segít. Egyszerűen kisajátítják az Idegenek a vonaton című filmjének az ideáját. Tehát eszerint a professzor fogja „elintézni” tanítványa anyukáját, az pedig a professzor a feleségét. A rendőrség pedig nyomozhat, úgyse jut messzire, hiszen egyikük esetében sem tud felfedezni és kimutatni semmiféle indítékot. Danny DeVito eljárása annyiban különbözik Hitchcockétól, hogy ő, habár szintén halálosan komolyan veszi a gyilkosságcsere gondolatát, de a végsőkig feszíti e gondolat kivitelezésének a komikus elemeit is. Korántsem hoz létre olyan világraszólót, mint Hitchcock, mivelhogy tehetség dolgában a nagy példaképet nehéz utolérni. De a kacagtatásra — amelynek eszközeit azonban nem mindig e legelismerésreméltóbb igényességgel választja meg és alkalmazza — eléggé bővérűnek mutatkozik Danny DeVito vénája. Sas György Jelenet a Pénzmánia című filmből VARGA S. JÓZSEF AZ ALKU Kis Ferenc megadta a módját. Hajnalok hajnalán megborotválkozott, mindenből tisztát vett, s naftalinszagú bársonynadrágja elé tiszta kötényt kanyarított. — így elhökkent asszonyára, s fejébe illesztve a fácántollas kalapot, kimasírozott az utcai kapun. S csodák csodája, a kocsma előtt elbaktatva nem szakította meg útját, s úgymond nem vette magához a mindennapi féldecit. Hagyta. Tudta jól, lesz még ma alkalma bepótolni. — Jó reggelt, István! — dörrent a faluvégi portán, s szegletes arcán szinte tapintható fájdalom honolt. Hogyisne fájna neki ez a nap, mert, okoskodott, akármit adnak is érte, azért fizetnie kell, s felettébb megkeserítette, hogy kiadása lesz. — Adjon az Isten, Feri — így a gazda, s a fényes nyelű vasvillával, rajta aranyló szalmával befordult az istálló ajtaján. — Teszi? — lépett utána Kis Ferenc. — Teszem, amíg tehetem. Ennyiben maradtak, s hagyták, hadd hálózzon köröttük a sűrű csend, hogy ne háborgassa semmi a jámbor teheneket kitartó kérődzésükben. — Jók amilyenek? — kérdezte István gazda, s moccanatlanul támaszkodott a vasvilla nyelére. — Megjárják. Lehetnének jegyesebbek is — hangzott a felelet. S tovább hallgattak. De már nem önmagukról, helyről, időről feledkezve, hanem szándékosan. Józan megfontolásból. Úgy tettek, mintha fogalmuk sem volna, hogy a másik mit akar, s kiváltképp, hogy Kis Ferenc miért jött. Pedig nem a tehenek megszemlélése húzta ide. Dehogy. Ma szándékozik megvenni a malacokat. Azt a négy hízónak valót. Úgy esett, hogy István gazda legszebb kocája négyet ellett. Mindössze négy malacot. Még ilyet. Mert ezen a portán tizen alul fialó göbének nincsen helye. Itt ez a jelszó. És István gazda tesz róla, hogy tartsa magát elhatározásához. Mit kezdjen négy malaccal? Felhizlalni, négyet? Hisz’ annyi munkával tízet is lehetne. Eladja őket. S ezért üzent a múlt nap Kis Ferencnek. A tízpercnyi, érdektelenséget színlelő várakozás után Kis Ferenc volt az, aki feladta. Nem bírta tovább. Mert ha vár, érezte, kifúrja oldalát a kíváncsiság. Hogy milyenek azok a malacok, csakugyan olyan takarosak, ahogyan megüzenték? — Hol vannak azok a híresek? — kérdezte, s amint megszólalt, menten tudta, veszített előbbi pozíciójából, hisz a vevő addig számolhat helyzeti előnnyel, amíg képes elhitetni az eladóval, hogy kisebb gondja is nagyobb az üzletkötésnél. — Menjünk! István gazda előrecsörtetett ormótlan, klaffogó gumicsizmájában. Menyasszonyi ruhába öltözött gyümölcsfák alatt haladtak, házukat a tavaszi verőfény melegítette, s szinte lépteik ritmusához igazodott tüzes takácsolásával a gyöngykakas. Megálltak az ól előtt, kicsit később a kifutó deszkájára nehezültek, s befelé kémleltek. — Cöne, cöne te. A hangra négy turcsi orrú malac törtetett elő, reménykedőn a vizesvályú elé soroltak, s merthogy az üres volt, keserű tekintetet vetettek a deszkán könyöklőkre. — Egyformák — jegyezte meg tapogatózón István gazda —, akár a párna. — Jól mondja — csapott le a szóra a vevő —, egyformák, akár a kispárna meg a nagy. A gazda tágra meresztette a szemét, váratlanul érte az epés megjegyzés. — Léneát tehetünk rájuk. Lefogadom, vízszintesen állna. — Vízszintesen, akár a hegyi ösvény. Ez már több volt a soknál. István gazda kicsit oldalt fordult, mintha csak a gyufa lángját óvná a széltől, s indulattal bodor füstöket eregetett ásatag pipájából. A vevő, látva, hogy túllőtt a célon, békalényen kérdezte: — Mi az áruk? — Kétezer. — Az összesért? — Mindjárt mondok valamit, hogy magam is megbánom. Kétezer darabja. — Kettőőőő? — húzta a szót a vevő felháborodottan. — Hát az nagyon sok. Akkor a négy kitesz nyolcezret. — Jól mondja. Éppen annyit. Se többet, se kevesebbet. — Ajka — pottyant ki a szó a vevőből, s ábrázata is eltorzult, akárha utólag nyilallt volna a fájdalom rég kihullott szemfogába. Hallgattak. A gazda. — Hanem szelídek ám. Ha nem tudnám, hogy a Piri koca az anyjuk, arra is gondolhatnék, hogy birka vetette őket. Mert szelídek, akár a húsvéti bárány. — Az nekem még nem mond semmit. Nem az a lényeg, hogy szelíd-e a malac, hanem hogy eszik-e, iszik-e, és kiváltképp, hogy hízékony-e. Az a lényeg. Máskülönben mivel tartja őket? — Táppal meg vízzel. Ott az önetető, az itatóvölyú, három napra való elfér bennük. Oda se kell nézni rájuk. — Nem-e? — háborgott a vevő. — Ilyet aztán nekem ne mondjon. A jószághoz igenis, minden áldott nap oda kell menni. Ha esik, ha fúj. Akkor is. — Nem úgy értettem — mentette magát az eladó —, azt akartam mondani, ha akartam volna, akár oda se nézek hozzájuk három napon át. — Az más. Ha nem — tolta feljebb fénylő homlokán a kalapot Kis Ferenc —, én a maga helyében moslékon tartottam volna őket. Attól gyomrosabbak, mélyebbek, meg sűrűbbek is. — Én másképp látom. És a táppal kevesebb a dolog is. — Ha maga így látja, hát így látja. Semmi közöm hozzá. Hanem annak a kis göbének ott — bökött befelé gyökér ujjával a vevő — felemás a szeme. Az egyik kék, a másik fekete. Nem jó. Ha nekem ilyen malacom volt, arra mindig ráfizettem. Raginálódott, turkálódott, válogatott és pocsékolt. Csak éppen nem evett. — Ezzel én megint nem értek egyet. Mert nekem is volt felemás szemű malacom. És az?! Olyan étvágya volt, hogy leette volna a felhőt is az égről. — No hiszen — mosolyodott el fanyarul Kis Ferenc —, jókat mond. Még hogy a felhőt is az égről. Hanem idevigyázzon, megmondom az őszinteséget. Sokallom a kétezret darabjáért. Mert ott az a kis értény például. Az a legkisebb, akkora, akár a kopott papucs talpa. Azért megajánlok ezerhétszázat. Egy fillérrel se többet. Meg azért a felemás szeműért ezernyolcszázat, mert hogy kicsit nagyobb. Akár a szódásüveg — vágott a másikhoz gúnnyal. — Jó. Legyen úgy. A vevő, önmaga is meglepődve az engedékenységen, menten előhozakodott az újabb ajánlattal: — A másik nagyobbik ártányért megajánlok ezerkilencszázat. Ne mondja, hogy sóher a magyar. — Rendben — már-már lelkesülten szólt a gazda. — Hanem mondok én is valamit — s arcát megkeményítette, hogy lássék rajta, semmiképpen sem enged abból, amit mondani szándékozik. — Ha az a legkisebb, ott, megér magának ezerhétszázat, akkor mit ér a legnagyobb? Akkora már, mint egy kutya. — Attól függ, milyen kutya. Zsebkutya? — Mint a vizslakutya. Amilyen az elnöknek is van. Én azért kettőezerhatszázat kérek. És a bogaistennek se adom alább. A vevő tűnődött: igen, engednie kell neki is, hisz’ az eladó a három ajánlatra azonnal igent mondott. Hát akkor ebben az egy esetben részéről is igen lesz, döntött, s kibökte a szót. S hogy ilyen szépen zöld ágra vergődtek egymással, menten leparoláztak, s az áldomási pálinka reményében, felhevülten nyomakodtak befelé a konyhaajtón. — Mire végeztek? — fogadta őket az aszszony, s úgy állt, hogy testével takarja a konyhaszekrényen álló pálinkásüveget. — Megegyeztünk. Nehezen, de azért engedett a gazdáram — kedélyeskedett a vevő, s éledő önelégültséggel összedörzsölte a tenyerét. — Nyolcezer? — vágott férje felé az aszszony. — Nem egészen. Vegyél elő papírt, ceruzát, oszt add össze. Majd szépen fölsoroljuk. S az asszony engedelmesen a papír fölé hajolt, s mert hogy menten fejfájást érzett, amint szemébe ütöttek a számok, idegesen babrált fejkendőjének csomóján. — Nézzed csak te is, Pista! — tolta férje elé a papírt. — Mert akárhogy nézem, megvan ez. Úgy, ahogy elterveztük. A vevő fölvonta bozontos szemöldökét, s még szerencse, hogy vastag üvegből volt az a kupica, mert menten összeroppantotta volna gyökér ujjaival. — Csakugyan annyi az — így István gazda. — Nyolcezer. — A betyárját nekije. Annyi? — álmélkodott a vevő. — Nyolcezer — így az asszony. A vevő roppant komoly képet vágott, arcát fölfelé vetette, s önelégültségnek magasáról ekképpen szólt: — Igaz, hogy nyolcezer. De azért mégse úgy nyolc, hogy darabjáért adtam volna kettőt — vágta ki a szót. — Jól mondja — szólt elismerően István gazda —, azért így mégiscsak másabb. S ünnepélyesen emelte a kupicát 1990. ÁPRILIS 24.