Szabad Föld, 1990. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-19 / 25. szám

12 SZABAD FÖLD 1990. JÚNIUS 19. Újra itthon, 33 év után... JaifffEfö mis, (íte öfWMí (MM0 Megkapta hát az Istentől azt az aján­dékot, az ő szavaival élve, amelyet se a Rákóczi-, se a Kossuth-emigráció nem remélhetett. Demokratikusan válasz­tott kormány kerülvén az ország élére, 33 év után végre hazatérhetett. Mert Tollas Tibor megfogadta: amíg ez be nem következik, addig nem lépi át a magyar határt. Ki volt, és mit tett ez az idén hetven- esztendős, szikár öregúr? Költő, lapszerkesztő, a nyugati szór­ványmagyarság egyik összetartó ereje — az emigrációs magyarság legalábbis így tartotta számon a Münchenben élő Tollas Tibort, a Nemzetőr című újság alapítóját, kiadóját és a mai napig fő- szerkesztőjét. Ahhoz, hogy megértsük hazalátoga­tását szülőföldjére, a Borsod megyei Nagybarcára, rövid önéletrajz kíván­kozik. Tollas Tibor Nagybarcán szüle­tett 1920-ban, s apja, Kohlmann Tamás ezredes révén arra volt büszke, hogy rokoni ágon 48-as szabadságharcos ivadék, anyai ágon pedig a református zsoltárfordító leszármazottja. Verseit az édesanyjától felvett néven (Kecskéssy) kezdte írogatni, a „Tollas” név már a müncheni emigráció eredménye. Kato­napályára lépett, a Ludovika elvégzése után 1941-ben avatták hadnaggyá. A háború után egy darab ideig még szolgált az úgynevezett demokratikus hadseregben, ám 1947-ben hamis vá­dakkal letartóztatták. Kilenc évet töl­tött különböző fegyházakban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányá­ban. Ennek az időnek a terméke a „Fü­veskert”, a váci börtön szamizdat iro­dalma, amely rabtársainak verseit épp­úgy tartalmazza, mint a sajátjait, s a kézzel lekörmölt „fegyházballadák” később, az emigráció éveiben tizenkét nyomtatott kötetben, kilenc nyelvre le­fordítva jelentek meg. Tollas Tibor 1956 júliusában, a politi­kai perek felülvizsgálatakor szabadult, az októberi forradalom idején már a Nemzetőrség tisztjeként harcolt, majd 1956 novemberében elhagyta az orszá­got. Egy hónappal később, december 1-jén jelent meg a Nemzetőr első szá­ma. Azóta megszakítás nélkül szer­keszti ezt a havi lapot. A lapszerkesztőt és költőt itthon tar­tózkodása alatt elkísértük egy miskolci író-olvasó találkozóra, másnap pedig Nagybarcára. Ami az író-olvasó találkozó hangvé­telét illeti, az ilyen eseményhez egyéb­ként hozzászokott krónikásnak szokat­lan volt. Jelen sorok írója ugyanis ké- tesztendős múlt, amikor Tollas (alias Kecskéssy, Kohlmann?) Tibor elhagy­ta Magyarországot. Későbbi esztendei­ben csak némi fogalma volt arról, hogy létezik a határon kívül egy Nemzetőr című újság, amelynek szerepe abból áll, hogy „hazug és hamis vádakkal il­lesse a mindenkori magyar kormányt, amely ' Tedenta, soviniszta és fasiszta szemléletű, amelyet csak a disszidens magyarok olvasnak, s amelyben meg­jelenni egyet jelent a legsúlyosabb po­litikai bűntettel”. Csizi Károly és Szaniszló József társaságában a szülőfalu főutcáján Nos, e hosszú évtizedekig tiltott or­gánum főszerkesztőjét most egy vé­kony, fekete hajú fiatalember mutatta be a jelenlévőknek. A miskolci fiatal­embert Furman Imrének hívják, és a Nemzetőrben 1985-ben megjelent ver­séért itthon alapos fenyítést kapott. Ma, költői tiszte mellett a kormány képviselője, az MDF alelnöke. Mint költő, ezen az esten elismerésben volt része: a Clevelandból idelátogató dr. Papp Gábortól vehette át a külföldön élő magyarság által alapított „József Attila-díjat”. — Nem véletlen a generációknak ez a találkozása — mondta Tollas Tibor. — Hiszen a Nemzetőr az elmúlt tíz év­ben szócsöve volt annak a „búvópatak­nemzedéknek". akikhez tartozók első ízben itthon, a lakitelki találkozáskor mondhatták el az igaz szót, akiknek írásai az itthoni orgánumokban nem jelenhettek meg. És nagyon örülök, hogy minket igazolt az idő. Hiszen már tíz éve azt jósoltuk a Nemzetőr hasáb­jain: ha lesz vér nélküli magyar forra­dalom és feltámadás, akkor azt ez a fia­tal nemzedék fogja kivívni. Szokatlan volt ez az író-olvasó talál­kozó más miatt is. A „közönség” nagy része Tollas Tibor egykori bajtársaiból- rabtársaiból tevődött össze. Ősz fejek, barázdált arcok, vastaps egy-egy sze­mélyes emlékezésre ... majd kígyózó sor a versesköteteit dedikáló Tollas Ti­bor előtt. Másnap, a nagybarcai stáb kibővült a dokumentumfilmjeikről ismert Gu­lyás testvérpárral is, kik végig kazettá­ra vették Tollas Tibor magyarországi útjait. Itt, a nagybarcai portán, a nagy­barcai házfalak között beszélgettünk Tollas Tiborral a Nemzetőr további sorsáról. • Nem gondolja, hogy a lap mos­tanra betöltötte ellenzéki szerepét, és már keveset tud nyújtani az itthoni magyarságnak? — Tény, hogy a magyarországi olva­sottságunk visszaesett az utóbbi idő­Tollas Tibor: Hét nyelven jelenik meg a Nemzetőr Laczó József felvételei ben. (A Nemzetőr hat-hat és fél ezer példányban jut el a világ minden tájá­ra.) Ám gondolnunk kell változatlanul azokra is, akik nem itthon élnek, ha­nem az USA-ban, Új-Zélandon vagy éppen Afrikában. Gondolnunk kell a felvidéki magyarságra, az erdélyiek­re ... Számukra új feladatokat kell fel­vállalnunk, új hangot kell megütnünk. • Mit ért az új feladaton ? — Többek között azt, hogy eddig — a tudósítóink révén — kicsit kívülálló­ként kommentáltuk az eseményeket Mondjam azt, jó értelemben „kibicked- tünk”? Ma már megadatott nekünk az eseményekben való közreműködés jo­ga is. A világban szétszórtan élő ma­gyarok ma — a kapcsolataik révén — konkrétabb segítséget tudnak nyújta­ni, és itt főleg a gazdasági szerepkörre gondolok. A kritika jogát szigorúan fenntartjuk, de a kopogtatás jogával együtt. Valaki felvetette a napokban: mi a különbség a Szabad Európa Rá­dió és a Nemzetőr között, illetve hely­zetének változása között? Roppant egyszerű. A SZER változatlan kibic- szerepe nemzetközi befolyásoltsága miatt (is) nyilvánvaló. Ellenben a Nemzetőrt mindig és ma is csak a ma­gyar érdekek vezették,'a nemzet ügye. • A Nemzetőr hét nyelven jelenik meg. Miért fontos a többnyelvűség? — Mert azt vallottam, és vallom ma is: nemcsak egymást, a magyarokat kell meggyőznünk az ügyeinkről-iga- zunkról, hanem az idegeneket, más né­peket is. Másként hogyan is számíthat­nánk a szimpátiájukra, törekvéseink támogatására? Minden nyelvi számot egy-egy kolléga állít össze, más-más stílusban. Ám állandó stábja — ha az újságírókra gondol — soha nem volt a Nemzetőrnek. Nyelvi szerkesztőink és tudósítóink vannak, akik meglehető­sen szerény tiszteletdíjért teszik a dol­gukat. • Ki tartja fenn a lapot? — Mögöttünk soha nem állt egyet­len gazda. Lapgazdáink a világ min­den táján élő magyarok. Ők tartanak el minket, az adományaikból. Az indu­láshoz annak idején a detroiti és cleve­landi magyarság adta össze a pénzt. Ha jól emlékszem, úgy 10—15 ezer dollárt. Hét évig bécsi székhellyel szer­kesztettük a lapot, majd átkerültünk Münchenbe. Azóta az NSZK-kormány- zat is megsegít minket évente 8—10 ezer márkával, mint minden ottani nemzetiségi sajtót. De fennmaradnunk nehéz, sőt, egyre nehezebb. Van körül­belül hatezer állandó amerikai előfize­tőnk. Nevük és címük a noteszomban van, és évente körbelátogatom a tehe­tősebbjeit, hogy a „jószándék” meg­maradjon. Mert — mint a magyarok­nál általában sok minden — e támoga­tás is a személyes kapcsolatokkal sike­rül. Ahogy öregszem és fogy az energi­ám. ez bizony egyre nehezebb ... • Ha jól értem, a Nemzetőr léte el­választhatatlan a személyétől? Elő­fordulhat, hogy nem lesz, aki tovább vigye az örökséget? — A gyerekeim (két lányom és egy fiam van) sajnos nem lépnek az örö­kömbe. Ha meghalok, ezt a bizonyos címlistát igyekszem megbízható kezek­ben tudni. Hiszen a küldetésünket, er­ről beszéltem az előbb, még korántsem töltöttük be. Ami a közép-kelet-euró- pai politikában és itthon, Magyarorszá­gon mostanig lezajlott, az csak egy játszmának az első része ... Keresztény Gabriella "ÍFÁWínfíT ífTHTTl Á!9 c^<£$~cL^V/ \l~PJ Nyugágyat visz az erkélyre, belévackoló- dik és sUtteti magát a verőfényben. Jó így. A dombok felöl virágillat, bentről asszonyá­nak motozása, s hallgatja, miként suhog­nak feje felett a kikelet zászlai, a száradó pelenkák. Sistergés riasztja: a tűzön felej­tett lábasból kifutott az álombéli tej. B. István hunyorog, s alvástól bódultán ki­felé kémlel a féltenyérnyi ablakon. Hány­szor álmodta már, hogy önálló lakásuk van. Mert álmainak álma, vágyainak vágya az önálló otthon, s képzeletének céltábláján az a középső kör. Azt volna jó végre telibe találni. — Tisztára kikészítesz — korholja csöpp­nyi asszonya —, soha nem jut eszedbe más, csak az a rohadt lakás? — Miért? Szerinted van annál fontosabb9 Vagy — B. István vibráló szemmel néz —, van valami ötleted? — Kész, fejezzük be — az asszony a há­tát mutatja. Hét esztendeje, hogy összekerültek — két csupasz tenyér. Hozomány? Ugyan. Ki­től és miből? Lakótelepi származékok, mondhatni, panelházi nemzedék. „Járjátok a magatok útját, boldoguljatok önerőtök­ből”, ennyi volt a szülői elbocsátás, mitaga­dás, a tanács nem rossz. B. István eggyel túl a harmincon, mérnök, a közeli gyár alkalmazottja, havi nyolceze­rért. Az asszonyka bolti eladó, s jó hónap, ha tisztán kézhez kap ötezret. De ezzel nem számolhatnak, elmegy albérletre, fű­tésre, világításra, vízre. Két éve, hogy a pa­rányi épületben élnek, ami önállónak önálló ugyan, hiszen csak ők lakják, de nagyon messze van az álombéli, „csak a miénk” otthontól. Valamikor tyúkólnak építették, s külön szerencse, hogy a hajdan volt tulaj­donos úgy szerette a kappanhúst. A kihe­rélt kakasokét, mert miattuk kellett a két helyiség, hogy külön legyenek, s ne hábor­gassák a tojótyúkokat. Forintot forintba, napot napba öltve élde­gélnek hőseink, s még dédelgetik maguk­ban a reményt, hogy egyszer majd jobb lesz. És tesznek is érte. A férfi harmadál­lást másodállásra vállal, az asszonyka mun­kaidő után takarítani, hajnalok hajnalán lángostésztát dagasztani jár. De élni kell, enni, valamicskét ruházkodni, néha egy- egy könyv is s ott vannak a részletek, bútor­ra, tévére, hűtőszekrényre. Sok. Jó, ha ha­vonta háromezer tisztán megmarad. Hónapokkal ezelőtt határozottan meg­fészkelt bennük a bizakodás. Hitték, meg­mutatkozott végre előttük is a boldogulás­hoz vezető út, az újrakezdési kölcsön képé­ben. Egészen beleélték magukat, terveket dédelgettek, hogy majd az asszony önálló lesz, felveszik szépen a négyszázezret, s vegyeskereskedést nyitnak belőle. Ámde hol élnek ők, a széplelkek, a kis naivak? Mert feledték, hogy csak a pénz az, ami pénzt tud fialni. Hogy’ tudnának ők eleget tenni a kölcsön feltételeinek, miféle ingó és ingatlan vagyonnal vállalhatnának önmagu­kért biztosítékot, amikor semmijük sincs? Álmaik zátonyra futottak, s fejüket mega­dón hajtották a mindennapi robot jármába. S most ime, mint derült égből villámcsa­pás, úgy ütött közéjük az a hétfői nap. B. István most már, amíg csak él, hallani fogja a vele száguldó mentőautó szirénáját, s ko­moly oka van rá. Azon a hétfőn kipécézte magának és sarkába lépett a kaszás. Most a nyolcágyas kórteremben fekszik, képek peregnek benne, s már-már rette­géssel gondol vissza az intenzív osztályon töltött napokra. Maga volt a pokol, de leg­alábbis a tornáca. Volt, elmúlt. Istennek, sorsnak, orvosok­nak há|a? Ki tudja. Elmúlt, és ez a lényeg. B. István ismét terveket sző, s visszatelep­szik agyának, képzeletének központjába az, ami mindennél előrébb való: az önálló otthon. Nyílik a kórterem ajtaja, főorvos úr jö, s vele a vizitelök fehér köpenyes kara. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — kém­leli szemüvege mögül hősünket főorvos úr. — Vagyogatok — hangzik a felelet —, vi­szonylag jól. — Úgy-úgy — helyesel főorvos úr —, de nemhogy viszonylag, hanem egyértelműen jobban van. Ezt én tudom. Barátom, egy-két hét és hazabocsátjuk. Jó lesz? — Nagyon. Főorvos úr arca váratlanul elkomorul, homlokán gondbarázdák, kihúzza magát, s katonásan áll finom börcipőjében. Jelentő­ségteljesen fejét emeli. — De csak mértékkel! — csap le lapító hősünkre. — Mértékkel. Ez a lényeg. És nem megszakítani önmagát. Én nem értem, hogy mi van az emberekkel. Telhetetlenek, mohók és harácsolók. Semmi sem elég. Mindenki többet akar és elfeledkeznek ró­la, hogy nem csak anyagi javak vannak a vi­lágon. — Muszáj hajtani, főorvos úr kérem — kottyant közbe B. István —, mert leköröz­nek bennünket az árak, és ott vagyunk, ahol a part szakad. — Tessék okosan beosztani az erőt. Hajt­ják itt nekem magukat szakadásig, és utóbb engem okolnak, amiért annyian el­mennek a legszebb korukban. És miért? — emeli föl a hangját főorvos úr. — Mert min­denki többet akar elérni, mint amire lehető­sége van. Hát hol van az előírva, hogy min­denkinek a Rózsadombon vagy a Pasaréten kell laknia? — Nem villáért hajtok, ötven négyzetmé­ter is elég, lakótelepen. — Mesebeszéd. Mondja, hogy jó fiú le­gyen. Látok, amit látok. Akkor sem szabad kizsarolni magát. Nyugalom, barátom, nyu­galom -- főorvos úr filozófikus arcot vág. — Engem az élet megtanított rá, hogy legfőbb erényünk a mértékletesség és a bizakodás. Elhiheti. Főorvos úr kihúzza magát, mert kísérői­nek bólogatását látva hiszi, hogy tökélete­sen igaza van. (Mellesleg, csak úgy adalék gyanánt, az a hír járja róla, hogy nagyon szépen keres ...) Főorvos úr nekihevülten folytatja: — És a lelki békesség, barátom. Arról sem szabad megfeledkezni. Egyáltalán, tudja maga, mi az, hogy lelki békesség, bel­ső nyugalom? — Vágytam rá. Valamikor azt gondoltam, hogy egyszer megadatik. Több szó nem esik. A fehér köpenyesek kara tovacsörtet, B. István magára marad. S most, utólag döb­ben rá, milyen messzire kerültek egymástól a főorvos úrral. És egyre távolodnak. Egy­két év, és nem tudnak szót váltani. Mert nem értik meg egymást. Pedig közös az anyanyelvűk. Mindkettőjüké a magyar. í A

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék