Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)

1991-07-30 / 31. szám

10 SZABAD FÖLD Mi vitt el többször ide, mint más or­szágokba? Valamiféle „szerelem első látásra”? Csakhogy még mielőtt elő­ször átléptem volna a letenyei határát­kelőhelyet, már elfogult voltam. Talán, mert előleget kaptam nyitottságukból, vendégszeretetükből Somogy határ menti horvát községeiben. Kutattam az első társasúton, mely Vrsarban, egy kedves halászfaluban ért célt, mi lehet a titka, hogy odalent, délen eredményesen álltak ellent a csukaszürke hadaknak. A táj adta meg a választ. Zord fenségű hegyek, ár­nyéksötét völgyek. Megannyi rejtek­hely. S mintha az alapérzést akarta volna felerősíteni bennem Jugoszlávia. Pulában az akkor még szokásos film­­fesztiválon készültek a Neretvai csata bemutatójára. Velko Bulajic nagysza­bású filmfreskója hazai és külföldi sztárgárdát vonultatott fel. Hosszú ide­ig el voltunk zárva déli szomszédunk filmművészetétől, így amikor rányíltak a kapuk a művészetére, megteltek a magyar mozik is a „partizánballadák­ra”. Aztán jöttek másfajta, nem az el­lenállás heroizmusát, hanem a háború kegyetlenségét, a gyakolást mint szenvtelen böllérmunkát bemutató, szinte eszköztelen fekete-fehér filmek is, főként Parisa Djordjevic rendezésé­ben. S ugyancsak másfajta, az akkori jelent boncoló filmek, olykor olyan kí­méletlenül őszinték, mint a korban megfelelő japán Kopár sziget. Zivojan Pavlovic Ha majd fehér és halott le­szek, Aleksandar Petrovic Találkoztam boldog cigányokkal is, Dusan Makave­­jev munkái, Bora Draskovic Horosz­kópja. Rá kellett (volna) döbbennünk ezek segítségével is — leginkább talán a Horoszkópból —, odalent ahány ál­lamalkotó nemzet, nemzetiség, annyi­féle vallási, gazdasági, földrajzi hely­zetkülönbözőséget egyesít az ország Kedvenceinkké rokonszenvesült a fér­fias Rade Markovic, a langaléta Ljubi­sa Samardzic, az odüsszeuszi Bekin Fehmin, a­­jugoszláv Omelia Muti, Neda Americ. Ki törődött vele, melyik honnan jött? Horvát, szerb, szlovén macedón, bosnyák, crnagorác vagy ko­sovói albán bölcsőben ringatták-e cse­csemőként? Jó érzésünket fokozták a magyarul megjelenő újságok, folyóira­tok, könyvek. Az irodalomkedvelők­nek meg kellett tanulniuk Gion Nán­dor, Gobby Fehér Gyula, Tolnay Ottó Brasnyó István, Végel László és má­sok nevét. Lám, egy szomszédunk, ahol példásan megoldották a nemzeti­ségi kérdést — mondogattuk elégedet­ten, ha például a szabadkai vagy újvi­déki színház bemutatóiról hallottunk. Csak mostanában értettük meg, már akkoriban sem ugyanazt jelentette ma­gyarnak lenni horvát, szerb vagy szlo­vén talajon. De rovinji, moscenicka-dragai, rije­­kai, dubrovniki nyarainkon valahogy olyan gyanútlanul egységesnek érzé­kelte ezt az országot az én nemzedé­kem! S el sem gondolkodtunk azon, miért olvasható az utcanév horvátul és olaszul is a szálláshelyünk kapuja fö­lött. Az sem tűnt fel, hogy Ljubljaná­ban lemezvásárlás közben az eladó ki­csit furcsán néz egyik társunkra, aki jugoszláv népzenét keres. Végül is, ta­lán füle sem volt arra, mennyire más világ a „Tvoje öcsi” dallama, mint a „Krujevszko o próc”. Hiszen amikor az Adria öblében pancsikoló eszéki ma­gyar gyerekeket kérdeztük, mondanák meg, mi a különbség a szerb és horvát nyelv között, ha nálunk szerbhorvát­­ként adják ki a nyelvkönyveket, azt válaszolták, a cirill és a latin írásmó­don kívül szinte semmi. Legfeljebb nyesmik, hogy a tejet az egyik „miekó­­nak”, a másik „mlijekónak” ejti. S ami­kor a következő utakon már huszon­hét-huszonnyolc nyelvleckén felbáto­rodva pötyögni is mertem, a horváttal közös történelmi múlt, illetve a közve­títő nyelvből származó szóazonossá­goknak örültünk: gazda, draga, dvor (udvar), kronika, legenda, jávor, kaja, macska, majmun, muzika, ruha, pala­­cinka, sőt a gace (gatya) is. Ki figyelt volna a piaci alkudozáskor — a népi hangszer guzsára, dupla furulyára —, milyen nemzetiségű öregember az el­adó? Legfeljebb pörge bőrbocskára tet­szett, s fején az a piros sapka. Nem em­legette az Adria-parti magyar fényké­pész sem — akinek téliszalámi-rudat adtunk el — az egyes országrészek el­térő történeti fejlődését, vagy véglete­sen különböző gazdasági adottságait. A titói tekintély tudat alá gyűrte az el­lentéteket. • Utazgattunk, barátkoztunk. A fejün­ket miért is kaptuk volna fel a hatva­nas-hetvenes években, ha azt hallot­tuk, hogy Nyugat-Európában néhány provokációt hajtottak végre magukat usztasáknak nevező csoportocskák? Ha a szerb faluban vizet kérve a hátsó udvarban sertepertélő öregember fe­jén csetnikforma sipkát látunk. S most újra forgalomba került déli szomszé­dunknál a szerb és horvát gyűjtőfoga­lom. Szlovénia, Horvátország függetle­nedni akar. Fegyverek dörögnek, tan­kok taposnak falvakon, vetésen. Egyes országrészek kapaszkodnának Európá­hoz, másutt még a régi — a titói? — a modell. De nem ilyen egyszerű ez sem, így hiszem. Annyi azonban bizonyos­nak látszik, hogy erőszak nélkül nem lehet fenntartani az egyenrangúnak nem bizonyult kötést. Az együttműkö­dés új formája fájdalmas vajúdással születhet meg: bábának felkérik-e Eu­rópát? ... Részünkről a tapintat. Hogy Jugoszlávia népei együtt tán­­colják-e a kólót vagy külön-külön jár­ják, majd eldől. Nekünk szomszéda­ink, ez a realitás a jövő évezredben is. Leskó László ^G5@®©s[]giW0áil7(o)D9 mfW Dél-AfrikaN incs többé ceruzapróba Az idei nyáron a fokvárosi és johannesburgi újságokban, rádióműsorokban, televízió-adások­ban igen gyakran emlegettek egy negyvenegy esztendővel ezelőtti parlamenti szavazást, ami­kor harmadik olvasásban igen kis többséggel el­fogadták azt a törvényszöveget, amely pontosan meghatározta, kit kell fehérnek tekinteni, ki te­kintendő feketének, ki „színesnek”. A „Popula­tion Registration Act", a legszigorúbb apartheid­előírás törvénye szerint mindenkinek a személyi igazolványába beírták, hogy a három kategória közül melyikhez tartozik. S ne gondolja senki, hogy a dolog igen egyszerű, mert a fekete bőrű embert, ugye, mindenki azonnal felismeri. De hát vannak tízezerszám fehér bőrű, világos szemű, sima hajú fiatalok, akikről nem lehet „ránézésre" eldönteni, hová is tartoznak. Az ő esetükben, ha valaki gyanakszik, hogy a fehér külső fekete em­beré vagy netán „színesé" (indiaié, keveréké), ott elsőnek az okmány, a személyi igazolvány. Ha tovább is kételkedne valamelyik konok fehér faj­védő, előkeresik a származási okmányokat, a családfát. És ha még mindig van kétség, ott a „ceruzapróba” — a feketegyanús ember haját, hajának egy fürtjét valahol a fül fölött kihúzzák egy ceruza- vagy hasonló rudacska mellett, az­tán a ceruzát hirtelen elrántják. Ha a hajfürt azonnal nem simul ki, hanem visszagöndörödik, akkor baj van. A mondás, hogy „a négernek gön­dör haja van”, ezúttal „tudományos bizonyíték" arra, hogy az illető ereiben annyi feketevér van, hogy fehérként nem fogadható el... Voltak tragikus esetek: fehér szülők gyerme­keit színesnek nyilvánították, és kénytelenek vol­tak színes negyedbe költözni, vagy addig fehér­nek minősülő anya már csak mint cselédlány él­hetett férje és gyermekei közös otthonában. Mindez persze immár a múlt. Az újszülötteket — március óta — már olyan okmányokkal látják el, amelyekben nincs faji besorolás, tehát az 1991-es születési bizonyítékok már a holnapnak készülnek. És amikor a faji besorolás kérdéséről szavazni kellett, most nem ismétlődött meg a negyvenegy évvel azelőtti tragédia. Most 308 szavazattal 39 ellenében döntöttek a 41 évvel ez­előtti törvény elvetéséről. A fehérek és a színe­sek képviselői így döntöttek, minden párt egyet­értett, csak a kis szélsőjob­­­boldali Konzer­vatív Párt 39 képviselője akarta megőriz­ni a múltat. Fehérek és színesek képvi­selői szavaztak — hát a feke­ték? A feketék­nek egyelőre nincsenek kép­viselői. Dél-Afri­­kában ma még csak a fehérek, a keverék fajú­­ak és indiaiak küldhetnek képviselőt a fe­hér, illetve szí­nes parlament­be — a feketék még arra várnak, hogy választójoguk legyen. A faji diszkrimináció törvényeit tehát eltörölték — de a gondolkodás, a szokások megváltoztatá­sa nem megy könnyen. Itt van például a lakónegyedek kérdése. Évti­zedeken át az volt a szigorú rend, hogy a fehér lakónegyedekbe fekete vagy színes nem költöz­hetett, oda csak nappal, dolgozni járhatott. Most az ezzel kapcsolatos diszkriminációs előírásokat egyszerűen megszüntették. Ennek az új rendnek a jegyében indult el néhány héttel ezelőtt Johan­nesburgban új lakást keresni a 42 éves Yumna Woods asszony, aki eddig mint félvér, egy, a szí­nesek számára kijelölt lakónegyedben lakott. Az egyébként világos bőrű, jómódú, kereskedőasz­­szony Roodeportban, ebben a szigorúan fehér, a Konzervatív Párt helyi fellegvárának tekintett la­kónegyedben vásárolt egy házat egy ügynökség közvetítésével. A színes negyedben lévő régi há­zát eladta — még keresett is a cserén, mert a színes és fekete lakónegyedekben drágább a ház, a lakás, mint a fehérek elővárosaiban: az agyonzsúfolt színes városrészekben a kereslet felveri az árakat. Yumna Woods néhány szoba­festővel és mázolóval hozzálátott új háza rend­behozásához. Meglepve látta: a szomszédból fényképezik járás­kelését. Nem kellett sokáig várnia, megjelent egy fehér férfi, aki mint Mister Prinsloo, Roodeport képviselője mutatkozott be és közölte: a szomszédság nem tűr meg színes lakót. Hiába hivatkozott Woods asszony az új törvények adta jogaira, Mr. Prinsloo a fejét rázta. Mivel az asszony nem költözött el, pár nap múl­va, amikor már teljesen berendezkedett, a ház körül nagyobb fehér csoport jelent meg — kö­zöttük volt Mr. Prinslop is —, és ütemes kiálto­zással követelték az új szomszéd mielőbbi távo­zását. Woods aszony nagy hangerővel szólaltat­ta meg televíziókészülékét, összehúzta a füg­gönyt az ablakok mögött, és nem vett tudomást a tüntetésről. Aztán éjszaka teleszórták hulla­dékkal a kertjét, éjszakánként válogatott zavaró­tevékenységbe kezdtek a ház körül ismeretlen fehér férfiak — megpróbálták elviselhetetlenné tenni Woods asszony életét. Ám ezt az asszonyt megedzette az apartheidévek keménysége. Le­velet írt Klerk államelnöknek, és hivatkozott arra, hogy a diszkriminatív törvények eltörlése után az egyenjogúságot biztosítani is kell. Válaszul egy fehér rendőrtiszt jelent meg Woods asszony há­zában és közölte: mindent megtesznek, hogy biztosítsák nyugalmát. Éjszakánként néhány rendőr cirkál a környéken, fellépnek a rendzava­rok ellen. Woods asszony még megélte, hogy egy éjjel — nagy csendben — lánccal-lakattal le­zárták a kijáratot, a kertkaput — rendőri segít­séggel kellett reggel elindulnia ... De az idő mú­lásával változni kezd a helyzet Roodeportban: most már van néhány szomszéd, aki reggelente, első találkozásuk alkalmával jó napot kíván Woods asszonynak. Dél-Afrika elindult a fehérek és feketék számá­ra közös jövő felé. Ám a jövőbe pillantok sejtik, hogy ez nehéz út lesz. 1990-ben a fehérek 99 százaléka, a feketék 50 százaléka tudott írni-ol­­vasni. A főleg fehérek Dél-Afrikájában 2823 dol­lár volt az egy főre jutó évi nemzeti össztermék, a GDP, ugyanaz a bantusztánokban 140—480 dollár. Túl nagy a különbség. (Gárdos Miklós) Lur­e karikatúráié: De Klerk, dél-afrikai elnök 1991. JÚLIUS 30. Jogi értékességek a nagyvilágból Újabban telefonokat lopnak. A gépkocsitelefonok mostaná­ban Németországban a tolvajok legkeresettebb célpontjai. Ho­gyan hajtják végre tettüket? Meglesik, hogy gépkocsiját a tu­lajdonosa mikor hagyja el, aztán betörik az egyik ablakot, és így kiemelik a rádiótelefont. Sajnos, a rend őrei a feljelentéseket egy­kedvűen fogadják, mert az ilyan bűncselekmények száma napról napra szaporodik. Tavaly már tíz­ezer telefont emeltek el. Ezek­nek a készülékeknek az ára je­lenleg 4 és 10 ezer márka között van. A feketepiacon akár 1000—3000 márkáért is hozzá lehet jutni. Változnak az idők, ré­gebben a rádiókat lopták el, mostanában a telefonokat. Nyil­vánvaló, hogy valamit tenni kell a megelőzés érdekében. Mibe kerülnek a közúti bal­esetek? Múlt év nyara óta az EK- országok útjain huszonötezer ember vesztette életét, hétszáz­ötvenezer megsebesült. Az így bekövetkezett gazdasági károk becsült összege eléri a 100 milli­árd dollárt. Ez több, mint Portu­gália, Írország vagy Görögország nemzeti jövedelme. Sajnos, hiá­ba javasolta egy brüsszeli bizott­ság, hogy a tagországok vezes­senek be egységes sebesség­­korlátozást, és a jogosítványok kiadásának feltételeit is egyez­tessék. Németország és Nagy- Britannia egyelőre saját, eddigi szabályozásához ragaszkodik. Segély születés előtt. A CDU/ CSU javasolja, hogy a még meg nem született gyermek részére „családi pénzzel” könnyítsék az anyákat, illetőleg a szülőket. Ezer márkát fizetnének gyerme­kenként két egyenlő részletben, a szülés előtt és utána. A „csalá­di pénz" egyébként azt is jelenti, hogy a születés előtt már létezik egy ember, és igényelheti az ál­lam támogatását, valamint a gon­doskodását. A CDU/CSU ezzel az abortuszellenes tagjainak ja­vaslatát fogadta el. Egy halálos ítéletről. Az Egye­sült Államokban megerősítették azt a halálos ítéletet, amelyet egy 69 éves parasztasszonnyal szemben szabtak ki. Az idős nő öt esetben követett el gyilkossá­got. Megállapították, hogy ő a legidősebb az Egyesült Államok­ban a kivégzésre váró halálraítél­tek között. Azóta, hogy a halál­­büntetést az USA-ban a legfel­sőbb bíróság 1976-ban visszaál­lította, a kivégzett 144 személy közül csak egy volt nő. Hiába van egyezmény. A Földközi-tenger legszebb része­in olajfoltok tapasztalhatók. Cous­teau kapitány, a világhírű­ bio­lógus figyelmeztetett: „A tenger haldoklik, sőt lehet, hogy már ha­lott is.” Sajnos, az olajfinomítók és a mezőgazdaság hulladéka tisztítatlanul folyt be a vízbe. En­nek megszüntetése érdekében 1976-ban nemzetközi egyez­mény jött létre. Ám ez nem lé­pett érvénybe. Bush elnök az el­múlt év augusztus 18-án írta alá az olajszennyeződést megszün­tető törvényt: a tankhajókat ket­tős fallal kell építeni a katasztró­fák veszélyeinek csökkentése érdekében. Reméljük, hogy a jogszabályt alkalmazni fogják. Dr. P. I.

Next