Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)
1991-10-22 / 43. szám
8 SZABADFÖLD agyatád határában megáll mellettem egy német rendszámú Mercedes. A vezetője horvátul szólít meg és teleírt papírlapot nyom a kezembe. Az áll rajta magyarul, hogy a rokonait keresi, aki olvassa, segítsen neki eltájékozódni a menekülttáborba. Az autó tele nagy élelmiszer-csomagokkal. „Haide!” A taranyi úton kisebb csoportokban emberek ballagnak: a menekültek. Az asszonyok gyászfeketében. Mintha temetésre mennének vagy búcsújáró helyre. A rádió reggel bemondta, hogy Vukovár bajban van, Dubrovnikban a tűzoltókat is támadják, ott az idei nyáron már nem játszották el a Hamletet, s a boldogtalan dán királyfinak nem az atyja szelleme kísért ... — Itt vagyunk. A volt laktanyát betondeszkákból emelt magas kerítés rejti a szemek elől. Az őrtorony üres. A kapuban azonban rendőr posztól, a portán civil társa tart kapcsolatot a táborparancsnoksággal. A kerítésen belül piros telefonfülke, hosszú embersor kígyózik előtte. Odább, a kiskapus pályán kettenhárman labdát rugdosnak. Bágyadtan pattog a labda. Épületek szögletes tömbjei, a bejáratok fölött szám, hazafias jelmondat. A hasábházak között kötelek feszülnek: száradó ruhákat, pelenkákat lenget a gyenge szellő. Kis csoportokban itt is, ott is emberek beszélgetnek. — Augusztus 28. óta mutatja ezt a képet a volt nagyatádi lövészlaktanya — ül le mellém az emeleti teremben Einwachter János, a Menekültügyi Hivatal táborigazgatója, miután intézkedett néhány kilépőcéduláról, és telefonált egy baranyai táborba, nincsenek-e ott a riadtan toporgó horvát fiú és lány szülei, a család széthullott az elmúlt napokban. Akkor, augusztus végén százötven ember menekült át a határon. Most ezeregyszázan vannak itt: Vinkovciból, Vukovárból, kis falvakból. Az egyik éjjel tizenegy busszal hatszáz ember érkezett, egy egész település, és az utolsó pillanatban ... Van itt nyolcvanöt éves néni és párhetes csecsemő is. Csak a férfiak maradtak otthon, fegyverrel. Az elemi feltételeket sikerült megteremtenünk: biztos fedél van a fejük fölött, ágyban alhatnak, naponta háromszor étkezhetnek, orvos is rendel mindennap, beindítottuk az óvodai és iskolai foglalkozásokat öt pedagógusukkal. Csak a félelmüket nem tudjuk feloldani, az beléjük ivódott örökre. Mert odaát a déli határon túl ropognak a fegyverek, aknák robbannak, néha bombák hullanak, a több évszázados kultúrát tankok hernyótalpai gázolják le. Olcsó lett az emberi élet: egy golyót ér csupán. Valamelyik éjszaka a Nagyatád környéki községekben is megriadtak az emberek: azt hitték, átterjedt a háború ide is. De „csak” a bjelovári lőszerraktár robbant fel. — Bicskéről jöttünk tizenketten — folytatja Einwachter János, sokat látott fiatalember, akinek a hajában, tömött bajszában mostanában jelenhettek meg az első ősz szálak. — Minket kértek fel, mert már van gyakorlatunk a menekültügyben a romániai nagy áradat óta. A bicskeieken kívül már huszonkét helybeli is dolgozik a menekültekért. Telefaxhoz vagy telefonhoz hívják. Újabb emberek érkeznek. Elveszetten toporognak, hiába jó szóval nyugtatják őket a befogadók. — Olyan mérvű a segítőkészség, hogy nehéz rá jelzőt találni — ül le újra a tábor igazgatója. — Csak kérni kellett, egy nap alatt lett nyilvános telefonfülke, ahonnan kísérletezhetnek szeretteik hívásával a menekültek. Naponta érkeznek adományok. Nemcsak ruhák, táplálék, hanem szellemi termékek: másológép, fax, írógép. Ötvennégy szervezet nyújtott támogatást eddig. A környék téeszei, gazdaságai paradicsomot, paprikát hoznak. Megáll a kapu előtt egy teherautó és másfél mázsa vajat pakolnak le róla. A dinynyés begördül a laktanya területére és ingyen osztogatja a termést ... Valami megfoghatatlan lelki kapcsolat alakult ki az ugyancsak aggódó nagyatádiak és menekültek között. Az atádi pap naponta kijár, horvátul misézik. Ezerféle igényt kell kielégítenünk a pelenka-, cumigondoktól a hozzátartozók kereséséig. Televízión, rádión, a magyarországi horvát szövetség újságaiból követik az otthoni eseményeket. Elképzelheti, mi lehet ott, ha a házától, mezei jószágától megválni csak végső esetben képes parasztember is menekül! Vida Gábor gondnok azt mondja, az elhagyatott „kísértetlaktanya” körletében akkora gaz burjánzott, hogy elnyelte a kisgyerekeket, villany és víz sem volt. Most pázsitnak látszik a lekaszált gaz, s van villany, víz is, bejáraton horvátul, magyarul eligazító feliratok, „tacepaók”. Az egyik a tüdőszűrés időpontjáról ad hírt. A termek tágasak, tiszták, a vaságyak ugyanolyan rendben sorakoznak, mint amikor még katonák szolgáltak itt. Az egyik szobában úgy bújnak össze a gyászruhás kis öregasszonyok, mintha még itt is fenyegetné őket valami. — Joj, joj — sírdorgál az, aki a legbelső ágyon pihen, se nem ül, se nem fekszik. — Kint dolgoztam a földünkön, krumplit szedtem föl. Látom, nagy füstoszlop gomolyodik fölfelé, a templom irányából. Nagy baj lehet otthon! De már pöfög is az úton a teli busz. Álljatok meg, ne hagyjatok itt engem prédára! Dobom el a kapát, lépek föl, így kerültem ide én is, váltóruha nélkül, igazolvány nélkül. Kaptam tiszta ruhát, meleg ételt. Mondja, mi lesz velünk? Jaj, mi lesz mivelünk?! Az asszonyok csatlakoznak hozzá, nem énekelnek, mégis olyan a kórusuk, mint csukladozva, nedves hangokon siratóének szólalna meg. A reménytelenségé? — Átvoltam az egyik nap — ingatja fejét egy boltozatos koponyájú, szép öregember. — Nem lehet azt elmondani, mit éreztem. Egy élet munkája van oda: a házunk helyén téglahalom, kicsonkulnak belőle az üszkös gerendák. A tehénke felpuffadva az udvar közepén ... A testvéröcsém eltűnt, utoljára két terroristával látták, azok fogták közre. A zágrábi televízió szóhasználata ez a „terrorista” az ősi földet taposó idegenekre, legyenek akár a hadsereg, akár a szabadcsapatok önkéntesei. Vajon ez, a két kisgyerekével mosóhelyiségbe igyekvő, madonnaarcú fiatalasszony mit gondol róluk? Riadt, amikor kérdezem: „Ime ne treba” — nyugtatom rossz horvátsággal, hogy nem kérem a nevét, nehogy utólag baja származzon belőle. — Mit mondhatnék? — szorítja magához a karonülőt, miközben a nagyobbik totyori a szoknyáját markolja. — Én szerb vagyok, a férjem horvát. Ő ott maradt harcolni. A falunkban a szerbek és horvátok ez idáig egy kocsmában iszogattak, egy kultúrházban szórakoztak. Most pedig ... Ki tehet erről?! — A politikusok meg a tábornokok! Négy magyar fiatalember fogalmaz így Szabadkáról. Huszonévesek. Egyikük világoskék overallban, a többiek úgy, ahogy az utcára megy az ember. Jó szakmájuk volt odaát: hegesztő, hentes, villanyszerelő, esztergályos. Órabérben segítenek a táborban dolgozni a menekültügyieknek. A nevük szintén titok, biztonsági okokból. — Katonaviseltek vagyunk, a behívás elől szöktünk. Bár a belgrádi televízió nem mutat képeket az öldöklésről, a horvát tévéátjátszókat pedig kikapcsolták, azért sejtettük, mi folyik. De csak most láttuk igazán fényképekről, meg itt a tévéből. Amikor elkezdték összefogdosni a fiatal férfiakat az utcán, munkahelyen, szórakozóhelyeken, átszöktünk. Előbb Békéscsabán voltunk, aztán ide irányítottak bennünket. Mi magyarok vagyunk odaát a Vajdaságban a legnagyobb csapdában. Kire lőnénk? A horvátokra? A szerbekre? De hiszen itt is barát, ott is barát. Sok rokon, a vegyes házasságok révén. Mi lesz, ha a fegyverek mondják ki a döntő szót, ezt kérdem tőlük. — Nekünk könnyebb, mert magyarok vagyunk, itt maradunk Magyarországon. A horvátoknak fogas kérdés ez. Odahaza bekapcsolom a televíziót. A zágrábi állomáson a naponta születő hazaszeretetdalok közül szól az egyik: „Boze cuvaj Hrvatsku!” Isten, őrizd Horvátországot. . . Most már ideje volna, hogy a nagyhatalmak, az egész világ vigyáznának rá! Leskó László Gyógytea helyett idegesség Régi előfizetőjük lévén a Szabad Föld minden számát gondosan elolvasom. Ez év tavaszán örömmel fedeztem fel az egri Lukács Endrénéről szóló írást, amely szerint a természetgyógyász gyógyteájával hatásosan gyógyítja többek között a gyomor- és a prosztatabetegségeket. Mivel már hosszú ideje hasonló beteségben szenvedek, azonnal írtam Lukácsnénak, kértem, közölje feltételeit. Lukácsné válaszában azt írta, hogy küld nekem 6 zacskó prosztatateát, a csatolt utalványon befizetett összeg fejében. A helybeli postán június 10-én feladtam a megjelölt 1400 forintot, és reménykedve vártam. Múltak a hetek és sehol semmi. Sürgetésemre június 30-án Lukácsné sértődött hangú levélben tájékoztatott, hogy postán érkezett készpénzt már két hónapja nem vesz át, így az én küldeményemet sem vette át. Ezek után a helyi postához fordultam reklamációval. Végül többheti várakozás után úgy informáltak, hogy az egri kézbesítő az 1400 forintot Lukácsnénak kifizette, ezt a tény ő maga is elismerte. Ezek után Lukácsné saját kezűleg kitöltött postautalványon az 1400 forintot címemre megküldte, és azt szeptember 20-án meg is kaptam. Közben eltelt több mint három hónap. Az eredmény: száz forint pluszkiadás és pénzben nem kifejezhető idegesség egy nyolcvanéves, beteg ember számára. És a betegségem is megmaradt. Hát ez volt az én esetem a gyógyteával... Benke Vilmos Vonyarcvashegy 1991. OKTÓBER 22. Nem minden vadász volt elvtárs A lapjuk 38. számában megjelent, Mint a daliás elvtársi időkben ... című írásukkal nem értek egyet. Ugyanis a cikk a pártállam vadász elvtársait mutatta be, és velük azonosította az egész magyar vadásztársadalmat. Az ugyan igaz, hogy az MSZMP-nek külön vadászterülete volt a múlt rendszer idején, de a valutát hozó árbevételt nem ez jelentette. A vadkárral kapcsolatban sem helytálló az állítás. A vadásztársaság ugyanis a területén vadkártérítésre kötelezhető, tehát kötelessége a védekezés. Ami a piaci árakat illeti: a vadásztársaság a befogott vagy lőtt vadat a MAVAD-nál, illetve a VADEX-nél értékesíti. Ma már a megyei szövetségek is árulják a vadhúst, reális áron. Véleményem szerint, ha a jelenlegi viszonyokat megváltoztatják, akkor ez az amúgy is gyérülő vadállománynak inkább kárára, mintsem hasznára válna. Ha a cikkben leírtak szerint születnek meg a határozatok a vadakról, akkor eljön az az idő, amikor már a verébre is lő a kiszolgáltatott vadász! Szondi Mihály Nyírmeggyes nu ■ 4! Turulmadár az emlékmű tetején Községünkben az első világháborús emlékművön valaha egy nagy turulmadár karmaival görcsösen fogta a kardot. Sokan ismerik a régi regét, mely szerint Emese, a magyar nemzet ősanyja, a turulmadár által lett az Árpád menzetség megteremtője. A régi mondát és annak madarát mindig tisztelték a magyarok. A II. világháború hősi halottainak nevét is felírhatták az emlékműre a múlt évben, de akkor még nem volt az emlékmű tetején a turulmadár. Többféle hír járta: amikor levették, megsérült, némelyek szerint beolvasztották, elásták, befalazták. Majd 1990. október 23-án mégis visszahelyezték az emlékműre, hogy újra ott vigyázza, kiterjesztett szárnyakkal, karmai közt a karddal, hőseink emlékét. Reméljük, még nagyon sokáig, békében. Bálint István Szánk Köszönet a segítségért Kérem, közöljék levelemet, mert szeretném elmondani, hogy van még jóság az emberekben! Engem nagy ijedség ért nemrégiben: kórházból jövet ellopták az utazási szelvényemet. Magányos, beteg öregaszszony vagyok, nagyon kétségbeestem, hogyan fogok kezelésre menni, hiszen vonatjegyre nem telik. Az SZTK-hoz fordultam, s a jó emberek segítettek. A Nyugdíjintézet hitt nekem: újra megkaptam az utazási szelvényemet. Ezért ezúton mondok hálás köszönetet. Varga Mária Dombiratos Kérdezték — válaszolunk Tóth Sándorné, Tiszanána: A szülő nőnek 24 heti szülési szabadság jár. Ebből négy hetet a szülés várható ideje előtt kell kiadni számára. Ezt a négy hetet a szülés utáni időre átvinni orvosi javaslatra sem lehet. Márton Andrásné, Debrecen: A gyed, illetve a gyes első évére illeti meg fizetett szabadság a kismamát. Tehát a gyes második, illetve harmadik évét fizetett szabadság szempontjából nem lehet figyelembe venni. A gyes első évére járó szabadság 15 nap alapszabadságból, a munkaviszonyban töltött évek után járó pótszabadságból és a gyermek után járó pótszabadságból tevődik össze, s a gyes lejárta után veheti igénybe a kismama. H. Józsefné, Szeged: A Rákbetegek Országos Szövetsége, 1122 Budapest, Ráth György u. 7—9. szám alatt található. Jakus Pálné, Budapest: Az igaz, hogy az általános szabályok szerint a betegállományban lévő dolgozó felmondási védettség alatt áll. Ez a védettség azonban nem vonatkozik a nyugdíjasként dolgozóra. Sipos János, Erdőkürt: A Vasutas Biztosító Egyesület címe: 1062 Budapest, Rudas László u. 75. Dávid Zsigmondné, Tolna: Korkedvezményt a nyugdíj megállapítása szempontjából csak az kaphat, aki meghatározott ideig korkedvezményre jogosító munkakörben dolgozott. Ezeket a munkaköröket a 17/1975. (VI. 14.) MT. sz. rendelet I. sz. melléklete tartalmazza. (Ilyen munkakör például: a föld alatt, fúrótoronynál, melegüzemben végzett munka.) A foglalkozáspolitikai célú korengedményes nyugdíjazás nem tévesztendő össze a korkedvezménnyel, amelynek más feltételei vannak. Ehhez a munkáltató hozzájárulása szükséges, ezért elsősorban célszerű a kérdés tisztázása érdekében olvasónknak munkáltatójához fordulnia.