Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)

1991-11-05 / 45. szám

1991. NOVEMBER 5. Li©3t Ferenc. — .. . Liszt Ferenc Hőgyészen? Nem, soha nem hallottam róla. Most? Itt üli születésnapját, a száz­nyolcvanadikat. Hőgyész — falu a Kapos völgye fölé emelkedő dombok között a Sió­fokot Szekszárddal összekötő út mentén. Nem volt soha a világ köze­pe, nevét nem jegyezték föl orszá­gos hírű események mellé. Ám a ze­netörténet egy majdnem másfél év­századdal ezelőtti napon (1846-ban) Liszt Ferenc nevét írta. Az Apponyi család itteni kastélyában, méteres falak között, szólalt meg Liszt ujjai alatt a zongora. Most ismét zene szól. A húrokon: Liszt. A mostani történet nem a zongo­rával kezdődik, a hangszer csak a befejezésben szólal meg. Balázsi Istvánnét, a hőgyészi ne­velőotthon igazgatóját hallgatom a kastélyban. A boltívek, az ódon fa­lak által közrefogott termek egé­szen a legutóbbi időkig, a családból kihullott gyermekek otthonának há­lótermei, foglalkoztatószobái voltak. A földszinten egy gyönyörű, két­szintes, karzatos terem.­­ A történet innen indult. A gyö­nyörű kápolnát raktárnak használ­ták. Élelmiszerraktárnak. Azt kezd­tük helyreállítani, 1985-ben. Az volt a kezdet. Az akkori megyei tanács minden évben segített valamennyi­vel. Ezeket a kis pénzeket összera­kosgattuk, kamatoztattuk. Segített az Országos Műemléki Felügyelő­ség. Segített a kápolna restaurálá­sában, és még a pénzgazdálkodás­ban is, abban, hogy az áfá-t vissza­kaphattuk. Benne van a munkánk­ban, a munkánk sikerében, hogy jó szakmunkásaink vannak. És nem mindegy az, hogy valamilyen szö­vetkezetnek fizessünk, vagy a saját dolgozóinknak . . . A kápolna lassan-lassan, évek alatt szépült, felöltötte régi ruháját. Megújultak a falak, restaurálták a mennyezet freskóit. A megújítás, az épület régi szépségeinek föltárása, megőrzése átfogta, körülölelte az egész kastélyt. De mi legyen a gye­rekek hálótermeivel? — Meggyőződésem, nem lehet gyerekeket tömegszálláson nevelni. És itt a kastélyban az volt. Volt olyan időszak, hogy harmincan aludtak egy hálóteremben. A boltívek, a hajdan szép világot látott falak bizony nagyon sok gyer­meki keserűség, bánat (és megaláz­tatás) tanúi voltak. Ilyen nagy létszá­mú gyermekcsoportokban óhatat­lan, hogy ne legyenek olyanok, akik így vagy úgy zavarják társaik éjsza­kai nyugalmát. Hiszen gyerekek, so­kan sérült egészséggel, s a legtöbb sérült lélekkel. Terheket cipelnek idegrendszerükben, szervezetük­ben. — Mindig voltak gondok, keres­tük a megoldást. Csak a családias nevelés hozhat könnyebbséget... Hét szolgálati lakásunk állt üresen, a kollégák építettek a faluban, így, innen a kastélyból, a lakásokba ke­rültek a gyerekek. Most úgy mond­ják: a mi családunk ... A kastélyban az emelet kiürült. A földszinten a ki­szolgálóhelyiségek megmaradtak. Kőlapokkal burkolt folyosón sétá­lok végig, talán Liszt Ferenc is állt itt egy-egy ablakmélyedés előtt, talán beszélgetett a háziakkal, talán a vi­lágból ide elhallatszó híreket hall­gatta az ide elkísérő baráttól, Au­­gusz bárótól? A reformkor már átér­lelte a grófi kastélyokat, már nem a régi, a világgal mit sem törődő gon­dolkodás, parlagias életmód volt a „magyar glóbusz" jellemzője. Tehe­tős birtokosaink tudományokat mű­veltek, művészeteket támogattak, ki jobban, ki kevésbé. Mindenesetre már Liszt Ferenc is „előfordulha­tott” nemcsak Kolozsváron, Temes­váron, Pesten, hanem éppen Hő­gyészen is, az Apponyi család vidé­ki otthonában. Liszt Ferenc, a fiatal csillag a ze­ne égboltján, fölsétált a széles lép­csőn, zongorához ült. Ujjai végigfu­tottak a billentyűkön . . . A történet mai befejezését egy szerény meghívó, s Hőgyész köze­pében egy szerény, kézzel rajzolt, írott plakát jelzi: Kastélynapok. Az ünnepi napok alkalmából föl­szentelték a megújult, régi szépsé­gét újra fölmutató kápolnát, Appo­­nyi-emlékkiállításon emlékeztek ré­giekről. A napok befejezése: a kórus aj­kán és a zongora húrjain: Liszt Fe­renc. Liszt, a hajdanán Hőgyészen is megforduló „Hírhedett zenésze a világnak”. Vincze István M­egtisztító történet Pár esztendeje a televízió kulturális magazinjában találkozhattunk a kiskamasz Zemlényi Zoltánnal, aki súlyos balesetéről beszélt, s arról a küzdelemről, ame­lyet az orvosokkal együtt folytatott azért, hogy vissza­térhessen az életbe. Hamarosan megszületett az élet­­küzdelméről készült könyv, a Hoppárézimi. Most a Madách Kamara Színház mutatta be a könyv alapján készült darabot. Az előadás rendezőjét, Huszti Pétert kérdeztük. • Vajon a naplószerűen megírt események ele­gendő drámai szituációt szolgáltatnak egy színpadi előadáshoz? — Zemlényi Zoltán naplójából Mészöly Gábor ké­szített darabot, ami nekünk, a színház alkotóközössé­gének sok szempontjából igen érdekes feladat. Ami­kor én még könyv alakban olvastam a Hoppárézimit, már akkor meglepett, hogy él közöttünk egy „csoda­lény”, aki egy abszolút lehetetlen helyzetből szól hoz­zánk. Egy olyan helyzetből, amikor se beszélni, se jár­ni, se mozogni nem tud, akkor a szellemével, a tehet­ségével olyan módon „van jelen”, hogy döbbenetes hatást gyakorol ránk, idegenekre is. Zoli csodálatos emberi tulajdonságról és tehetségről tesz tanúbizony­ságot. Ez úgy fogalmazódik meg az előadásban — leg­alábbis erre törekszünk —, hogyha tudunk szeretni és ha tudunk csalódni, ha az érzelmeket nem öljük meg magunkban, akkor tulajdonképpen bármi is történhet velünk. • Huszti Péter a Mégis, kinek az élete? című da­rabban évekkel ezelőtt már eljátszott egy kicsit ha­sonló drámát. — Mindkettő katartikus történet az emberi életről. De amíg a Mégis, kinek az élete? darabban a főhős emberhez méltó módon meghalni szeretne, addig a Hoppárézimi drámában a balesetet szenvedett fiú em­berhez méltó módon élni akar. A mostani drámában azokról az emberi érzelmekről és arról a tehetségről tartunk tükröt, ami az embert emberré teszi. • Kik szerepelnek az előadásban? — A Hoppárézimi „stábja”: Bencze Ilona, Horesnyi László, Pásztor Erzsi, Tóth Enikő, Györgyi Anna. A főhős szerepére a Katona József Színház igen tehet­séges, fiatal színészét, Ternyák Zoltánt kértem fel. Deák Attila Horesnyi László, Bencze Ilona, Ternyák Zoltán O­lvasom szakmánk lapjának legújabb számában, hogy csak ez év áprilisának kö­zepén nyolcvankilenc újság meg­szűntét jelentették be illetékes he­lyen. Bár már korábban is, még nagyobb számban is „dobták be a törülközőt” lapok, ez a közlés mégis szíven üti a tollforgató em­bert. Még akkor is, ha a megszűnt orgánumok közt nyilván volt élet­­képtelen, rosszul szerkesztett, fö­lösleges lap. De a Titanic módján elsüllyedt bizony nem kevés bá­tor, szókimondó, hasznos és fontos kiadvány is. És akár ilyen, akár olyan volt a kiszenvedett sajtóter­mék, a végzete azt jelentette, hogy az életre hívó közösség álma fosz­lott a semmibe vele. Újságírók, akiket hajdanán Heine és Ady egyaránt a szentlélek lovagjainak nevezett, nemcsak íróasztalukat, megélhetésüket, de — legalábbis átmenetileg — életcéljukat is elve­szítették. Talán jól sejtem, hogy a zátony­ra futott kiadványok zöme a helyi önkormányzatok fóruma volt. A község vagy a város nem győzte anyagilag a növekvő papír- és nyomdaszámlákat, a terjesztés költségeit, s lemondott arról, hogy a településnek újságja legyen. Kár ... Még akkor is, ha közben létrejönnek hasonló célra alapított újabb lapok is. Mi egyetlen pilla­natig sem láttunk vetélytársakat a helyi lapokban. Inkább küzdőtár­sainknak tekintettük őket. Hisz az általuk szolgált közösség sajátos hírigényeit szolgálták. Olyan in­formációkhoz juttatták a település népét, melyekhez elsősorban ők juthattak hozzá, melyek iránt első­sorban a helybeliek érdeklődtek. Nem beszélve arról, hogy a köz­élet olyan ügyeivel foglalkozhat­tak, melyek onnét akárcsak húsz kilométerre esetleg már senkit sem érdekeltek. De az érintettek számára létfontosságúak voltak. Sajátságos módon éppen ezek­ben a napokban juttattak el hoz­zám két ilyen nemű — gondolom, még létező — sajtóterméket. Meg­jelenési helyük vagy másfél száz kilométerre van egymástól. Mégis rímelnek egyben-másban. Az egyik piliscsabai orgánum. Címe: „Ez az újság nálunk.” És a Pilis­­csabához tartozó Klotildliget köz­­ség szépítőinek és természetvédői­nek híradója. A vezércikk büszkén hirdeti, hogy természetvédelmi te­rületté nyilvánították Klotildlige­­tet. Közölte továbbá a híradó, hogy orgonához jutott a pilisligeti katolikus templom. Századik szü­letésnapján köszöntötték a telepü­lés legkorosabb polgárát, Szabó Józsefné, Anna nénit. Egyébként külön fejezték ki jókívánságaikat a helység nyolcvanadik életévét be­töltött vagy annál idősebb lakosai­nak. Összesen nyolcan vannak. Érdekes, hogy háromszor annyi nő érte meg ezt a szép életkort, mint ahányan az „erősebb nem” képviselői közül. Házassági, szüle­tési és halálozási hírek teszik tel­jessé az úgymond „népmozgalmi” tájékoztatást. Még érdekesebb le­hetne a kiadvány, ha több helyi eseményről tudósítana, valamivel kritikusabban tárgyalná a közálla­potokat, és kevesebb teret adná­nak olyan cikkeknek, melyek az egészségügy vagy a kertgazdálko­dás olyan dolgaival foglalkoznak, melyekkel az országos lapokban, a rádió vagy a tv adásaiban bőség­gel találkozik az ember. A másik helyi lapot Orosházáról küldték nekem. Címe: „A hónap”, s Orosházának és környékének ügyeivel foglalkozik minden hó­nap első szombatján. Ez a közössé­gi havilap azt mondja önmagáról: a társadalom, a család, az oktatás és a kultúra helyi jelenségeivel, ál­lapotával foglalkozik. Nem világ­vállalatok tartják fönn, nem gaz­dag bankok pénzelik, hanem a Táncsics Mihály Diák-, Pedagógus Egyesület támogatja. Életrevaló rovat a „Hová menjünk?”, mely a Városi Képtár, a Szántó Kovács Múzeum, a Petőfi Művelődési Központ, az ifjúsági ház, továbbá három mozi műsorához csábítja az olvasót. Továbbá a megye jeles új­ságírójának, Sass Ervinnek érde­kes ábrándjáról szóló írása se akármi. . . Azt javasolja, legyenek színházi esték a nevezetes fürdő­helyen, Gyopároson. Valahogy úgy, amint hajdanán Justh Zsig­­mond parasztszínházat létesített Pusztaszentetornyán . . . Rovatot ad a lap a helyi néphagyományok­nak, az adóügyeknek; bemutat vállalkozót és pillanatképet közül a több mint 7000 hektáron gazdál­kodó Október 6. Termelőszövetke­zetről; beszámol az önkormányzat bizottságainak legutóbbi üléseiről. Nem kell nagy jóindulat ahhoz, hogy leírjam: ez már komoly új­ság. V­an már egy, a Szabad Földet érintő írás is a szóban forgó lapszámban. Dr. Bodicsi Zsuzsa orvos asszony régi levelező barátunk. Nem gyógyítótevékeny­sége folytán kerültünk kapcsolat­ba. Az immáron aranydiplomás, idős hölgy egyike az ország jelen­tős amatőr költőinek. Eddig hat verseskötete látott napvilágot, s írásai megjelentek lapunk hasáb­jain is. Az orosházi újság Irodalmi barangoló sorozatában a doktornő leírja önmagáról. .. Ötven éve élek Orosházán, ugyanannyi éve vagyok orvos, gondokkal és sike­rekkel teljes életút van mögöt­tem ... Elismerésben is volt ré­szem ... Az igazi elismerést és boldogságot mindig betegeim sze­­retete nyújtotta számomra”. Négy sor Bodicsi Zsuzsa egyik szép költeményéből: „Orvos vagyok, de hallgatok halálról, pusztulásról. Aki gyógyítani mer, tudom, az az életre bátor.” . . . De jó is volna, ha a magyar sajtó is gyógyulna végre. És nem kéne gyászjelentést olvasnunk újabb nyolcvankilenc újság pusz­tulásáról. Bajor Nagy Ernő Lapok születése és gyászjelentése SZABAD FÖLD 13

Next