Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)

1991-12-31 / 53. szám

1991. DECEMBER 31. A mosolygó Magyarország mindig is gazdag étlapról választhatta ki a maga szel­lemi táplálékát, ha jókedvre vágyott. Ott volt az éle, mely csúfolódó, ka­cagásra ingerlő megjegyzés vagy történet. Ott az adoma, mely valósá­gos, vagy képzelet szülte esemény, többnyire rövid, mulatságos törté­netbe ágyazottan. Jelen volt és van a tréfa, mely lehetett — vagy lehet — ügyes, vagy komisz, vidám vagy sületlen, de mindig mások mulatta­­tására, kifigurázására alkalmas mondás, viselkedés vagy tett . . . Mindmáig a népköltészet remeke­i Takács Zoltán rajzai — Deák János, szolgálatjára — felelt hirtelen a legátus.” A magyar anekdota virágkora az volt, amikor Tóth Bélának A magyar anekdotakincs című hatkötetnyi gyűjteménye megjelent a századfor­dulón. Abban a réges-régi idők anekdotáitól kezdve korának meg­nevettető eseményeiig rengeteg tény, híresztelés, ráfogás szerepelt. Deák, Kossuth, Széchenyi éppúgy szereplői voltak a történeteknek, mint kora parlamenti világának fő­alakjai. Az őáltala tálalt históriák sokszor nélkülözték az úgynevezett csattanót. Inkább történelmi tájéko­zottságot bővítő szerepük volt. Mint ennek: Ön irigykedő ember — mondta Ferenc József 1865 végén Deáknak —, nagyobb pártja van, mint nekem. — Én pedig — válaszolta Deák — szerencsés vagyok felséged pártjához tartozni.” .. . Századunkban a kabaré műfa­jának térhódítása, a sajtó viharos ütemű fejlődése egyaránt azok ke­zére játszott, akik a mosoly szállás­­csinálói voltak az irodalmi és szín­házi életben. De megjegyzem: Mol­nár Ferenc, Heltai Jenő, Hunyady Sándor, Kosztolányi Dezső vagy Ka­rinthy Frigyes a jókedv olyan ado­mányaival gazdagították a huszadik századi Magyarországot, hogy azt sok nagy nyugati állam népe is meg­irigyelheti. Korunk sok súlyos megpróbálta­tását tán nem is tudtuk volna elvi­selni a viccek, tréfák lelket könnyítő segítsége nélkül. Nemrég még a rendőrviccek jelentették a nem ép­pen kockázat nélküli politikai évő­­dés egyik válfaját. Ki nem emlék­szik, mondjuk erre: vicc (mert hiszen szerzőjét szinte sohasem ismerjük), s az tréfás, csattanós történet, vagy párbeszéd. És végezetül a vidámságok koroná­ja az anekdota. Annak szereplője többnyire nevezetes személyiség, mint amilyen Mátyás király volt, vagy akár olyan kifigurázásra alkalmas közszereplő, mint Rákosi. Találomra benyúlok abba a hatal­mas puttonyba, melybe népünk a századok során behajigálta az effé­léket. Kónyi János, az 1700-as évek strázsamestere a tollforgatásban is vitézkedett. Budán 1782-ben megje­lentetett egy anekdotagyűjteményt, A mindenkor nevető Demokritos címmel. Abból való az alábbi: Amikor az öreg IV. Károly császár serege Mentznél elveszítette a csa­tát, az uralkodó úgy fakadt ki: „A szerencse olyan, mint a fiatal me­nyecske, az csak az ifjakat szereti, a vénekre rá se néz ...” Ez ugyebár még szelíd, bölcsel­­kedő anekdota. A XIX. század ma­gyar írói már csípősebben ábrázol­ták — anekdotáikban is és adomá­ikban is — az élet fonákságát. Jó­kai, akinek A magyar nép élte szép hegedűszóban sok kiadást megért vidámsággyűjteménye is volt, példá­ul nem minden rosszmájúság nélkül írta le ezt. Végrendeletet tett az öregember, s azt írta: „A ritka tehenemet pedig, mely a múlt héten elveszett, azon esetben, ha megkerül, hagyom a Pista fiamnak, ha pedig meg nem kerül, hagyom a szürke barátok­nak." Jókai derűje egyébként még olyan mellékesnek tetsző dolgok­ban is megmutatkozott, mint a nyel­vi furcsaságok kedvelése. Például csupán a verekedésre száz magyar szót sorolt föl. A többi között eze­ket: elcsépel, megdögönyöz, csete­patézik, helybenhagy, kiebrudal, el­náspángol, megaprít... Az anekdota Mikszáth életművé­ben virágzik ki igazából, különösen parlamenti karcolataiban. Azokban ő nem ismert izgalmat. A legkénye­sebb főúr is megkapta tőle a magá­ét, ha úgy adódott a helyzet. Mond­juk, mint ebben az anekdotában: — Siket? Az lehetetlen! Hiszen ő hallgatja a beszédeket legjobban. — Igen, mert leolvassa a szájak­ról. Nagy virtuóz ebben. Arról neve­zetes, hogy a kolozsvári színházban a guggeren át meghallja, amit a szemközti páholyokban az asszo­nyok egymás közt suttognak ,­ így, így a szónokok házából. Nagy mestere volt az adomázás­­nak Vas Gereben, akinek életútja 1822-től csak 1867-ig terjedt, de könyvei, mint például a Nagy idők, nagy emberek, a Garasos arisztok­rácia, vagy a Nevessünk még az én gyermekkoromban is kedvelt olvas­mányai voltak, főleg a falunak. Még az ilyen, kissé avasnak tetsző ado­mák is szájról szájra jártak hajdan. „Megtanulta a legátus prédikáció­ját és elmondta szóról szóra. Örö­me határtalan volt, s gondolatai a szónoklata hatásával előidézett di­csőségen röpködtek még akkor is, midőn az úrimádságot elkezdte. — Miatyánk! — szólt, s fenn­akadt. — Miatyánk — kezdé újra, de a következő szó sehogy sem ju­tott eszébe . . . A pap, segíteni akarván a dolgon, alulról súgja: Ki vagy . . . Bajor Nagy Ernő „.. . A délceg gróf Bethlen And­rás mellett ül egy rokonszenves, Napóleon arcú, kecskeszakállú fő­úr.. . A legelevenebb valamennyi között. Minden beszédre figyelt, s minden jelentősebb mondatnál megmozdult. Derült, nyugodt sze­meiben, melyekkel mereven nézte a szónokokat, visszasugárzott a tet­szés vagy nemtetszés, s ott futkáro­­zott arcán, homlokán. — Ki ez a főúr? — kérdeztem a szomszédomtól. — Egy erdélyi mágnás, Bethlen Károly. Siket. Vizsgázik a rendőr. Keresztkér­dést kap: „Ha a szakaszvezető elv­társon múlna, mi szeretne lenni, szép vagy hülye?” Hosszú tépelődés után a sza­kaszvezető: „Én hülye szeretnék lenni.” Erre a vizsgáztató: „Ugyan mi­ért?” A rendőr elvtárs: „Jelentem, úgy tanultuk, hogy a szépség múlandó.” ... És végül egy csujjogatóról. Ami táncszót jelent. Ez lakodalmi meneteket kísérő rímes, víg kurjon­­gatás. Ilyenek: „Áldás, csók és sze­retet — csináljatok gyereket!" Vagy: „A menyasszony faros, he­gyes — a vőlegény legyen ügyes!" No, a csujjogatók egyik profi föl­­támasztója napjainkban Szilágyi György, a humorista. Az ő kétsoro­sait időnkint politikum szövi át. Az állampárt utolsó kongresszusa előtt barkácsolta az emlékezetes és rop­pant közéleti érzékenységről tanús­kodó csujjogatóját: „Arra kérjük Jézus Krisztust, Áldja meg a pártkongresszust.” . . . Ami igaz, az igaz, nem áldotta meg. SZABAD FÖLD 13 Megújul a Magyar Rádió műsora Gombár Csaba a Magyar Rádió elnöke arról tájékoztatta a sajtót, hogy 1992 január hatodikától megújul a Rádió műsora. Egyebek között azt jelenti ez, hogy a Kossuth adón növekszik a nemzetiségi és a vallási műsorok mennyisége. Naponta jelentke­zik a Magyarországról jövök vidéki körkép. Határok nélkül cím­mel hetente hatszor szólnak majd a környező országok magyarsá­gának életéről. A Bartók rádió pedig személyes hangjával szeretné jelentősen bővíteni hallgatóinak számát. A napi 14—16 órányi, rendszeresen jelentkező zenei programok között portréműsorokat és irodalmi alkotásokat közvetít. A megújuló Petőfi rádió változásairól pedig az alábbi írás számol be: A Rádió munkatársai igen nagy érdeklődéssel figyelik a közönség véleményét, kívánsá­gait. Bizonyítja ezt az is, hogy amikor a Petőfi rádió hallgató­ságának jelentős számbeli fo­gyatkozásáról értesültek, nyomban hozzáfogtak a műsor átszerkesztéséhez. A végered­ményt — tervek szerint — ja­nuár 6-tól hallhatjuk mi is, kora reggeltől másnap hajnalig. Vicsek Ferenc megbízott mű­sorigazgatótól megtudtuk: szándékuk, hogy műsoraik ál­talában a hallgatók szélesebb köréhez szóljanak. Sport, játék, humor, közérdeklődésre szá­mot tartó riportok mellett ter­mészetesen jutott hely a hír­szolgáltatásnak, a népszerű tu­dományos tájékoztatásnak, az irodalomnak és — főként — a zenének. Fontos törekvésük, hogy a hallgatók és a műsorké­szítőik között mind több legyen az élő kapcsolat. Ennek érdeké­ben a programok túlnyomó többsége alkalmat kínál arra, hogy az adás idején a hallgató betelefonálhasson, vagy akár személyesen is megjelenhessék a stúdióban. Okos ötleteivel bárki munkatárs lehet! Évtizedek óta tapasztalhat­juk, hogy rádiónk meg-megújít­­ja műsorszerkezetét, messze­menően alkalmazkodik hallga­tóinak igényeihez, ám magától értetődően felhasználja munka­társainak szakértelmét is. És még valami: figyelembe veszik a televízió műsorai körül kiala­kult szokásokat is, hogy a vá­lasztás kényszere ne zavarja meg a hallgató-néző lelkivilá­gát. Tekintettel vannak a fil­mek sugárzásának megszokott idejére. Olyankor például arra a társadalmi rétegre gondolnak főként, amelynek tagjai feltevé­sük szerint képesek a tévét ki­kapcsolni, és a „túladagolt” kri­minézés helyett a tartalmasabb hallgatnivalót választják. És természetesen gondolnak az autósokra, akik vezetés közben — szerencsére — nem néznek televíziót. Számítanak a reggeli órákban készülődök figyelmére is. Ahogyan a Rádió munkatár­sai több ízben bizonyították, most is hangsúlyozzák, hogy a műsorszerkezet nem főváros­párti, hanem igenis tudomásul veszi és teljesíti a vidéken élők igényeit is. Sok-sok érdekessé­get kínálnak, ezek közül meg­említjük a reggel hallható gaz­dasági híreket, tájékoztatást, amely a falut nem tekinti egy­neműnek, hanem ahogyan a különböző munkába indulók ébrednek, hozzájuk alkalmaz­kodva változnak a tanácsok, tudnivalók. Ugyancsak őket „várja” a délelőtti műsorsáv, amelyben a Napóra című érde­kes magazin jelentkezik, továb­bá megmarad a közkedvelt nó­taműsor, valamint a könnyűze­ne sugárzása, az idősebbek hul­lámhosszára kapcsolva. Ügyel­nek arra is, hogy a sokféle kí­vánságműsorban sem legyenek a vidéken élők hátrányos hely­zetben. Minden érdekességet felso­rolni képtelenség volna, csupán néhány jellemzőbb változást ajánlunk figyelmükbe. (Aki a teljességre kíváncsi, kapcsoljon majd a Petőfire!) Ugyancsak ajánljuk a Napindító magazint, amely reggelenként 5 órától 8 óráig fogható. Kora délelőtt, majd délután is hallható a Nap­óra az érdeklődő ember maga­zinja alcímmel. Feltehetően sok hallgatót érdekel a sport. Reg­gelenként 8 órakor köszönt be az a negyedórás műsor, amely nem csupán eredményekről tá­jékoztat, de bővebben is beavat a sporteseményekbe. A műsor „másik végén” érdemes meg­említeni a Napfordulót, amely este 23 óra körül kezdődik és hajnali 4.50 óráig tart. Hogy az­tán tízpercnyi szünet után je­­lentkezhessék a már említett Napindító­ Oldalakon lehetne sorolni a legkülönfélébb szóra­koztató programokat. Bízunk benne, hogy ki-ki megtalálja a neki kedvére valót, útmutatá­sunk nélkül is. Szombaton 5 órakor a Ka­kukk című zenés összeállítás ébreszti a hallgatót, vasárna­ponként 6 órakor Briós című zenés műsorral űzhetjük ki sze­münkből az álmosságot. (Re­méljük, a briós „békebeli” álla­gú és ízű lesz!) Említsük meg még a vasárnapokat. Részletes felsorolás helyett csupán any­­nyit mondhatunk, hogy ha a legfiatalab korosztálytól a leg­idősebbig a hallgatók elhatá­roznák, hogy egy-egy vasárna­pon csak a Petőfi rádiót kap­csolják be, senki sem csalód­nék, kora reggeltől másnap haj­nalig tartalmasan tölthetnék el rádiózásra szánt óráikat. S. E. Megalakult 63 könyvtáros, diák, szerkesztő, nyelvész és író jelenlé­tében a Nemzetközi Olvasási Tár­saság magyar tagozata. Ez a társa­ság korántsem valamiféle olvasó­kör. Inkább szellemi közösség, mely az olvasási kedvet és lehető­ségeket befolyásoló társadalmi fo­lyamatokat, jelenségeket vizsgál­ja. Ami azt illeti, nálunk és most, van mit vizsgálniok. Ezért is figye­lemre méltó a Magyar Olvasási Társaság alapító nyilatkozatából az, hogy szándékuk szerint felhív­ják majd a közfigyelmet a magyar olvasáskultúra állapotára és jelen­tőségére, segítenek az olvasással elsajátítható értékek felismerteté­sében, ébresztgetik a minőség iránti igényt a tanulók, szülők és pedagógusok körében stb., stb. Nem akármi az a vállalkozásuk sem, hogy pályázatokat, ötletbör­zéket szerveznek majd a korszerű olvasáspedagógiai módszerek el­terjesztése érdekében. Lapunk a maga lehetőségeinek megfelelően mindent megtesz a je­les kezdemény sikereiért. Hisz je­lenünknek, jövőnknek egyaránt fontos kérdése: mennyit, milyen műveket, hogyan olvasunk. ..

Next