Szabad Föld, 1992. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)
1992-11-17 / 46. szám
12 SZABAD FÖLD Im wűtwaaÁ© I _______________________________________________________/ Elnyűhetetlen szépfiúk Nem járhatok túl messze az igazságtól, ha megállapítom, hogy a sorozatok tartják a lelket a televízióban, már ami a készülékem szórakoztatóbb oldalát illeti. Nincs olyan hat éven felüli gyermek, aki kapásból ne tudna közülük legalább húszat felsorolni. Sorozat sorozat hátán. Alapjában véve nincs rajta kivetnivaló. A kérdés csupán az, hogy egy-egy sorozat, illetve annak hőse mennyire képes magát megszerettetni a nézőkkel, vagy azok egyikével-másikával. A magam részéről például melegrokonszenvet érzek a képernyőmön szombat kora esténként megjelenő, Kit névre hallgató szuperautó iránt, ha egyébként bele nem ülnék semmi pénzért. Ez az autó a mechanika, az automatika, az elektronika és nem utolsósorban a mesevilág csodája. Körülbelül olyan fokon, mint az Ezeregyéjszakában előforduló repülő szőnyeg. Azzal a különbséggel, hogy az én négykerekű kedvencem nemcsak repülni, hanem beszélni is tud. Utolérhetetlen érzékelőkkel rendelkezik, távirányítható, ütés- és kopásálló, és még a föld alatt is feltalálja magát. De hiszen erről kár is beszélnem mindazoknak, akik a Knight Rider című sorozatot hűségesen nézik. Csodálatom másik tárgya az intézmény, amelynek legsokoldalúbb alkalmazottja ez a fantasztikus kocsi: A Jogért és az Igazságért Alapítvány. Ki alapította, mikor, mennyiből? - nem tudom. Vagy esetleg hiányoztam arról az óráról, amikor ezt ismertették. Létezésének és működésének ténye szemmel láthatóan idegesíti a rendőrséget és a különböző hatóságokat. Tevékenysége tehát nem hivatalosan elismert. De az eddigi tapasztalatok szerint feltétlenül hasznos, üdvös és mindannyiunk együttérzésével találkozik. Hiszen ki ne állna a bűnözéssel és a bűnpártolással szemben a jog és igazság oldalán. De természetesen jogért és igazságért is lehet különféleképpen harcolni, meg verekedni. Ahogyan mondjuk a Szupercsoport című tévésorozat szereplői cselekszenek, számomra csöppet sem kedvelt módja a bűn és a bűnözőbandák üldözésének. Technikai tudásuk és felszereltségük a legkényesebb igényeket is kielégítheti, csak hát nincs köztük egy baráti visszamosolygásunkra és szeretetünkre méltó személy, mint amilyen Kit, a csodaautó. Hoppá, észre sem vettem és személynek mondtam. Hagyjuk rá, jó? Meg aztán van itt valóságos személy is, akiért rajongani lehet. Kiváltképp a jóképű és jó kiállású férfisztárokért mindenkor csatasorba állni kész lányoknak. Igen, számtalan jele van annak - levelek, kifülelt beszélgetések, miegymások -, hogy a hölgyek odáig vannak a bájt és keménységet egyaránt megtestesítő Michaelért, Kit gazdájáért és elválaszthatatlan barátjáért, színésznevén David Hasselhoffért. Nagy tetteket és kalandokat élnek át ők ketten, még ha abban a tekintetben lehet is különbség köztük, hogy a nézők közül van, aki inkább a szuperautó-csodát, van aki Michaelt kaparintaná meg magának. Hála, hogy két csatornája van a Magyar Televíziónak, mert ami a TV 2-n szépségben és férfiasságban David Hasselhoff, az ugyanebben a tekintetben a TV 1-en Robert Atzon volt a Zürichi páncélterem című sorozat főhőseként, bizonyos Yves Klein banki nyomozóként. Volt - mondom -, mivel nemrég—menet közben—kicserélődött. Most Klein helyett Roman Berger nyomoz, aki színésznevén: Jacques Breuer, Robert Atzont, akárcsak David Hasselhoffot, ugyancsak szerették a női nem ifjabb és élemedettebb képviselői a közönség köréből. Jött Jacques Breuer - neki vajon milyen helyet sikerül kiverekednie a női szívekben? Mindenesetre Yves Klein is a „talonban” maradt. Főnökei Zürichből Milánóba küldték egy hosszabb időre szóló megbízatással. Helyére új fiút állítottak, de Yves bármikor újra felbukkanhat a képernyőn. Egyelőre vizsgának teszik ki a nézőket. Ami engem illet, bizonyára sok hasonló társammal együtt, ha választanom lehet, szívesebben nyúlnék ki a Helvetia Bank páncéltermének rekeszeibe elbújtatott kincsek valamelyike után. Láttam én már jó néhány svájci bankot kívülről, amikor megfordultam Zürichben. Belülre jobbára mindeddig a filmek révén pillanthattam. Eme jó szokásomat a Zürichi páncélterem rendre visszatérő folytatásai segítik fenntartani. Az egész sorozat egy elmés alapgondolatra épül. A zürichi bankok kipróbáltan megbízható széfjeibe a világ minden tájáról féltett vagyontárgyakat és értékpapírokat záratnak el. Persze az ügyfelek közt nem csupán makulátlan lelkiismeretű ügyfelek vannak. Ám hogy egytől-egyig gazdagok, ahhoz kétség alig férhet. A vagyon forrásait, mennyiségét, mibenlétét, műkincsek eredetének titkát úgy rejtik magukba ezek a fiókok, mint a sír. Hogy mégis mikor derülhet fény e tárgyakra? Ha a széf bérlője hosszabb ideig valamilyen okból nem fizeti ki az őrzési díjat. Ilyenkor bizottságilag felnyitják a széfet, s megvizsgálják tartalmát. Különös rejtelmek elé kerülnek a bankárok ilyenkor. Ez az, amiben a nézők is osztozhatnak. Jobb lenne természetesen, ha az elrejtett vagyonokban osztozhatnának. De hát a nézőknek be kell érniük azzal, hogy kivehetik a részüket a titkok megoldódásának izgalmaiból, ami rendszerint egybe van kötve egy jó kiadós utazással. Távoli országokba, egzotikus környezetekbe juthatunk el így Yves-vel, illetve most újabban Románnal. Mivel az ő hivatásuk valahol rábukkanni a széf eltűnt bérlőjére, s rátalálni a személyéhez és a bank őrizetére bízott tárgyakhoz fűződő talányok nyitjára. Mi az útitársai vagyunk Yves-nek és Románnak, akik nemcsak szépek, hanem okosak és bátrak is. Ehhez nekik tér kell. Éppen emiatt ütköztem meg, amikor a bank vezetői utaltak Yves leváltásának egyik nyomós okára. Vagyis, hogy ő bármilyen kis nyom érdekében hajlamos körbeutazni a Földet. Ez pedig költséges mulatság. Nekik. Azokra azonban nem gondolnak, akik itt, ebben az országban legfeljebb a kicsiny nyugdíjukat zárathatnák be a zürichi páncélterembe, hogy idő előtt el ne költsék, s ehkoppon ne maradjanak, feltéve persze, ha ilyen szolgáltatásra vállalkoznának a svájci bankok. Hát őtőlük vonnák meg a nagy utazások szédítő élményét, még ha csak így, mozgóképek formájában is? A gazdagságnak még ezt a kis illúzióját is sajnálnák tőlük? Szerencsére, ez nem fog bejönni, amennyire Románt eddig megismertük. Ő is nagy híve az utazásoknak. A Knight Rider és a Zürichi páncélterem mindezen kívül és felül továbbra is kielégíti a szépfiúk látása iránti igényeket. Ajánlani tudom még Derrick felügyelőt és az üvegszemű Columbót erre a célra. Ha szépségük talán nem is vetekszik úgy külsőleg a szóban forgó ifjú kalandhősökével, de nem lehet eltagadni, van bennük is valami szép. Nem én mondom, nőktől hallottam. Sas György Zürichi páncélterem, Jacques Brewer TOLLPRÓBA árkányi Imre hatvanéves. Mint amatőr tollforgató is megérdemli, hogy köszöntsük őt életútjának e jelentős kilométerkövénél. Ugyanis nyomdász létére már hosszú ideje pátyolgatja azokat, akik szintén kedvtelésből nyúltak ki a toll után. Évtizedeken át kedvtelése volt a színházi- és filmemlékek gyűjtése. Régi újságokban egykor megjelent fotók felhasználásával elkészítette a magyar hangosfilm első tizenöt évének krónikáját. Lexikonokat készített - saját használatára - magyar és külföldi színészekről, a huszadik század honi és nemzetközi jeles személyiségeiről. Megírta nyomdájuk, a Glóbus Nyomda történetét is. Ilyen sokirányú tevékenysége mellett is igazi szerelme a verselés maradt Szerkeszti a Kristályt, az Amatőr Költők és írók Szövetségének időszaki lapját. Abban és még számos antológiában is megjelentek, megjelennek költeményei. „Szabad Föld-és tollpróbaként” közöljük a szerző alábbi versét: Ajtónyitásra várva A kutyák acsarognak rá, majd lehúzzák, ahogy a kiskapuhoz közeledik. A zsalugáterek leengedve, a ház felkészülve az éjszakára, pedig nemrég ment le a nap, a sötétség csak most kezd megülni mindent. Csendes, kora őszi este. A levelek békésen ücsörögnek az ágakon, de színük megfakult, sárgára, vörösre váltanak, mint a berkenyék a hegyen. Öszszébb húzza kabátját, a táska vállszíját, s komótosan nyúl a csengő felé. Valamikor kulccsal nyitotta a zárat, a saját kulcsával, melyet - istenem - micsoda boldogsággal szorított tenyerében. Mintha a mennyországot szorította volna, a lányt, akit mindenütt érzett bizseregni testében, a szőke hajfonatokat, ahogy lágyan végigsöpörték arcát, mellkasát, ahogy szívta magába a lány illatával a női test minden zamatát. Ő, aki csak a gépeket dirigálta, nyakig olajosan vergődött haza örökös monoton zúgásuktól méhkasként zsongó fejjel, s a lány felmelegítette űrhideg testét a piciny szobában. És ő életet próbált összerakni békéből, csöndből, összetartozásból. A csengő idegesen berreg valahol, bent,, az átláthatatlan falak között. Ő, hányszor szólt már ez a csengő! Csengőn, kérve-könyörögve a bebocsátást. Ridegen, akár az égi csillag, mely pontosan jön és tűnik el. Reménykedve, hátha kinyitják az ajtót. S lemondón, ahogy a nyár végi nap megy el, egyre több búcsúzással és egyre kevesebb sugárral. Hallani lehet a csengő berregését, legalábbis ő hallja, agyában, velejében s legfőképpen a szívében. Az esély, hogy talán látja fiát, felvillanyozza, a szűk kabáton át mintha a forróság kövér sugarai tolonganának kifelé. A kutyák sem tágítanak. Gondolatban hiába mondja nekik „Nem, én nem vagyok idegen! Hát nem emlékeztek rám?” Újra berregtet a csengővel. Semmi mozgás. Az este egyetlen fül, egyetlen nyilallás. Igen, a barátok! Ildi várandósan görnyedezett, míg ő elkótyavetyélte napjait a féldecik birodalmában, a bagófüstös kocsmákban, hajnalig tartó ferblizések közepette. Aztán a reggeli gyomorégések s aggódó tekintetek a számára megcsontosodott világban. Beszélni kellene magunkról! - rimánkodott Ildi. De miután látta, hogy a szeszgőz mámorában reménye sincs az értelemnek, hát hagyta. „Milyen áttetsző és tiszta minden innen nézve! - fűzi tovább a gondolatait. - De akkor miért nem éreztem ezt...!” Hányszor átgondolt már mindent, ahogy magára hagyta a lányt, a törékeny, türelmes kedvest. Most csak a szemét látja, a vádló tekintetét, az összekulcsolt kezeket. Mintha itt világítanának az éjszaka rostélyán át. Megérintené, megsimogatná vagy legalább megkérdezné: „Miért?” Egy autó megy el az utcán. Fénye végigpásztázza, árnyékát odaveti a ház falára. Gyűrötten, csapzottan, vacogva nézi. És hallja, ahogy a kocsi motorja gyilkost dohog. Micsoda kísérteties fény! Felvillan, és vakon otthagyja a szűkölő ebekkel. Mintha mozdulna a zsalugáter, hogy kis résen kitekintsenek rajta. Micsoda átkozott pillanat! Úgy lesik meg, mint egy rossz szándékút, mint egy idegent, lopva, a pillanat törtrésze alatt megítélve. Igen, jóvátehetetlen, ami történt. Mikor megszületett Zsolti, még minden rendezhető lett volna. De a közeledések már csírájukban elvetéltek. Omlatag vályogalapra házat építeni nem lehet, hát még egy gyermek életét. „Te ilyennek születtél, ilyen volt az apád, ilyen is maradsz!” -tisztán csengenek most is Ildi szavai, s hallja, amint a kulcs megcsikordul a zárban. „Majd megbékül!” - biztatták a cimborák, s oly könnyű volt minden a féldecik közelében. Most mosolyra nyílik a szája. Hogy rakja apró lábait Zsolti, kezeit nyújtaná felé, de ridegen elvonják Ildi karjai, s ő ugrana érte bele a tűz poklába, bele a megsemmisülésbe... A megsemmisülésbe. Igen, az az átkozott este, ahogy a házba egy pillanatra belopakodott a nyugalom, hogy üszköt vessen a következő pillanatra. Még egészen józannak érezte magát. Ült a verandán, az enyhét lehelgető szőlőlugas mögött. - Próbáljuk meg újra! Megváltozók, hidd el! Adj még egy lehetőséget! - Nincs újabb lehetőség! Hányszor hittem benne, hogy nem, nem lehetsz ilyen, de most már tudom, hogy ilyen vagy. Olyan, mint az apád...! - Az apámat ne bántsd...! - Rongy, részeges volt, úgy végezte, akár egy állat! Te is így fogod végezni! És lendült a kéz, az imádott, gyönyörű arcba, a kék szemek közé. Aztán látta, amint felbukik, és dől orrából a vér. -Takarodj előlem... Ezt sohasem bocsátom meg - hörögte Ildi, és magával vonszolva Zsoltit, befutott a szobába. Hogyan támolygott el a kocsmába, maga sem tudja, ott állt a pult mögött kiszáradt szájjal, csapzottan. Rágyújt. A sercegő zajra s a lángra újra vakkantanak a kutyák. Néhány lépést tesz a járdán, el a kapuból, aztán visszanéz. Most már biztos benne, hogy figyelik minden mozdulatát. Másnap a borzalmas ébredés, s a hír, hogy önkezével... Ott látja Ildit a koporsóban. S látja a gyászolók vádoló szemeit, hallja a fájdalmas megjegyzéseket. Mikor a kereszttel és a virágokkal egyedül maradt, akkor érezte igazán az űrt, azt a fekete birodalmat, melyet nem tudott kitölteni soha többé, csak jajszavakkal volt teleaggatva minden zuga, fogása. Akkor a döntés, a végérvényes, a visszavonhatatlan. Soha többé! - Zsolti! Zsolti! Zsolti! - ismételgette magában. De rájött, hogy Zsolti elérhetetlen. Ildi szülei és közte iszonyú szakadék tátong. Megmérhetetlen lett a távolság közöttük. Jó ideje már, hogy hiába szól a csengő. Tudják, ő jön, de hadd jöjjön! Hideg, kegyetlen valóság. Egy éve már, hogy Ildi halott. Ma még a temetőben is járt, vitt szép virágot, s néhány könnye ott száradt meg a kereszten. Egy éve abbahagyta az ivászatot. Ildi emléke lebben, körbefogja, ostromolja. Meg lehet ebben őrülni, a poklok szántanak, dúlnak szívében. Mégis oly kitartóan, hűségesen vár. Leveri a hamut, lassan végigég a cigaretta. Menni kellene! De felgyullad a kerti villany, s hallja, ahogy a zár csikordul, mint valamikor... Zsolti áll a nyitott verandán kis kabátban, arcán félszeg mosollyal. Tárkányi Imre: Mikor elmúltam ötvenegy Ötvenegy tavasz után már nem a tavaszi, az őszi szél fúj! Kicsit még langyos, kicsit már csípős. Érezni lehet, hogy lassan télbe fordul. Ötvenegy tavasz után fájni kezd minden, előtolakszik sok régi emlék. Elmúlt ifjúságunk, egy régi ház a kerttel, fiunk és leányunk mikor kicsi volt még. Ötvenegy tavasz után mit várhat az ember? Az élettől mindent megkapott... Érzi, hogy jó volt, reméli, hogy szép lesz és szeretne élni még egy-két szép napot... 1992. NOVEMBER 17.