Szabad Föld, 1992. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-17 / 46. szám

12 SZABAD FÖLD I­m wűtwaaÁ© I _______________________________________________________/ Elnyűhetetlen szépfiúk Nem járhatok túl messze az igaz­ságtól, ha megállapítom, hogy a soro­zatok tartják a lelket a televízióban, már ami a készülékem szórakozta­tóbb oldalát illeti. Nincs olyan hat éven felüli gyermek, aki kapásból ne tudna közülük legalább húszat felso­rolni. Sorozat sorozat hátán. Alapjá­ban véve nincs rajta kivetnivaló. A kérdés csupán az, hogy egy-egy soro­zat, illetve annak hő­se mennyire ké­pes magát megszerettetni a nézőkkel, vagy azok egyikével-másikával. A magam részéről például meleg­­rokonszenvet érzek a képernyőmön szombat kora esténként megjelenő, Kit névre hallgató szuperautó iránt, ha egyébként bele nem ülnék semmi pénzért. Ez az autó a mechanika, az automatika, az elektronika és nem utolsósorban a mesevilág csodája. Körülbelül olyan fokon, mint az Ezer­egyéjszakában előforduló repülő sző­nyeg. Azzal a különbséggel, hogy az én négykerekű kedvencem nemcsak repülni, hanem beszélni is tud. Utol­érhetetlen érzékelőkkel rendelkezik, távirányítható, ütés- és kopásálló, és még a föld alatt is feltalálja magát. De hiszen erről kár is beszélnem mind­azoknak, akik a Knight Rider című sorozatot hűségesen nézik. Csodálatom másik tárgya az intéz­mény, amelynek legsokoldalúbb al­kalmazottja ez a fantasztikus kocsi: A Jogért és az Igazságért Alapítvány. Ki alapította, mikor, mennyiből? - nem tudom. Vagy esetleg hiányoztam ar­ról az óráról, amikor ezt ismertették. Létezésének és működésének ténye szemmel láthatóan idegesíti a rendőr­séget és a különböző hatóságokat. Te­vékenysége tehát nem hivatalosan el­ismert. De az eddigi tapasztalatok szerint feltétlenül hasznos, üdvös és mindannyiunk együttérzésével talál­kozik. Hiszen ki ne állna a bűnözéssel és a bűnpártolással szemben a jog és igazság oldalán. De természetesen jogért és igazsá­gért is lehet különféleképpen harcol­ni, meg verekedni. Ahogyan mondjuk a Szupercsoport című tévésorozat szereplői cselekszenek, számomra csöppet sem kedvelt módja a bűn és a bűnözőbandák üldözésének. Tech­nikai tudásuk és felszereltségük a legkényesebb igényeket is kielégít­heti, csak hát nincs köztük egy baráti visszamosolygásunkra és szere­­tetünkre méltó személy, mint amilyen Kit, a csodaautó. Hoppá, észre sem vettem és sze­mélynek mondtam. Hagyjuk rá, jó? Meg aztán van itt valóságos személy is, akiért rajongani lehet. Kiváltképp a jóképű és jó kiállású férfisztárokért mindenkor csatasorba állni kész lá­nyoknak. Igen, számtalan jele van an­nak - levelek, kifülelt beszélgetések, miegymások -, hogy a hölgyek odáig vannak a bájt és keménységet egyaránt megtestesítő Michaelért, Kit gazdájáért és elválaszthatatlan barátjáért, színész­nevén David Hasselhoffért. Nagy tette­ket és kalandokat élnek át ők ketten, még ha abban a tekintetben lehet is különbség köztük, hogy a nézők közül van, aki inkább a szuperautó-csodát, van aki Michaelt kaparintaná meg ma­gának. Hála, hogy két csatornája van a Ma­gyar Televíziónak, mert ami a TV 2-n szépségben és férfiasságban David Hasselhoff, az ugyanebben a tekintet­ben a TV 1-en Robert Atzon volt a Zürichi páncélterem című sorozat főhő­seként, bizonyos Yves Klein banki nyomozóként. Volt - mondom -, mivel nemrég—menet közben—kicserélődött. Most Klein helyett Roman Berger nyo­moz, aki színésznevén: Jacques Breuer, Robert Atzont, akárcsak David Hassel­­hoffot, ugyancsak szerették a női nem ifjabb és élemedettebb képviselői a kö­zönség köréből. Jött Jacques Breuer - neki vajon milyen helyet sikerül kive­rekednie a női szívekben? Mindenesetre Yves Klein is a „ta­lonban” maradt. Főnökei Zürichből Milánóba küldték egy hosszabb időre szóló megbízatással. Helyére új fiút állítottak, de Yves bármikor újra fel­bukkanhat a képernyőn. Egyelőre vizs­gának teszik ki a nézőket. Ami engem illet, bizonyára sok hasonló társammal együtt, ha választanom lehet, szíveseb­ben nyúlnék ki a Helvetia Bank páncél­termének rekeszeibe elbújtatott kincsek valamelyike után. Láttam én már jó néhány svájci bankot­­ kívülről, amikor megfordultam Zürichben. Belülre job­bára mindeddig a filmek révén pillant­hattam. Eme jó szokásomat a Zürichi páncélterem rendre visszatérő folytatá­sai segítik fenntartani. Az egész sorozat egy elmés alap­­gondolatra épül. A zürichi bankok ki­­próbáltan megbízható széfjeibe a vi­lág minden tájáról féltett vagyontár­gyakat és értékpapírokat záratnak el. Persze az ügyfelek közt nem csupán makulátlan lelkiismeretű ügyfelek vannak. Ám hogy egytől-egyig gaz­dagok, ahhoz kétség alig férhet. A vagyon forrásait, mennyiségét, mi­benlétét, műkincsek eredetének titkát úgy rejtik magukba ezek a fiókok, mint a sír. Hogy mégis mikor derülhet fény e tárgyakra? Ha a széf bérlője hosszabb ideig valamilyen okból nem fizeti ki az őrzési díjat. Ilyenkor bi­zottságilag felnyitják a széfet, s meg­vizsgálják tartalmát. Különös rejtel­mek elé kerülnek a bankárok ilyen­kor. Ez az, amiben a nézők is osztoz­hatnak. Jobb lenne természetesen, ha az elrejtett vagyonokban osztozhat­nának. De hát a nézőknek be kell ér­niük azzal, hogy kivehetik a részüket a titkok megoldódásának izgalmai­ból, ami rendszerint egybe van kötve egy jó kiadós utazással. Távoli orszá­gokba, egzotikus környezetekbe jutha­tunk el így Yves-vel, illetve most újab­ban Románnal. Mivel az ő hivatásuk valahol rábukkanni a széf eltűnt bérlő­jére, s rátalálni a személyéhez és a bank őrizetére bízott tárgyakhoz fűződő talá­nyok nyitjára. Mi az útitársai vagyunk Yves-nek és Románnak, akik nemcsak szépek, hanem okosak és bátrak is. Eh­hez nekik tér kell. Éppen emiatt ütköztem meg, amikor a bank vezetői utaltak Yves leváltásá­nak egyik nyomós okára. Vagyis, hogy ő bármilyen kis nyom érdekében hajla­mos körbeutazni a Földet. Ez pedig költséges mulatság. Nekik. Azokra azonban nem gondolnak, akik itt, ebben az országban legfeljebb a kicsiny nyug­díjukat zárathatnák be a zürichi páncél­terembe, hogy idő előtt el ne költsék, s ehkoppon ne maradjanak, feltéve per­sze, ha ilyen szolgáltatásra vállalkozná­nak a svájci bankok. Hát őtőlük vonnák meg a nagy utazások szédítő élményét, még ha csak így, mozgóképek formájá­ban is? A gazdagságnak még ezt a kis illúzióját is sajnálnák tőlük? Szerencsére, ez nem fog bejönni, amennyire Románt eddig megismer­tük. Ő is nagy híve az utazásoknak. A Knight Rider és a Zürichi páncélterem mindezen kívül és felül továbbra is ki­elégíti a szépfiúk látása iránti igénye­ket. Ajánlani tudom még Derrick fel­ügyelőt és az üvegszemű Columbót er­re a célra. Ha szépségük talán nem is vetekszik úgy külsőleg a szóban forgó ifjú kalandhősökével, de nem lehet el­tagadni, van bennük is valami szép. Nem én mondom, nőktől hallottam. Sas György Zürichi páncélterem, Jacques Brewer TOLLPRÓBA árkányi Imre hatvanéves. Mint amatőr tollforgató is megérdemli, hogy kö­szöntsük őt életútjának e jelentős kilomé­terkövénél. Ugyanis nyomdász létére már hosszú ideje pátyolgatja azokat, akik szintén kedvtelésből nyúltak ki a toll után. Évtizedeken át kedvtelése volt a színházi- és filmemlékek gyűjtése. Régi újságokban egykor megjelent fotók felhasználásával elkészítette a magyar hangosfilm első tizenöt évének krónikáját. Le­xikonokat készített - saját használatára - ma­gyar és külföldi színészekről, a huszadik század honi és nemzetközi jeles személyiségeiről. Megírta nyomdájuk, a Glóbus Nyomda törté­netét is. Ilyen sokirányú tevékenysége mellett is igazi szerelme a verselés maradt Szerkeszti a Kris­tályt, az Amatőr Költők és írók Szövetségének időszaki lapját. Abban és még számos antoló­giában is megjelentek, megjelennek költemé­nyei. „Szabad Föld-és tollpróbaként” közöljük a szerző alábbi versét: Ajtónyitásra várva A kutyák acsarognak rá, majd lehúzzák, ahogy a kiska­puhoz közeledik. A zsalugáte­­rek leengedve, a ház felkészül­ve az éjszakára, pedig nemrég ment le a nap, a sötétség csak most kezd megülni mindent. Csendes, kora őszi este. A le­velek békésen ücsörögnek az ágakon, de színük megfakult, sárgára, vörösre váltanak, mint a berkenyék a hegyen. Ösz­­szébb húzza kabátját, a táska vállszíját, s komótosan nyúl a csengő felé. Valamikor kulccsal nyitotta a zárat, a saját kulcsával, melyet - istenem - micsoda boldog­sággal szorított tenyerében. Mintha a mennyországot szorí­totta volna, a lányt, akit minde­nütt érzett bizseregni testében, a szőke hajfonatokat, ahogy lá­gyan végigsöpörték arcát, mellkasát, ahogy szívta magá­ba a lány illatával a női test minden zamatát. Ő, aki csak a gépeket dirigálta, nyakig olajo­san vergődött haza örökös mo­noton zúgásuktól méhkasként zsongó fejjel, s a lány felmele­gítette űrhideg testét a piciny szobában. És ő életet próbált összerakni békéből, csöndből, összetartozásból. A csengő idegesen berreg valahol, bent,, az átláthatatlan falak között. Ő, hányszor szólt már ez a csengő! Csengőn, kér­­ve-könyörögve a bebocsátást. Ridegen, akár az égi csillag, mely pontosan jön és tűnik el. Reménykedve, hátha kinyitják az ajtót. S lemondón, ahogy a nyár végi nap megy el, egyre több búcsúzással és egyre ke­vesebb sugárral. Hallani lehet a csengő berregését, legalábbis ő hallja, agyában, velejében s leg­főképpen a szívében. Az esély, hogy talán látja fiát, felvillanyozza, a szűk kabáton át mintha a forróság kövér su­garai tolonganának kifelé. A kutyák sem tágítanak. Gondo­latban hiába mondja nekik „Nem, én nem vagyok idegen! Hát nem emlékeztek rám?” Újra berregtet a csengővel. Semmi mozgás. Az este egyet­len fül, egyetlen nyilallás. Igen, a barátok! Ildi várandó­san görnyedezett, míg ő elkó­tyavetyélte napjait a féldecik bi­rodalmában, a bagófüstös kocsmákban, hajnalig tartó ferblizések közepette. Aztán a reggeli gyomorégések s aggó­dó tekintetek a számára meg­csontosodott világban. Beszélni kellene magunkról! - rimánkodott Ildi. De miután látta, hogy a szeszgőz mámo­rában reménye sincs az érte­lemnek, hát hagyta. „Milyen áttetsző és tiszta minden innen nézve! - fűzi to­vább a gondolatait. - De akkor miért nem éreztem ezt...!” Hányszor átgondolt már min­dent, ahogy magára hagyta a lányt, a törékeny, türelmes ked­vest. Most csak a szemét látja, a vádló tekintetét, az összekul­csolt kezeket. Mintha itt világí­tanának az éjszaka rostélyán át. Megérintené, megsimogat­ná vagy legalább megkérdez­né: „Miért?” Egy autó megy el az utcán. Fénye végigpásztázza, árnyékát odaveti a ház falára. Gyűrötten, csapzottan, vacogva nézi. És hallja, ahogy a kocsi motorja gyilkost dohog. Micsoda kísér­teties fény! Felvillan, és vakon otthagyja a szűkölő ebekkel. Mintha mozdulna a zsalugá­­ter, hogy kis résen kitekintse­nek rajta. Micsoda átkozott pil­lanat! Úgy lesik meg, mint egy rossz szándékút, mint egy ide­gent, lopva, a pillanat törtrésze alatt megítélve. Igen, jóvátehetetlen, ami tör­tént. Mikor megszületett Zsolti, még minden rendezhető lett volna. De a közeledések már csírájukban elvetéltek. Omla­­tag vályogalapra házat építeni nem lehet, hát még egy gyer­mek életét. „Te ilyennek születtél, ilyen volt az apád, ilyen is maradsz!” -tisztán csengenek most is Ildi szavai, s hallja, amint a kulcs megcsikordul a zárban. „Majd megbékül!” - biztatták a cimborák, s oly könnyű volt minden a féldecik közelében. Most mosolyra nyílik a szája. Hogy rakja apró lábait Zsolti, kezeit nyújtaná felé, de ridegen elvonják Ildi karjai, s ő ugrana érte bele a tűz poklába, bele a megsemmisülésbe... A megsemmisülésbe. Igen, az az átkozott este, ahogy a házba egy pillanatra belopakodott a nyugalom, hogy üszköt vessen a következő pillanatra. Még egé­szen józannak érezte magát. Ült a verandán, az enyhét lehelgető szőlőlugas mögött. - Próbáljuk meg újra! Meg­változók, hidd el! Adj még egy lehetőséget! - Nincs újabb lehetőség! Hányszor hittem benne, hogy nem, nem lehetsz ilyen, de most már tudom, hogy ilyen vagy. Olyan, mint az apád...! - Az apámat ne bántsd...! - Rongy, részeges volt, úgy végezte, akár egy állat! Te is így fogod végezni! És lendült a kéz, az imádott, gyönyörű arcba, a kék szemek közé. Aztán látta, amint felbu­kik, és dől orrából a vér. -Takarodj előlem... Ezt soha­sem bocsátom meg - hörögte Ildi, és magával vonszolva Zsoltit, befutott a szobába. Hogyan támolygott el a kocs­mába, maga sem tudja, ott állt a pult mögött kiszáradt szájjal, csapzottan. Rágyújt. A sercegő zajra s a lángra újra vakkantanak a ku­tyák. Néhány lépést tesz a jár­dán, el a kapuból, aztán vissza­néz. Most már biztos benne, hogy figyelik minden mozdula­tát. Másnap a borzalmas ébre­dés, s a hír, hogy önkezével... Ott látja Ildit a koporsóban. S látja a gyászolók vádoló sze­meit, hallja a fájdalmas meg­jegyzéseket. Mikor a kereszttel és a virágokkal egyedül ma­radt, akkor érezte igazán az űrt, azt a fekete birodalmat, melyet nem tudott kitölteni soha töb­bé, csak jajszavakkal volt tele­aggatva minden zuga, fogása. Akkor a döntés, a végérvényes, a visszavonhatatlan. Soha töb­bé! - Zsolti! Zsolti! Zsolti! - is­mételgette magában. De rájött, hogy Zsolti elérhetetlen. Ildi szülei és közte iszonyú szaka­dék tátong. Megmérhetetlen lett a távolság közöttük. Jó ideje már, hogy hiába szól a csengő. Tudják, ő jön, de hadd jöjjön! Hideg, kegyetlen valóság. Egy éve már, hogy Ildi halott. Ma még a temetőben is járt, vitt szép virágot, s néhány könnye ott száradt meg a ke­reszten. Egy éve abbahagyta az ivászatot. Ildi emléke lebben, körbefogja, ostromolja. Meg le­het ebben őrülni, a poklok szántanak, dúlnak szívében. Mégis oly kitartóan, hűsége­sen vár. Leveri a hamut, lassan végigég a cigaretta. Menni kel­lene! De felgyullad a kerti villany, s hallja, ahogy a zár csikordul, mint valamikor... Zsolti áll a nyitott verandán kis kabátban, arcán félszeg mosollyal. Tárkányi Imre: M­ikor elmúltam ötvenegy Ötvenegy tavasz után már nem a tavaszi, az őszi szél fúj! Kicsit még langyos, kicsit már csípős. Érezni lehet, hogy lassan télbe fordul. Ötvenegy tavasz után fájni kezd minden, előtolakszik sok régi emlék. Elmúlt ifjúságunk, egy régi ház a kerttel, fiunk és leányunk mikor kicsi volt még. Ötvenegy tavasz után mit várhat az ember? Az élettől mindent megkapott... Érzi, hogy jó volt, reméli, hogy szép lesz és szeretne élni még egy-két szép napot... 1992. NOVEMBER 17.

Next