Szabad Föld, 1992. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-17 / 46. szám

1992. NOVEMBER 17. iaiüsÉi: iiiGDetiioDk mS® ------,r­égóta sanyargató sóvárgásom D­J tárgya a barátság. Bár én is _TU részelhetnék belőle, bár ne­kem is volnának barátaim s lehetnék magam is jó barát. Hogy végre volna kikkel megosztani bánatot, bát, néha örömöt, boldogságot, de oda és vissza, a ma nekem, holnap neked bölcsességének szem előtt tartásával. Csak lassan, lassan! Hátrább az aga­rakkal, mert egyszer már csúnyán megégettem a kezemet eme, sajátsá­gosan emberi kapcsolattal. De majd most! Fél éve, hogy bolti sorállás közben összeismerkedtem B.-vel. Szó szót követett, s hiszem, midőn elmenőben lekezeltünk, nem csak én, de ő is sej­tette, hogy megtaláltuk azt, akit, amit a barátság szó takar. Összejártunk, igaz, ő gyakrabban jött, hogy telefon híján az enyémen beszélhessen, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, kitár­tuk lelkünket s feltártuk titkainkat. A napnál is világosabb lett, hogy össze­tartozunk. Legutóbb feleségemmel jártunk náluk, B. barátom büszkén mutatta pincéjét, piros abroncsú, több tíz hektó borát őrző hordóit, s ami igaz, igaz, kóstolgattuk a nemes nedűt szorgalmasan s takarosan. Mikor már elmenőben voltunk, B. aggodalmasan megkérdezte: - Van borod odahaza? - Se szőlőm, se borom. - Lesz. Majd lesz - sejtelmeskedett B., és eliramodott. Percek múltán literesforma, duci demizsonnal tért vissza, s a kezembe nyomta. Köszöntem szépen, s keze­met nyújtottam. - Valamiről megfeledkeztél, pajtás­­ tekintetét tekintetembe akasztotta. - Ugyan bizony miről? - hebegtem, s meghökkentem. Vagy úgy! - Ha igaz barátságra, akkor egyben apámra is gondolok. E tekintetben, hiszem felnőtt fejjel, roppant szeren­csés volt. Hű és mindenben kitartó barátokat mondhatott magáénak, a ta­nyás gazda Balogh István, Bérczi Ist­ván s az öreg Lukács személyében. Összefogtak, összetartottak, s jóban­­rosszban megosztoztak. S igazából csak akkor bizonyosodott be a barát­ságuk, amikor az ötvenes évek elején apám része az üldöztetés, sanyargatás és az örökös rettegésben tartás volt. S mert hogy jó apámat fiatalon kipécéz­­te magának a Kaszás, barátai még in­kább mellénk álltak, felváltva végez­ték a tanya körül a férfimunkákat, sor­sunkat is egyengették, mindaddig, amíg szülőföldemen, a tanyavilág­ban, Kamutpusztán éltünk. Ma is van olyan barátság, mint boldogult apámé volt? Megmutatja magát az önzetlenségen, a rokon­­szenven és az odaadáson alapuló, ilyen-olyan érdekeket elmellőző, igazi, tiszta emberi viszony? Erre kerestem a feleletet, s hittem, ebből a szempontból is igen fontos és ér­dekes lehet, amit korunk felkent kulcsemberei, az újsütetű vállalko­zók mondanak. Meglátogattam Hor­váth Dénest Szekszárd határában lé­vő húsfeldolgozó üzemében. Amint megközelítettem a jeles épületet, már messziről éreztem az ínyt és orrot csiklandozó, frissen füstölt kolbász illatát. Mocorgott bennem a kisördög, s témához igazodva, ma­gamban már-már képszerűen lát­tam, miként jönnek az illatra-szagra az önjelölt jó barátok. Feltételezése­met nem rejtettem véka alá, elmond­tam Horváth Dénesnek, s utána kér­deztem: - Rosszul látom és túlzok? Nevetett. - Van benne valami. Én úgy mon­dom, jönnek, mint darazsak a hullott körtére. - És előtte, amíg beindította ezt az üzemet, amikor tényleg kellettek vol­na hitem szerint a jó barátok? - Hagyjuk - Horváth elkedvetlenül -, én pironkodok mások helyett. - Dénes, miért? - Mert kerültek, mint akinek szaga van. Szinte elhatárolódtak tőlem. Be­lesárgultak az irigységbe, és akiktől biztatást és bátorítást vártam, kedve­met vették, jóságosan óvtak, hogy ne csináljam, mert ebbe beletörhet a bicskám. - Tudom, hogy nem tört bele. Sőt! - Igen. Hála legyen a sorsnak, ez egy nagyon jól menő vállalkozás. Csalódtam éppen eleget az emberek­ben. De aki nyitott szívvel, jó szán­dékkal közelít, azt én is úgy fogadom. Egyébiránt ma mindenben, még az emberi kapcsolatokban is, az érdek a meghatározó. Most akkor hogy higgyek én a barátságban? - Azért ne általánosítsunk. Van kivé­tel is. Bonyhádon járva összehozott a sors Lőrincz Gáspár, nyolc­vanesztendős, hajdani gazdával. Megkérdeztem tőle: - Lőrinc bátyám, van barátja? - Volt. Fájdalom, csak volt. A Fá­bián Plusz. Ötven évig is, hogy kenye­res pajtások voltunk. Jobban odaáll­­tunk egymás mellé, mint a testvérek. Pedig hozzám képest Piusz komám sokra vitte. Ugye, annak idején, amit ma már jobb elő se hozni, mozgalmas ember volt, futott is a szekere partvo­nalon. De ez nem volt beszéd tárgya közöttünk. Szerettük és becsültük egymást a haláláig. - Hiányzik-e a barátság? - Nagyon. De az én koromban már nem keresek újat. Meg a másik. Az igaz barátság csak egyszer mutatja meg magát az emberi életben - Lő­rincz Gáspár tartásával is jelzi, hogy mélységesen hiszi, amit mondott. - Lengyelben, a helybéli szakmun­kásképző intézetben Gerencsérné Csapó Magda tanárnővel beszélget­tem. Amint megtudta, hogy miről szándékozok írni, a szépséges arcú tanárnő szinte tűzbe jött. - Fontos, nagyon fontos a barátság. Az ember társas lény, és nemcsak úgy, hogy ellenkező nembélivel, a há­zasság keretében köt házastársi vi­szonyt. De úgy is, hogy óhajtja a vele azonos neműek társaságát, amit, egy határon túl, a barátság óhajának ne­vezhetünk. - Van barátnője? Hevesen bólogat. - Nem is egy és nem is kettő. - Mit vár a barátságtól? - Nyitottságot, oda és vissza. Mindezen felül jó szándékot, önzet­lenséget és bizonyos fokú kontrollt. Tehát, hogy a barátnőimnek legyen véleménye valamely cselekedetem­ről, és ha szerintük helytelen lépésre készülök, győzzenek meg, hogy ne tegyem. - Tanárnő, ma sokat beszélünk az elidegenülésről és ami már-már ebből következik, a magányosságról... Csapó Magda indulattal közbeszól: - Igen, tudom, hogy van ilyen. De nem tartom szükségszerűnek. Az em­ber nem attól ember, hogy úgymond be- és elzárja magát a külvilágtól, és hirdeti az én házam az én váram fel­tételezett igazát. A barátság is olyan, mint az a bizonyos sült galamb. Ha nem teszünk érte semmit, ha nem ke­ressük, kutatjuk azokat, akikkel jó ba­rátok lehetünk, a barátság képzeletbe­li sült galambja sem fog a szánkba repülni.­ ­ Mintha a tanárnő állítását erősítené akaratlanul is Bai Béla 24 éves autó­szerelő Kakasdon, a Hilcz és Fia au­tóházban. Béla ránézésre is szinte el­hivatottan barátnak való. Tekintete nyílt, szemembe néz, amíg beszélge­tünk, arca jó szándékot sugároz, s mintha régről készült volna a felelet­tel, határozottan kijelenti: - Hiszek a barátságban. Én még nem csalatkoztam. - Szerencsés ember - vetem közbe. Bai Béla töpreng: - Inkább körültekintő. Nagyon megnéztem azokat, akikkel baráti szándékaim voltak. Nem mondom, amióta megnősültem, kicsit távolabb kerültünk egymástól. De azért a le­génykori jó barátok, Póth Zoltán szakmámból­­ és Benke László sza­kács kitartanak mellettem. Igaz, én is mellettük. - Hogy nyilvánul meg maga szerint a barátság? - Aki bajban volt, azt felkaroltuk. Akár ha házat épített, akár ha szülei­vel volt valami gondja, akár ha szív­ügye volt. - Mi az, amit megköszönne a bará­tainak? - A türelmüket és a megértésüket. Hogy nemcsak az erényeimmel, de hibáimmal együtt is el tudtak fogadni. Sőt, szeretettel szeretni. B. barátom összedörzsölte a muta­tó- és nagyujját. Aha, szóval a pénz. -Elfelejtettél fizetni. - Sándor, nem azért a pár forintért. De több tíz hektó borod van. Nekem meg - tettem hozzá célzattal - telefo­nom, amit bármikor használhatsz. - Az más. És megint más az üzlet és a barátság. Ezt külön kell választa­ni - okoskodott. - Rendben. Mennyi lesz az az egy liter bor? - Idegeneknek hatvan forintért adom, de mert hogy a barátom vagy, neked ötvenért. - Köszönöm, nem kérek kedvez­ményt. Legyen hatvan ez is. Odahaza a feleségem poharat tett az asztalra, s a kicsi demizsont. - Kérsz? - Hagyd - leintettem -, nem kell. - Beteg vagy? - Dehogy. Kitűnően érzem magam és az előbb bebizonyosodott, hogy a látásom is megbízható. Nem kell a bor. Felőlem ki is öntheted. Roppant savanyú.­­ Meg se kóstoltad. Feleségem értetlenül kémlelt, de pillanat múltán megvillant a szeme. Értettük egymást. Varga S. József SZABAD FÖLD 11 K­incsek a Kincsesben az, akinek teljes a gyűjtemé­nye. Van, akinek csak né­hány hiányzik belőle. Van, aki kevesebbet őriz közülük. S van, aki csupán a legfrissebbet teszi el magának­­ a következőig. Immár negyvennyolcadszor ke­rül a Kincses Kalendárium a hír­lapárusokhoz és a postahivatalok­ba. Címlapján ifjú család keríti kör­be új tulajdonosként a földjét, melynek valódi és gondos gazdái lesznek. Átvitt értelemben jelkép ez a Szabad Föld 1993-as év­könyvének tartalmára nézve is. A termőföld, ez az ősi kincs a múltat és az állandóságot, a jövő évhez kapcsolódó írások pedig jelen va­lóságunkat mutatják be. Persze az előretekintés nem csupán a holnapig hasznos, hanem azon túl is. Példa erre az évkönyvnek a Közös Piacról szóló elemzése, amely a „tizenkettek” 35 éves tör­ténelmével, agrárpolitikájának változásaival foglalkozva vázolja hazánk mezőgazdaságának leen­dő helyét e szervezetben. A népszerű Berek Kati színész­nő pályafutásában kicsiben benne van a magyar színjátszás utóbbi három-négy évtizedének ese­ménykrónikája is. Van ebben az életútban megannyi vastapsos si­ker és hosszabb-rövidebb kény­szerpihenő, közönségdíj és bántó kritika, zajos ünneplés és kicsi­nyes udvariatlanság... S egy em­beröltő a színpadon, filmvásznon, tévéképernyőn. Ahogyan az ön­vallomást megörökítő írás szerző­je fogalmazza: Berek Kati mindent végigjárt, amit egy magyar szí­nésznő csak megtehetett. Van úgy, hogy történelmünk, kultúránk nagyjai által valamikép­pen rokonaik is elhíresülnek, így van ez Petőfi Sándor­­István öcsérfi­jével és Madách Imre fe­leségével, Fráter Erzsébettel is. Petőfi István a világosi fegyverle­tétel után - oly sok társával egye­temben­­ megjárta a börtönt, majd 1858-ban a kondorosi tájra vető­dött. A helytörténész itt gyűjtötte össze e csendes múlt ereklyéit, melyeket bemutat olvasóinknak. Az asszony esete már tragiku­­sabb: a szabadságharc leverése után őrizetben tartott írót a felesé­ge nem várta örömmel haza. Ta­lán e hideg szeretetlenség volt az első jele az idegbajnak, mely élete alkonyán elhatalmasodott rajta? Szlovákiában, Sztregován sokat megőrzött Madáchék korán ösz­­szeomlott házasságáról az emlé­kezet. S a megrontott sorsú férfi és asszony számára nem lehetett semmiképpen sem vigasz, hogy a női nemből kiábrándult írófejede­lem önnön keserű tapasztalatait is beleszőtte Az ember tragédiája Éva-alakjába - útban a világhír felé... Az irodalomtörténet e kulissza­­titkai után említődjék meg a Kin­cses Kalendárium immár szoká­sos prózai­ verses összeállítása, mely ezúttal a Bővizű forrás címet viseli. A határainkon túli kortárs magyar irodalom remekei között szemlézgetve, talál az olvasó igen ismerős és kevésbé hallott neve­ket-innen a válogatás címe, mely egyszerre utal a kiapadhatatlan utánpótlásra. Háztáji kis tanácsadónkban hasznos tudnivalók olvashatók rit­kább zöldségekről, a mézgáso­­dásról, a gyümölcsfák por­zásáról, a sokhasznú bo­dzáról, de arról is, hogyan kerülhetők el manapság az Arany János által fülemüle­pernek elnevezett szom­szédcsatározások. Ha már a pereknél tar­tunk - az Élet és jog soro­zat a jogalkotás kezdeteit idézi fel, számon tartva: a napjainkban használatos jogelvek és­­szabályok mi­lyen mélyen gyökereznek a római magánjogban. De izgalmas kalandozás a múltban a római ítélkezési szabályok történelmi kör­nyezetének felelevenítése is. A történelem kincsestá­rában számtalan tragikus korszak lelhető fel. Ilyen az első világháború sok millió áldozatot követelő négy éve is. Hetvenöt esztende­je, 1918. november 11-én, valahol egy flandriai lö­vészárokban francia ezredtrombi­­tás „tüzet szüntess!” fele zengte az iszonyú világégés rézhangú hattyúdalát. Ekkorra már a német generálisok is megelégelték az ér­telmetlen öldöklést... Az utolsó he­tek esemélyfolyamatát idézi a kró­nikás, közte a fegyverszünet alá­írását is, melynek „díszleteit” 1940-ben Hitler afféle kísérletként árnyékolta. Mennyivel vidámabb visszaem­lékezések is lehetnek! Ötvenéves érettségi találkozó... Mi minden történt akkoriban, fél évszázaddal ezelőtt - hát még mi minden az­óta! Három évtizeddel ezelőtt for­gatták a Mici néni két élete című filmvígjátékot. Kiss Manyi, Páger Antal és a többiek akkor s azóta is telt házas vetítéseken kacagtatják meg a nézőteret. Visszatérve a mába: igen gya­korlatias tanácsokat olvashatnak azok az autótulajdonosok, akik nem szaladnak szíve-szóra a sze­relőhöz. Még a tapasztaltabbak is bukkanhatnak érdekességekre a gépkocsitartás ábécéjét felmondó írásban. S csak címszavakban, hogy mi minden lelhető fel még az 1993-as Kincses Kalendáriumban: az or­szágos vásárok éves naptára, ho­roszkóp, értékes díjakat felajánló rejtvénypályázatok, képregény, a fiataloknak a Kis Kincses. S végül, de tényleg nem utolsósorban: ez­úttal is meghirdeti a kiadó a fan­tasztikus, 50 ezer dolláros fődíjat kitűző utazási pályázatát! Amennyiben a Kincses-olvasó ki­találja, hogy az eddigi két nyertes merre járt a nagyvilágban, s ezt ráírva a pályázati szelvényre be­küldi azt a kiadóba, máris részt vehet a sorsoláson. S aztán: sze­rencse fel...A­ddig is kérjék a hírlapáru­soktól, a postahivatalok­ban az 1993. évi Kincses Kalendáriumot! Hogy teljes ma­radjon a gyűjtemény. Hogy ez sem­miképpen se hiányozzék belőle. Hogy ezt mindenképpen megőriz­zék. Mert a legfrissebb egy egész évig érvényes - a következőig... B. H. J.

Next