Szabad Föld, 1992. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-17 / 46. szám

1992. NOVEMBER 17. V­ele kapcsolatos első emlé­kem korántsem humoros. Ötvenhétben ismertem bi­zonyos Peterdi Lászlót, aki mindig a színházak és­­a művészklubok körül téblábolt. Ő mondta nekem egyszer szomorúan: - Képzeld, a hét elején elvittek a karhatalmisták. Fogva tartottak, és aggusztáltak napokig, hogy mi­ket csináltam október huszonhar­madika után. Minden erőszak elle­nére tagadtam, mert nem tettem semmit. Végül kiderült, nem is en­gem kellett volna lefogniok, ha­nem Peterdi Pál újságírót. De Pe­terdi - Peterdi... Elengedtek. • Aztán elvittek téged? - kér­dem most a humoristát. Nem vitték el. Miért is vitték volna. Rengete­gen vannak közöttünk, akik „utó­lag forradalmárok”. A mi Peter­­dinktől viszont távol áll minden szándék, hogy legendát kerekít­sen abból, hogy egy másik Peter­­dit megaprítottak helyette. Ő ugyanis nem hivatkozik arra, hogy egy árva golyóstollal megfutamí­tott valaha egy szovjet harckocsi­századot. Szabálytalan humorista a mi emberünk. Arcán legalább annyi a keserűség, mint a jókedv. Szá­momra megjelenésében a nem is humorista Galsai Pongrác testesí­tette meg a vidámság képviselőjét, ő ugyanis boldog derűvel höm­­pölygött az utcán és a szerkesztő­ségi folyosókon. Vagy Antal Imre, aki még a temetések sokadalmá­ban is vicceket mesél. Peterdi pe­dig mindig lohol, mint egy végre­hajtó, aki fél, hogy lemarad az ár­verésről. • A tegnapi napod?-nézek rá, és már be is kapcsolom a beszél­getésünket rögzítő magnót. Pali leteszi maga mellé kék sportsap­káját és mondja, mint aki a tévé kamerája előtt áll: - Negyed hatkor keltem. Hattól nyolcig teniszeztem. Télen majd futkározok. És úszom. Mondania sem kell, tevékenysé­geinek színhelye Óbuda. Peterdi ugyanis legalább annyira óbudai, mint amennyire magyar. Hatvan­két éve költöztek ki szülei Csillag­hegyre, az akkortájt még falu volt sárral, síró homokkal. Beszélgető­­társam ötvenkét esztendeje lakik ugyanabban a családi házban. Ahhoz a tájhoz köti életének min­den jó és fájdalmas emléke... Pél­dául a sport. Ötéves volt, amikor édesanyja megtanította úszni a Dunában. Gimnazista korában olyan vízilabdacsapatban játszott, ahol a később világhírűvé lett Gyarmati Dezső csak tartalék volt. - A sport - folytatja - azóta is mindennapos az életemben. Úsz­tam, pólóztam, edzősködtem. • Ez így túl sima út a mai napig... Kever hát a történeten.­­ Pestről azért sodródtunk ki Csillaghegyre, mert apám elvesz­tette az állását. A Petur utcában kötöttünk ki. Családnevünk ma­gyarosított, apám nem a Peterdit választotta, hanem a Peturt. Már negyvenöt után kádereztek, méltó vagyok-e bizonyos újságírói állás­ra. Kérdezték apám nevét. Mond­tam. Hol laknak? A Petur utcában. Erre rögtön lecsaptak rám. Utca van róla elnevezve. Akkor leg­alább kormányfőtanácsos volt az úri világban. Nem is kaptam meg az állást. Aztán végül mégiscsak bekerültem egy kis laphoz, de öt­ven táján az egész szerkesztősé­get kirúgták... Majd hamarosan le­estem a villamosról, kétoldali me­dencetöréssel, koponyalapi törés­sel járt. • Ezek aligha tereltek a humor felé. Itt neveti el magát először.­­ Amikor a tragédiák a végtelen­ségig halmozódnak, akkor egy ponton el kell röhögnie magát az embernek. • A napod? - ismétlem maka­csul. - Kilencre bejöttem a szerkesz­tőségbe. Itt tettem a dolgomat fél háromig. Ez most a Mai Nap szer­kesztősége. A lap vasárnapi mel­lékletét, a Napszúrást csinálom. Inam szakadtáig. Mert, ha aban megjelenik harminckét írás, abból huszonkilenc többnyire az enyém. És jönnek hozzám a rajzolók a munkáikkal. Most én zökkentem ki a nap eseményeinek fölsorolásából. • Különös élményem volt nem­rég: elolvashattam megrendítő gyászbeszédedet, melyet Árkus temetésén mondtál. Humorista, aki halotti beszédet mond. Kurta csönd. Utána. - Ez a szakma olyan, mint a krumpli. A java a föld alatt van. Valami okból engem szemeltek ki sok elhunyt munkatárs búcsúzta­tására. Számomra elmondhatat­lan szívfájdalom volt olyan szere­tett pályatársam gyászszertartá­sán sírbeszédet mondani, mint Somogyi Pál, Endrődi Pista, Mikes Gyuri és most Árkus. • Akkor volt, ami sorozatban szomorította az életedet.­­ Igen... Családtagok elveszté­se, hadifogság és hasonlók. Még az is előfordult velem, hogy betö­rőt fogtam a lakásomon. Igaz, ret­tenetesen nagyot behúztam neki, mire ő azt mondta: „Akkor rendben van, maga nyert.” Hát nem röhej? Egy régi bölcsesség jut eszem­be. A humorista belelát embertár­sai szívébe. Ezért a legtöbb humo­rista magánélete szomorú. • Akkor megmondhatnád, a döbbenetből hogyan váltasz át a derűbe... - A gyermekkoromban gyökere­dzik ez a képességem. Apámmal­­anyámmal nagyon szerettük egy­mást. Jókedvűek voltunk, sokat nevettünk. És a humor bennem van, így látom a világot. Volt szer­kesztőm, aki szerint az humorista, akinek mindenről vicc jut az eszé­be. • Írsz is viccet?­­ Természetesen. Hozzáte­szem, a viccnek nem kell nagyon jónak lennie, ha nagyon időszerű. Például írtam azt, hogy két labdarú­gó-szurkoló Nyíregyházán beszél­getett. Mondta az egyik a meccs után: „El kellene intézni, hogy a fo­cipálya legnagyobb hossza tizenki­lenc méter legyen.” Erre a másik: „Ugyan miért?” Az első: „Mert leg­utóbb húsz méterről lőtték nekünk a vereséget jelentő gólt.” Ezen csak afféle fű alatti mo­sollyal derülünk. És megy vissza a párbeszéd a napi programhoz.­­ Délután körbejártam a rajono­­mat. Kabarécsütörtök készül a rá­dióban. Tárgyalás Szenes Ivánnal és a Vidám Színpad új műsoráról. Mikroszkóp Színpad. A Nemzeti Sport humorrovatának is dolgo­zom. Sportot csinálok a kerületi kábeltévé műsorához. Nem győzöm jegyezni. • Írjam, hogy kapkodnak utá­nad, mint Karinthy után? Szigorúan figyelmeztet: - Hol vagyok én tőle!? Mind­össze a szakma jó iparosának tar­tom magamat. Felveszem a ren­delést, és legjobb tudásom szerint legyártom azt, amit kérnek tőlem. Méretre és időre. • Előfordul, hogy semmi sem jut az eszedbe? Egy fintor. - Az lehetetlen. Nekem mindig eszembe jut valamiről valami. • Akkor jusson eszedbe az a vicc, amelyet a legjobbnak találtál életedben. Nem sokat kell tépelődnie. Kez­di is:­­ Külföldi... Vizsgáztatják a rendőrt. Századosa azt mondja neki: „Képzelje el, őrjáratban van az utcán, óriási robbanást hall. Felfordult kocsit lát az út közepén. Maga odamegy, meglátja benne a válogatott középcsatárát és a fő­kapitány nejét bizalmas együttlét­­ben. Iszonyatos alkoholszag jön ki a kocsiból. Maga mindkettőjükről tudja, hogy nincs jogosítványuk. Ugyanakkor motor áll meg a kocsi mellett, és egy férfi segítségért ki­ált. Benne felismer egy körözött gonosztevőt. Ugyanabban a pilla­natban a szomszéd házból kiro­han egy férfi és kétségbeesetten mondja: felesége a robbanás kö­vetkeztében szülni kezdett. Ugyanakkor a szomszéd utcában lévő víztározó felől segélykiáltáso­­kat hall, egy férfi bezuhant a vízbe és nem tud úszni. Mit csinál maga ebben az esetben?” A rendőr vá­lasza: „Levetem a zubbonyomat és elvegyülök a tömegben.” ...Ezen aztán mindketten kaca­gunk. Olyannyira, hogy elfelejtem megkérdezni Peterditől, jutott-e tegnap ideje alvásra. Bajor Nagy Ernő ásfél esztendővel ezelő­tt em­lékezetes hercehurca kísér-­l­te az újjáépített veszprémi színház igazgatójának kinevezését. A vita, amely országos nyilvánosságot kapott, már nem is igazán a bizonyos személyről szólt, hanem inkább arról, hogy az önkormányzatnak vagy a szí­nészeknek, még inkább a szaporodó érdek- és értékvédelmi szervezetek­nek joga az igazgató kiválasztása. A zajos vitába - rossz magyar szokás szerint - beleszólt boldog-boldogta­lan, olyanok is, akik életükben nem jártak a veszprémi színházban. Ilyen elő­zmények után látott munkához 1991 tavaszán Vándorfi László, aki most már mint a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója szól az elmúlt sze­zonról, de még inkább a most indult színházi évad feladatairól. — A színház drága mulatság, és mi­nél kevesebben ülnek a nézőtéren, an­nál többe kerül - kezdi a beszélgetést Vándorfi László. - Vannak olyan vé­lemények, hogy a mai díszlet- és jel­mezárak vagy világítási költségek mellett ahhoz, hogy egy színház ön­fenntartó legyen, akár két-háromezer forintot is el lehet kérni a jegyekért. Ez persze a magyar jövedelmek mel­lett nem lehetséges. - Az elmúlt évadban gondot je­lentett a pénzhiány? Volt olyan ter­vezett bemutató, amit anyagiak mi­att nem tudtak megtartani? - Nekünk itt, Veszprémben szeren­csénk volt: a városi és a megyei ön­­kormányzat megegyezett egymással, és a színház támogatása mellett sza­vaztak. Természetesen ez önmagában nem bizonyult elegendőnek. Más be­vételi forrásokat is fel kellett kutat­nunk. Amikor átvettem a színház ve­zetését, bejelentkeztem a megyei és országos pénzintézetek vezetőihez, munkatársaihoz. Bizonyára szeren­csém is volt, hogy szóba álltak velem és támogatták a színházat vagy egy­­egy előadásunkat. - Az üzleti életben nem szokás összegeket mondani, de talán a tá­mogató intézményeket név szerint is megemlítheti. - Ha talán egy kis ódzkodással te­szem, az azért van, mert nem szeret­ném, ha bárki is megsértődne. De azért annyit elmondhatok, hogy kitűnő kap­csolatot teremtettünk a Kereskedelmi Bank Rt.-vel, az Inter-Európa Bankkal és a Magyar Hitelbankkal. - Ne haragudjon, de kíváncsivá tesz, hogy is van ez, fogja magát egy volt színész-rendező és elmegy kol­dulni? Felfrissíti valamely régi sze­repét és tulajdonképpen egy „na­gyot alakít”? - Hát, van benne valami - neveti el magát Vándorfi László. - Tény, hogy minden támogatást kérő tárgyalás kezdeményezése is fellépés kérdése. Azt azért tudomásul kell venni, hogy most a banki szakmában is egy olyan korosztály képviselői kerültek vezető pozícióba, akik az igényes szórakoz­tatást szívesen támogatják. Színhá­zunknak az elmúlt évadban több mint tizenegyezer bérlője volt. Egy hat­vankétezres városban ez rekordnéző­számot jelent. A korábbi nagy korsza­kokhoz is viszonyítva a veszprémi színháznak régen volt ennyi nézője. - Ezek szerint sikeresnek tartja az elmúlt évadot? - Mindenképpen, sőt ünnepinek is nevezném. Az önálló veszprémi tár­sulat most emlékezett meg megalaku­lásának harmincéves évfordulójáról, amely egybeesett a Latinovits Zoltán­­évfordulóval is. Latinovits, mint köz­tudott, nemcsak színészként, de ren­dezőként is zseniálisat alkotott Veszprémben, és mi a közönséggel együtt úgy éreztük, hogy erre színvo­nalas előadásokkal emlékeznünk kell. - Hogyan kezdték a mostani évadot? Több színházi mű­helyben az utolsó pil­lanatban derült ki, hogy az év hátralévő részében csökken az állami támogatás, és így felborul a műsor­terv. - Aggodalmaink színházon belül ne­künk is vannak. A pénztelenség a színé­szek, a színházi dolgo­zók körében mindig is indulatot keltett. A szí­nész érzékenyebben, ha tetszik, hisztériku­­sabban reagál minden olyan intézkedésre, amely az ő szabad­ságát vagy művészi el­képzeléseit sérti. Mi most úgy kezdtük el az évadot, hogy a műhelymunka anyagi feltételei biztosítottak. - Kik a társulat új tagjai? - Hozzánk szerződött Lendvai Zol­tán rendező a főiskoláról, Khell Csörsz díszlettervező a Katona József Színházból és Lőrinc Katalin balett­művész, koreográfus. A társulat új színésztagjai között van Szakács Esz­ter, Trokán Péter, Dobos Judit, Bakai László, Illyés Róbert, Pataki András. - Hogyan áll össze a műsorterv? - Ősbemutatóval kezdjük az éva­dot, Asztalos István-Kovács Attila Börtönmusical című előadásával. Be­mutatjuk Moliére Tartuffe című víg­játékát, Petőfi Sándor Tigris és Hiéna című ironikus tragédiáját, Sütő And­rás Vigyorgó bánat című művét. Nagy várakozással tekintünk egy Hrabal-mű, a Bambini di Praga elő­adása elé. Bemutatjuk a Csárdáski­rálynőt is. Rendkívüli bemutatónk lesz Jeles András rendezésében A nap már lement című misztériumjá­ték. A Mosolyszínházban Rejtő Je­­nő-kabarét tartunk, a Latinovits Já­tékszínben pedig Pintér, Pirandello és Buzatti egy-egy művét mutatjuk be. Gondolunk a gyerekekre is, Gyermekszínházunkban két előa­dást tervezünk. Fazekas Mihály Lú­­das Matyiját mesemusical formájá­ban Novák Ferenc rendezi. A négy­lovas köpönyeg című gyermekdara­bot pedig a Nemzeti Színház művésze, Ivánka Csaba vendégként állítja színpadra. Deák Attila* 4 v OflQOffiflSafe^ ©p OUS^Jg] - tP@DMl |­Egoimte DgjsQagjgfag. Palaszkó József Ihlethez Oldódva jársz, befogad minden, de láthatatlan a csodatáncod míg álmaimat felvértezi hízelgő­ kacagásod. Nem tévesztel meg, érzem, lekéstem, nem lesznek enyémek a gyöngyök mégis kívánlak amíg csak élek és hozzád, érted könyörgök. Elkeveredtél a csenddel rejtőzöl erdő­susogásba titkon szelekkel ölelkezel márkád a hegyek hallgatása s magányt is kaptál bölcset, vers­gyöngyöt csörgetsz poharadban, gyönyörködöl, mint szerelmes kavics a gyors lábú patakokban. SZABAD FÖLD 13

Next