Szabad Föld, 1993. július-december (49. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-14 / 37. szám
12 SZABAD FÖLD Igg7gE/fgJSPMgD fe fe 60 WfflfgjfteeiOLfU Mintha a csillagok közt lakna kilencven lépcsőn kell kaptatnom, míg megpillantom otthonának ajtaján a régimódi, zománcozott névtáblát: Kristó Nagy István gyógyszerész. Ő egyébként jelképesen is a magasságban igyekszik letanyázni. Szinte a lehetetlent tűzte célként önmaga elé. Két roppant kötetben megírta a világirodalom történetét (Trezor Kiadó). Írt Balzacról, sokunk számára fölfedezte Hermann Broch osztrák írót. Mondott újat Gorkijról és szeretetünkbe ajánlja az angol Evelyn Waughot. Megtanítja olvasóját, mi is az az avantgárd és tűnődésre készteti, ki is volt az irodalomban őrült, ki dobta el az életét, ki látta derűsnek az emberi sorsot. A szakmai bírálók dicsérik vagy eltángálják a szerzőt. Attól függően, ők maguk miként vélekednek Dantéról, Rilkéről vagy Ivó Andricról. Vagy kit vettek volna be még egy ilyen soha teljessé nem tehető áttekintésbe, vagy kit hagytak volna ki belőle. Az ő dolguk. Én másról beszélgetek Kristó Naggyal. • Miként váltál patikusból irodalomtörténésszé? Mielőtt nekikezd a válasznak, szétnézek a lakásban. Könyv, könyv, könyv... Nem kevesebb, mint egy kisváros gazdagabb közkönyvtárában. És rengeteg festmény, jobbatlán századunk képzőművészeinek alkotásai. A gyógyszerészmesterségre utaló tárgy sehol. — Mindig is a művészetek, az irodalom és az úgynevezett népi politika érdekelt - lendül neki a feleletnek. - Ráadásul mindig könnyen fogalmaztam, mert hatéves korom óta jól gépelek. De ilyen érdeklődéssel a harmincas években csak tanárnak készülhetett az ember. Apám azt mondta, a családi patikát örökölnie kell valakinek. Ez meg is történt, majd államosították hódmezővásárhelyi gyógyszertárunkat. Tehát gyakorlati meggondolás alapján az egészségügy felé indultam, fiatalon. Az a pálya a Rákosi-időkben remek óvóhely volt. Bár ötvenhat után mint „ellenforradalmárt” kitettek a patikából. • Értem. Az egyik oldalon a biztonság, ami végül nem is bizonyult annak. A másik oldalon a szerelem, az irodalom. Mégis fölötlik bennem, hogy művedből lényegében kimaradt a magyar irodalom. Várta a megjegyzést. Felel is szaporán. - Nagyon jó magyar irodalomtörténetek vannak. De irodalmunk világirodalmi rangja már csak nyelvi okokból való korlátozottsága miatt sem valami magas. Ám mindig együtt haladtunk Európával, s ezt a könyv számtalan helyén jeleztem. Hogy miként bukkannak fel nálunk is a világirodalomban megjelenő új szemléletek, megoldások. Nemegyszer világirodalmi szinten. Gondoljunk csak Balassira, Berzsenyire, Petőfire, Adyra. • Hopp! - szeretném rajtacsapni a túlzáson. Németh László egymagában többször szerepel könyved névmutatójában, mint Maupassant, Merezskovszkij, Kundera, Hérodotosz, Ibsen és a Grimm testvérek együttvéve. Nincs ebben személyes elfogultság ? A fél ország tudja, hogy Németh Lászlónak milyen szerepe volt életedben. - Igen - bólint. - Végtére is a legnagyobb magyar kritikusról van szó. Nem annyira szépirodalmi műveivel foglalkozom, mint inkább gondolataival, értékléseivel. Köztük olyanokkal, melyeket több évtizedes személyes kapcsolatunk során csak elmondott, meg nem írt. Ezeket kár lett volna fel nem használnom. Kérdezném, hol helyezi el Németh drámáit a világ színpadi irodalmában. De leteszek róla. • Nem érzesz-e szorongást, hogy ilyen nagyarányú összegzést volt bátorságod közreadni? - Dehogynem - hangolódik a kegyetlen kérdésre. — De Babits Mihály és Szerb Antal remekművű irodalomtörténeteinek első megjelenése óta több mint fél évszázad telt el. Úgy véltem, szükség van egy új áttekintésre. Ha már más nem vállalkozott rá, „jobb híján” igyekeztem tőlem telhetően megcsinálni. Hiszen van rá igény az oktatásban és az olvasás iránt leküzdhetetlen érdeklődést tanúsító tízezrek részéről. • Milyen előkészületeket kívánt ez a munka? Sóhajt egy nagyot. Említettem, már gyerekkoromtól érdekelt az irodalom egésze. Az összefüggések. A világkép, így került ebbe a könyvbe egy-két, persze most átdolgozott önképzőköri előadásom, sok kis kritikám, nem egy terjedelmesebb tanulmányom, számtalan lektori jelentésem anyaga. Több évtizedet éltem meg könyvkiadói lektorként, szerkesztőként. Sok információhoz jutottam, külföldi kapcsolatokra tettem szert, jó mestereket ismerhettem meg személyesen. Kíméletlen keresztkérdésem: • A világirodalom minden jelentős szereplőjével, műveikkel volt személyes vagy olvasói élményed? - Úgy hiszem, igen. Úgyannyira, hogy nem egy, korábban csak hírből ismert, de fontos művet frissen olvastam el. Nyilván ezekről készültek a viszonylag legjobb, mert egészében mai fejezetek. Legnagyobb hajdani élményeim mára azonban sokszor elhalványultak. A cselekményt elfelejtettem, csak az „összbenyomás” maradt meg bennem. Ez az oka, hogy a múlt századi nagy realizmus remekeiről, mint Balzac műveiről, Dickens könyveiről, vagy a Bovarynéról tán kevesebbet írok a kelleténél. De ezekről minden tankönyvben elég szó esik. • Hány nyelven olvasol? - A magyaron kívül csak németül és angolul. De ezeken lényegében minden hozzáférhető. És a magyar könyvkiadás is pótolta mára szinte minden korábbi mulasztását. • Hány fontos mű „rezeg" könyvedben? Mi mindent kellett elolvasnod ehhez a munkádhoz? - Nem számoltam meg. Ezer könyv föltétlen lehet. És az az ezer alighanem a legfontosabb. Legalábbis a ma embere számára. Egyébként is nem az a fontos, hogy sokat, hanem hogy jót olvassunk. Ha valaki jól kiválaszt ötszáz kötetet, akkor minden fontosat elolvashat. Igyekszem megmondani, melyek ezek a „legfontosabbak”. Sőt még azt is, melyek a könnyebb és melyek a nehezebb olvasmányok. Hamarjában az jut eszembe, milyen — viszonylag szerény - könyvtárat láttam annak idején Tersánszky Józsi Jenő otthonában. Sőt a könyvfalóként is emlegetett Veres Péter dolgozószobájában sem láttam nagyobb könyvtárat, mint a legtöbb „könyvmoly” lakásán. • Kétségtelen, terjedelmes, nagyformátumú összegezést tettél az ország asztalára. Mégis arra gondolok, végiggondolva a két kötet tartalmát, bizonyosan van, ami hiányzik belőle. Amit esetleg pótolnod kéne. — Hogyne! — mondja. — De tudomásul kell vennem, hogy két hatalmas kötet éppen elég. A kiadónak is, a több mint ezerforintos árát kinyögő olvasónak is... Mi hiányzik? A Távol-Kelet irodalma, a volt gyarmatoké, a huszadik század jó pár jelentős írójáé, a Baltikumé. És persze, amit már említettünk, a magyar irodalomé is. De büszke vagyok rá, hogy azért odafigyeltem a kis népek, így szomszédaink irodalmára. Egy elkerülhetetlen kérdés: • Miután a görög remekírókról, vagy Tolsztojról szólni mertél, meg mernéd-e írni századunk magyar irodalmának történetét? Hiszen mint kiadói ember, mondhatni tegező viszonyban voltál és vagy íróinkkal, Byron, Goethe vagy Malraux csak könyvélmény voltak számodra. — A század magyar irodalmának történetét talán nem merném megírni. Ahhoz mások jobban értenek. De egy körképpel megpróbálkozhatnék. Többet már nem is kérdezek. Bár tudom, Kristó Nagy művéhez nem könnyű hozzájutni. Leginkább közvetlenül a Trezor Kiadótól szerezhető be. Miért? Azért, mivel a terjesztők százezrekkel tartoznak a kiadónak. Az, hogy ne jusson koldusbotra, nem ad ki könyvet bizományba... De ez már más kérdés. Erről is írni kéne. Bajor Nagy Ernő (Fotó: Wahl Ottó) . Még most, hetvenöt évesen is illett a tanár arra, amit huszonöt éves korában formált róla az ismerős közvélemény: szálfa, kőszikla! Azt is mondták róla: „Minden korok férfieszménye!” Későbbi nemzedékek úgy nevezték: „Szuperman!” Tornaórákat vezetett az általános iskolában, az emháká mozgalom divatja idején pedig vállalkozott, hogy a kisváros felnőtt lakosságát is a testedzés gyönyöreiben részesíti. S mindig módját ejtette, hogy a test edzésével egybekapcsolja a jellem építését. „Ép testben ép lélek!” - mennydörögte megannyiszor. Ha valakit lazsáláson kapott, szenvedéllyel hangoztatta spártai nézeteit a kötelességről, keménységről, helytállásról. A másokkal szemben támasztott követelményeket magával szemben is alkalmazta. Soha, sehonnan el nem késett, ruháján egyetlen gyűrődés, vagy porszem nem volt látható, s még tekintete is mindig szigorú, vasalt volt. Feddhetetlen volt családi életében is. Szelíd mosolyú, törékeny felesége iránt ugyan gyöngédséget mutatott olykor, de csak addig a mértékig, amely még lehetővé tette, hogy bármely pillanatban visszakozzon. Ügyelt rá, hogy ne hagyjon semmilyen áruló nyomot, ne maradhasson felesége idegeiben semmilyen emlék, amely az ő - vagyis a tanár úr - gyönge pillanatait idézhetné. Magázták egymást és bizonyos - az idő előrehaladtával ritkuló - éjszakai negyedórákat kivéve inkább a katonatiszt és a pucér viszonyát fejezte ki kapcsolatuk, semmint házastársakét. Amiként a társadalmak életében is gyakori az ő életükben is nyers erőszak szülte világra a szép eszméket. Csak gyermeket nem szült a tanár úr felesége. A kezdeti korszakban, amikor emiatt bánatosan sóhajtozott, sőt, orvosi vizsgálatról, netán beavatkozásról rebegett, akkor a tanár úr keményen rádörrent: „Ne akarja maga a természetet felülbírálni és legfőként ne próbáljon titkaiban kutakodni!” Így töltöttek együtt ötven esztendőt. Aranylakodalmukat egy nagy szálloda készült megrendezni, Budapesten. Ők ugyan vonakodtak, mert főként a tanár úr irtózott az efféle felhajtástól, de a szálloda igazgatója, aki rokonuk volt, nem engedett elképzeléséből. Azt persze eltitkolta, hogy nem rokoni érzelmek sarkallják, hanem a szállodának óhajt reklámot csinálni... Az országban többfelé, sőt, külföldre is százával küldték az aranyszegélyű meghívókat. A szállodában lakó külföldiek számára ingyenvacsorát ajánlottak, ha részesei akarnak lenni egy igazi, magyaros ünnepségnek. Meghívást kapott a Rádió és a Televízió is. ■MB A tanár úr és felesége és PC éjszakai vonatra ült, hogy ■■■másnap időben elfoglalhassák a számukra biztosított ingyenszobát a szállodában, és nyugodt körülmények párnázott övezetében készülhessenek a nevezetes eseményre. Üres kupléról is gondoskodott a szállodás rokon. A tanár úr megengedhetőnek vélte ezért, hogy otthonosan rendezkedjenek be és az utazás óráit is pihenéssel töltsék. Miután ellenőrizte a tanár úr a kupé ajtaját, azután bereteszelte, levetette és gondosan vállfára akasztotta zakóját, majd cipőjét is kifűzte s egy merész elhatározással azt is levetette. Bővében lévén a helynek igényeik szerint elfészkelődtek és hamarosan mindketten elaludtak. Akkor ébredtek fel, amikor a vonat apró döccenéssel megállt a Keleti pályaudvar kupolacsarnokában. Minthogy bőven volt idejük, higgadtan, az otthon megszokottal egyező, akkurátos módon kezdtek szedelőzködni. - Nem vette el kérem a cipőmet? - kérdezte álmosan nyújtózva a tanár úr. CSÁK GYULA A * // cipő - Miért nyúltam volna hozzá? - felelt kérdéssel felesége. - Sajátságos - dörmögte a tanár úr. - Világosan emlékszem, hogy ide tettem. Ahová azonban tette, ott nem volt, sőt, sehol sem volt. Négykézlábra ereszkedve, majd a csomagtartók fölé húzózkodva minden zugot megvizsgáltak, de a cipő nem került elő. Feltúrták a bőröndökbe gondosan bepakolt egyéb holmijukat is, de a cipőnek természetesen így sem akadtak nyomára. A vonatszerelvény eközben kiürült, s megjelent a kupéban egy vödörrel, söprűvel felszerelt, ellenséges modorú öregasszony. - Takarítás lesz! Mozogjunk, mert a vonat nem szálloda! A tanár úr amúgy is felhevült volt, homlokán izzadtság gyöngyözött és elvörösödve, kidüllesztett mellel készült, hogy rendre utasítsa a vénséget, felesége azonban időben megelőzte. - Kérem szépen - szólt szelíden -, a férjemnek elveszett a cipője. Talán tudna segíteni, hogy megtaláljuk... - Csarnok tizennégyes - kezdett csapkodni a vizesvödörbe mártott seprűvel az öregasszony. - Ott kell bejelenteni, ha ugyan van ott ilyenkor valaki. - Enyhe grimaszt vágva hozzátette: - Ne higgyék, hogy ott majd meglesz. Azt a cipőt ellopták, és üthetik a nyomát. Szóhoz jutott végre a tanár úr is. - Hogyan jött maga be?! - förmedt a takarítónőre. - Be volt zárva az ajtó. Magam zártam be! Hogyan tudta kinyitni?! - Kulccsal - mondta kurtán az öreg nő, majd hosszadalmasan, zsörtölődő hangon magyarázta, hogy őneki hivatalból jár a kulcs, mert különben miképpen végezhetné a dolgát, ha például az utasok bezárkóznának, hogy „kaszinózzanak”, netán valaki öngyilkosságra adná a fejét... Volt már ilyen eset.. . A tizennégyes szobát valóban zárva találták. A tanár úr fuldoklott a dühtől és annak a gyanújának adott hangot, hogy nyilván valamelyik vasúti alkalmazott vitte el a cipőjét, ha egyszer kulccsal behatolhatnak a kupékba. - Bejöhetett valaki álkulccsal is - próbálta védeni a vasúti alkalmazottak becsületét a tanár úr felesége- Maga csak ne legyen a bűnözők fogadatlan prókátora! - legyintett a tanár úr, és feleségére pillantott, s amit látott, attól elképedt. Miközben ő jól szabott öltönyben, de cipő nélkül álldogált a kétes tisztaságú betonon és egekig csapott haragja - felesége szemében apró derű villant. Gyorsan elkapta tekintetét, mert fájdalmasan szúrt belé a látvány s törekedett, hogy meggyőzze önmagát: semmit sem látott. - Talán... taxit hívok - jegyezte meg bizonytalanul felesége. - S azzal hová megyünk? - bámult a külső vágányok felé a tanár úr. - Esetleg egy cipőüzletet... - Hol talál maga vasárnap nyitott cipőüzletet?! - lökte magasba karjait a tanár úr. - Elmehetnénk egyenesen a szállodába... - A szálloda nem suszterál! Mi garanciát lát arra, hogy méretre szabott cipőt adhatnak ott nekem?! - Esetleg... visszautazhatnánk a legközelebbi vonattal... - És otthon vonuljak végig az utcán - zokniban?! - Hoznék cipőt az állomásra... Ajánlotta még a felesége, hogy egyedül indul el és keres valahol egy maszek cipészt, akit idehívna, de a tanár úr ezt is elvetette. Hosszú ideig szótlanul, zordan állt a bőröndök tövébe húzódva, s talán életében először horpadt volt a melle és löttyedtek a vállai. Lopva feleségére nézett és ismét felfedezte a huncut - mit huncut?!: szemtelen mosolyt. - Szedje össze magát, kérem! - sziszegte, de feleségéből most már visszatarthatatlanul előbugygyant a nevetés. - Bocsásson meg - mondta, miközben a nevetéstől előcsillanó könnyeit szárítgatta zsebkendőjével. A tanár úr fehér szája keskenyre szorult. - Remélem, tudja, hogy nem bocsátok meg. Azonkívül, remélem, tudatában van, hogy természetesen elválunk!... - Természetesen - bólintott az apró, öreg hölgy. - Ötvenévi házasságunk alatt most fordult elő, hogy egy kicsit szeretem, így... zokniban... van valami bájos, esendő, emberi vonás magában, de ez nyilván soha nem ismétlődik meg. Eltipegett, azután eltűnt a növekvő sokadalomban, ahogyan a leghosszabb hullám is elvész a tengerben. Az aranylakodalom így hát elmaradt. 1993. SZEPTEMBER 14.